Gyilkoljuk meg embertársainkat!

Tudom, azért nem szeretnek sokan olvasni, mert Hamvashoz hasonlóan, kellemetlen dolgokat feszegetek. Nem én tehetek róla, hogy ezek a dolgok léteznek. Léteznek abban a világban, melyet mi alkottunk meg. Talán nem „saját képünkre és hasonlatosságunkra.” Én ebben bízom. Adhattam volna ezt a címet is: „Megöljük embertársainkat.” Pont és nem felkiáltójel. Azért a felkiáltójel jelez bizonyos véleményt vagy szándékot. Remélem, hogy az írás végén választ kapnak a kérdéseikre, vagy legfeljebb újabb gondolatok felé nyitott utakat…

A kettes verziójú cím, az aktualitást, és a szikár tényeket közli, a ma szokásos újságírói stílusban. Ez az, amit én nem kedvelek, mert nem foglal állást. Jó, azt is tudom, hogy a lapok nem szeretnek bíróságra járni és fizetni. De nem egyszerűen csak ez az oka annak, hogy ez a közönyös modor van használatban, illetve ennek az ellentéte, a botrányosan rágalmazó és pocskondiázó, már-már a sárban csúszkáló, megalázó, alpári.

Ez utóbbi jól jövedelmez, egyúttal kellően zülleszt, ami még további, még züllesztőbb mélységekre bátorít. Nem, egyik sem. A véleményalkotás, gondolkodás, a vélemény kinyilvánítása már ellenvéleményre sarkall, és végül talán párbeszéd, és valamilyen megegyezés és megértés válhat belőle. Azonban – szemmel láthatóan – ez nem érdeke senkinek ebben a világban.  Legfőképp éppen a gondolkodás és a megértés volna útjában a jelenlegi posvány haszonélvezőinek.

De, mégsem erről akarok beszélni…

Amint Káin és Ábel… De talán még korábban, mikor imigyen szól az Úr Ábrahámnak:…, öld meg fiadat…  Vagyis, mikor az ölés már valamilyen szertartás, vagy próba része volt, nem pusztán az életben maradás érdekében történt. De még korábbról is vannak elképzeléseink, mikor még az ember csak hasonlított arra, akit ma embernek lehet nevezni, és nem temette el a halottait, sőt, jószerével, ugyanolyan vadul és kegyetlenül bánt el saját fajtájával, mint más vadakkal, sőt, nem is annyira régen, az éhínség idején, csecsemőket is ettek… az emberek, szóval, maga az ölés, mint történet, vajon milyen régi?

Amiért ilyen kegyetlen részletességgel ások a régi dolgok után az emberi lélek legsötétebb bugyraiba, hogy megértessem minden olvasómmal (sajnos nem minden emberrel…, és most a „sajnos”, nem holmi hiúságbéli önsajnálat, hanem annak a frusztrációnak szól, ami rág legbelül, hogy ilyen korban kell élnem.), mert ezekkel nem szívesen foglalkozik senki, hanem e szavakkal söpri félre,: „Ezen úgysem lehet változtatni.” Pedig lehet!

Egyetlen úton juthatunk el saját felelősségünk felfogásához, ha visszatekintünk, vagyis a folyamattudat gyakorlatát alkalmazzuk. Ez a gondolkodásmód igen praktikus eszköz minden régi és ki nem beszélt, meg nem gondolt, elhagyott feladatunk végleges lezárására.

Miért is nem a címben sokkoló mondatot halljuk (rettenetes még belegondolni is, hogy erről beszélnünk kell!) ütközet előtt a csatában? Mert ez a mondat arra utal, hogy nem ellenség áll a szemben levő lövészárkokban rettegve, és mindenre elszántan, hanem embertársaink!

És a háborúzás nem holmi virtus, és megszokott módja a vitás kérdések rendezésének, sőt nem is gazdasági, vagy más indokkal megtámogatott érvnek engedő kényszerűség, hanem egyszerűen a züllött, és zavarodott lélek beteges megnyilvánulása.

Azt még nem is részleteztem a bevezető szakaszokban, hogy vajon az emberi lény hogyan viszonyul valójában az öléshez? Mert ez a legfőbb kérdés. Ha a velünk született lelki értékek nem kérdőjeleznék meg mindenkiben, hangsúlyozom: mindenkiben azt a parancsot, hogy öld meg!, akkor nem is kéne erről beszélnünk. De – „Hál Istennek!” – (nem tudom máshogyan kimondani) ez mégis mindannyiszor kérdés. És minden – „Isten őrizz!” – (ezt sem tudom máshogy mondani.) esetben, mikor ott állunk, hogy meg kell tennünk, – „Hál Istennek, hogy még nem álltam úgy és ott!” – szembetaláljuk magunkat ezzel a paranccsal: „Ne ölj!” És mindig, mikor gyermekeket látok szemrebbenés nélkül ölni, beleborzadok, hogy mit mulasztottak el a szülők és a többi felnőtt, hogy ez a gyermek már most ilyen kegyetlenül, és szenvtelenül képes elvenni egy életet? Bárha legyen az „csak” egy állaté… De… –…– legyen az, saját élet elvétele is!  Nem hiszem, hogy sokan vannak, talán hittudósok, vagy gyakorló lelkészek, akik ezeket a kérdéseket felteszik maguknak, vagy tanítójuknak.. És talán ez is a probléma kiindulópontja: Miért nem tesszük fel magunknak nap, mint nap ezt a kérdést, vagy ezeket a kérdéseket?

De, ha nem tesszük fel, miért gyártunk indokokat, és miért alkuszunk meg a hibás, beteges, és bűnös hagyománnyal, vagyis csak kényelemből és lustán, miért nem zárjuk már le véglegesen a múltat?

Miért tekintjük úgy az embert, hogy képes ilyet tenni, és miért kényszerítünk erre másokat?

Csupa olyan kérdés, ami kellemetlen és talán ezért tiltott is.

Ez pedig már sokkal messzebb mutat, egy olyan sötét területére a léleknek, amit gonoszságnak szoktunk nevezni. Ekkor lép be a legkényelmesebb hitbéli szentencia: A Gonosz hatalma örök! Még akkor is, ha ezt pontosan így sohasem mondjuk ki, még akkor is, ha csak utalunk rá, hogy a Jó és a Rossz együtt szükségesek. Ami ezután következik, az már a züllés folyománya: Azért szükséges, hogy legyen gonoszság, hogy a Jó láthatóvá váljon… Nos ez viszont cinizmus. A cinizmus pedig a torz jellem jajkiáltása. Mikor az eredeti értékek letagadása, kigúnyolása ellenére is szembesíti az illetőt saját gyengeségével. De az önsanyargatásban még ennél is messzebbre kell mennünk. Mert valójában minden ilyen szembenézés fájdalmas, és olyan jellemhibákra mutat rá, melyektől szinte senki sem mentes. Ami már megtörtént, amit már elkövettünk, az nyomja a lelkünket, és nem akarunk rágondolni. Pedig nem tehetünk úgy, mintha nem történt volna meg. Ha viszont, magát az elvet vetjük meg, ha úgy állítjuk be az egészet, mintha nem is követtük volna el azt, ami attól még ugyanúgy rág minket, mert az a törvény, amit megszegtünk általa, nem semmisül meg, csak még érvényesebb lesz.  Ezt sem tudja senki, aki így vélekedik.

Éspedig van a fő kérdés: Mi volna az emberrel ölés nélkül? Sokan, sokféle dologban úgy gondolják, hogy most már hiába tiltjuk az ölést, hiszen sokan vagyunk, hiszen, ha az állatokat se ölnénk meg, akkor az állatok falnák fel előlünk azt, ami a mi jussunk (ha az egyáltalán, azok után, amit a Földdel tettünk…) Először éppen azt kéne tisztáznunk magunkban, hogy mi vagyunk a Földé, vagy a Föld a miénk? Ezt azért tehetjük fel, mert ugyanabba a kivételes helyzetbe hoztuk magunkat, mint az, aki mindenkit uralma alá akar hajtani, és végül nincs már, amit ne uralna, és ettől céltalanná válik az élete, majd törvényszerűen, minden uralkodni akaró lény sorsára jutva elkezdjük módszeresen egymást ölni és enni… Ha azonban komolyan tesszük fel a kérdést, már érdemes rajta elgondolkodni. A válasz pedig roppant egyszerű, tehát: semmi sem volna, ha nem ölnénk meg egyetlen lényt sem. Ez annyira igaz, hogy a legvégsőkig elmehetnénk ennek kivitelezésében. Maradnának a növények, és azok sorsán aggódhatnánk. Inkább saját sorsunkkal kéne többet törődnünk, és eljutnánk oda, hogy a növények esztelen pusztítása (ami jelenleg nagyüzemben folyik) pontosan saját pusztulásunkhoz vezet. Ezt visszafelé fejtve eljutunk az állatok esztelen pusztításához, és azokhoz az álmagyarázatokhoz, melyeket azért gyártunk, hogy leplezzük tehetetlenségünket, és cinizmusunkat. Ezután eljuthatnánk saját fajtánk esztelen pusztításához, ami megint csak a tehetetlenség szülte düh és gonoszság következménye. Pedig ezt az önvizsgálatot is meg kéne tennünk. Tehát, oda-vissza fel kell tárnunk jelenlegi téves vélekedéseink valós okát, és csak ezután következhetne az okok megértése, és felszámolása. Ez sok fáradsággal jár. Mennyivel könnyebb meghúzni a ravaszt, beindítani a dózert, előrántani a gyíklesőt… Már ott tartunk, hogy ennél is egyszerűbb: megnyomni egy gombot, játszani a joystick-kel… Azon is érdemes volna elgondolkodni, hogy miért fektettünk akkora energiát abba, hogy ilyen távol legyen tőlünk a bennünk lévő szándék, az eredménytől? Az ölés terve és a kivitelezés? De a következményekre miért nem gondolunk?

Az egész technikai arzenál csak arra szolgál, hogy ne szennyezzük be a kezünket. Ez ténylegesen nem is következik be, azonban egy sokkal fontosabb részünk egyre szennyesebb lesz: a tudatunk, a lelkiismeretünk, más szóval a lelkünk.

Erre szolgálnak a különféle tudattompítók, és ezek száma már fel sem mérhető. Inkább az történik, hogy szerepüket és hatásunkat kezdjük alulértékelni, ugyanúgy a lelki szőnyeg alá seperni, mint az eddigieket, és a legfőbb bűnt is, amiért tulajdonképpen minden „kisebb” rosszat elkövetünk magunkkal és másokkal.

– „Tessék mondani, miért moralizál ez nekünk itten? Van ennek valami értelme? Elér ezzel valamit? Gazdagabb lesz? Csökken a lelkiismeretére nehezedő nyomás?” –

Mondhatnák, és mondják is.. Mondhatják, de ettől még igaz, amit leírok, és nem is lesz nekem se jobb tőle. De az igazság megköveteli, hogy beszéljek, és cselekedjek is az igazság szellemében.

Nos, még mindig nincs vége a kutatásnak. Van, kérem, a tudomány, ami mindezek mögött is ott van, és ő az, aki… a legfőbb kérdéssel gyakorlatban foglalkozik. Vagyis, az élet dolgait firtatja, valamint, ha már nem érti, és nem eléggé tiszteli, mert csak egy tárgynak tekinti, egy anyagnak a laborban, akkor inkább megváltoztatja, kurkássza, boncolgatja, keresi azt a mozgatót, ami az élet lényegét jelenti. Ha már az életet csinálhatja (mert állítólag… ezen a lépésen is túl vannak…), akkor egyáltalán nem kell aggódni az ölés miatt.

Nem tudom értik-e a gondolatmenetet: minden faxni és macera csak azért van, hogy valahogyan meg tudjuk magyarázni magunknak, hogy az élet az nem is olyan nagy valami, és ha olyanunk van, akár el is vehetjük. Mivel azzal, hogy elvesszük, csak egy akadályt söprünk félre az útból, és mellesleg „állati jó érzés…” Tényleg?

És ezzel az egész földi lét csak technikai kérdés lesz, amiről tudhatjuk már, hogy előtte nincs akadály…patkányok, túlnépesedés, kiúttalanság, éhezés káosz