2014. január hónap bejegyzései

Aszinkron

Aszinkron

Hónapok óta gyötör egy megmagyarázhatatlan rossz érzés. Persze…, bármikor meg tudnám magyarázni, ha lenne rá időm. Talán már sejtik is, hogy mi ez az érzés.

 Mikor másnál tapasztalom a szétesés nyilvánvaló jeleit, könnyedén adok tanácsot az illetőnek: Lassíts, figyelj többet magadra! – ám, amióta ez az érzés nyomaszt, óvatos vagyok az efféle bölcsességekkel. Azért van minderre egy bárkinek tanácsolható gyógyír: üljön le és kézzel, vagy bármilyen géppel kezdje el a saját történetét elemezni. Én is ezt teszem, és tudom, hogy olyan törvényszerűségeket fogok felfedezni, amelyekben nem sok új lesz, mégsem érti senki, hogy miért nem alkalmazzuk ezeket.

Először is, az ember többféle idődimenziót használ öntudatlanul, viszont ugyanolyan tudatlanul nem tesz köztük különbséget. Ez már önmagában is ok a káoszra. Hányféle idő létezik?

Azonnal rávágjuk: egy!

A fizikában járatosak azt mondják: egy földi és egy relatív idő. Persze, ez is nagyon dilettáns meghatározás, de talán sjetik, mit értek alattuk. Ugyanakkor azt, ami minket a legjobban kizökkent: a szubjektív időt, szinte senki sem ismeri. Ez azért létezhet, mert mindenki egy külön történet, bár sok egyezéssel. Azonban ez a szubjektív idő is számtalan szegmensre tagozódik, amit folyamat-időnek is nevezhetnénk. Ezek az idők, tulajdonképpen saját „egyéniséggel” rendelkeznek, aszerint, hogy éppen mivel foglalkozunk. Az átlagember ezeket nevezi „realitásoknak”. Hamvas ezt a fogalmat a teljes civilizációs rendszerre alkalmazta és ezzel hitelesen jellemezte azt. A valóság, ami magyarul a realitás, szinte semmilyen kapcsolatban nincs az ehelyütt emlegetett realitással. A természet valósága csak a szubjektív időt ismeri és ebben a viszonylagos (…) stabilitásban él. A változást szoktuk evolúciónak nevezni. Azok a sorstársaim, akik hasonló cipőben járnak, mint most én, itt szokták elveszíteni a fonalat (folyamattudat fogalmi ismeretének hiánya). Ezért ismétlem sokadszorra, hogy minden idősík, vagy történet, nem más, mint rögzített és visszajátszható folyamattudat, ami sajátos törvényekkel bír. Amikor éppen benne vagyunk egy folyamatban (történetben, a szubjektív idősíkunkban), érdekes módon fogalmunk sincs róla, hogy mi történik velünk. Legalább is, akik „követő” életstílust alkalmaznak. A követés nem ad elég időt és idegi kapacitást az idősíkok közötti ugrándozásra. Általában a követés könnyen fejleszthető mesteri szintre, de minél mesteribb, annál kevésbé vagyunk tudatunk birtokában. Ahhoz, hogy „önmagunk” lehessünk, állandóan „ki kell tekintenünk” az éppen zajló folyamatunkból. Ez módfelett fárasztó lehet, és mivel a civilizációs életmód rabolja az energiáinkat (többek között, a több folyamatú tudatállapotok miatt), ezért sokszor lehet „üzemzavar”, ami roppant kínossá válhat mások szemében. Wittgenstein osztrák filozófus, hasonló modorban tartott előadást tanítványainak, és törvényszerűen tért el az eredeti témától, mivel, valamit megértetni nem lehetséges egyetlen idősík (folyamattudat) használatával. Ilyenkor a köré gyűlt hallgatóságnak feltette a következő kérdést: „Hol is tartottam?”. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Wittgenstein szenilis volt, annál inkább azt reprezentálja, hogy az új ismeretek, új aspektusokat és az eredeti kiindulóponthoz képest távoli idősíkokat igényelnek.

 Ide kívánkozik az a tapasztalatom, hogy a népszerű ponyvatermékeknek is nevezhető, véget nem érő sorozatok írói-készítői, eleve úgy kalkulálnak, hogy a néző úgysem követi teljes odaadással a történetet, és a filmek elején ismétlik az előző részek főbb mozzanatait. De gyakran ennél sokkal jobban lebecsülik a nézőt, mivel a folytatásban olyan helyzeteket, történeteket folytatnak, melyeket a nézők nem is láthattak. Ebből aztán iszonyú kalamajka lenne – ha erre bárki figyelne, rajtam kívül… – vagyis, a pongyolaság teljesen elharapózik, és minden összekuszálódik. A néző iránti tisztelet vagy kiveszett, vagy sohasem volt.

Ez persze nem jár komoly következménnyel. Apropó: következmény…

 Az idősíkok léte felőli tudatlanság, és a vezérfolyamatok feltétlen követésének kényszere hozza létre azt a szindrómát, amit gyűjtőnéven: felelőtlenségként szoktunk emlegetni. Büszkén hangoztatjuk, hogy az ember – többek között – abban különbözik az állatoktól, hogy képes előre látni tetteinek következményeit. Vagyis, a korábbi tapasztalatok, saját, vagy mások példáiból való tanulás segít abban, hogy kétszer ne essen meg velünk ugyanaz a malőr.

Talán nem túlzok, ha azt mondom: a jelenkor lényegesen több olyan személyt „hozott létre”, a múlthoz képest, akik nem, hogy véletlenül, hanem szánt szándékkal hagyják figyelmen kívül tetteik következményeit. A karácsonyi ajándékozás ürügyén egy boltban főhelyen feltornyozott „gazdaság” felirat alatt belelapoztam egy – nyilvánvaló – bestsellerbe, a cím valahogyan így hangzott: „Hogyan lehetsz milliárdos?  – vagy efféle. A fülszövegen nagyjából ez állt, egy nyugodt magabiztos ősz úr képe mellett: Sohasem leszel gazdag, ha mindenáron az akarsz lenni. A pénzcsinálást szenvedéllyel kell művelni, nem izomból! (Saját fogalmazásban!) Nos: nekem éppen ez a bajom az un. „pénzemberekkel”. Miközben ők a szenvedélyükkel élnek, az emberek túlnyomó többsége az utolsó krajcárjait keresgéli, mint abban a megrázó klasszikus novellában. Érdekes volna lerajzolni egy ilyen pöffeszkedő úr idősíkjait, mellé téve a mifajtánk relatív nyomorát! Látszólag eltértünk a témától, pedig éppen a közepében vagyunk.

A „szenvedély” az a tudatállapot, amely a legkevésbé sem tartalmazza az önmegfigyelést és a felelősségtudatot. Divat manapság „elszállni” a földi idősíkoktól, akár „anyaggal” akár technikával, hogy „ne törődjünk semmivel!” Az „ünnepek” is efféle „kapcsolók” lennének, mikor az emberek végre „jól akarják érezni magukat.” Meghittség, szeretet, csönd etc. Semmi cinizmus: erre van szükségünk! De vajon mi módon legyünk erre képesek anélkül, hogy magunknak, és másoknak ne okozzunk szomorúságot? Nem ritka ilyentájt, hogy néhányan úgy oldják meg a sok idősík összegubancolódásának lehetetlen problémáját, hogy önmagukat kapcsolják ki a földi időből. Ezt senkinek sem ajánlom, mivel a saját idők felfedezése, és azok végiggondolása – higgyék el – sokkal nagyobb elégtétel, és a haszna is rendkívüli, mintha az érző és gondolkodásra képes porhüvelyünket a többiekre hagynánk: törődjenek vele ők ezután! Így nem állhatunk bosszút senkin, nem beszélve arról, hogy rajtunk kívül senki más nem tehet arról a bennünk zajló zűrzavarról, ami minket a végső meggondolatlanságig visz.

 Érdemes végigolvasni Wittgenstein élettörténetét. Kivonatosan a gondolkodásról, a logikáról és a valóságról szól. A törekvésről a végső igazság/valóság megtalálásáról és megértéséről. Ez minden filozófus ideája. Amit én is fölfogtam ebből a bonyolult problémakörből, az a kapcsolatok elsődlegessége. Más szóval: az asszociációs gondolkodás. A nyelv, mint kiindulópont, mely tükrözi a gondolkodás módját, egyúttal rajta keresztül megismerhetjük egy nép történetét. Ugyanakkor a történet önmagában semmit sem mond, hanem a fogalmak alkotása, értelmezése és használata jelenti a gondolkodást, amit a történettel párhuzamosan tudunk jellemezni. Szinte minden fogalom egy olyan mag, mely magában hordoz egy sor érzést, döntési módot, aspektust, irányultságot. A fogalmak mondatban betöltött helye, sorrendje, fontosságának foka sorskérdés.

(Itt jegyzem meg, hogy a magyar nyelv egyike azon kevés nyelveknek, melyben a szórend, szinte a végsőkig felcserélhető. A mondat jelentése árnyalatnyit változhat, vagy éppenséggel többféle irányt is megmutathat. Az így létrejövő látszólagos értelemzavaró variánsok mindennél jobban felfedhetik a valóság lényegét.)

 A jelen időben van ezek mellett egy szinte ezekkel egyenrangú lehetőség: a viselkedésből, és a tettek előtti magatartásból, arckifejezésekből való olvasás képessége. Ezt addig kell frissen tartani a gyermekeknél, amíg az erre irányuló tudatosság ki nem alakul, mivel ezzel a képességgel születünk, de a civilizációs játszmák eltompítják, és a kényszerfolyamatok látszólag szükségtelenné teszik.

Az internet látszatra fejleszti az asszociációs gondolkodást, azonban mégis ennek ellenkezőjét, a felszínes, történetkövető gondolkodást erősíti, mely hamarosan elnyomja a történetek mögöttes tartalma iránti érdeklődést. Az asszociációs tudatosság kiindulópontja az érdeklődés, és annak tárgya. Az érdeklődés a felszínesen keresőkben is megvan, azonban gyakran megáll a történet időrendben következő mozzanatainak követésénél. Az „érdekesség”, a szabályostól való eltérés jellegére vonatkozik, és az egyre különösebb kivételek irányába mutat. A motiváció ebben az esetben is a „titok” felfedése, de annak valódi lényegéig nem jut elég szellemi energia, mivel a „linkek” máris egy következő és számos más elágazó történetre mutatnak. Ez nem lehet véletlen, és a NAGY TERV zseniálisan megmutatkozik, ha elég mélyre ásunk. A Hatalom ezért is törekszik a felszín csillogását, kvázi érdekességét a végsőkig fokozni, hogy ne legyen idő és energia a mélyebb rétegek felkutatásához. Egyúttal minden történet, a pszichológiai hadviselés szabálya szerint íródik, hogy mindig tartalmazzon sugallatokat a jelenkori Rendszer iránti feltétlen lojalitásra. Csak az veheti észre ezeket az apró, de célzott tudatmorzsákat, aki már kellően kiszabadult a Rendszer tudatbénító hatásából. Jellemző az átlagos társaságokra, hogyha említést teszek ezekről a „beavatkozásokról”, szinte egy emberként horkan fel a kórus: „Ugyan ne rontsd már el az illúziónkat/hangulatunkat! Tanulj meg kicsit lazítani!”

Végül is a földi tudatosság jelenlegi szintje már lehetőséget ad arra, hogy tovább lépjünk a valódi fejlődés, a tudatosság fejlődésének irányában. Már a folyamatot felfedeztük, ehhez kell társítanunk a tudatosságot is, hogy képesek legyünk megérteni önmagunkat és a világ bonyolultságában rejlő esszenciális tudatosságot.

 Foglalkozzunk egy kicsit a civilizációs realitással, ahogyan azt Hamvastól tanultuk.

 A civilizációs Rendszer minden résztvevőjére ráerőlteti azt a tudatosságot, ami gyökeresen különbözik a természeti valóságtól. Ez a folyamattudat ki nem mondva azt sugallja, hogy a romlás szellemi-testi téren, tulajdonképpen nem más, mint fejlődés… Mármost, a természet valóságát, mintegy „meghaladva” az emberiség saját valóságát, realitását egyetlen valóságnak deklarálja, amivel nemhogy önmaga létét cáfolja meg, de garantáltan meg is teszi az ehhez szükséges gyakorlati lépéseket. Az a dölyf, ami az ebben a téveszmében hívőket eltölti, egyúttal megakadályozza őket abban is, hogy bármikor felülvizsgálhassák elmebajukat. Tehát, ha valaki nem tartja ésszerűnek azt, amit éppen művel, vagy vele művelnek, akkor figyelmeztetik arra: „Fogadd el a realitásokat! Ilyen az élet!” Hm. – szoktam ilyenkor „mondani”. Ami másoknak realitásként kényelem, basáskodás, rablás, önkény és hatalmi erőszak, az nekünk beletörődés a megváltoztathatatlanba…? Ha egy kicsit megrázzuk magunkat, és feleszmélünk, rájövünk arra is, hogy egyáltalán nem kell beletörődnünk az ilyen „realitásba”!

 Először is, saját házunk táján kell körülnéznünk. (A feleségem ilyenkor lelkesen bólogat…) De lehet, hogy most nem az következik, amit ő gondol. A tudatunk, történetünk „átolvasásával” megtalálhatjuk azokat a pontokat, melyekben nem fordítottunk kellő figyelmet arra, hogy mit és hogyan teszünk magunkkal, és ennek következtében másokkal is. Ha úgyse tudjuk azt az ezernyi idősíkot folyamatosan követni, akkor talán meg kéne vizsgálni a minden egyes folyamatban megnyilvánuló elemi hibáinkat. Ez az, amit nem szívesen teszünk. Igen sok történet tulajdonképpen a hibákkal való szembenézés elkerüléséről szól. Ha ezeket kiszűrtük, máris kaptunk egy sokkal kezelhetőbb „idősík-gyűjteményt”. Ezután újból átnézhetjük a maradékot, ettől kissé lelassulunk. Most érkeztünk el a legfontosabb ponthoz:

a sok folyamatot ugyanabból az időből kell felügyelnünk, amennyi a szubjektív össz-időnk. „Nem érek rá.” – mondják ilyenkor az emberek. Mármint nem érnek rá ilyesmit olvasni, mert sietnek. És azért omolnak össze, mert nem érnek rá…

Most jött el az ideje a megoldásra vezető gondolatoknak.

A természet szubjektív idejét, és az egyes ember szubjektív idejét össze kell hangolni! Meg kell nézni, mi tartja fenn a természetben a körfolyamatokat, és mi gátolja, pusztítja el az emberi Rendszerek körfolyamatait! Tulajdonképpen a megnevezések is támpontot adnak, ugyanis az embernek nincsenek valódi körfolyamatai. Vannak ugyan ennek látszatra megfelelőek, de ezeket inkább „helyben járásnak” lehetne nevezni. A természetben ismétlődő periodikus rendszerfolyamatok az univerzális Rend alá esnek, és ennek függvényében térnek ki minden irányban, oly mértékben, hogy az „élet” nevű folyamat fennmaradjon. Mivel az ember ezt a törvényt nem tartja önmagára nézve kötelezőnek, ezért a vele érintkező természetfolyamatok is lassanként felveszik az emberi kuszaság jellegzetességeit. Hiába mozgatnak elképzelhetetlen tömegeket a kozmikus erők, az ember a mindenség végtelenéhez képest kicsinyke porszem, a nélküle akár örökké működő harmóniát megbontotta, és a kozmikus hatalom ezt nem akadályozta meg eddig. Oktalanságában el sem tudja képzelni, hogy a földi lét és az univerzum egységet alkot, és ha a Földön megbomlik a rend, akkor ez a kozmoszban is anomáliákat okozhat. Ha csupán spirituális hatásokra gondolnánk, képzeljük el, mennyi űrszemét kering a Föld körüli térben és a bolygók térségében, ezek relatíve nagy tömeget képviselnek, elég nagyot ahhoz, hogy a földi élet rontásán túl bármilyen apró beavatkozást is, de tegyenek, mely láncreakciókat indíthat el. Ehhez azonban olyan belátás kell, ami csak „elvben” sajátja az emberi lénynek. A „realitásban” efféle felelősséget nem kér számon senki, vagy ha igen, nincs foganatja.

 Ha azt gondoljuk, hogy a számítógépen böngésző felhasználó nincs hatással arra a mechanizmusra, mely a legfelsőbb földi döntéseket hozza, akkor arra is gondolhatunk, hogy viszont a saját életére nézve képes lehet a két nagy idősíkot szinkronizálni. A természet, még ebben a degradált formában is erős hatással van a motorizált, mérgezett, fáradt emberre. Fel kell fedezni a bennünk élő természetet! Ha eddig nem tettük, ismerjük meg azt a testet, mely sok butaságunkat is elég jól tűri, de nem a végtelenségig. Amíg vissza lehet fordítani a negatív folyamatokat, ne habozzunk megtenni! Semmi hókusz-pókusz nem kell hozzá. Vegyük fel a természet tempóját, ami mindenekelőtt, lassítást jelent. Vessünk számot azzal, melyek azok a „történetek”, amelyek a természetet, az életet, és a saját civilizációs világunkat is fenntartják. Nem lesz belőlük sok, ezért könnyen elbajlódhatunk velük. A többit erős kritika alá vonva, csak azokat tartsuk meg, melyek mind az embert, mind a természetet szolgálják. Csak tiszta levegő, tiszta víz, tiszta, könnyű ételek, nyugodt derűs lélek, és nyitott szív, kreatív elme kell hozzá.

 Akár itt abba is hagyhatjuk az elménk átfésülését, azonban, ha idáig jutottunk, elárulom, mi is történt az olvasóval:

Ha ezt a szokatlan stílusban és nyelvezettel megfogalmazott elemzést elolvasták, anélkül, hogy tudatában lettek volna, már az elméjük jótékonyan rákapcsolódott egy olyan hálózatra, ami az Univerzum lüktetésének tempójával szinkronizálja a tudatukat. A logika és az élet akkor fedi egymást, és akkor teljes mindkét tényező, ha bármelyik fél képes helyet cserélni a másikkal. Nem létezhet olyan emberi logika, mely az életet hagyja utoljára. Nem a számok nagysága teszi az életet kisebb értékűvé, hanem az egyes elemek minősége. Az élet önmagában olyan csoda, ami elég érdekes ahhoz, hogy kövessük működését, és a tisztelet parancsának engedve megfigyeljük, és alázattal őrizzük épségét. Mi a legjobb pozíció a megfigyelésre? Egy fényes, sima üveglap, vagy a tó nyugodt vize, melyben meglátjuk önmagunkat és a kék eget.

 Kövi Gábor, 2013 Karácsony napján

 

 

Emberkamat

 

Írta: Kövi Gábor
2009. február 21.

Emberkamat

Mindezidáig nem értettem, hogy is van ez?

Tegnap, sokadszorra néztem egy beszélgetést, és végre felfogtam, és egyszerre meggyőződéses marxista lett belőlem. De erről hamar letettem, mert egy kicsit émelyegni kezdtem tőle..

Szóval: mindent a kamatoknak köszönhetünk. Szoktam kérdezgetni a feleségemet, hogy most mi van azzal a THM-el, meg minden, de valahogyan nem világosodott meg az elmém. Most akkor mennyit is fizetünk vissza, az annyi helyett? Igaz, hogy alapvetően értelmesnek tartom magam, de talán épp ez a baj, mert mindig értelmet keresek ott is, ahol nincs. De az is lehet, hogy ha van is értelem, akkor jobb, ha nem gondolok bele. Olyan következtetésekre juthatok, amelyek az egész emberi szellem mélységes megvetéséhez vezetnének. Ezt pedig nem szeretném. Naivul hittem az emberben a tegnapi napig. De, mivel nem adom fel könnyen, ezért tovább gondolkodtam. Mi hát a megoldás? Mert a probléma nyilvánvaló és, ha probléma, megoldható. Miért nem akarták eddig mások megoldani, akiknek kezükben volt a lehetőség?

A nagy trükk az, hogy valamilyen vákuum van a rendszerben, ami az egészet alulról felfelé húzza. Csak ez lehet a magyarázat. Ugyebár, vannak a szegények (mi) és a gazdagok. Akik mindig azt mondják: Húzzuk meg a nadrágszíjat!… Ezután vége a mulatozásnak. – Mondják ők, akiknek meg kéne húzni, azoknak, akiknek már nadrágjuk sincs, nem hogy szíjuk, vagy ha van, azon már lóg valaki… De egyúttal azoknak fizetjük a kamatokat, amelyek többszörösei az eredeti összegnek. Jogos. Miért akarsz te kicsiny pondró valami olyat, ami a nagyoknak van? Maradj meg ott, ahova a sors vetett! Békés kasztbelenyugvás. Csendes megfagyás. Zokszó nélkül. Szomszédok zavarása nélkül.

A pénz. Mindig a pénz.

Szóval a kamat, meg a pénz az oka mindennek. A dicső háborúk, amelyek lenullázzák a rendszert, mert különben már senki sem tudná, ki kinek tartozik és mennyivel. Mert a pénz csak egy szám. És jobb, ha nem jár, mert betörik a fejem.

Akkor a föníciaiak tehetnek mindenről. Ez az. Így már más. Ezzel lehet kezdeni valamit.

Az se jó, ha megint a szentjánoskenyérfa magját használjuk, pedig az még ehető is.

Nem lehetne az egészet, valahogyan másképp?

Nyilvánvaló, hogy ez így egy nagy baromság. Mondanám, ha nem volnék úriember. Inkább azt mondom: irracionális blődli.

Büszke Homo Sapiens Sapiens. Még kétszer is mondjuk, hogy jobban elhiggyük. Attól, hogy mondogatjuk, még nem leszünk értelmesek. Mert értelmetlen rendszert építettünk, és ennyi ideig hagytuk működni. A fő érv, hogy nincs helyette jobb. Van. Csak a rendszer vákuuma felfelé húz, mint mondtam. Mindenki gazdag szeretne lenni, ezért jóváhagyólag tudomásul vesszük, hogy a gazdagság jogos, és mások megérdemlik. Mondják, akik azt szeretnék, hogy minden így menjen tovább, hogy az ember ilyen. Az ember nagyravágyó, mohó, hataloméhes és így tovább. Mi más lehetne, ha a rendszer ezt kívánja tőle? Ha lehetőség a gazdagság, és a gyengébbek elnyomása. Ha a nevelés kimondva és kimondatlanul ezt sulykolja minden szinten.

Ha nem a pénz és a magocska, és a felfelé húzó mohóság, akkor mi helyette?

Vagyis, embertársaim, ha nem volna pénz, akkor nem lenne művészet, csodás paloták az utókornak, tudomány, gépek, mindenféle kényelmet fokozó technika, életmentő szerkezet, hivatalok, intézmények, vagyis kőkorszak volna?

Ez az, amitől tartanunk kell?

Lennie kell valaminek még, a földrésznyi szemétfolyamokon és a kék bolygót eltakaró űrszeméten kívül, amire még képesek vagyunk. Ez is nagy dolog, még, ha a negatív oldalon is. Egy pézsmatulok csak a fejét veri a másikhoz, ha nem tetszik neki, de ettől még nem lesz körülötte nagyobb rendetlenség. Lehet, hogy értelmesebb nálunk?

Az nyilvánvaló, hogy most már kezdünk tisztábban látni. Magam sem tudom, hogy tarthatott eddig a globális hülyítés? De most ennek vége. Ne féljünk azonban, akik a pénzt, a kamatot kitalálták, és bűnszövetkezetekben fenntartják a hatalmát, már dolgoznak az alternatívákon.

Kezdődött minden a papírokkal. Értékpapírok, csekkek, aztán a különféle bankkártyák, vagyis amit a boldogtalan eddig pénznek gondolt, és érte életeken át gürcölt, hogy megszerezze, már kézbe sem veheti, csak számokban, bitekben virtuálisan, vagyis láthatatlanul, lehazudva és összezavarva, de fő, hogy rabszolgaságban tartva őt ezzel a „látszatvalamivel”.

Mi lenne, mondjuk abban a naivul elképzelt esetben, ha a pénz, mielőtt kinőjük, mint egy gyermekbetegséget, egységes földvaluta volna, rögzített árfolyammal. Ehhez még egy gyors mozdulattal, a kamatokat is eltörölnénk. Akkor miért, és hogyan fejlődne a gazdaság?

 Ezt nem is én írtam, máris visszavonom. Mi az, hogy fejlődés?

Ha van kamat, akkor van fejlődés. De a fejlődés az egyúttal devalválódást is jelent, mert emelkedik a kamat, vagyis romlik a pénz. Ezzel magyarázzák az uzsorások, miért is kell többszörös pénzt visszafizetnünk a félpénz helyett. De, ha nem volna kamat, nem is romlana a pénz, ugyebár. De, ha a fejlődés megáll? Most pl. megállt. Jaj! Elveszünk!

Ha a pénz romlik, és mégis van fejlődés, ha van kamat, akkor a pénz reálértéke végül is csak a számokban nő, de egyébként állandó, mert a pénzromlás ellenére egyre több érték képződik javakban, ingatlanokban és fogyasztási cikkekben. Tehát, voltaképpen a kamat csak azért van, hogy mindenkit még nagyobb erőfeszítésekre ösztönözzön. Mivel senki sem tudja és akarja korlátozni a „fejlődést”, végül a hazugság: „Azért kell fejlődni, hogy a szegények is jobb sorsra jussanak, meg szociális kiadásokra, nyugdíjakra is jusson..”, nyilvánvalóan megbukik. Hiszen egy efféle válság, csak a szegényeket sújtja, a gazdagok legfeljebb pár nullát kénytelenek leírni…De azok sem mind, mert vannak, akik mindezt a zűrzavart arra használják fel, hogy azokat a helyiértékeket, a maguk javára könyveljék el, amelyeket a pechesebb gazdagok kénytelenek elbukni. Sokan mondják, hogy éppen ők azok, akik jókor, jó helyen voltak, de nem véletlenül…

Azt hiszem, azért kell megváltozni ennek az őrült rendszernek, mert valami lehet mégis az emberben, ami a túlélés érdekében feláldoz bizonyos mítoszokat, akár a pénzmítoszt is. Mondjuk, szépen és békésen elismerjük, hogy eddig volt uraim. Jó volt, szép volt, talán igaz se volt.

 Ezután más lesz. Nem fogunk pl. hazudni. Hurrá! A gazdagok – némi diszkrét távoltartással ugyan -, de keblükre ölelik a szegényeket, átengedik 500 szobás luxuskastélyukat a fagyoskodó menekültek számára, és drága ékszereiket rájuk aggatják.

Ha a pénz a továbbiakban elveszti jelentőségét, akkor már a kincsek, ékszerek, és egyéb, értékként kezelt limlomok se lesznek okai annak, hogy emberek meghaljanak miattuk. Már akkor se volna ilyen ok, ha a pénz eltűnne a színről, de megmaradna a virtuális pályán. Azonban, ahogyan a dolgok állnak, az elektronikus pénz sincs biztonságban.

Ha a pénz se, meg a drágakő és egyéb csillogó csecsebecsék sem késztetik az embereket inuk szakadtáig dolgozni, akkor mégis, mi fogja fenntartani ezt a civilizációs kártyavárat?

 Itt jön az én zseniális felfedezésem:

Végül is a mai helyzetben miből van a legkevesebb? Egy „normális” gazdaság pl., amilyen nem a miénk, azt mondja: az a legértékesebb, amiből kevés van.

Tehát a legkevesebb csupa olyanból van, ami nem kell ahhoz, hogy a pénz-kamatösszeseküvés, és a fejlődésmítosz uralmon maradjon.

Ezek pedig: igazmondás, igazságosság, békesség, jóakarat, szeretet, megértés, együttérzés, segíteni akarás, bizalom, nevelés a jóra, szépre, becsületességre, kreativitás, büszkeség, hit, szerénység, elvhűség, kitartás, takarékosság, ésszerűség, jó szándék, teremtő képzelet, szellemi emelkedettség, fairplay stb. Azt hiszem, sokan tudnák a sort folytatni.

Mert ezek többet érnek bármilyen valódi, vagy virtuális pénznél, kincsnél, hatalomnál, és ehhez nem kellenek hivatalok, karhatalom, viszályszítás, fondorlat, ferdítés, megalázás, kihasználás, szóval ehhez nem kell az, amire annyira büszke volt eddig az emberiség, amitől könnybe lábadt a szem, mikor a lobogókat felhúzták.

Kell viszont az értelem, ami már alig pislákol a szemekben; a remény, ami már tetszhalott, ha meg nem halt egészen, vagyis kell az, amitől EMBER az ember, ma csupa kis betűvel.

Vagyis az EMBERKAMAT, ami kell, uraim, híveim, elvtársaim, honfitársaim, földlakók.

 Kövi Gábor