Kövi Gábor bejegyzései

Kövi Gábor névjegye

Nyugdíjas zenetanár vagyok. Szeretem a természetet, magam építem az Édent, a nyelvünk hihetetlen lehetőségeivel élve adom át a tapasztalataimat.

Mazochista önjutalmazók

Ma hajnali 5.20-kor az égen száguldó repülőgépek szinte kondenzcsík nélkül közlekedtek. Most – 09.43-kor az ég olyan tiszta kék, mint talán sohasem volt az utóbbi időben. Semmi „sáv” -ami nem jelenti azt, hogy fél óra múlva is így lesz.

Ahogyan kipenderedtem a vackomból, éreztem, hogy ez egy különleges nap.. Hazaértemkor az orvosi rendelőből kilépő orvos kereste a betegeket, mert senki sem jött hozzá.. Felkelés után már éreztem, hogy túlcsordult bennem az energia.. Szokásos vad zöld smoothie után irány a piac! Útközben az autó ablakából kitekintve araszoló, önmagukat elhagyó embertársaim láttán megfordult a gondolat, nem hagyhatom annyiban ezt! A mai nap igazán emberhez méltó módon rendelkezésre áll az egészség átéléséhez. Miért látok én annyi szenvedő embert?

Nem először foglalkoztat ez a kérdéskör: miért teszik ezt az emberek önmagukkal? Ki más lenne az oka annak, hogy én a „védett korban” levő ember, ilyen jól érzem magam, minden adott ehhez, de nem várom meg, hogy a természet és az emberi civilizáció annál is többet tegyen értem/ellenem mint ezt a kivételes konstellációt biztosítsa.. Hányan észre sem veszik ezt a lehetőséget…

Sokat lehetne sorolni a Rendszer oldali okokat.. Ezek közül most csak azt említem meg, ami az ember oldaláról jelentkezik.

A Rendszer valójában csak hazudja, hogy miértünk van. Minden cégtábla, szabály, azt mondja-írja, hogy miértünk „szolgáltat”. Ezek közül az Egészségügyet emelem ki. Az egészséget (nem) önként átengedtük egy hivatalnak, a velünk közvetlenül kapcsolatos tudással együtt. Szinte tilos ismerni magunkat, mindent csak a rendszernek kell tanulni. A legfontosabb kötelezettség: Fogyasztani! A látható „eredmény” nem a sikerről szól. A mozgás – rendben. Nagyon fontos! De a beteg, túlsúlyos ember kínokkal küzdve vonszolja magát. Nézni is rossz.. Milyen gömböcök ringatják zsírpárnáikat.. Nem előbb le kéne fogyni? …Már rossz kezdet! Nem a lefogyás a fontos, mert azt a természet pár hét alatt megoldja.. Megint a rossz oldalon fogja meg az ostobává dresszírozott „rendszerember”. Pénzt fizet másoknak, hogy tegyék őt egészségessé… Oppardon: fitté.. Mint mondtam: ezt nyugodtan rábízhatjuk a természetre. Kulcsszó: természet.

Egyszerű, közvetlen ételek, (zöldnek nevezett sokszínű levelek, virágok, hajtások, zöld magok, nagy nedvességtartalmú gyümölcsök, és…, most jöhet a mozgás! Nem kell sehova beiratkozni hozzá, még futócipőt sem kell venni, stb. Csak azt kell megjegyezni, hogy az egészség a friss jól megmosott, egészséges zöldekben van. Ha ezt megfogadtuk, végezhetjük a dolgunkat, nem kell még külön az egészségügy intézményeit látogatni. Kivétel az elsősegély, baleset, túlterhelés, mérgezés stb.) Tehát most is csak arról van szó, hogy sok hivatal, intézmény fontos része az életünknek, de nem az az életünk. Elsősorban nekünk kell magunkról gondoskodni. Az állati származékokat elkerülve (alapelv) nem kell aggódnunk a túlnépesedés, háború, szegénység és más szükségtelen szenvedést okozó folyamattudatok miatt.. Ezek csak az emberiség azon vágyát és lehetőségét akadályozzák, hogy önmaga lehessen, ami nem öncélú „köldöknézés”, hanem mások segítésének feladataihoz biztosítandó fizikai, szellemi erő..

Ezzel szemben..: egy beteg, életének rombolója miben tud segíteni másokon? A segítés sem mindig az egészségről szól, hanem arról az elnyomott és lassan büntetendő tulajdonságunkról, amit viszonosságnak nevezünk. Helyette van az, amiben kényszerűen én is látogatást teszek. Létrontás – létkorrupció.. A közvetlenség, magával hozza, azt, amit a piacon, utcán is lehet gyakorolni.. Nem véletlen, hogy az ókori szellemi központban tanító Szókratészt halálra ítélte a szenátus, mert csak ennyit tett: mindenhol mindig oktatta az életet. Ma ugyan van „élettan” – idézőjelben.. A testen belül már mindent tudunk. Csak éppen azt nem, hogyan működik és mikor, miért van jól..

Nos, hogy egyik szavamat a másikba öltsem (folyamattudat), ez a tulajdonság és egyben kötelesség az, amit kezdetektől blokkolnak, vagy még rosszabb: kisajátítanak és visszájára fordítanak. Senki sem tudja azt hogyan kéne nekünk lenni, ha soha nem tanították meg. Sokadiziglen, nemzedékek óta. Lehet mondani, hogy ez a valódi összeesküvés.. Pl. Ez is az.. Itt és most…

Miért a cím: Mazochista önjutalmazók? Mert minden egyes önmagáról tudatlan ember még akkor is szenved, amikor – úgymond – élvezi az életet.. Az „élet” – civilizáció. Szabadon rombolhatjuk magunkat. Nem tiltják a kövérséget..(stb.) Rámondják: „hormonprobléma”.. De megint nem a külső megjelenéssel van a gond, hanem a rossz érzéssel, amit ÖNJUTALMAZÁSSAL ÉRÜNK EL.. A képlet: tudatlan tettek sorozata, amit a tudatlanság láncolat egyik részletével próbálnak elfedni. Ha fáj valami – tabletta.. Ha rossz kedved van – drog. Egyébként a civilizáció minden pontja drog, de nem az orvosi értelemben vett, hanem a tiltott-támogatott (egyben) mindennapi drogok..Étkezés drog, szórakozás drog, motiváció drog, siker drog, szex drog, sport drog, népszerűség drog, hatalom drog, erőszak drog.. stb.. A szokások rossz oldala.. Kapható, gyártható, sőt – „lóláb szintű” tudatzavar: a drog, mint hungaricum.. Drog, mint alapvető élelmiszer… Legfeljebb „Külsőleg” felirattal,,, Tehát az önjutalmazás, ami nélkül összeomlana a Rendszer.. Szenvedés – önjutalmazás.. Eredmény: halálig tartó függés az elmebajtól.. Az összes „államférfi” és hajléktalan ugyanazt vágyja.. Az egyik a Rendszer csúcsán, a másik a legalján.. Mégis, mi a különbség köztük? – semmi. A lényeg dolgában ugyanaz van középpontban: „szabadság”- jólét.. Nincs egyetlen (!) olyan közszereplő (meg se választják..), aki a tényleges egészséggel kampányol.. A választó – akit előtte jól felkészítettek, mi legyen neki fontos – kineveti, kigúnyolja azt, aki erre kísérletet tesz.. Vannak ugyan „félúton tévelygők” ezek között is, de csak a „zöld-liberális körökben”. Ezzel mindent elmondtam.. Akár politikai tiltólistát is lehetne felállítani témák tekintetében..

Akkor mit együnk?” Semmit, ami „csinálva van”.. És.. ölni kell érte. Amit én mégis fogyasztok (nem hizlal, ami nem tényező.. De hőkezelt és „készíteni kell”.. Ennek pontos leírását kellő „anyagiak híján” csak érzékeléssel tudom bizonyítását adni. A tudás azonban nagy szorgalommal és együttműködések mellett rendelkezésre áll. ) Az „anyagiak” témában a „Pénztrónus ledöntése I. II.III.” c. tanulmányaimat ajánlom..

Fő szabály: holnap legyen jobb!

Csodálatos: A természettel karöltve csak jutalmazás van, szenvedés nélkül..

És még mindig kék az ég..

Látás tudatállapot

Mostanában sokat emlegetik a „vakság” és a tisztánlátás, „felébredés” fogalmakat. Egy felismerést akarok a legközelebbi ponton közreadni, éppen a szemünk és a Folyamattudat közötti összefüggésekről. Több időszak is volt az életemben mikor a látásom változott. Volt, mikor nagyon sok esetben kellett apró részleteket hosszan nézni, és eléggé aprólékos feladatokat elvégezni.. Büszke voltam éles látásomra, mert a legapróbb részleteket is tűélesen láttam. A fizikailag nehéz műszaki-gyári munka, később a számítógép, némi rajz gyakorlat, aztán az iskolai tanári körmölés, meg a hozzátartozó idegfeszültségek, hozzá az egészségtelen ételek elvittek a komoly látási zavarokig. A rajzzal segítettem magamon.. Órákig húztam a párhuzamos egyenes, vagy ívelt vonalakat. Már a nyugdíjas évek is számosak, mikor az ember többet kéne, hogy pihenjen, és kizárja a stresszes helyzeteket. Az életritmusom folyamatos szellemi-testi feladatokat hoz, ezért fontos, hogy az érzékszerveim ne hagyjanak cserben. Egyik a kenyérkészítés.. Nem annak a közismert módja, amit nem részletezek, hanem egy bonyolult, tulajdonképpen folyamatos kísérleti folyamatsorozat különleges fázisainak elvégzése. Ennek egyik momentuma, a búza válogatása. Annyira ügyelek a tiszta magok kiválogatására, hogy pelyvás, vagy akár hártyás szemeket, vagy más betévedt magokat is ki kell vennem egy adott mennyiségből. Ez változó, az 1 kg súlyig. A válogatáshoz fejlámpát használok, semmi mást.

A válogatás a mennyiségnek egy edényben való követése a magok részleges mozgatásával. Az apró magokat a nem oda illőktől el kell különíteni, két mód egyidejű végzésével. A teljes magmennyiség felületének a nézésével, valamint az egyes magokra (több száz vagy ezer mag) pillantással. Itt a „pillantás” és a nézés két más jellegű idegműködést jelent. Mind a két típust szükség szerint azonnal kell váltogatni.. Többször előfordul, hogy ugyanazt a szemet többször is megfogom, mert különbözik a többitől, de csak annyiban, hogy a mag egyik oldala a gépi válogatásnál megsérül. Pár milliméterről van szó. A pelyvás és a hártyás mag és a bükköny vagy más mag szintén más alakú, színű. Ezért azokat hamar ki lehet szűrni a többi közül. Az egész procedúra végig feszült figyelmet igényel. Ezen le lehet mérni az idegrendszerem aktuális állapotát. Ha hanyagul nézek, a magok homályosan láthatók, és sokat hibázom. Ahhoz, hogy mindig a szintemen maradjak, fel kellett idéznem egy korábbi információt, amit az egyik tanítóm közölt velem. Ezt fontosan tartom megosztani önökkel. Az információ így hangzik: AZ AGYUNK 20 MP-ENKÉNT ÚJ PROGRAMOT KÉSZÍT. Kikapcsol, aztán újraindít. Egy ilyen program is folyamattudatnak számít. Ebben a fogalmazásban az éppen működő folyamat beavatkozás nélkül bizonyos ideig fut, közben hibák jelentkeznek, egy idő után mint az összes többi folyamat, kifogy az energiája és a folyamat elhal. A mi civilizációnk is ebben a fázisban van… A reset – újraindítás – nem abban az erőszakos formában, ahogyan ezt többen megfogalmazták, hanem a szellem fejlődése magasabb szintjének elérésével helyes és szükséges. Ezt hívjuk „paradigmaváltásnak”, „szellemi újjászületésnek”. Ezen szóhasználat hazug olvasatát torzítva „adja el” el a fogyasztói kábulatban levőknek a világ”központ”, ami szélsőséges gondolataival és erőszakos tetteivel hívja fel magára a figyelmet. A folyamattudat a tudatformák-tudatállapotok elkülönülése egy személyiségen, egy tevékenységi körön belül. Ez nem mindig „élő”, hanem legtöbbször, vegyi, időjárási, fizikai, érzelmi, fogalmi stb. folyamatok hasonló jellegének felismerése. A történeti (történelmi) gondolkodás révén segít megnevezni, megérteni bizonyos momentumokat az ember és a világok életében. Vagyis a folyamatokat az élet egyeduralkodásának, és az univerzum szellemének is tekinthetjük.

Hogyan kell ezt lefordítani a használat érdekében? A „pillanat”, mint fogalom ebben segít. Ennek megfelelő alkalmazása pedig hosszú távú túlélő trükk lehet. Nem csak a közvetlen témánk, hanem más, lelki-szellemi feladatok, vagy nehézségek leküzdésében is. A pillanat szavunkban ott van a kulcs. Ha nézés közben elkalandozunk, a „belső látásunk” veszi át az adott tárgy követését, illetve a figyelem kikapcsolását. Lehet ez a folyamat kellemetlen érzés, vagy csak figyelmetlenség, ami veszélyhelyzeteket is okozhat, vagy kritikus döntésekben késedelmet. A nem megfelelő „program” egy pillantással törlődik. Tehát ha az adott feladat közben HOMÁLYOSAN LÁTUNK, NE ROHANJUNK AZ OPTIKUSHOZ ÚJ SZEMÜVEGÉRT, VAGY NE ZAKLASSUK A SZEMÉSZORVOST, HOGY NEKÜNK ROSSZ A SZEMÜNK! A sokat emlegetett „reset” effektust jól alkalmazzuk! Törlés és újraindítás..

Ha egy feladat végzése közben nem akar helyreállni az éleslátás, feltétlenül végezzünk pár olyan gyakorlatot, ami visszafordítja a figyelmetlenségből elfajult idegműködést. Ez lehet egy szép táj hosszú idejű nézése, hideg víz szemhájunkra való fröcskölése, hideg tiszta vízbe mártott, behunyt szemmel való fürdő, de semmilyen esetre sem a „gyors, egyszerű megoldás”- a szemüveg. Ha már valaki elkövette azt a „hagyományos, kényelmi „megoldást”, hogy hosszú tortúrákkal szemüveghez jutott, minél előbb vissza kell fordulni ezen a helytelen úton. Türelmesen és a megfelelő agytornával stabil látási készségeket kell kialakítani. Ha tehát valaki már szemüveges, egy kiválasztott anyagú, formájú, sok apró, azonosnak tűnő tárgy (magok, csavarok, anyák, golyók stb.) segítségével végezzen gyakorlatokat. Egy nagyobb felületen szétterítve az apró (!) tárgyakat, nézzünk rá a teljes adagra, majd keressünk eltérőket a sok azonos között egy pontra fókuszálva. (jó megvilágításban!)

(Egyelőre nem jó a nyomtatott szöveg, erre! Túl erősen beágyazódott a tudatunkba a betűk folyamának szemüveggel való követése…)

A legjobban akkor fognak meglepődni, mikor abban a tudatban, hogy önök szemüveg nélkül nem látnak, ha a levett szemüveg, elég erős fény (szűk pupilla) mellett becsukott szemmel a felület fölött, egy PILLANATRA KINYITJÁK A SZEMÜKET! Az esetek nagy százalékában az eredmény ÉLES KÉP lesz. Mi most a teendő? Ezt a rövidke pillanatot meg kell jegyezni, és vizualizálással a belső szemünket használjuk. Ezt az óhajtott pillanatot tekintsük egy helyes agyprogramnak. (MEGFELELŐ TUDATÁLLAPOTNAK) A homályos nézést, pedig egy hibás, rossz programnak. Ne maradjunk meg a hibás tudatfolyamatnál, hanem ragaszkodjunk a helyeshez, a tiszta látáshoz! Ezt ragadjuk meg az elménkkel, és helyezzük a fontos feladatok közé. Itt említem meg, hogy korunk egy technikai lehetőségét a kisméretű jól fókuszálható fejlámpát hívjuk segítségül a látásjavításhoz. Itt is felhívom a figyelmet a kényelmi megoldások veszélyeire. A sötét tárgyak felismerése, és pontos követése dolgában a szemüveg csak annyit tesz, hogy mesterségesen összegyűjti a kevés fényt, és ezzel becsapja a szemet, vagyis nem a kép lesz éles, hanem egy hamis fókuszt állít be a lencse. A jó megvilágításhoz folyamatos, megfelelő fény (lumen) erő kell. Erre jól használható a fejlámpa. Így a pupilla az alkalmazkodás első lépcsője, és a szemlencse tornáztatója lesz.

Jól nézzünk ki, és rá a világra!

Profizmus

Profizmus

A rám szakadt magányban hirtelen támadt a felismerés: a tengernyi baj egyik forrása a „fejlődés”ami egyenlő a pusztulással – ezen a ponton bukik át őrületté. Ez az oka annak, hogy nem lehet normálisan örülni és elolvadni az egyre jobb és jobb teljesítmények láttán Minden nagyon szuper – mondhatnánk – mégsem ér a világon semmit.

Amit ténylegesen érzékelek az, hogy a csodás teljesítményekből semmit, de semmit nem lehet tanulni. Vagy, csak én nem tudok? Egyáltalán: mi szükségem van nekem a tanulásra?

Hm. Most is – kipróbálván, tudok-e tíz ujjal gépelni, a fránya „u” betű, meg persze az a gyalázatos „ű” kivételével,. tulajdonképpen menne is.. Szóval mire kell nekem a tanulás?

Rájöttem, a világ tanulás nélkül elveszett. Érdektelen. Dög unalom. Ez a téma is megér egy komolyabb dolgozatot, de maradjunk csak az eredetinél. Tehát, legalább azt megtanultam, miért nem lehet a mai „dolgokból” tanulni.. Ez is valami. Na, és mi van ha megtanultuk? Ilyenkor lehet azonnal másba kezdeni. De ügyeljünk arra, hogy semmi esetre se akarjuk „tökéletesen”!

A világ mai megnyilvánulásai annyira kimódoltak, megszerkesztettek, túltechnikázottak, hogy az embernek még az életkedve is elmegy.. Legalább lenne egy icike-picike ránc, vagy árnyék, de nem: minden ragyog, a helyén van, csak éppen érdektelen. Vajon, miért?

Hát most érkeztünk a forró ponthoz: kívül minden csodás, de belül kong..

Bármit említhetek, ami a szemek előtt van.. Jobban mondva.., talán éppen ez a fő gond. MINDEN A VIRTUÁLIS KÉPERNYŐN VAN!

Aminek a lényegét a Lumiere film nézése közben értettem meg: az emberiség még nem tért magához abból a kábulatból, amit a pillanat megörökítése okozott. Ez a sokk egyik oka a „virtualitásnak” is.. Vagyis, annak a szkizoid rögeszmének, ami egy szintre hozza a valóságot és a fikciót.. Egyszeriben könnyedén megismételhetjük ezerszer ugyanazt az eseményt. Már a helyzet abszurditása is szembeötlő. Vagy megtörtént valami, vagy sem. Nem lehet egymás után végtelenszer meghalni.. Ez csak a moziban lehetséges. AZ ÉLET NEM FILM!!

Hiába magyaráznám. Meg se próbálom ennek a nemzedéknek elmondani, hogy a film megszületése kismiska ahhoz képest, mikor egy súlyos dobozból kép és hang bontakozott ki. A hangyás, recsegő-ropogó villogás előtt ültünk esténként meredten, és néztük a jégtáncot..Akrobatákat megszégyenítő mutatvánnyal állítottuk be (már, ahogy) a tetőantennát, húzkodtuk a szalagkábelen az alufóliát… Persze, mindez titokzatos kódsorozatnak tűnik manapság.. Összehasonlítva a film születésével, a TV lakásban való megjelenésekor minden volt egyszerre. A film esetében annyira új volt az élmény, hogy a nagy tömegek megbabonázva meredtek a vászonra, és az egész jelenség nem annyira technikailag, hanem mint távlati lehetőség hatott bénítólag mindenkire. Dilettánsra, értőre egyaránt. Az otthonunkba hozott végtelen műsornézési lehetőség, még az egycsatornás időkben is egyfajta korlátlan élmény előtt tárta ki a képzeletbeli kapukat. A képtovábbítás jóval varázslatosabb volt, mivel nem megfogható masina adta helyben az élményt, hanem valamilyen titokzatos hullámok hátán érkezik szinte mindenen áthatolva.. Bevallom, máig szinte hihetetlen a kódolás, dekódolás, továbbítás rendkívül bonyolult eljárása. Az egyre javuló minőség pedig egyenesen káprázatos. Azt gondoltuk akkoriban, hogy milyen csodálatos lehetőségeket teremt ez az emberek életében…! Ha most levonjuk a mérlegét ennek az időszaknak, csak az otthoni képnézegetés dolgában, szerintem nem hogy elkápráztatott volna minket az ezernyi haszon és vívmány, de néha szinte a pokolba kívánjuk az egészet, mert visszaélnek a magas technikával, oly méltatlanul alpári és gusztustalanul obszcén némely „mű”, amit képernyőre állítanak. De, hozzáteszem: technikailag mesteri színvonalon!

No, de nem is ez a lényeg. Olyan szédületes gyorsasággal süvített be az elektronikai „fejlődés”, hogy teljesen lemaradva kucorgunk a hátsó sorokban a képzeletbeli színpad előtt kapaszkodók mögött… Ez viszont túlzottan felfuvalkodottá tette azt az ifjabb nemzedéket, melynek fogalma sincs arról a valóságról, amit éppen neki kéne tisztelnie, és megjelenítenie..

A valóságot vérrel és verítékkel írják. Mások..

Ezek után érthető, hogy miért olyan érdektelenek azok az „alkotások”, amelyek ettől a lanyha, jogokkal túlhalmozott korosztálytól származnak.. Egyúttal érthetővé, ha nem is elfogadhatóvá válik, ezen korosztály kiégett, cinikus és elveszett volta is.

A VILÁG VALÓBAN NAGY BAJBAN VAN.

Mindenki „azt” gondolja a legnagyobb bajnak.. Aztán rögtön a szintén ilyen zavarodott politikusok is ugyanettől az „alapbetegségtől” szenvednek.. Mármint az üres profizmustól..

Mindenre van ember. A lehető legjobb. A „szakember”. Csak ő tudja a frankót.. Túl sok múlik a szakembereken..

Mindig azt halljuk: „Szakembereket a kormányba!” De, akkor vizsgáljuk meg, mit is tanultak azok a szakemberek, és végül is: mit tudnak?

Csak azt, amit egy agytröszt tudásnak nevez. Már ez a tény is rávilágít az egyik legmélyebb problémára. Az „ajánlott olvasmányokra”. Jó – mondja egy mai elemző – Ne aggódjunk, a kütyükön kívül senki sem olvas.. Persze ez is csak sztereotípia.. „Olvasmányok” alatt természetesen a mesterségesen „betöltött” információkat értjük. Szó, ami szó, a „sugallatok” a külsőségek egyeduralmát és a precíz szervezést, a hatékonyság maximumát követelik meg a „szakértőktől”.. Így jutunk el témánk gerincéig – a profizmusig.

Itt a mai „menedzser illetékes” megnyilvánul és megkérdi: Miért baj az?

Ha ezt teszi, máris elárulja, hogy alkalmatlan ennek megítélésére.

Ha a film – vagy amit akartok – „változásait”, nem fejlődését.. vizsgáljuk, éppen az benne ami még emberileg közel áll egy „tényleges”, nem virtuális embertől, a film őskora.. A „lumieri” világ. Ahol még csodákról beszélhettünk. Átélve (mi is az??) egy akkori ember lelkiállapotát, mikor egy filmvászon előtt az addig a pillanatig csak egyetlenegyszer látott események, (melyek akár káprázatnak is tűnhettek..) egy korábbi történés képsorai leperegtek, micsoda forradalmi változást élhetett meg. Kicsiben ezt éltük át a TV, és a komputer megjelenésekor is. Ha ez utóbbi lett volna a filmtörténet helyett, talán még nagyobb volna a szellemi hasadás..

A technikával foglalkozó emberek ezért nézik le a magunkfajtákat, egyúttal csodálkoznak azon, ha mi itt merészelünk kritikával élni a munkájuk eredményeiről.. A fejlődés ugyanis nem az ember tudatosodását jelenti. Annál inkább a megzavarodását saját földi szerepét illetően.

Az ember tanuló, és alkotó lény.

Igen ám, de, míg ő tanul és alkot, valakinek gondoskodnia is kell róla, és minden másról.

Jó – mondja a technikus – azt bízzuk a gépekre, mi meg csak tanuljunk és alkossunk.. De nem mindegy, hogy mit.. Ugyebár itt van az imént taglalt képi megjelenés, mert ugyebár az a legsikeresebb, legkeresettebb, leghatékonyabb („imádom” ezt a kifejezést..) mert ehhez csak szem kell, aztán egyenesen a tudatba ömlik a szűretlen cefre.. Vagyis „ÉSZ NELKÜL” lehet fogadni. Többek között ezért olyan veszélyes a fiatalabb, tapasztalatlanabb nemzedék számára.

Szinte senki sem akar azonban alkotni, se tanulni, csak kizárólag befogadni.

Ezért aztán mindenki az alkotók azon részéhez akar tartozni, akik a közvetítést, a befolyásolást csinálják..

/Itt megállok kicsit. Mondjuk egy kis dilettáns etimológiára.. Az összes – igen korrekt – helyesírás elemző-javító program a „csinál” igét azzal az egy, igencsak közönséges „tettel” azonosítja, amit az „alsó fertályon” szokás csinálni.. Ami amúgy teljesen természetes, és szükséges cselekedet. De, mivel a mai, hangsúlyozom: mai olvasó rögtön „arra” gondol, ezért ez a szegény szavunk, ami lehetne a „csinossá” vagy széppé tevés, nem csak jóvá alkotás megfelelője is, és az én időmben, valahogyan senki sem azt értette alatta, mint a helyesírás ellenőrző program lánglelkű létrehozói../

Megcsináltad a házi feladatodat?”

Nos, alkosson az is, aki nem tud tökéleteset alkotni, vagy csakis a szakértő, a művész tehesse ezt meg? – Már a „tökéletes” fogalma is bezavar a témába.. Ezt is akarom mondani.. Pl. zenetanárként mindig szembe találtam magam a kérdéssel: Hány zenészre van szüksége egy országnak..?

A válasz tőlem nem meglepő: Ahány lakosa van országunknak. Pont. (Pont annyira).

Az éppen sorra jövő gondolat, hogy „Lehet-e megélni abból, hogy az ember mindent akar tudni, de semmiből sem akar profivá válni?

KÉREM SZÉPEN, EZ MINDENNEK AZ ALAPJA.

Éppenséggel a világ agytrösztjeinek érdeke az, hogy csak kevés kiválasztott profi legyen. Ez is a megosztás mesteri tervéhez tartozik. Legyen valamennyi, egymást gyilkoló professzionális, és legyenek a hallgatók. Azokat alkalmasint nézőknek is nevezhetjük. Lényeg, hogy a néző és az alkotó ne keveredhessen. Övezze titok, dicsfény az alkotókat, és a néző (stb.) legyen a hódoló. Akár az „élet” minden területén. Na, olyat el sem képzelhetsz, földi halandó, hogy mondjuk egy villamoson összetalálkozzál egy svájci kanton soros vezetőjével, aki használt autóval, de többnyire városi tömegközlekedéssel jár.. (Nekünk legalábbis elképzelhetetlen, pedig Svájcban mindennapos..)

Legyenek pályák.. Különben, meg mi a fenét tanítsunk?

Húúúú!! Most csaptunk bele a lecsóba – így megkülönböztető jel nélkül..– nem mintha elfogadnám az efféle nyelvi pongyolaságokat. Tessék elképzelni, amint a lecsóba belecsapok! Vizuálisan és auditíve, sőt hájfideliti.. szinemaveríté.. akárhánydimenziósan..

Igencsak bajban lenne az oktatás, ha mindent kéne tanítani. Pedig kell!

Mindig visszakanyarodunk a mára, az aktualitásra, ugyanis Lumier-re utalva NINCS OLYAN, HOGY VISSZAJÁTSZÁS! Ez a következő ébresztő információ, ha tetszik kinyilatkozás. MINDEN CSAK EGYSZER VAN! A többi csalás, szemfényvesztés. Ezen az alapon akár az egész filmtémát kidobhatjuk a szemétbe. Nagy részét tényleg. Minél előbb, annál jobb. Én, mint megrontott lassan vénnek hívható őskövület, még tartom magam, de a fiaim már szerencsésen (?) leváltak erről az iparcikkről. Az unokák vannak most a célkeresztben, így a legnagyobb veszélyben. Az ipar bennük látja az új fogyasztói réteget.

Amit ők kapnak, azt mindenki meg fogja emlegetni!

Miről is szól ez a tanulmány? A profizmusról. Mindegy, hogy mit csinálsz (igen!), csak profi legyen! – így szól az összes menedzseri brossúra.

Lehet az ember éjjel-nappal profi? Lehet. De nincs értelme. Viszont: ha nem az, akkor mi?

Ez már megint alapkérdés, ami végül is a fő témánk.

A túlhajszolt profik egy dologban, úgymond: zoknik : az életük dolgában. Látható a mindenféle ferdülés (gerinc pl..) – ezt is tessék át- és visszavitt értelemben gondolni! Ha a „trendi” a profizmus, akkor a „vegyes” dolgokban is törekszik mindenki a legmagasabbra jutni.. Lásd, a különféle „kitüremkedéseket” – hogy finom legyek.. Ebből vannak aztán a jó kis bulvár hírek.. Mindenkinek kell juttatni a szaftos falatokból.. Ha jól meggondolom, ez maga a civilizáció.

Ha nem lenne profizmus, mivé lenne a „szent civilizáció”?

„Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, élned halnod kell!”

Mindössze ez a két dolog szükséges, de azt szépen, és tisztességgel! Hangsúly az ITT-en.

Az sem véletlen, hogy élned, élned.. De mit értünk ÉLET alatt? Na, ezt kell csak megtanulni! Életszerűen – ahogyan a bírósági terminusz technikusz hívja azt, amit nem tud… Milyen egyszerű is a jog, ha professzionálisan csinálják. Le.

Emberfia

Emberfia

Megint karácsony. Még.. Mit mondhatnék, ami egy kis energiát ad a léleknek, amitől fölé emelkedik a rengeteg bajnak..? Az foglalkoztat mostanában, miért nem értékeljük jobban magunkat. Az életünket. Az ÉLETET. A „mi” alatt azt a sok embert értem, akik nem tanulták meg szeretni önmagukat.. Vagyis az életüket. Mit is jelent ez? Miért most?

A karácsony – félve írom le ezt a szót. Sokatmondó.. Nekem édesanyámat juttatja eszembe. A készülődést, ami nem elsősorban az ajándékokról szólt, hiszen volt olyan karácsonyunk ’56-ban, hogy a szaloncukrot magunk készítettük pirított kristálycukorból.. Sztaniolpapírt apám adott hozzá a kondenzátoraiból… Nem voltak soha luxus ajándékaink, de szinte mindegyiket fel tudom idézni, mert az ünnepet jelenti, a családunk békéjét, s a gyerekkoromat..

Miért tartom én olyan sokra az egészséget, a testünk-lelkünk egészségét? Mert ezt kaptam feladatul sokszor. Legelőször születésem pillanatában, azután szüleim óvó figyelmeztetéseiben, melyekkel a bajokat akarták tőlünk távol tartani. Legfontosabb mondatuk búcsúzáskor: „Légy jó!” ez megmaradt bennem és gyakran mondom én is ugyanezt.

Mit is jelent ez a rövidke mondat?

Hogyan tudunk ebben a „nem jó” világban jók lenni? Ki a kívánság célpontja? Én az elem, aki szolgálom a Rendszert; én a pozíció, a megnevezés, az adat..? Ki vagyok én?

Ez a születésem pillanatában még csak a reménység volt, mára lassan emlék lett, aki vagyok, vagy aki lehettem volna… Úgy adom át tapasztalataimat, mint jeles „önismereti szakértő”.

Manapság ilyet mondani magunkról, durva szidalmakat vonz: „Mit képzel ez magáról? Még, hogy szakértő?” Ezek a titulusok tárgyilagos kijelentések arról, ki mennyire tudatos, mennyire ismeri önmagát, és mennyire képes ezt továbbadni.. Az iménti kedveskedő felszólítás, azért már mond valamit erről. Nincs más dolgunk, mint jónak lenni. Ha hivatalként soroljuk be magunkat, akkor a „jellemvédő-javító” szolgálatnak dolgozom. Már nem is szabadkozom, mert képtelenség kiszűrni azokat a szidalmakat, amelyeket okkal-ok nélkül manapság hozzávágnak bárkihez, aki kinyitja a száját, vagy véleményt fogalmaz meg. Egyik uralkodó sztereotípia, hogy „A jó fogalma meghatározhatatlan..” Nos, erről már sokat írtam, és nem is ezt hoztam a fenyőfa alá. Hiszen, ha valamilyen jelképes fa áll majd szentestén – amivel megint nem akarok senkit megsérteni, aki hite szerint, nem az van, nem úgy van és nem akkor van.. Mindenki jó szokását hitét tisztelem, ha azzal nem árt senkinek.. Még önmagának sem..

Miért fontos jónak lenni? Mi az, hogy „Én jó vagyok?”

A fő feladatunk, hogy fejlesszük azt a jót, amit kaptunk szüleinktől, és a kapott kevésbé jón, vagy a gyengeségeinken pedig javítanunk kötelesség, okkal kaptuk. Szándék is kell hozzá. A jó egyszerű megfogalmazása több rétegű: jónak lenni szüleink emléke kedvéért; jónak lenni ismerőseink kedvéért, csak el ne felejtsük, hogyha az az óriási szerencsén van, hogy családot is kaptunk a sorstól, az ők érdekében is jók kell, hogy legyünk.

Mikor mondjuk azt, hogy jók vagyunk?

A szokványos kérdés, ha találkozunk: „Hogy vagy?” Vagy más körben: „Hogy megy (a sorod, mit csinálsz)? Ez már a külvilágban betöltött nexus, a viszonyrendszer, vagy az átfogó nevén Rendszer. Ami a jelenkorunk vegyes kritikai meghatározása is arra, amit nem szeretünk, és másként szeretnénk ha volna.. Még mindig maradjunk önmagunk szereteténél, a Rendszerrel összefüggésben.

Mit emlegetünk nap mint nap? „Szeretlek”.. Úgy vélem ez a kifejezés üres hüvely, amiből hiányzik a lényeg. Hogy szeressünk, felelősséget kellett tanulnunk. Nálam a szeretet egyenlő a felelősséggel. Amiben a hétköznapi figyelmesség és az önmagunk iránti felelősség is benne foglaltatik. Talán a legfontosabb rész, hogy kinek-minek engedjük át az önmagunk iránti felelősséget. Itt lép be ezen fogalmunk mögöttes jelentése. Felelősség, vagyis felelés, hogy jól bánunk-e valamivel. Kinek felelünk? A felsoroltakon kívül annak, aki, vagy ami közvetlenül létrehozott minket.. Akinek az Isten, vagy természet, vagy evolúció, másnak a Rendszer, a lombik, a pénz, a hirtelen támadt érdek, ami mindezekkel is össze függhet. Lényeg, hogy „valaki” legyen, akire gondolhatunk, és aki figyelve is jónak akar minket látni. Hogy a gondolat, vagy tett jót szült: minket.. De lehet ezt egyszerűen az ÉLET szentségére is testálni. Az életnek felelünk önmagunk megbecsülésének forrásaként. A Nagy Életisten, aki a Világmindenség középpontja; a Legfőbb jó iránymutatója.. Nem az irgalmas, a megbocsátó, a büntető, a szétválasztó, aki a jóságot kimondja, hanem az a titkos hely, ahonnan jövünk és ahova visszatérünk. Kell, hogy magasan értékelünk azt a kivételes szerencsét, hogy élünk! Ezt kell szolgálnunk! Minden körülmények között első helyen az élet kell, hogy álljon! Ez pedig nem azonos az önzéssel, ami a jólét, a gazdagság és az önérdek, mások feletti hatalomnak a gonosz kiélését jelenti. Az „önszeretet” a jó érdekében folytatott szüntelen törekvés önmagunk feljebb emelésére.

Ilyenkor – pláne egy un. „öregembertől” – olyan szemtelenségnek hathat, hogy „könnyű így beszélni, hiszen ő már megélte ezt a kort.. Szememben a kor nem számít. Az „életünk végéig” mondat szó szerint az utolsó lélegzetvételig tartó törvényt jelenti. „Szünet nélkül”! Nincs olyan lehetőség, hogy „Csak most az egyszer szabadjon kihagyni a jobbítás törekvését!” Legalább a lelkiismeret vonalán kell fegyelmezni magunkat..

Mit is mondtak a régiek, ha a fiaikat, vagy a fiatalokat akarták legfontosabb feladatukra figyelmeztetni? „Becsüld meg magad!” A becstelenség könnyű élet. A becsület azonos a jó fogalmával, és a szeretettel. Ha körülnézünk, ez a két fogalom igen árva, mert nem sokan vállalják magukra ezeket a terheket.., pedig a „könnyű álom” és a „békés lezárás”, csak akkor lehet részünk, ha becsületesen élünk és semmiben sem teszünk engedményeket a jólét, a kényelem és a züllés, csalogató bűn számára. Persze, világunk fogalmai már moslékká válnak a közhangulatban, mely a züllést helyezi az első helyre, bármi is legyen a választásunk. Értékrendünk oda mutat, ahol a züllés megjelenik.. Ennek a szónak, fogalomnak már a mindennapi megszokás ad jogalapot. Kritizálni semmit sem szabad. Sem a viselkedést, de legfőképpen a Rendszert. Sokfelé a világban a főbenjáró bűnök körébe tartozik, ha valaki „nem fogad szót”; nem engedelmeskedik a Rendszernek.

Most itt gondolok főleg az önmagunkról való hiteles gondoskodásra, ami a „jóság” alapja is. Oka pedig, hogy a testi-leli egészség elhanyagolása másoknak kárt, veszélyt okoz. Ezt a szóhasználatot a mai züllött világban felhasználják azok ellen, akik tudják, mit jelent az önmaguk iránti felelős gondoskodás.

Mi a hiteles gondoskodás önmagunkról?

Vannak információink erről?

Nehéz ezt megválaszolni akkor, mikor a Rendszer külön szervezeteket fizet az élettudás megzavarására, és ennek a feladatnak a személyektől való elragadására. Közelebbről a most tomboló…. Nos, tudják, mire gondolok.. Voltak idők, mikor a Rendszer kritikája börtönt jelentett és csak halkan lehetett beszélni még a bátrakról is, akik szembe mertek szállni az önkénnyel.. Ma viszont az információk kavalkádja „megoldja” ezt. Maguk az ismerősök-rokonok azok, akik elvágják a tudáshoz vezető utat a támadásaikkal, vagy éppen a megvetésükkel. „Senki sem érthet önmagához!” „Ez-vagy az az intézmény, erre van szakosodva”..

Kijelentem, hogy megfelelő tapasztalat birtokában bárki az intézmények fölé magasodhat!

Ám, a megfigyelés azt látszik alátámasztani, hogy az intézmények sehogyan sem akarják a tapasztalatot, a józan észt figyelembe venni. Viszi őket az ár – a szennyes ár – a hátán, és közben senkire, semmire nincsenek tekintettel. Kimondhatjuk, hogy a Rendszerek nagyon rossz bizonyítványt állítanak ki magukról! Ha semmi más nem mutatja, hogy a civilizáció kezdetektől fogva rossz irányba tart, vagyis, már alapjaiban is emberellenes, akkor ez minden bizonyítást kielégít. Tudatlan, felelőtlen, tiszteletlen, arcátlan, gonosz. Hogy csak a „legenyhébbeket” használjam az elítélő jelzők közül. Az egészség, mint megtanítható, megtanulható tudomány, privilegizált, gazdasági-hatalmi úton prostituálódott egyes lobbik által. Tönkre téve azokat, akiktől még tanulhatnak, olyan ismeretek elől való teljes elzárkózásukkal, melyek az egész bolygót Édenné tehetnék. Visszaélve hatalmával, összeesküdve a „tudomány és technika-technológia” pénzérdekeltségű köreivel, az illetéktelen bűnbanda a gyakorlatban kénye-kedve szerint játszadozik az emberi lény egészségével; kötelező életgondoskodásának megakadályozásával. Egyáltalán nem adja meg mindenkinek a lehetőséget arra, hogy a legmagasabb szinten művelhesse az élet művészetét.

Pár szót megérdemel ez a kinyilatkoztatás. Hamvas Béla volt, aki meghatározta a „élet és a lét” közti éles választóvonal jelentését. Egyszerűen: az élet az, amit a Rendszer alkalmaz az emberek minden percének leszabályozásával, a „létkorrupció” sulykolásával.

A lét pedig az a szent hely ahol békében, bölcsességben, jóságban élhetünk. Amire mindenki születik. Akik lehetnénk a Rendszer, vagyis a civilizációs káosz imádata helyett. A valódi tudás által egy hiteles, becsületes, fenntartható (…) érdemes, értelmes élet élhető, amiből hiányzik mindaz, amire a rendszer létrejött: az ármány, a gonoszság, a betegség, a kényelem, a gazdagság, a legfőbb hivatkozási alap; és a szeretetnek nincsen külön szava, hiszen az élet mindenki számára ugyanazt jelenti. Nem részletezem külön azokat a jelzőket, melyekkel a tényleges, tiszta emberi életet becsmérlik. Életem 74 és fél évében ezt a tisztaságot és ártatlanságot kerestem, követtem, építgettem magamban, ahova el is értem. Tudom, hogy ez nem a vég, hanem a cél, ahol minden jó adva van.

Az ajándékom mindenkinek, hogy az életet nem a hossza, hanem a jóhoz való viszonya minősíti. Ugyanakkor ne tekintsék az idős kort valamilyen rémnek, ahol majd szenvedés, betegség, hosszú agónia vár mindenkire, hanem inkább eredménynek, a bölcsesség kincsének vagy jutalomnak, de egyúttal a cél megacélozásának, megedzésének is, mutatva a még fiatalabb nemzedéknek, hogy az élet nem a tobzódást, az élvezetek halmozását, a falást és a nemtelen promiszkuitást a hedonizmust jelenti. Egyúttal, nem is az önmegtartóztató nyomorúságos vegetálást, aszkézist, hanem a jóban való lubickolást. Ha hiszik, ha nem.. A receptek közkézen forognak. Mindent tudhatnak, ha akarnak. Itt az utolsó ez évi lehetőség az ebben való megmerítkezésre!

Emberfia

Önvezető ember

Önvezető ember

Jelen korunkban, mikor a világ sötét erői elszabadultak, szemlátomást elvesztették az emberek bizalmát a vezetők. Évezredek óta az élt a vezetettekben, hogy valamiféle igazság mentén vezetik őket kézen fogva a meglehetősen drága, költséges.., kiszámíthatatlanul szeszélyes uralkodóik. Mégis elfogadták őket, mert nem tehettek mást. A ma körülöttünk kavargó káosz bemutatta minden látó embernek, mit is érnek a mi irányítóink. Az összes…

Az elit, akik – mint mára kiderült – önmagukat sem tudják vezetni, legkevésbé egy olyan világot, ami egy „örök jó” érdekében munkálkodik. Olyan arcátlanul bánnak velünk – ki más, mint a vezetők – hogy el kell gondolkodnunk azon, miért nem tesz már valamit valaki. Ki? Hát mi, és akár ők..

A megértéshez vessünk egy pillantást magára a Rendszerre. A rendszer nevében hordozza fogalmát. Ez lenne rend, vagy valami ami a renddel foglalkozik. Ebben a rövidke életünkben viszont azt láttuk, hogy vezetőink leginkább a maguk jólétét tartották fontosnak, és persze azt, amiért odaállította őket a „Rendszer”: minket szorítsanak rá az ő fenntartásuk érdekében való munkára.

Ez az idealizált „kvázi épület”, virtuális építmény sohasem volt örökös fennmaradásra tervezve. Vagyis tervezve mindig volt, de a tervekről azt tudjuk, hogy sohasem úgy valósulnak meg, ahogyan a tervezők azt elképzelték. Annál is inkább, hogy recseg-ropog az összetákolt, erőszakkal támogatott Rendszerépület, hogy az eddig használt „massza”, a nép hamarosan szükségtelenné válik. A régóta hőn vágyott álom, a „gépek boldog világa” már nem igényeli szorgos kezünk munkáját. Vélhetnénk, hogy akkor ezután a profit nem lesz az úr az életünk felett, és most már azt tehetjük, amit eddig nem tehettünk meg a robotban leélt életünkben.. (álmainkban!!) Most kerülünk szembe a kérdéssel:

Mit hagytak ki – szándékosan – a rendszerből? Előrebocsátva, hogy saját mivoltukra igen ügyeltek ebből a szempontból.. Kihagyták azt a tudást, hogyan kormányozza önmagát az ember. Tettek ugyan kísérletet az ókorban, de akkor is főleg a filozófusok, akik nem mindig vállaltak szerepet,v agy nem kerültek szembe a vezetők – politikusok – világával. Egyeseket kivéve, mint például Szókratész mestert. Ezek a nagy tudású emberek jobbára csúfos véget értek. Ma már a „önkormányzat” szó nem jelent mást, mint a megvezetettek jó magaviseletű Rendszerszolgálatát.. Ön kormányozhat! Mi meg hagyjuk…

Mégis, hogyan vezették ezek – mármint a politikusok – a „népet” – minket? Ha engem kérdeznek – pocsékul.. Ha nem így lett volna, akkor a világ egy kellemesebb hely volna. Ha már a „kellem”-nél tartunk, a politikusok azok, akiknek kifelé a kellemest kell mutatniuk, de ettől számunkra semmi sem lesz kellemesebb.. Az „alulvezetettség” akkor válik nyilvánvalóvá, mikor a vezetés megkérdezi a népet.. Ami azután következik, azt sűrű homály fedi… Erre is volt néhány példa a múltban. Ahogyan a vezetés és a vezetettség viszonyul egymáshoz, az mindent elmond a Rendszerről. Van néhány kivétel, de azokat valahogyan nem utánozza sok vezető a világban.

A vezetés egyik fogása, hogy egy szellemet – ideát állítanak ki vezetőnek. A valóságban továbbra is ugyanazok vezetnek, de hivatkozásnak semmi mást neveznek ki, mint az ideát.. Mikor ez az idea a vallás, akkor ezt tolmácsolni csak vezetőknek szabad, mivel ők – állítólag – közvetlen viszonyban vannak a szellemmel. Semmiben sem volt más a mi múltunk világa, mikor az idea egy gondolati rendszerből, emberek leírása alapján szolgai módon lett lemásolva. A betűk és a szabályok sehogyan sem tudtak sajátunkká válni, hiába sulykolták őket mindenhol és mindenkor. Ettől legfeljebb egy „technikai skizofrénia” alakult ki túlélő stratégiaként, amiben kint, a rideg világban fel kellett mondani a szabályokat és a „szentek” nevét – ahogyan a vallásokban is elvárható – de otthon, és megbízható baráti körben lehettünk normális elméjű emberek. Nyilván ezt nem lehetett sokáig csinálni. Ebben azért az „ellentábor” is ludas volt, mert azok a célok, melyek elérhetetlenek voltak – ez nyilvánvaló volt,de az önmaguk irányításában gyenge átlagemberek könnyen rabul estek a „jólét” csillogó ürességének.

A jelenlegi apokaliptikus rémség, amit csak a drogosok, öntelt zsarnokok, és kérész életű vállalati csúcsfejek gondolnak Kánaánnak – többek között – ingatag és kilátástalan, életveszélyes vesszőfutássá vált.

A legelkeserítőbb, hogy a szellemmel foglalkozók között is a „hajtóanyag” nem más, mint egymás rögeszméinek negligálása, és – szinte kötelező jelleggel – a közvetlen rokonságuk felemlegetése. Nem éppen kedveskedve…

Azzal, hogy mit is lehetne tenni magával az emberrel – azon kívül, hogy saját kényük-kedvük szerint hol felemelik, hol meg a sárba tapossák vágyaikkal együtt őket, nem foglalkoznak – mivel ők nem értünk dolgoznak. De ezt nap mint nap nem mulasztják el hazudni nekünk. Számukra velünk kapcsolatban a legfontosabb, hogy minden kívánságukat teljesítsük, még azt is, hogy ássuk el magunkat jó mélyre… És még szépen mondtam. Ha ezt megértjük, csak egy út marad számunkra. Na, nem az ő megsemmisítésük, mint páran képzelik. Nem is gondolhatják komolyan, kivéve ha fizetnek érte…

Itt értünk el a gondolat pontos pontjához: van valami, ami mindenkit vezet? – már többen úgy gondoljuk, az „igazi” vezetők láthatatlanok, de nem szellemek.. Ám a Rendszer nevelőmódszerében legjobban működő „dolog” mégis egy idea, ami – most fogózzanak meg – a pénz. A pénz nem valóság. A legnagyobb hazugság, amit az istenkáromlással felér a pénzzel „dolgozók” között.. Hiába foghatod meg – általában rövid ideig – a pénz nem létezik. Csak a hit teszi azt, hogy van. Olyan illékony mint a szellő, és a hit, ami ha rögeszme, életveszélyes. Viszont azok a mindenek feletti vezetők nem rendelkeznek pénzzel, nem az Istenekre gondolok… Így azt is megérthetjük, hogyan lehetnénk „Istenemberek”. Ezt az elnevezést az idealizált, valóban „kisugárzásukban Mindenki” vezetői, az élettudósok érdemlik ki.

Az ő meghatározásuk, leírásuk mindenek felett tilos és életveszélyes…

Ezért aztán nem kötelező egy vezetőnek példaképnek is lenni. A vezető az a hivatalnok, aki megtanulta hogyan kell vezetni. Tulajdonképpen mindegy, hogy embert, vagy exkavátort vezet valaki… Ezért aztán a vezetői hivatal kizárólag a felfelé figyelésből és a megérdemelt extra jutalom biztos reményéről szól. Ami lent van, azzal nekik semmi dolguk. Pedig mi ebben ringatjuk magunkat. Legalább icipicit figyelnek ránk.. Amikor a színjátékban mi leszünk a fontos statiszták. Az előre megírt forgatókönyvben eljátsszuk a szerepünket. Megjelenünk, aláírjuk, behúzzuk vagy nem… Bedobjuk, főhajtás kíséretében távozunk.. Az eredményhez vajmi kevés közünk van. Ugyanis az eredmény egy lehet csak: a mi vezetésünk hatékonyabbá tétele…

Ma már belépett az életünkbe a Rendszer nagy találmánya. Megint az a helyzet, hogy csak a valóságot nem szabad hangoztatni. Egy dolgunk van: kérni, nem kérdezni, nem kutatni, de mindenek előtt hinni benne, bennük. Hogy ők tudják…. Közlöm velük: Mi is..

De vajon mégis hogyan kéne jobban (nem nagy kunszt) vezetni magunkat?

Először is el kell vetni azokat az elveket, amiket a vezetőképzéseken sulykolnak. Ha azok az elvek használhatók lennének, most nem kéne azon morfondírozni, hogyan vessünk véget vezetőink egyáltalán nem áldásos működésének..

Az egyik orbitális hazugság (azért orbitális, mert csak kering-kering, és sehogyan sem akar jó útra térni, hanem csakis önmaga középpontja körül..Akár ezt az analógiát folytatva azt a középpontot kerülgetve, amit fentebb már leírtam..) az, hogy az emberek képtelenek jól vezetni magukat. Ha nem lennének vezetők, elszabadulna a káosz.. Ennél nagyobb káosz biztosan nem lenne…

Hogy is volt? A modern világban számos vezető terrorista volt fiatal korában.. Ebből az is következne, hogy vezető csak idős, tapasztalt, nagy tudású ember lehet.. aki már mindent kipróbált.. Nos, hamarosan megtapasztaljuk azt is, hogy egy gép fog minket vezetni… ez a jóslat túl hamar valósággá válhat..

„Elvileg” a szabályok is azért vannak, hogyha valaki azokat követi, rendben van. Rendet is tud tenni a zűrzavarban.

Vessünk egy pillantást a történelem összes vezetőjére. A legfelsőtől az utolsó kis hivatalvezetőig… Mennyire voltak ők „rendben”? Mert hiszen az ember életcélja az lehet, hogy jól tudja önmagát kormányozni. Ez rögtön két kérdést vet fel: hol, mit és kiket. Ez persze vicc, de fontos paradoxonra mutat. Önmagunk kormányzása egy Rendszerben, társaságban (etikett betartása?), vagy saját életünkben, mert az teljesen más. És önmagában ez a „más” a kulcsszó a történetben, vagyis a témában. Miért más a mi életünk, mint az, amit ma még Rendszernek nevezünk? Talán az lenne az ideális, a „legfőbb jó”, ha minden sejtünk a Rendszerért dolgozna? Nem fikció: jó néhány ázsiai országban ez magától értetődő alapelv. Az „ágálás” ellene annyira tabunak számít, hogy senki sem meri felvetni, hátha mégis… mi is létezünk, nem csak a vállalat, a hivatal, a rend, a „társadalom” stb., vagyis az a „más” ami nem mi vagyunk. Viszont azok a rendszerek minden logika ellenére hatékonyan prosperálnak. A „gépies” világ hitele és elfogadhatósága, ezzel a mechanikus, teljesítmény és gazdaságközpontú vezérelvvel megindokolva. A lelki béke letudva? Ha nem kell magunkról tudni, magunkról híven és avatottan gondoskodni, másokat erre megtanítani, akkor a felelősséget átháríthatjuk arra a – hogy mondjam – „nem kellően megbízható” vezetői elitre, magára az istenként imádni kötelező civilizációs szervezetre, hivatali mátrixra, amit Rendszernek nevezünk?

Nem fogom azokat az „elvetemült”, önző, sőt mazochista olvasókat végső elkeseredésben hagyni afelől, hogyan kell megvalósítani az „önvezető” ember ideáját, amit eddig lehetetlenné tettek, mert talán megtörné azt az évezredes fátumot, hogy illetéktelenek döntenek sorsunkról.

Nem talán – remélem.

Nos, egy esetben tudnánk elfogadni őket, a vezetőket: ha minden vezető maga lenne az EMBER tökéletes megtestesítője. Ma sajnos vezetőink sem nem tökéletesek megjelenésükben – bár a tökéletesség kritériumait állandóan változtatják – sem nem tökéletesek életvitelükben, főleg a mértékletességben…, sem nem az erkölcseikben – hosszú volna a lista.., sem pedig az egészségükben, gondoskodásukban, konok hitükben az igazság mellett, és elkötelezettségükben a vezetettek iránt. Na és az IGAZSÁGBAN! Tehát az „önvezető embernek” elsősorban igaznak kell lennie. Végül is az önvezetés lényege, hogy nem csak azokat az írott szabályokat kell betartanunk, melyeknek azonosak kellene lenniük az értelmi és olyan elvekkel, amelyek mindenki „lelki rezonanciájával” harmonizálnak. Ez egyáltalán nem egy virtuális fogalom, hanem az, amit ha összevetünk saját tetteink jóságával – minden szempont szerint – józan szívvel és ésszel önmagunknak bevalljuk milyenek vagyunk ahhoz képest. Ezt hívjuk lelkiismeretnek. Egy helyen erre azt írtam: A lelkiismeretben megnyilvánul az Isten..Mennyire vagyunk állhatatosak, igaz szívűek, megbízhatók, szavahihetőek, elveiknhez hűek, vagyis vannak elveink, véleményünk önmagunkról és a világról; mennyire vagyunk beleérzők, megértők, de mindenek előtt az egészség fogalmában jártasak, mind testi, szellemi, lelki téren. Ezekhez a ma még erősen hiányos ismeretekhez rendelkezésre állnak vezetők, tanítók. Nem mindegyik tud mindent. De azokat érdemes követni, akik minden tekintetben egységesek. Külső megnyilvánulásaikban, valamint önmaguk iránti következetességükben. Szép szavakat, gondolatokat bárki kiagyalhat és közvetíthet. Tetteink határozzák meg a megítélésünket. Olyanképpen kell tudni magunkat megítélni, néha függetlenül attól is, mások hogyan ítélnek meg, vagy el minket…, ahogyan fentebb leírtam. Ez az önmegmérés nem önzés, „köldökézés”, mert kisugárzása, a folytonos önjavítás iránti elkötelezettség, sajnos szinte teljesen hiányzik. Ez önmagában is tragikus következményekkel sújtja világunkat, akként mint a világ javítása iránti felelősségtudat nyomasztó hiánya. Senki sem javítja meg azt, ami velünk született kötelességünk. Hisz ezért születtünk! Az egyik legsúlyosabb téveszme, ami feltehetően a gondolkodás elhanyagolása folytán, hogy a világ javítása mindig „más” dolga, nem a mienk. „Majd a hivatal, majd a vezető, majd a „Rendszer”..

Rossz a rendszer! Miért? Mert mi nem vagyunk elég jók. Nem gondolom, hogy a hamis, hazug, megvetendő vezetőink elszégyellnék magukat, ha mindannyian önmagunk tökéletesítésén fáradoznánk, de hogy létük, fontosságuk, hitelük rohamosan devalválódna, az bizonyos. Nem kritizálni kell hát a vezetőket, hanem bemutatni, hogy tudunk jobbak lenni! A jóság ereje ellenállhatatlan. És ez nem hit kérdése. Könnyű kijelenteni azt a sztereotípiát, hogy „Fejétől bűzlik a hal”. Mármint hogy mi azért vagyunk rosszak, mert vezetőink a Felső tízezer nagyon rossz..

Hamvas gondolatait idézve, ha valaki a jóvá válásra azt mondaná: „Ez olyan nehéz! Sőt szinte lehetetlen..” Hamvas is úgy gondolta, hogy igazán csak a nehéz dolgokba érdemes belevágni. A mai világ sok nyavalyája mellett a kényelmesség, a „Rendszer” egyik „szerszáma” a mi tönkretételünkre. Ne hagyjuk, hogy rajtunk elhatalmasodjon! Egyik oka vezetőink alkalmatlanságának, hogy hagyjuk őket alkalmatlankodni.. A lepel nem csak saját súlyától hullhat le…

Pusztító liberalizmus

Pusztító liberalizmus

Manapság szokás azt hinni, hogy kétfajta nézőpont létezik. Az egyik a kényszerek rendje, a másik a felhőtlen szabadság. Az ember elkötelezi magát egyik vagy másik mellett, és megnyugszik abban, hogy jó úton jár. A két hitrendszer ellentétesnek gondolja magát a másikkal, és azt mondja, hogy az a rossz. Mi van, ha mindketten tévednek?

Nem a kályhánál kezdjük, hanem annál sokkal távolabbi pontból. Amikor még az ember ki volt szolgáltatva az elemeknek. Ez volt az az idő, mikor még egy hit volt: a túlélés.

A kezdet kezdete az ember eszmélése önmagára. Hogy ez milyen elemi erőként ragadta meg az emberi lényt, ma már elképzelni is lehetetlen. Mégis meg kell próbálnunk. Ez volt az a pillanat, amit „felemelkedésként” szeretünk jellemezni. Ekkor ébredt rá, hogy valami más, mint az őt körülvevő világ. Elkezdte kiaknázni a feltáruló lehetőségeket.

Szabad volt akkor az ember? – korántsem. Legfeljebb elkezdett ébredezni, tudatosulni. A korábbi életérzés a rettegés volt, mint minden más lény esetében. A felismerés, hogy képes a rettegésen túli világot megismerni, mámoros érzés lehetett számára. Ne higgyük, hogy ez az átalakulás egy csapásra történt. Közben évezredek peregtek le, korszakok épültek egymásra. A mai kor embere természetesnek veszi, hogy autó áll a garázsban, hogy központi fűtés, vagy klímaberendezés nyújtja a legkedvezőbb létkörülményeket. Ezt a helyzetet nem lehet összehasonlítani a tudatát épp csak hogy felfedező emberi, vagy félig emberi lény által átélt viszonyokkal. Nem voltak törvények. Annak, hogy korlátai lennének saját akaratának és azt ő maga a többi emberrel közösen alakítja ki, semmilyen elhatározott kerete nem volt. Nem lehetett. Volt tehát az erősebb joga a biztosabb vacokhoz; a szaporodásra érett nőstények száma döntött a ranglétra szintjéről. A természet, ami akkoriban alig engedett teret ennek a fura lénynek, akik valaha voltunk, nem hordozta az ölében az embert. Kész csoda, hogy egyáltalán fennmaradt. Mi, tudatos, „modern” emberek talán megvetjük ősünket, a primitív , kovát pattintgató szőrös, makogó lényt. Képzeletünk a számítógépes játékok szintjén, nem játszik azzal a gondolattal, milyen is lehetett embernek lenni a vulkánok, földrengések kiszámíthatatlan világában. Minden lény reá pályázott. Rejtőzködni, életben maradni csakis úgy lehetett, ha ő is ezt tette, tehát az ölés mesterévé kellett válnia. Mi lehetett, ami ráébresztette arra, hogy ne az összes élőt ölje meg, hanem elégedjen meg azzal, ami saját életét fenntartja a holnapig?

Ez volt talán a legfontosabb időszak, mert arra is ráébredt a korai ember, hogy van holnap, és akkor is kell enni valamit. Mi az oka annak, hogy ez a minket valóban emberré tevő felismerés, a belátás kezd kiveszni az emberiség tudatából? – A kényelem. Saját rendszerünkben való hamis biztonság.

Minden jövővel foglalkozó képzelgés kaotikus világot vizionál. Abban a nem is olyan távoli világban az egyetlen lehetőség a technológia alapján fennmaradni. Győzni, másokat kihasználni, legalábbis az Univerzum erőit felszabadítani. Egyetlen cél van csak: uralkodni.

Hogyan lehetséges, hogy a Föld kezdete óta vannak lények, amik gyűjtögetnek és a megszerzett javakat raktározzák, hogy biztosítsák maguknak és fajuknak a fennmaradást, és vannak olyan lények, melyek arra szakosodtak, hogy ezt az élelmet, vagy a legfontosabbat, az életet elvegyék másoktól? Ez a normális – mondják.

Elmondhatjuk tehát, hogy mi mások vagyunk, mint a Föld többi lakója, és nekünk nem szükséges már gondolni a holnapra; rakosgatni, körültekinteni, élő környezetet fenntartani? Elegendő bekapcsolni, vagy már az sem kell, csak gondolni arra, mit szeretnénk, és varázsütésre, a gondolatnál sebesebben valósággá lesz. Mindig erre vágytunk: csodákat tenni. Van még tovább is, vagy itt van már a Kánaán? Sokan biztosak ebben: nincs korlátja akaratunknak. Miénk az egész feltárható Univerzum.. Vagy jön a Csillagok háborúja? Az Armageddon? A szó jelentését fürkészve rábukkanunk két fogalomra: jó és rossz.

A jó vajon melyik a két attitűd közül? A gyűjtögető, vagy a rabló, uralkodó? Az erő a jó, vagy a szelíd, dolgos vigyázó (h)angya(l)?

Akarunk békességet, vagy lételemünk a harc. A triádok. A harmadik út. Bűnből élni.

Ez a „megoldás” a túlnépesedésre? Törvények nélkül, állandó veszélyben, másokat veszélyeztetve? Izgalom, túlélés. Nincs idő nemzésre. Az „igazi” élet? Borzongani, az életet semmibe venni, mint az az évmilliók távolából nekünk üzenő, a legmagasabb hegyről körültekintő, dárdát rázó ős?

De sétáljunk le arról a képzeletbeli hegyről a mai valóságra. Vajon azok, akik magukat a szabadság védelmezőinek vallják, mennyiben különböznek a törzsi alapon szerveződő uralmi rendszerektől?

Ez a két út van csak? Hiszen mindkét elvrendszer csak abból tud fennmaradni, hogy a másik létezik. Ezt a két elvet: szabadság, döntésünk felelősségének másra hárítása, vagy erős összetartás, mások kirekesztése, vasfegyelem… össze kéne egyeztetni? Megkíséreljük elképzelni, hogy egyik sem az, aminek mondja magát? Hogy mindkettő csak játssza a maga játékát, mert elképzelése sincs arról, mit lehetne másként? Vajon létezhet valaki, aki tudja ezt?

Nos, az a felismerés segít ebben, ha rájövünk, manapság mindenki liberális. Egymás között. Miért van az, hogy kisgyermek korunkban minden, ami körülöttünk van olyan óriási, és mire felnövünk megértjük azt, hogy minden sokkal kisebb; a többi ember sem jobb nálunk? Ez volna a bölcsesség kora? Vajon tanítható a bölcsesség egy gyermeknek? Persze. Menjen a gyerek bölcsésznek. Nahát, ez jelenti a bölcsesség legjavát! Elhinni, hogy az iskola tesz bölccsé. A Rendszer fenntartása fontosabb az egyén fenntartásánál? De van fontosabb, ami szóba sem jön egy bölcsésznél… – csodálkoznék, ha igen: a körülöttünk még élő, vagy alig élő természet? Vagy inkább „ál természet”? „Látványtermészet”? Virtuális természet? Leütök egy hangot a félévszázados pianínón, és leütök egyet a legfejlettebb technika által varázsolt billentyűzeten.. Ugyanaz a rezgésszám. Garantált, digitalizált, kalibrált – degenerált.

Mit ér hát az a világ, ami csak ennyit tud felmutatni? Még van, aki tudja a különbséget. Felismeri mi a való, és mi a hamis. A valóság, sem nem tiszta, sem nem szennyes. A valóságos világokban mindennek helye van. Használója, fenntartója, őrzője. Törvényei. A valóságos világban lehet élni, de csak felelősen. Nincs uralkodó és szolga. Csak az élet, amit szolgálunk. Mindannyian.

Képlet

Képlet

Igyekszem.. rövid lenni. Helyzet van – mint általában. A helyzetet érteni kell. Nem feltétlenül elfogadni.

Írjuk le a helyzetet.

A helyzet, hogy nem támogatják (Kik? Az állam. Ki az állam? A hivatali rendszer hierarchikus felépítése.) az önellátást.

Egyszerű – gondolnánk, mert akkor ő szükségtelenné válna. De lehet, hogy ez csak egy következmény. Mindig van egy ok, ami megelőz minden aktust. Valakik érdekeltek abban, hogy így legyen..

Fogjuk meg a dolgot a másik végénél.

A helyzet, ami az utóbbi 40 évben (Hú.., de hosszú idő! – Csak egy pillanat..) lassan kialakult és mára kiteljesedve már az a nemzedék, akik beleszülettek ebbe a „fokozódó helyzetbe” – lásd a tanú c filmet – elfogadják, mint normát.

Miért nem támogatják az önellátást?

Erre az a hivatalos válasz, hogy igenis, csak a polgárok nem elég „aktívak”.. Ha viszont valaki ezt akarja, minden ponton beleakad egy tiltó szabályba. Vagy túl bonyolult, ami a különben is nagy kockázatot, túlzottan megemeli.

Az állam rögtön nyújtja a kezét: „Majd én megteszem neked, polgár.” De ezt és ezt ezért cserébe’ add nekem.

Független állam? – Csak, ha a polgárok valóban függetlenek. A függetlenséghez önellátás kell.

A jelenkori „világrend”, erre azt mondja: A pénz tesz függetlenné. Oda mész, ahova akarsz…

Magyarul: mindenhova mehetsz, de a szülőhazádban ne maradj!

Ha hazát és függetlenséget akarunk, meg kell tanítanunk az önellátást, ezzel szinkronban le kell építeni…. A mit?

Le kell építeni a független tőkét, ami az egész világot használja! Kihasználja..

Mielőtt a tőke (hívásra…) meg nem jelent, addig az önellátás virágzott.

Akkor lépjünk megint egyet hátra: Honnan van a független tőke?

Kezdetben a pénz még nem tőke volt, hanem csereeszköz. Az egyik csereeszköz, mert ugyanez volt még a munka; a használati tárgy; a védelemben való részvétel; az előnyből való részesedés felajánlása; (Ma ezt a korrupció egy ágának tekintjük) használati tárgy időleges átadása; egy fontos információ megszerzése és átadása stb. Ez volt a természetes gazdálkodás. Ez egy fenntartható forma, és minden félnek előnyt nyújt.

Mikor lesz a pénz tőke?

Amikor a pénz függetlenedik. Ettől kezdve a pénz elveszíti csereértékét, vagyis nem azonos értékre cserélhető, hanem az értéke változó, és úgy jön létre, hogy pénzt pénzre cserélnek és közben jutalékot (kamat) kérnek. Lesznek, akik csak azzal foglalkoznak, hogy a pénzt visszatartva szegénységet kreálnak, és aztán fellépnek, mint megmentők, de ezzel a pénz árát felsrófolják. Külön követeléseket támasztanak, vagyis visszaélnek az előnyös helyzetükkel. A pénz vagy azonos értékmérő (nemesfém) már tőkevagyont hoz létre. Ez a tőke vándorlásba kezd. Oda megy, ahol javak hiányoznak és nagyobb kamatért befektet.

Milyen hatást-hatalmat jelent a tőke? Be lehet vele avatkozni egy védtelen gazdaságba. Melyek a védtelen gazdaságok? Ahol gyenge az önellátás. Azt szokták mondani, hogy „Jó sok tőkét kell felhalmozni, akkor meg tudjuk védeni magunkat..” Az önellátás nem mindig igényel tőkét. Sőt, ha tőkét igényel, akkor azt csak kamatra, magas kamatra fogja megkapni, mert a tőkét biztosító tőkés (bank) tisztában van az igénylő szorult helyzetével. Ellenben, ha van jól működő önellátás, a többi résztvevő segítségére siet a nehézségben levőnek. A viszonossági lánc minden gazdaság alapja.

A „tőkés” rendszerekben az állam a legfőbb tőketulajdonos. Ez még lehet hasznos is, ha a hivatalnokok becsületesek, a jog igazságos, az emberek őszinték fenn és lenn. De kérdés, hogy lehet-e ez egy ideális állam? Ha nincs önellátás, vagyis nincs tudás az önellátáshoz, akkor bármilyen krízis pillanatok alatt leapaszthatja az állam vagyonát.. Úgy is, hogyha sok a kiadás, az állam kiárusítja a vagyonát… Ez továbbra is csak akkor lehetséges, ha nincs erős önellátás.

Vegyük a jelenlegi kaotikus helyzetet a világban kinn és az ország(ok)ban benn.

Jelentős rész a vagyonokból man(money pollution)ipulációval, hogy ne mondjam, lopással, zsarolással, más bűnöző úton keletkezett.. Ahogyan a bűnös pénz (Ne feledjük, hogy az a pénz is bűnözés útján keletkezett, amit a tőzsdespekulánsok „keresnek”. Itt az ősi „csereeszköz” az információ.) Pénzt nem lehet „csinálni”, csak elvenni valahonnan, vagyis rabolni. Az önellátások hiánya kényszeríti, akár még az államot is, hogy rejtett gazdasági tevékenységeket végezzen, pl az „adóparadicsomokat” használja a tőkevagyonának növeléséhez. (az adó egy külön téma).

Egy érdekesség, ahogyan a bűnöző állam vagy bűnöző tőkés csoportok a polgárokat manipulálják, mikor a piacot valamiféle „önszabályzó” szereppel ruházzák fel (mondhatni álruhába bújtatják..). Ez csakis akkor tud a maga tiszta formájában megjelenni, ha teljes önellátás van. Akkor a piacra dolgozó önellátók, a fölös terményüket-terméküket a piacon értékesítik. Az ügyesebb, szorgalmasabb, okosabb önellátók ténylegesen húzzák maguk után a gyengébbeket, nem pedig elszegényítik őket. Hiszen mindenki megél az önellátásban, és csak a felesleggel jár a piacra. A piacon tapasztalatot lehet szerezni, javítva a saját önellátást. Tehát mindenki, leginkább a piacon vásároló polgár, jól jár.

Az önellátást nehezítő, vagy lehetetlenné tevő, sőt tiltó állam, vagy szövetség mindig idegen vagyonok érdekeit szolgálja. Az ilyen állam „behívja a működő tőkét a fejlődés érdekében”. Ennek az idézőjeles mondatnak minden eleme zavaros, és hazug. Legfőképp a „fejlődés”, ami mézesmadzagként sok rábeszéléssel „el van adva” a gazdaság szereplőinek. Így tették tönkre az összes önellátó, független államot és gazdaságot. Lásd az európai és az amerikai történelmet, a „felfedezések” korát és a többi… A fejlődés érdekében eladósodtak, tönkrementek, utána jött a jótevő bank és a működő tőke… Volt fejlődés, de profitnak hívták.

Nos, ha már a profitnál tartunk, a szemünk előtt van a negatív példa: a helyzet…

Miért nem vásárolhatok úgy, mint rég egy még működő alkatrészt, akár gépet töredék áron a haszonvas telepeken? A fedősztori szerint azért, mert egyes… „elemek” különben leszerelnék az összes fémet az elektromos hálózatokból, ezzel baleseteket, kényszermegállásokat, költséges javításokat okoznának.. Pedig nem erről van szó, hanem arról, hogy a már elavult vagy szükségtelen gépek, eszközök újrahasznosítókra találva, az önellátás virágzik. De akkor a késztermékek kereskedelme (multinacionális cégek stb.) károsodik..) Csakhogy nem a „működő tőke” a fontos, hanem az önfenntartás, vagyis menjen a tőke (haza, vagy ahova gondoljuk), virágozzék a kreatív, bátor, becsületes, szorgalmas polgár által működő (ez már valóban a mi érdekünk) önellátás! Akkor a saját, „nemzeti” feltalálóink, nem mennek idegenbe, vagy nem halnak meg, várva, hogy őket, mint lelkes, hazaszerető polgárokat az államuk majd egyszer… érdemeik szerint értékelje.

Ez volna az állam legfőbb feladata.

Már csak egy gondolat marad, aminek két része van.

Az egyik, hogy miből tud a multinacionális cég egyes országokban leányvállalatokat működtetni?

A profitból… Abból, ahogyan a sok elszegényített, eladósított, így már kifosztott országban az állam az idegen tőke vazallusaként működve visszafogja a kreatív önellátást, ezzel „munkanélküliséget” teremt, amire kapva kap a tőke és „munkahelyeket” hoz létre.. Miközben, a saját országában, a tőkerablásból részesülő állam jólétet, magas fizetéseket ad különösen az állami hivatalnokoknak…, így erős államot hoz létre, a „kalandozó tőke” sarcot szed, „védelemért”, munkahelyért, ráadásul a korábbi működő önellátásból kiesett értékes tudású szakembereket relatíve az adott ország átlagánál kicsivel jobban megfizetve még tovább gyengíti is a „dülöngélő”, önellátásától, szakembereitől megfosztott államot és gazdaságot.

A másik „fél”: vajon miért „kell” a sok háború? – Ma már az óvodások is rávágják: Mert az újjáépítést az erős gazdaságok megbízáshiányban tengődő cégei „jutányosan” megszámítják (extraprofitot zsebelnek be, a kiéhezett, „békeidőben” mindenre kész munkások olcsó munkaerejével visszaélve..).

Vissza nekünk a „boldog önellátást”! – Amit pedig a megszállások (szovjet-EU-USA) idején sem tudtak a harmonikus életük érdekében megvalósítani a hozzánk hasonlók.

Mit kell tehát tanítani az iskolában? Kapitalista, vagy „szocialista” gazdaságtant, történelmet? Nem: ÉLETET, VAGYIS KREATIVITÁST, ÖNELLÁTÁST, ŐSZINTESÉGET, SZORGALMAT, TISZTELETET, HAZASZERETETET.

Mit kell fejleszteni? Turizmust, szolgáltatást, kereskedelmet (is), politikát…(pláne)..? NEM!

AZ ÖNELLÓSÁGOT! Akár olyan szintre is, hogy a polgárok érezzék a haza értékeit, saját munkával szerzett javaik és a „megfelelően szikár” államuk védelmét maguk, önként és azonnal elláthassák. Legyen jogunk a rabló, önző államot kritizálni, jobbítani, az elkényelmesedett, akadályokat támasztó hivatalnokokat, „érdemeik elismerése” MELLETT, elküldeni.. Nem üdülni..

Ja: hogy mindezt a „Háttér” nem nézi jó szemmel? Tétlenül? Ezután már nem leszünk olyan tudatlanok, hogy hagyjuk.

Homo GMO (non) Sapiens

Homo GMO (non) Sapiens

Fékezni kell magam, hogy legalább az írás idejére higgadt maradjak.. Egyik ok, amiért fő dologidőben ide ültem, hogy mitől veszik a bátorságot azok, akik tudósként mások életét, sorsát, gondolatait így tönkrezúzzák? Sok ága van annak, ha mindent meg akarunk érteni ebből a zűrzavarból..

Az első és Bogár László által is többször említett tény, hogy a magyar média hallgat.. talán a videót szánták arra, hogy újabb szondát nyomjanak, na nem a garatunkba, hanem az elménkbe, hogy mit szólunk majd, ha kiderül, amit amúgy is tudott már mindenki… Hozzátéve, hogy a talpraesettebb polgár keresgél és talál..

Hogyan tovább?

Szemmel láthatóan, az akarat az ugyanúgyra irányul.. Történjék bármi… (idézve B.L.-t), ide nem fog betörni az igazság.

Hogy mit kezd az ember fontolgatni?

Eddig az emberiség történelmében semmi sem változtatott akkorát az ember ősi, biológiai jellegén, legyen az az evolúció nevű folyamat, aminek megvan a maga természetes útja, mint ez a gonosz fondorlat. Valójában a Terv már jóval korábban, az első védőoltás elrendelése idején megszületett: a betegségeket az orvostudomány oltásokkal „szünteti meg”. Járványok ne legyenek! Én is ebbe a dogmába születtem bele, és idejében megkaptam mindent…

Közben, mikor egyre több információ jutott el hozzám, megtudtam, hogy egy amerikai (mi más?) orvoscsoport kijelentette: ha nincs járvány, mert oltás van, akkor lesz helyette krónikus betegségek sora.. Nekem is jutott belőlük.. Ezzel együtt kell élni.. Ez a tudomány álláspontja…

Most, hogy a krónikus betegségek – a tájékoztatások szerint – nagyobb kockázatot jelentenek, különösen, ha már egy koron túl vannak az elszenvedőik.. Hát igen. Kaptuk az oltásokat, mert kötelezőek voltak. Aztán most nagyon kötelező akar lenni… (nem mi akarjuk) ez az oltás is…

Persze – távol álljon tőlem, hogy vírus és oltástagadónak nézzenek… – megőriztem a gondolkodási képességemet, és még fejlesztem is… Csakhogy van az a három betű, ami nem hagy nyugodni… De már lassan az ígérgetés megszokottá válik, mikor nem váltják be… Mármint, hogy nálunk aztán nem lesz…

Nos, a GMO, mint a NAGY FEJLŐDÉS CSÚCSA! MAGA A FEJLŐDÉS.

Az a gigászi igyekezet, ahogyan a tudomány azon töri magát, hogy a természetet felülmúlja. De a fejlődés lelki mozgatója mégis valahogyan a halál becsapása – az öröklét.. Az ehhez vezető göröngyös úton a sorra jelentkező zsenik Nobel díjakkal felszerszámozva, vagy legalábbis ezt remélve a legfőbb jót akarják elérni. Az is a népnek deklarált szöveg, hogy a tudomány értünk van.. Annak idején a Curie házaspár életét kockáztatta azért, hogy aztán százezrek haljanak meg iszonyú kínok között és hosszú szenvedéssel azok számára, akik esetleg nem a legrövidebb idő alatt jutottak a vég közelébe és azon is túl.. Tudom. „Azok a gonosz Hatalmak” meg minden.. Igen. Azok vannak – mint látható. Már. De a tudósok úgy tűnik a legtöbbre mégis a pénzt és a végtelen hatalmat becsülik.. Végül is a „mindenséggel mérd magad”!

Hát a Mindenségit! Ez azért egy kicsit túlzó.. Frankenstein rémisztő története megvalósulni látszik.. Ekkora lehetőség még nem volt a történelemben – nem én mondom – egy egész emberi faj egy mozdulattal történő génmaniplációjára. Mert ha van az a nem túl bonyolult mozdulat, amit akár egy gépsor – természetesen (!) mesterséges intelligencia jóvoltából (mert ha nem?) el tud végezni, amint egy sejtbe be lehet építeni egy másik biológiai rendszer elemét, amire az sajátjának fogja tekinteni…, akkor ezt meg is kell tenni.. Tehát: kik a világ urai? A tudósok, vagy az őket anyagilag jól tartó pénzemberek? Igazából, a sok pénz arra kell, hogy az élet nemes és nemtelen élvezetét úgy lehessen életként megélni.., hogy erre a természet a nagyon korrekt és megérdemelt szankciókat meg ne hozza. Ezt a feltételt csak a „klasszikus” tudomány segítségével érhetik el.. azok… Akik nevét és nacionáléját nem szabad kimondani…

Minek bajlódni holmi természetes, békés életmóddal, ha minden baj ellen, amit mi okoztunk magunknak az orvostudomány és a hightech egymással karöltve a megoldást nyújtja.

Ha valaki venné a fáradságot és tüzetesen megvizsgálná mindazokat a biológiai anyagokat, amelyek már géntechnikával készültek vagy részben azt hasznosítják, bizonyára megijedne… Én is csak találgatok, és „vaktyúk is talál szemet” – néha. Nos, most már csak rá kell néznem embertársamra, és hamarosan jelvény vagy egyéb különlegesség fogja díszíteni azokat, akik megkapták… Ja… nem azt, amit nem szabad tagadni, mert akkor annak szigorú következményei lesznek.. Láttunk már olyat, hogy az éppen aktuális tilalmat megszegőket elítélték, aztán később elfelejtették az ítéletet megsemmisíteni, miután az ítélet alapja érvényét vesztette.. Mert itten épp az történik…A bíróságok amúgy is túlságosan leterheltek… terheltek.. terheltek….

A király és a királyné mezítelen.

Tehát összegezzük:

A jelenlegi tény az, hogy a vírust úgy konstruálták. Szakszerűen addig erőlködtek pénzt (főleg) fáradságot nem kímélve, „nemzetközi” összefogással, (ki ellen, ha szinte mindenki benne volt..?) mígnem egy ótvart az állatok világából sikerült úgy besuttyantani az embereket megbetegítő „ártatlanul is halálos” influenzába, vagy tüdőgyulladásba (feltették a „koronát” – semmi más..), hogy ez lett belőle.. „mert, ha mi nem tesszük, az ellenség fogja megtenni…” Ezt ismerem: „közismert” magyar (stb.) mondás, hogyha én nem viszem el, más fogja elvinni… A lopás és mások elemésztése is biztosan a génjeinkben van..

Egyesek azt mondják, gének pedig nincsenek… Szóval van itt minden, kérem tisztelettel..

Na mindegy, de ha van egy ilyen hányadék…, akkor mindjárt adott a lehetősége annak, hogy ennek a „csodás” ellenszere is legyen GMO.. Ha a denevér, vagy tobzoska, vagy mit tudom én, akkor legyen kövér.. – a kínaiak úgy szeretik…Az ellenszert is jó előre…. hozzuk össze… Ami csak akkor lesz igazán nagy durranás, ha egyúttal, ahogyan „gyógyít, úgy halkan – hogy senki meg ne tudja” – szépen pusztítson is… Mert különben nincsen semmi értelme ennek a vesződségnek.. Nálunk cűrhődésnek mondják… Adjunk az etimológiára is..

A legfantasztikusabb lehetőség arra, hogy a piacot megtisztítsuk afféle kis, meg még kisebb vállalkozásoktól, a világot dinamikus multinacionális tereppé tegyük, az ellenkezőket meg két vállra fektessük a további „hullámokkal”.. És ha lehet, itt-ott csináljunk háborúkat is, mert az mindenre jó lesz. Még a lebukásunkat is elfeledhetik, ha a túlsó oldalról lőnek rájuk..

Profán ima

Profán ima

Volt egy álmom, amiből felébredtem. Nagyon gyakori, hogy ébredés után rám törnek a friss gondolatok, vagy a régiek, de valamilyen feladat formájában.. A napokban éppenséggel sok szó esett a „fejlődésről”. Reggel, első gondolatom az volt, hogy van egy ideám.

Idea, vagyis képzelet. Van egy kép, ami valamilyen mozgást.., vagy inkább egy mozgás, ami valamilyen képet segít láttatnom. Egy képet, amiben az emberek mind tudják kicsodák.

Mire jó ez?

Hát, többek között az egyet értéshez. Ha mindenki tudja, kicsoda, ebben és együtt, vagyis a sok egy is képes érteni egy mást. Manapság azt látom, hogy emberek követnek képeket, melyeket mások tettek eléjük, de ők maguk – mivel nem tudják kik is valójában – elfogadják önmaguk számára és átváltoznak valami mássá. Azután ezt a változást elképzelik fejlődésnek. Még ez sem lenne baj, de ezt a fejetlenségetkényszerítik másokra, sőt mindenkire. Köteles-ség, kény-szer a valóság helyett.

Menjünk vissza a képzeletig. Képzelete bárkinek lehet. Egy képzelet nem csak képből képződhet, hanem érzésből is. Az ér mint egy kis – szinte és a valóságban is láthatatlan patakmeder – akkor jó, ha nem látjuk, csak elképzeljük, de érezzük. Láthatjuk is, hogy lüktet benne valami. A mi esetünkben vér. Ami folyik, az valahonnan, valahova folyik..A víz mindig lefelé folyik. A képzeletünk felfelé, egy emelkedettebb, távoli, még ismeretlen irányban, szinte lehagyja a testünket, ami viszont csak olyan érzésekből áll, vagyis folyik, ami körben jár. Olyan eret, patakot, folyót nem ismerünk, ami nem lefelé folyik. De aztán, mire céljához a tengerhez, óceánhoz ér, felszáll, mint a képzelet. Odaér, ahova a lelkünk igyekszik. Viszont olyan ér, ami körben jár, csak egy lehet, a mi belső valónk.

Mikor valaki, aki nem tudja magáról, hogy miféle, néz egy folyót, vagy patakot, lehetőleg tiszta vizűt, elindul benne egy folyamat. Egy folyó, ami visszafelé folyik. Efféle folyó, csak a mi képzeletünkben létezik. Furcsa mód, ez a folyó a tapasztalatok medrében folyik. Ez a folyó a megtörtént események által képzett érzésekből lett. Akinek még nincs elég tapasztalata, vagyis nem ragadtak a lelkébe érzések, annak a képzelete is szegényesebb, és szüksége van képekre, melyek mindig előre folynak. Az időben, ami számára csak egyirányú folyamat Ez a más kép, más képzeteket hoz létre a tudatban, és más tudatfolyamok fogják alkotni a sajátnak hitt világát.

Az ő világa csupán elképzelt világ, szegényes tapasztalatokban. Érdekes, hogy mégis az én világom lehet idealisztikus, míg ő csak egy mások által rejtett céllal képzelt, vagyis megtervezett világot tart valóságnak. Szemben azzal a világgal, ami a képezett képzelete szerint ellenséges, és valóságnak hívják. Jobban érzi magát abban a világban, ami egy eszközből árad felé, hömpölyög át rajta, és süllyed el benne..

Nem erről kellett volna szólni ennek a reggeli profán imának, de a folyam, a gondolatok folyama ide sodort… Közben volt néhány parancs is, aminek engedelmeskednem kellett..

Volt egy óhaj, egy vágy: …Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…” Ehhez kellett magokat venni egy helyről, szemenként átvizsgálni, pontosan megmérni, és megőrölni. Aztán vízzel összegyúrni, majd meleg helyre tenni..A holnapi kenyerünket ma kell meggyúrni, aztán majd megsütni. Ez a fejlődés. Amit ma elképzeltem, mert van egy kötelességem, amit tegnap határoztam el, és ma reggel hajtottam végre. Nem a semmiből, vagy mások által elém tett képből, hanem saját tapasztalataimból gyúrtam össze a tudást, ami segített abban, hogy a búzából és a lisztből-vízből holnapra kenyerem legyen. Persze ez csak idea, mert a búzát, a lisztet és a kenyeret nem én találtam fel, de a kenyér színtisztán az én sokéves, keserves (igen: a tapasztalatok sokszor fájdalmas élményekből keletkeznek..) tapasztalataim eredménye. Vagyis, egy valóságfolyam forrást fakasztott, ami így olvasva a teljes abszurditás, mégis a puszta valóság.

A valóság, mely olyan sima és átlátható, mint a füves pusztaság.. Ahogyan a magas fű (amit nem vágtak le gépi fűkaszával, vagy kaszáló traktorral..) hullámzik, mint a zöld és virágokkal átszőtt tenger..

Térjünk hát vissza oda, ahol még önmagunk voltunk. Ki-ki olyan messzire, ahol bátran szembenézhet azzal, akit szeret, elfogad, és elképzel.

EMBER, TÉRJ MAGADHOZ!

ÉBREDJ!

Ezek voltak a mai szentenciák.

Ite missa est!

Intelligens valóságfolyamatok

Intelligens valóságfolyamatok

Ha egy emelkedett szellemű ember ma meg akarja határozni az ideális gondolkodásmódot, több akadállyal találja szemben magát. Ebben a mondatban minden szónak a helye és a súlya lényeges a megértéshez. Mégis sokan úgy reagálnak a mondataimra, hogy „nehezen emészthető”, idegen, túl tömény, túl összetett. Valóban, ha nem egyazon pontról indítjuk az életünket, ami azonos a gondolkodásunk felépítésének módjával, ritmusával, az „építkezéshez” használt szellemi „anyaggal”, nem fogjuk egymást megérteni. Ez a tanulmány arra tesz kísérletet, hogy a felépítés folyamatát, idealizált esetben leírja.

Korábban több írásban foglalkoztam az intelligencia, az „okosság”, a megértés témájával. Ez jelen helyzetben a legfontosabb feladat. Még a technikailag fontosnak tartott tevékenységeknél is lényegesebb. A téma felvezetéséhez a magyar nyelv gondolkodásmódját fogom igénybe venni.

Azért ezt a nyelvet, mert ez az anyanyelvem. A „szájbarágás” éppen azt a célt szolgálja, hogy a gondolatok kialakulásának szigorú, ám roppant gazdag lehetőségekkel kecsegtető folyamatát szemléltessem. Mondataim mintául szolgálnak a fő elv bemutatásához. Meggyőződésem, hogy nyelvünk kiválóan alkalmas a gondolatrendszerekre. Vagyis a tiszta, közérthető leírásokhoz, melyek egyértelműen sok különféleképpen gondolkodó ember között megtalálják a közös szálat, ami elvezet az általános megértéshez.

Azért vagyok még mindig ilyen részletes, mert a mai gondolkodásmód, amit általánosnak is nevezhetnénk, egyáltalán nem korrekt megjelenítése egy adott helyzetnek, hanem éppen a sajátos, de mindenki által különféleképpen érthető modorban, végeredményében a hasznos vita helyett a zűrzavar fenntartásához vezet. (Sajnos a mai „főcím olvasó” ember átugrik az ilyen mondatokon, pedig akár kétszer is érdemes újraolvasni őket.)

A vizualitást hívom segítségül az intelligencia sokféleségének bemutatásához. A legutóbbi írásomban ezt szemléltetendő az emberek mozgatását, a gondolkodásmód példájaként az utak sémáján mutattam be. Milyen volt az utak használatának módja az én gyermekkoromban, és hogyan változott az egyszerű, mód a maga idejében gyors, olcsó, kevés szükséges információval dolgozó életforma egyre több természeti kárral járó, az emberek életére egymásnak gyakran ellentmondó szabállyal, akadállyal, túlnövekedéssel nyomuló „modernitássá”. Ez súlyosan nehezíti az életet, logikusan gondolva, feleslegesen vesz el időt, költséget; károsan hat az emberi lény alapfeladatára, ami nem azonos egy öntörvényű, technikai rend szolgálatával. A rendszer elfajulása az egyén mozgásterét a tűrhetetlenségig leszűkítette. Eközben a gondolkodásmód elhagyta azt a dimenziót, ahol a kreatív emberi elme a legnagyobb aktivitását saját és utódai szellemi minőségére, és az ehhez szükséges erkölcsi kvalitások kifejlesztéséhez igénybe vehetné. A tempó felgyorsulása az elme genetikailag meghatározott kereteinek széteséséhez, kollektív elmebajhoz vezetett. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a technikai rendszer elszabadult, mert mi magunk, látszólag saját elhatározásunkból éltünk és élünk a rendszer áldásaival. Ez kettős tudatúsághoz vezetett. A rendszer akadály az emberi jellem kiteljesedésében. Ennek jelei már a kezdetek kezdetén láthatóak lettek volna, ha valaki ezt ilyen részletesen kielemezte volna. Ma már a kettősséget pozitív célra is használhatjuk. Megérthetjük, hogy elődeink kényszer hatására fektettek nagyobb hangsúlyt a rendszerre, mint az emberre. A bonyolulttá váló rendszerhez próbálták az embert igazítani, miközben az eredeti cél valószínűleg ennek fordítottja volt. Azonban, ha ez a hosszú idő nem bizonyította volna a módszer helytelen és öngyilkos voltát, és senkinek nem tűnt volna fel, hogy ez így nem helyes, akkor eljutott volna az emberiség egy visszafordíthatatlan, önmagába forduló spirálig, ahonnan nincs visszaút.

A korábbi „válságok” mindig durva erőszak alkalmazásával estek vissza a kvázi nullára, és egyre rosszabb pozícióból próbáltak újraépülni. Sajnos, ebből nem tanultunk, és most ott tartunk, hogy még rosszabb pozícióból fogjuk megsemmisíteni az egész történelem maradék értékeit is. A technika és a lelketlen bürokratikus rendszer összekapcsolódva létrehozza a mesterséges intelligencia teljes uralmát, megalkotva az utópiák által megtervezett mesterséges, élhetetlen világot. Így a különben is nehezen harmonizálható emberi tudatokat kikapcsolva elérjük az „örök béke”, vagyis az örök semmi, az örök boldog(talan)ság, szürke homályát.

Hogy ez ne így legyen, eljött az utolsó alkalom, hogy megérthessük önmagunkat.

Látva, hogy a „fejlődés” csakis technikai, és az emberi szellem rovására gyorsult fel, megállapíthatjuk, hogy a rendszer által „oktatásnak” nevezett gondolkodás-„deformáció” teljesen megváltoztatta az alap emberi jellemet, mielőtt annak kiteljesedése a beteges túlbonyolításnak gátat vethetett volna.

Bonyolítás – szereposztás

Első könyvemben a Túlélési praktikákban kiemelt fontosságú volt az emberi lét megrontásában a „szakosodás rögeszméjének” nevezhető végletes elaprózás. A cél maga is rosszhiszemű, amennyiben az emberek szeretnének egyszerű, monoton munkákat végezni. Holott az ember alaptulajdonsága, hogy szeret elkezdeni, folytatni és befejezni dolgokat, még akkor is inkább, ha a „dolog” megalkotásának gondolata nem személy szerint tőle származott. Megfigyelhető az az embertípus – manapság „vállalkozó szelleműnek”’ szokás nevezni – aki elgondolás alapon dolgozik. Amíg ilyen nincs, addig a témakereséssel, tervezéssel és az indításhoz szükséges eszközök kigondolásával, összegyűjtésével foglalkozik. Azután másokat kiképez, vagy alkalmaz, hogy őt segítsék a kiválasztott feladat elvégzésében. A már működő rendszer szakít az „atomizált” előállítás lélektelen, sokszereplős, egyúttal kezelhetetlen, sok hibát tartalmazó módjával, és inkább a változatos, önállóan megoldandó, értelmes részekhez keresi meg az erre képes embereket. A vállalat családként működve a közös erőfeszítés és siker örömét is átéli. Nem mondom, hogy ez így és csakis így épülhet fel minden tevékenységnél, de ezzel az embereket be lehet hívni egy előzőleg jól körülírt, elfogadott, vállalt cél eléréséhez. Messze nem vagyok gazdasági, vagy gyártástervezési szakember, sőt… De ha gondolkodom, ezt tartom „emberbarát” gazdálkodásnak.

Ez a leírás mintája a gondolkodásmódnak. Egy embert ne csak egy szakra, egy gondolatrendszerre tanítsunk meg, amit élete végéig ugyanúgy végezhet, hanem a lehető legtöbb irányban nyissuk meg az érdeklődését, már a legkisebb kortól kezdve. Amint azt – feltehetőleg – az ókorban a paidagogosz tette a rábízott fiatalokkal. Jóllehet, relatíve jóval kevesebb ismeret állt rendelkezésre, így látszatra könnyebb volt az oktatás, ám ezen a vonalon elindulva kinevelődhetett az a sok polihisztor, akiket ma szokás emlegetni. Helytelen az a gondolkodásmód, hogy ma már nincsenek polihisztorok, vagy nincs is rájuk szükség, hiszen akkora a felhalmozott ismeretanyag, hogy egy ember képtelen minden tudást magas szinten elsajátítani. Nem is azzal vitatkozom, amit ez az elv kimond, hanem azzal, hogy ehelyett akkor inkább „maradjon meg a suszter a kaptafánál”. „Minek annyi suszter – mondhatnánk.. Éppenséggel miért baj az, ha valaki a saját lábára készít megfelelő lábbelit, kíváncsiságból, kihívási kedvből, és türelemmel meg is tanulja hányféle anyagból, hányféle technikával, esetleg sajátos módon építsen magának ilyet.. Nem mellesleg átéli a cipészmesterség nehézségeit éppúgy, mint örömeit.

Csakhogy egyetlen út maradt, amin kimenekülhetünk ebből az élhetetlen jövőt kínáló „szép új világból”, hogy felfedezzük saját kreativitásunkat. Különben saját túlélésünk követel máris széles tudást, feladatmegoldó képességet, alkalmazkodást

Mi tehát a valódi intelligencia kifejlesztésének alapgondolata?

A sokirányú érdeklődés. Tanulás életünk végéig. Ma erre sem lehetőségünk, sem motiváltságunk nincsen.

Példák az intelligencia valóságfolyamatára.

Szögezzük le, hogy itt a Földön, mi időben zajló folyamatokban élünk. Ezért azokban is kell gondolkodnunk. Tény az, hogy az ember szereti a biztonságot, a stabil, mozgathatatlan kis magánszférát, a barátokat, rokonokat, a megszokott tevékenységeket. Egyet azonban ennek ellenére meg kell tenni: alkalmazkodni az állandóan haladó Univerzumhoz, ami a világunkkal együtt halad valamerre.. Meg kell értenünk, hogy mindenki és minden az időben változást szenved el.. Ez a „szenvedés” megfigyelhető az olyan – utólag boldognak hitt – korszakokban is, mint a fiatalkor, vagy az olyan vágyak kiélésében, mint a szex, vagy az evés örömei. Minden folyamat. A világban semmi sincs a semmiből.. Az abszolút vákuum is tartalmaz valamit.. a „láthatatlan” energiát, ami valószínűleg mindenre hatással van. Lehet vitatkozni az idő „kitalált, vagy relatív” voltán, azonban nem lehet elvitatni, hogy valami az idő haladásában is van. Ez a változás.. A relativitás tudományos szakszó, de egyúttal szintén több arcú, ahogyan minden, ami külön is áll és mozog is, valamilyen kapcsolatban van másokkal.. A kapcsolat, az a szál, ami analóg az idegrendszerrel, ami az élők esetében egyetemes a Földön. Az idegszálak csatlakozásai együttesen alkotják a tudatot. Ezen továbbmenve, a folyamatok a „nem élőknél” is időben ismétlődő vagy látszólag szabálytalan impulzusokkal kommunikálnak.. Ezt is egyfajta tudatként értelmezhetjük. Maradva az emberi aktivitás pontjainak összekapcsolódásánál, minden tettünk és gondolatunk saját tudatnak is megfelel. Jól megfigyelhetjük ezt, mikor különféle emberekkel találkozunk. Mindenkivel más folyamatban vagyunk kapcsolatban.. Van, akivel naponta találkozunk, vannak, akikkel akár csak fél évente vagy még ritkábban.. A korábban megkezdett folyamati szálat fel kell vennünk, és egyeztetni kell egymás addig megtett, átélt folyamataival. Ha ezek a gesztusok megszűnnének, megszűnnénk emberek lenni… Ez tart össze minket. Ugyanígy, ha egy régi tárgyra rátekintünk, tudat alatt végigfut bennünk a tárgyhoz kötődő összes korábbi folyamatunk, és ez ad feladatokat, és biztosít minket a kapcsolat jellegének fontosságáról. Néha azt üzeni nekünk az egyik tárgy, hogy elmulasztottunk valamit, néha éppen megnyugtat, hogy jó úton haladunk..Ne gondoljuk, hogy ez az érzékelhetetlen folyamatözön túlságosan is megerőltető, vagy stresszt okoz.

Ha ehhez a folyamatrendszerhez, vagy tudatrendszerhez, példaként utalok olyan tevékenységekre, melyek önmagukban foglalják a szüntelen változást, mint az önképzés, ami rossz érzéseket is kelthet valakiben, ha tanulásnak nevezzük, pedig ez az, ami közvetlenül hat ránk és a világgal kapcsolatos véleményünkre. Mi is változunk. Néha észre sem vesszük. Ha csak mindig ugyanazt éljük át nap mint nap, biztonságérzetünk ugyan megmarad, de teljesen elszakadunk saját változással megélt lehetséges énünktől. Ez a mondat tipikusan csak folyamatgondolkodásban érthető. A stabilitás megszállottjai, minden pillanatukban a változásoktól való rettegésben, illetve a változásokkal szembeni védekezésben élnek. Ugyanakkor lehetséges a változásokra felkészülni, egyúttal építeni a stabilitást.

A folyamattudat intelligenciának kiváló „gyakorlópályája” a zene, mint folyamattudat. A zenében a stabilitás és a változás egy időben is megjelenik. Az összes emberi gondolatfolyamat, érzésekbe kódolva, hosszú időre elraktározva benne foglaltatik. Ennek ellenkezője, a változás és viszonyulás is megfigyelhető. Saját életfolyamatunkban is emlékezhetünk korábbi énünk és az adott zenei gondolatfolyamat viszonyára, ahogyan minden korábban megélt eseménysor később más elbírálás alá kerül, ha időben távolabb vagyunk hozzá. Ezzel lemérhetjük sorsunk, érzéseink, jellemünk változásait. Azon igyekszem, hogy megismertessem az olvasókkal az élet, mint folyamatok összessége témájának saját tudatosságunkra gyakorolt pozitív hatását. Az „öregedés”, az „önkritika”, a szeretet-gyűlölet számos félreértését is, melyeket az idő folyamatos figyelése, és nézeteink változásainak hatására a megfelelő, valóságos helyre tehetünk.

Mi lehet a varázsszó a megértéshez?

A „beleérzés”, és az igaz gondolkodás.

Ha saját életünkkel „beszélő viszonyban” vagyunk, megértjük más szenvedéseit, örömeit. Megértjük egymást.. Furcsa érzés, ha olyasvalakivel élünk együtt, aki nem rendelkezik ezzel a képességgel. Ugyanakkor nem feltétlenül származik ebből a különbségből kár egyikünkre nézve sem.

Az empátiával rendelkező ember csak azért nem mond le erről az erényről, mert mások nem ezt alkalmazzák a kapcsolataikban. Hiszen az empatikusok egyszerűen megvannak egymással, ám ha olyanok közelébe kerülnek, akik tudatukon kívül csak a maguk külsőségeire gondolnak, tovább tudnak fejlődni, mert sokat tanulhatnak azoktól, akik traumák, vagy alkatuk miatt képtelenek megérteni másokat.

Vannak azonban olyan tevékenységek, melyek szándékosan arra vannak kiképezve, hogy ne értsenek meg másokat. Sőt, feladatuknak tartják, hogy kikényszerítsék másokból az ő megértésüket, míg ezt nem alkalmazzák a másik fél iránt. A szenvedés elkerülése, és az igaz élet akadályozása a civilizációs rendszer egyik alapelve. Ezt fel kell ismernünk, és meg kell értenünk. A megértéshez nem szabad átvennünk a rendszer példáját, hanem még kitartóbban kell ragaszkodnunk az igazsághoz, ami leegyszerűsítve az élet szolgálata a hamisítás, vagy hazugság pusztító magatartása ellen.

Az őszinteség nem kíván több energiát, csak egyszerűséget, jó akaratot, tisztességet, állhatatosságot. Ez nem elég tudás nélkül, de lehetőség a tudás eléréséhez. Nem foglalkozom a tudás meghatározásával, hiszen kimondtam, hogy mi az alap, amin fejlődhetünk a tudás irányában. A hit szintén sok félreértés tárolására volt alkalmas, amivel akadályozzák az igaz élet elérését. Hibásan alkalmazták az emberek megosztására, mikor kimondták, hogy a hit egyben védelem és elkülönülés is. A hitről nem lehet külön beszélni, csak utalni lehet az első feltétel, az ÉLET által követelt szolgálatra. Ebből fakad az önmagunkban való hit is, mert csak akkor tudunk hinni másokban is, ha tisztában vagyunk önmagunkkal. Az önazonosság segít mások beazonosításában. Ennek ellent mond az az általános félreértés, hogy másokhoz kell hasonlítanunk. Vagyis idővel mindenki egyforma kell, hogy legyen.. Ennek az állításnak gyakorlati megfelelői azok a rendszerek, uralkodó ideák, melyek tudatosan akarják saját mivoltunkat megváltoztatni. Azt sugallva, hogy mindenképpen külső eszközökkel kell „kijavítani”, amit a természet megalkotott. Ezen keresztül vezetik félre az embert, aki ösztöneivel erősen az élet elsődlegességét érzi, és ezt volna kötelessége szolgálni. Ez, ami természetes, de nem az, ami elválaszt minket másoktól. Ez fontos tétel. A tisztelet révén tudunk önmagunk is lenni és a mások iránti megértésben élni. Az őszinte ember nem fél semmitől. Ez komoly veszélyt jelent a világ hazugságrendszereire. Minden őszinte, szuverén embert hazuggá kell tenni ahhoz, hogy győzzön a hazugság, a manipuláció, és a „mesterséges intelligencia”.

Jóllehet, a hazugságban is van intelligencia, de hiányzik belőle a bizonyosság, és a magabiztosság. Látszólag védelem, mivel az igazság csak egy, a hazugság bármennyi is lehet. A sokféleség az igazság ellenében nem tudja megsemmisíteni az egyetlen igazságot, a valóságot, mely annál erősebben tör utat magának, minél több a hazugság. Az igazság a valóságfolyamatokban, a valóság tudatfolyamataiban nyilvánul meg. Ezért a valóság felfedezéséhez vezető tanulás, mely mindenre kiterjed, bár az erkölcs szűrőjén keresztül, egyúttal szélesíti a látókört vagyis az intelligenciát, tehát a túlélést segíti.

A túlélők mindenképpen olyan tudást birtokolnak, mely fontos, és elengedhetetlen. Lehet ugyan, hogy szelektív tudással rendelkeznek, de az önfejlesztést gyakorlók rendkívül jól tudják beilleszteni intelligenciájukba.

A tudás – védelem.

Miért van szükség a védelemre, és melyen tudás, mely a leghatásosabban védi az egyént vagy a közösséget?

Az igazságon, valóságon alapuló tudás értéke felbecsülhetetlen. Ha a közvetlen jelenben (2021.03.18) valaki biztos akar lenni valamiben, akkor a lehető legtöbb információt meg kell szereznie, és a lehető legfontosabb témákban kell jártasnak lennie ahhoz, hogy a tengernyi hazugságból – akár a tonnányi homokból az aranyat – kinyerhessük a molekulányi valóságot. Fel kell ismernie a hazugságok jellegzetességeit, hogy könnyen elkerülhesse azokat. Nem kell egyúttal mindenre a hazugság ítéletét kimondani, mert a hazugság olyan folyamattudat, mely a hazugra és a valóságra egyaránt tartalmaz apró jeleket. A hazug ember arcával, gesztusaival elárulja magát, a hazugság gyors devalvációjával tűnik ki.

Az igazság-valóság a leghitelesebben a természetben jelenik meg. Mint fent is utaltam rá, ezért olyan veszélyes a hazug rendszerekre, amint az igaz emberek is. A természetben vagyunk emberek és ismerjük fel magunkat és egymást. Az sem lehet véletlen, hogy miért kell a hazug rendszereknek minden áron és minél gyökeresebben elpusztítani a természetet. Az a nemzedék, amely elveszti a természethez fűződő kötöttségét, megszűnik képesnek lenni az igazság megismerésére. Görcsös próbálkozások vannak a természethez való „másfajta” viszonyulásra. Ilyen az állattartás hobbi célból, vagy a „túlélő sportok”, extrém sportok, melyek gyakran a természet iránti tiszteletet már nyomokban sem tartalmazzák. Azt hiszem, erre mindenki tud példákat mondani, holott mindenki vak saját erre utaló viselkedését normálisnak tekinteni.. Az emberi világ züllése hozza magával a természeti világ züllését, vagyis szegényedését, tehát visszafordíthatatlan, láncreakció szerű pusztulását. Ez lenne az igazság-valóság megsemmisülése is.

Hogy megtapasztaljuk a valóságot, vagyis a természetet – saját természetünket is – talán legrosszabb mód a mesterségesen, üzleti vagy hobbi célra tartott állatrezervátumok látogatása. Ezek minden esetben csak emberi beavatkozásokkal tudnak fennmaradni, mintájára az emberi civilizációknak.

A természetben való lét szembesít minket saját hiányosságainkkal, tudatlanságunkkal, alkalmatlanságunkkal, alkalmazkodásra képtelenségünkkel, vagyis gyengeségünkkel. Akik ezzel megbékélnek és inkább még erősebben kötődnek civilizációs szerepükhöz, önmagukat ítélik el.

Intelligenciánk szüntelen fejlesztése válasz a természet szüntelen változásaira, akár az állatvilág túlélőinek viselkedése. Kiművelt intelligenciánk és érzékenységünk sem jogosít fel minket a természet megvetésére, és az uralkodásra. Ugyanakkor azok, akik semmibe veszik a természet egyedüli érvényességét, azt közvetítik mindenki irányában, hogy ez a magatartás tesz minket igazán emberivé.. Ezen a ponton mindenki megfigyelheti önmaga viszonyulását a valósághoz, vagyis a természethez.

A természet intelligenciája

Ki kell mondani, hogy a civilizáció fennmaradása csak hazugság árán lehetséges. Ez azt is jelenti, hogy ami igaz úton épül fel és emberi, már nem civilizáció, hanem szerves emberi élet és így csak a kozmikus folyamatoknak van alárendelve. Az lehet a világ vége, ha az ember bele tud avatkozni a kozmikus folyamatokba. Az is igaz, hogy létünkkel, már túlzottan beavatkoztunk, nemcsak a földi életbe.. érdemes ezen a paradoxonon is elgondolkodni.

A természeti rend a tökéletesség, vagyis mozgás és alkalmazkodás. Tehát változás. Az „entrópia”, mint filozófia és viszonyulási mód abból a téves megállapításból indul ki, hogy rend csak az ember által valósulhat meg. Ahol rend mutatkozik, ott vélhetően ember volt vagy hamarosan lesz… Az ember tudatával ugyancsak be tud avatkozni a kozmikus történésekbe, amennyiben tudata kivetüléseként eszközöket hoz létre és azokat a Földön kívüli térbe juttatja. Amit a Föld körüli orbitális pályán egy „földön kívüli” tapasztal, minden csak rend nem. Igaz ugyan, hogy a mozgást a kozmikus fizikai törvények szabályozzák, de az eszközök energiahullámai hatást gyakorolnak a teljes kozmikus rendszerre is.

A természet is megadja a maga válaszát az emberi rend beteges megnyilvánulásaira. Azért ostoba és öngyilkos az emberi civilizáció, nem organikus és fennmaradó, mert noha ismeri a természet reakcióit, mégis kockáztatja tetteivel az összeomlást. Az a rendszer, amit a természet folyamatai hoznak létre, minden porcikájában intelligens, és kifogyhatatlan tudást tartalmaz. Ha kezdetben a tisztelet és védelem lett volna az ember viszonyulása a természethez, megismerhettük volna azt a dimenziót, ahol az ember és a természet örök időkre békésen együtt élhet. Ebbe a filozófiába beolvadó emberi populációk néha sikeresen fennmaradhattak. Szétesésük egyik oka éppen ezeknek a szigorú szabályoknak tudatlanságból való megszegése.

A jelen permanens válságának egyetlen oka az elmondott szigorú rend felrúgása. Szomorúan látom, hogy hiába hajtogatom a valóságot, szinte semmi hatással nincs arra a vak rohanásra, amit a mindennapokban tapasztalhatunk. Nem először találom szembe magamat a katasztrófa-filozófiával, ami úgy próbál változtatni, hogy semmit sem tesz.