Norma

Régóta bosszant. Többször érintettem ezt a témát. Tulajdonképpen mondhatom életem fő témája. Az ÉLET. Mit jelent normálisnak lenni?

Először is mihez viszonyítsunk?

Mindig beszélünk róla, törvényeket is alkottunk (mármint, akik azt akartak alkotni..) A történelemnek nevezett idősor vérrel-szenvedéssel lefektetett törvényeket, de ritkán keresték az emberben magát az egyetlen törvényt, az élet törvényét.

Azt tapasztaltam eddigi életem során, hogy a tényleges történést mindig valami láthatatlan hatalom irányította, vagy valakik egy távoli hatalomra fogták. Szidja csak mindenki azt. Ebből látszik, hogy az életünket kényszerek között kell élnünk. A kirakatban viszont a kellemes, szép dolgok sorakoztak, amikért fizetnünk kellett. A fizetség alatt nem feltétlenül pénzt kell érteni.

Ez volt a figyelemfelkeltő bevezető.

A téma változatlan, de a tárgyalás stílusa változik. A kreatív tehetség folyton a könnyítés, az élvezetek felé hajtja az embert. Hogyan lehet könnyíteni az életet. A gondolkodó ember (majd máskor bővebben..) az unalom és a kényszer hatására próbál változtatni. Kezdetben a cél elérése érdekében fedezett fel ez-azt, később a dolgok külső megjelenése a szépség, mint emberi elképzelés is egyre jobban számítani kezdett, ha már a funkció megfelelő volt..

Itt álljunk is meg egy gondolat erejéig. Ez az a momentum ami a keletet és a nyugatot elválasztja. Korosztályom egy tömör, mondhatni primitív, de működőképes életstílust kapott. Ez a keleti hatalom nyers, néhol kegyetlen, de egyértelmű életkerete volt. Nem mindenki illett ebbe a keretbe. Tulajdonképpen én sem. Mégsem lázadoztam, hiszen először magát az életet kellett ebbe a keretbe belehelyezni, amiben – úgy éreztem – nem vagyok a legjobb.. Ezért igyekeztem mindent megtanulni. Voltak résztémák, amelyeket évtizedekig tanultam, mire kijelenthetem: ezt már tudom, amennyire szükséges. Van azonban számtalan, ami foglalkoztat. Tehát van miért élnem. A „dolgok” és „lények”, valamint ezek kapcsolatai, viselkedései még majd’ egy tucat életre elég munícióval szolgálnak az érdeklődésem számára. Ez a helyzet leírja kb. a 20-25 éves koromat. Minden irányban kiterjesztettem a kíváncsiságomat, de „zavaró” kötelezettségek korlátoztak a minden irányú kifejtésben. A 24 óra volt az egyik.. zavaró korlát.

Ekkor történt valami, vagyis kb. 10 évvel korábban, ami lopakodva kerítette be a tudatunkat.. Úgy bújt ki a sok érdekesség között, hogy nem tűnt különlegesebbnek, mint egy új gép vagy fényesebb használati tárgy. De – hogy ne felejtsem – volt valami hasonló. A rádió, mint központi médium (mint a neve is mutatja). Köré lehetett ülni, és erősen megmozgatta a képzeletet. Ritkábban volt a film, meglehetősen vegyes elérési úton, és minőségben.. Ez már helyettesítette a képzeletet, és sokkal erősebb hatást gyakorolt a hangulatunkra de főleg a pszichénkre. Egy „jobb” film szabályosan felért egy pszichoterápiás kezeléssel. Tudatmódosító hatású volt. Beállította az embert egy olyan folyosóra, ahol csak előre lehetett menni. Egy jó darabig a film által keltett hatás alatt voltunk. Ennek a levezetésére beszélgető körök is létrejöttek.. Nem beszéltem még az olvasásról, ami a korábban felvett és tanult képességünket a képzeletet aknázta ki: a betű világát. Szintén egy olyan hatalom, ami magához ragad és sokakat egy életre lefoglal: az olvasás. És persze az írás. Ezt így olvasva is elcsodálkozom, miért nem elég bárkinek ez a gazdag szellemi kavalkád.. De ne vágjunk a dolgok elé..

Végül is a cél nem az un. „szórakoztatás”.. Ezt úgy tették elénk, hogy „adomány, vagy szolgáltatás”, a jó magaviseletünkért, vagy az uralkodók kegyéből.. A tulajdonképpeni ok annak a vágynak a táplálása, ami velünk születik. Számomra csak az az érdekes, miért nem nyilvánvaló ez mindenkinek..? Ha jól meggondoljuk, embervoltunk legfőbb jellemvonása az érdeklődés, és a tudás szüntelen növelése. Ezen belül, egy olyan tulajdonság is fel-fel bukkan, hogy egyesek önmagukra is kíváncsiak.. Egy apró hozzáfűzés a témához, hogy a „háttér” arra törekszik, egyre jobban, hogy ő mondja meg, mi hogy vagyunk, és hogy legyünk…

Voltaképpen életünk két fő áramlatban folyik: civilizációs, és un. „magán” élet keretben. Mindkét terület hat egymásra, és néha teljesen el is foglalja a másikat. Témánk valami olyan, ami harmadikként tolakszik elő, de nem természetesen. Ez fontos a megértéshez. A normán kívül van, és észrevétlen át akarja alakítani a normát.

Ez a „kiber” világ.

Voltaképpen, minden mást ki akar szorítani, még magát az életet is.. Életbevágó ezt észrevenni! A jelenlegi korosztály ezt a veszélyt nem, hogy észre sem veszi, hanem még üdvözli is. Ez az, ami aggodalomra ad okot. Ez volt a kényszerítő erő. Mondhatom pestiesen: kiborult a bili nálam..

Sokkal érzékenyebb vagyok az efféle jelenségekre, mint más, mivel életem első percétől mindent érdeklődve figyelek, ami eljut a tudatomig.. Saját életemet, és a hozzám közelítő minden rezgést felfogok és értékelek. Ezért tisztelem annyira az állatokat, akiktől még rengeteget tanulhatok. Érzékszerveim tökéletes működése számomra elsődleges.

Nem zavar az sem, ha én vagyok az egyetlen, aki ezen fennakad. Nem bontok zászlót, nem tűzök szuronyt, csak figyelmeztetek: nyissátok ki szemeiteket! Ez így nem mehet tovább!

Mitől rémültem meg?

Kis unokáim viselkedésén.

Mint pedagógus is, meg nagyszülő, aki kötelességének érzi a normalitást szolgálni. Magától értetődő, hogy mindez a szülőknek is feladatuk volna.. Csakhogy a fiaim már abba a korszakba születtek, amit moncsicsi korszaknak hívok. Az a japán kütyü, amit „etetni” – nyomkodni – kellett, hogy „ne haljon meg”.. Tetszik érteni: életben kellett tartani, nyomkodással. Nem akvárium és halak, vagy cserép és virág, vagyis élet, hanem kibernetikus, vagy tudom is én micsoda „etetése” nyomkodással, amire a kütyü valamit válaszol.. A „csoda” már régóta szerepben volt, de nem egyeduralkodóként. A csoda, neve: GOMB. Nem piros golyó vagy kocka: gomb. Amit a kisbaba elé tesznek, és a gombot egy dróttal összekötik, ami lámpát működtet vagy bármit megmozgat, a csecsemőt az megbabonázza.. Ez a legnagyobb felelőtlenség, amit antinevelésnek hívok. „Nyugodjon a gyerek!” Korábban sem volt sok fogalma az átlagembernek a nevelésről. Amit ösztönösen tett, az inkább idomítás volt. Értem én ezt az un. „oktatásra” is.. Eredményes, legalábbis látszatra, az biztos. Így már érthető, miért van annyira kevés gondolkodó. Annyira érthetetlen közéleti tevékenység. Olyan kevés normalitás..

Tehát a gomb.. Ma már gomb sem kell, csak tapogatás is elég. Így a csoda még teljesebb. Egyenesen a központi idegrendszerbe. A közepébe.. Ma már eljutottunk a csoda eliminációjáig. Vagyis korábban a fegyver ravaszának elhúzása néha eléggé nehéz mozdulat volt. Ma már elég egy figyelmetlen tapintás, és repül a rakéta..

Ha ilyen könnyen lehet életeket füstté tenni, mit ér már az élet?

Hogyan jön ehhez az unokáim furcsa, szülőket kirekesztő, megvető viselkedése?

Csak figyeljenek! Meg fogják látni!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük