Profizmus

Profizmus

A rám szakadt magányban hirtelen támadt a felismerés: a tengernyi baj egyik forrása a „fejlődés”ami egyenlő a pusztulással – ezen a ponton bukik át őrületté. Ez az oka annak, hogy nem lehet normálisan örülni és elolvadni az egyre jobb és jobb teljesítmények láttán Minden nagyon szuper – mondhatnánk – mégsem ér a világon semmit.

Amit ténylegesen érzékelek az, hogy a csodás teljesítményekből semmit, de semmit nem lehet tanulni. Vagy, csak én nem tudok? Egyáltalán: mi szükségem van nekem a tanulásra?

Hm. Most is – kipróbálván, tudok-e tíz ujjal gépelni, a fránya „u” betű, meg persze az a gyalázatos „ű” kivételével,. tulajdonképpen menne is.. Szóval mire kell nekem a tanulás?

Rájöttem, a világ tanulás nélkül elveszett. Érdektelen. Dög unalom. Ez a téma is megér egy komolyabb dolgozatot, de maradjunk csak az eredetinél. Tehát, legalább azt megtanultam, miért nem lehet a mai „dolgokból” tanulni.. Ez is valami. Na, és mi van ha megtanultuk? Ilyenkor lehet azonnal másba kezdeni. De ügyeljünk arra, hogy semmi esetre se akarjuk „tökéletesen”!

A világ mai megnyilvánulásai annyira kimódoltak, megszerkesztettek, túltechnikázottak, hogy az embernek még az életkedve is elmegy.. Legalább lenne egy icike-picike ránc, vagy árnyék, de nem: minden ragyog, a helyén van, csak éppen érdektelen. Vajon, miért?

Hát most érkeztünk a forró ponthoz: kívül minden csodás, de belül kong..

Bármit említhetek, ami a szemek előtt van.. Jobban mondva.., talán éppen ez a fő gond. MINDEN A VIRTUÁLIS KÉPERNYŐN VAN!

Aminek a lényegét a Lumiere film nézése közben értettem meg: az emberiség még nem tért magához abból a kábulatból, amit a pillanat megörökítése okozott. Ez a sokk egyik oka a „virtualitásnak” is.. Vagyis, annak a szkizoid rögeszmének, ami egy szintre hozza a valóságot és a fikciót.. Egyszeriben könnyedén megismételhetjük ezerszer ugyanazt az eseményt. Már a helyzet abszurditása is szembeötlő. Vagy megtörtént valami, vagy sem. Nem lehet egymás után végtelenszer meghalni.. Ez csak a moziban lehetséges. AZ ÉLET NEM FILM!!

Hiába magyaráznám. Meg se próbálom ennek a nemzedéknek elmondani, hogy a film megszületése kismiska ahhoz képest, mikor egy súlyos dobozból kép és hang bontakozott ki. A hangyás, recsegő-ropogó villogás előtt ültünk esténként meredten, és néztük a jégtáncot..Akrobatákat megszégyenítő mutatvánnyal állítottuk be (már, ahogy) a tetőantennát, húzkodtuk a szalagkábelen az alufóliát… Persze, mindez titokzatos kódsorozatnak tűnik manapság.. Összehasonlítva a film születésével, a TV lakásban való megjelenésekor minden volt egyszerre. A film esetében annyira új volt az élmény, hogy a nagy tömegek megbabonázva meredtek a vászonra, és az egész jelenség nem annyira technikailag, hanem mint távlati lehetőség hatott bénítólag mindenkire. Dilettánsra, értőre egyaránt. Az otthonunkba hozott végtelen műsornézési lehetőség, még az egycsatornás időkben is egyfajta korlátlan élmény előtt tárta ki a képzeletbeli kapukat. A képtovábbítás jóval varázslatosabb volt, mivel nem megfogható masina adta helyben az élményt, hanem valamilyen titokzatos hullámok hátán érkezik szinte mindenen áthatolva.. Bevallom, máig szinte hihetetlen a kódolás, dekódolás, továbbítás rendkívül bonyolult eljárása. Az egyre javuló minőség pedig egyenesen káprázatos. Azt gondoltuk akkoriban, hogy milyen csodálatos lehetőségeket teremt ez az emberek életében…! Ha most levonjuk a mérlegét ennek az időszaknak, csak az otthoni képnézegetés dolgában, szerintem nem hogy elkápráztatott volna minket az ezernyi haszon és vívmány, de néha szinte a pokolba kívánjuk az egészet, mert visszaélnek a magas technikával, oly méltatlanul alpári és gusztustalanul obszcén némely „mű”, amit képernyőre állítanak. De, hozzáteszem: technikailag mesteri színvonalon!

No, de nem is ez a lényeg. Olyan szédületes gyorsasággal süvített be az elektronikai „fejlődés”, hogy teljesen lemaradva kucorgunk a hátsó sorokban a képzeletbeli színpad előtt kapaszkodók mögött… Ez viszont túlzottan felfuvalkodottá tette azt az ifjabb nemzedéket, melynek fogalma sincs arról a valóságról, amit éppen neki kéne tisztelnie, és megjelenítenie..

A valóságot vérrel és verítékkel írják. Mások..

Ezek után érthető, hogy miért olyan érdektelenek azok az „alkotások”, amelyek ettől a lanyha, jogokkal túlhalmozott korosztálytól származnak.. Egyúttal érthetővé, ha nem is elfogadhatóvá válik, ezen korosztály kiégett, cinikus és elveszett volta is.

A VILÁG VALÓBAN NAGY BAJBAN VAN.

Mindenki „azt” gondolja a legnagyobb bajnak.. Aztán rögtön a szintén ilyen zavarodott politikusok is ugyanettől az „alapbetegségtől” szenvednek.. Mármint az üres profizmustól..

Mindenre van ember. A lehető legjobb. A „szakember”. Csak ő tudja a frankót.. Túl sok múlik a szakembereken..

Mindig azt halljuk: „Szakembereket a kormányba!” De, akkor vizsgáljuk meg, mit is tanultak azok a szakemberek, és végül is: mit tudnak?

Csak azt, amit egy agytröszt tudásnak nevez. Már ez a tény is rávilágít az egyik legmélyebb problémára. Az „ajánlott olvasmányokra”. Jó – mondja egy mai elemző – Ne aggódjunk, a kütyükön kívül senki sem olvas.. Persze ez is csak sztereotípia.. „Olvasmányok” alatt természetesen a mesterségesen „betöltött” információkat értjük. Szó, ami szó, a „sugallatok” a külsőségek egyeduralmát és a precíz szervezést, a hatékonyság maximumát követelik meg a „szakértőktől”.. Így jutunk el témánk gerincéig – a profizmusig.

Itt a mai „menedzser illetékes” megnyilvánul és megkérdi: Miért baj az?

Ha ezt teszi, máris elárulja, hogy alkalmatlan ennek megítélésére.

Ha a film – vagy amit akartok – „változásait”, nem fejlődését.. vizsgáljuk, éppen az benne ami még emberileg közel áll egy „tényleges”, nem virtuális embertől, a film őskora.. A „lumieri” világ. Ahol még csodákról beszélhettünk. Átélve (mi is az??) egy akkori ember lelkiállapotát, mikor egy filmvászon előtt az addig a pillanatig csak egyetlenegyszer látott események, (melyek akár káprázatnak is tűnhettek..) egy korábbi történés képsorai leperegtek, micsoda forradalmi változást élhetett meg. Kicsiben ezt éltük át a TV, és a komputer megjelenésekor is. Ha ez utóbbi lett volna a filmtörténet helyett, talán még nagyobb volna a szellemi hasadás..

A technikával foglalkozó emberek ezért nézik le a magunkfajtákat, egyúttal csodálkoznak azon, ha mi itt merészelünk kritikával élni a munkájuk eredményeiről.. A fejlődés ugyanis nem az ember tudatosodását jelenti. Annál inkább a megzavarodását saját földi szerepét illetően.

Az ember tanuló, és alkotó lény.

Igen ám, de, míg ő tanul és alkot, valakinek gondoskodnia is kell róla, és minden másról.

Jó – mondja a technikus – azt bízzuk a gépekre, mi meg csak tanuljunk és alkossunk.. De nem mindegy, hogy mit.. Ugyebár itt van az imént taglalt képi megjelenés, mert ugyebár az a legsikeresebb, legkeresettebb, leghatékonyabb („imádom” ezt a kifejezést..) mert ehhez csak szem kell, aztán egyenesen a tudatba ömlik a szűretlen cefre.. Vagyis „ÉSZ NELKÜL” lehet fogadni. Többek között ezért olyan veszélyes a fiatalabb, tapasztalatlanabb nemzedék számára.

Szinte senki sem akar azonban alkotni, se tanulni, csak kizárólag befogadni.

Ezért aztán mindenki az alkotók azon részéhez akar tartozni, akik a közvetítést, a befolyásolást csinálják..

/Itt megállok kicsit. Mondjuk egy kis dilettáns etimológiára.. Az összes – igen korrekt – helyesírás elemző-javító program a „csinál” igét azzal az egy, igencsak közönséges „tettel” azonosítja, amit az „alsó fertályon” szokás csinálni.. Ami amúgy teljesen természetes, és szükséges cselekedet. De, mivel a mai, hangsúlyozom: mai olvasó rögtön „arra” gondol, ezért ez a szegény szavunk, ami lehetne a „csinossá” vagy széppé tevés, nem csak jóvá alkotás megfelelője is, és az én időmben, valahogyan senki sem azt értette alatta, mint a helyesírás ellenőrző program lánglelkű létrehozói../

Megcsináltad a házi feladatodat?”

Nos, alkosson az is, aki nem tud tökéleteset alkotni, vagy csakis a szakértő, a művész tehesse ezt meg? – Már a „tökéletes” fogalma is bezavar a témába.. Ezt is akarom mondani.. Pl. zenetanárként mindig szembe találtam magam a kérdéssel: Hány zenészre van szüksége egy országnak..?

A válasz tőlem nem meglepő: Ahány lakosa van országunknak. Pont. (Pont annyira).

Az éppen sorra jövő gondolat, hogy „Lehet-e megélni abból, hogy az ember mindent akar tudni, de semmiből sem akar profivá válni?

KÉREM SZÉPEN, EZ MINDENNEK AZ ALAPJA.

Éppenséggel a világ agytrösztjeinek érdeke az, hogy csak kevés kiválasztott profi legyen. Ez is a megosztás mesteri tervéhez tartozik. Legyen valamennyi, egymást gyilkoló professzionális, és legyenek a hallgatók. Azokat alkalmasint nézőknek is nevezhetjük. Lényeg, hogy a néző és az alkotó ne keveredhessen. Övezze titok, dicsfény az alkotókat, és a néző (stb.) legyen a hódoló. Akár az „élet” minden területén. Na, olyat el sem képzelhetsz, földi halandó, hogy mondjuk egy villamoson összetalálkozzál egy svájci kanton soros vezetőjével, aki használt autóval, de többnyire városi tömegközlekedéssel jár.. (Nekünk legalábbis elképzelhetetlen, pedig Svájcban mindennapos..)

Legyenek pályák.. Különben, meg mi a fenét tanítsunk?

Húúúú!! Most csaptunk bele a lecsóba – így megkülönböztető jel nélkül..– nem mintha elfogadnám az efféle nyelvi pongyolaságokat. Tessék elképzelni, amint a lecsóba belecsapok! Vizuálisan és auditíve, sőt hájfideliti.. szinemaveríté.. akárhánydimenziósan..

Igencsak bajban lenne az oktatás, ha mindent kéne tanítani. Pedig kell!

Mindig visszakanyarodunk a mára, az aktualitásra, ugyanis Lumier-re utalva NINCS OLYAN, HOGY VISSZAJÁTSZÁS! Ez a következő ébresztő információ, ha tetszik kinyilatkozás. MINDEN CSAK EGYSZER VAN! A többi csalás, szemfényvesztés. Ezen az alapon akár az egész filmtémát kidobhatjuk a szemétbe. Nagy részét tényleg. Minél előbb, annál jobb. Én, mint megrontott lassan vénnek hívható őskövület, még tartom magam, de a fiaim már szerencsésen (?) leváltak erről az iparcikkről. Az unokák vannak most a célkeresztben, így a legnagyobb veszélyben. Az ipar bennük látja az új fogyasztói réteget.

Amit ők kapnak, azt mindenki meg fogja emlegetni!

Miről is szól ez a tanulmány? A profizmusról. Mindegy, hogy mit csinálsz (igen!), csak profi legyen! – így szól az összes menedzseri brossúra.

Lehet az ember éjjel-nappal profi? Lehet. De nincs értelme. Viszont: ha nem az, akkor mi?

Ez már megint alapkérdés, ami végül is a fő témánk.

A túlhajszolt profik egy dologban, úgymond: zoknik : az életük dolgában. Látható a mindenféle ferdülés (gerinc pl..) – ezt is tessék át- és visszavitt értelemben gondolni! Ha a „trendi” a profizmus, akkor a „vegyes” dolgokban is törekszik mindenki a legmagasabbra jutni.. Lásd, a különféle „kitüremkedéseket” – hogy finom legyek.. Ebből vannak aztán a jó kis bulvár hírek.. Mindenkinek kell juttatni a szaftos falatokból.. Ha jól meggondolom, ez maga a civilizáció.

Ha nem lenne profizmus, mivé lenne a „szent civilizáció”?

„Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, élned halnod kell!”

Mindössze ez a két dolog szükséges, de azt szépen, és tisztességgel! Hangsúly az ITT-en.

Az sem véletlen, hogy élned, élned.. De mit értünk ÉLET alatt? Na, ezt kell csak megtanulni! Életszerűen – ahogyan a bírósági terminusz technikusz hívja azt, amit nem tud… Milyen egyszerű is a jog, ha professzionálisan csinálják. Le.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.