Kinek kell a hazaszeretet?

Ha így tesszük fel a kérdést, az automatikus válasz: a nemzetnek. Ezt a választ már ismerjük, néhányan értjük is. Ha tovább vizsgálódunk, egyre nagyobb zavarba kerülünk. De egyáltalán nem unalmas és megszokott válaszokat találunk.

A történelem tele van azokkal a hősökkel, akik életüket áldozták a hazáért, ki-ki a maga vagy igen gyakran más hazájáért. Önszántából, vagy kényszerítésre. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az utóbb hősökként tiszteltek, a maguk idejében nem is gondolták volna, hogy egyszer a hazaszeretet kapcsán fogják említeni és magasztalni őket. Csak tették, amit kellett, az imént leírt módon.

Mikor felötlött bennem, hogy mit is írhatnék a hazaszeretetről, az nem volt kétséges, hogy ez az az idő, mikor beszélnünk kell róla, nem nekem, nem csak Neked, de mindenkinek. Nagyjából azt is meg tudnám mondani, hogy jelenleg erről az érzésről és fogalomról milyen kimódolt vélemények kerengnek e hazában. Mert ugyebár nekem csak (!) ez az ország a hazám, és nem is lesz ez másként. Ennek oka van. Az oka egyszerű: Itt születtem. Noha sokan születtek még itt, mégsem érzik mindannyian úgy, hogy azért kéne itt maradniuk, mert itt születtek. Néha, akik máshol születtek (!) mégis ezt az országot tekintik hazájuknak. Ez szép, és elgondolkodtató. Ha most és itt említjük a hazaszeretetet, azt is el kell mondanunk, hogy csak olyankor beszélünk valamiről, mikor hiányt szenvedünk belőle. Azt hiszem, nem túlzok, hogy a hazaszeretetből soha sem volt elég magyarként – ezen is érdemes eltűnődnünk és valamilyen értelmes választ találnunk erre a valóságra. Ha közelebb szeretnénk jutni a dolog gyökeréhez, akkor azt is tudnunk kell, hogy a hazaszeretet – bár velünk születik – mégis tanulnunk-tanítanunk kell, mint az empátiát, a következetességet, kitartást, szorgalmat, ragaszkodást, véleményalkotást, és még sok más értékes emberi erényt. Ezek a klasszikus erények már az ókorban is vitákat szültek. Ezért tartott ki elveiért és ivott büröklevet, nem önként, hanem ítéletre egy ókori bölcs. Az a demokrácia, vagy látszata…ítélte meg (és el) a nagy Szókratészt, ami – már akkor is – tiltotta a véleményalkotást. A véleményformálást azonban nem, mert azt ugyebár ő végezte. Aki nem a pár kiválasztott véleményét vallotta, nem csak a véleményét, hanem őt magát is kivégezték. De hamar tanul az ember, ezért ma már több a bölcs, aki nem menne a halálba elveiért.

A hazaszeretetről nehéz szavakban beszélni, mint minden érzésről. És ki tudna jobban kifejezni egy érzést, mint a költők? Ez az embervilág nem az eszéről híres, pedig az az egyetlen valódi képessége, mely csak rá jellemző, mégsem él ezzel a képességével, vagy legalább is csak módjával… Tehát az érzelmek jobban hatnak ránk, ha egyedül vagyunk, búsan, ahogyan, mi magyarok szoktunk lenni – mármint a világ szemében. Holott a világ legalább annyit tett azért, hogy gyakran legyünk búsak, mint mi magunk. De a bölcsesség azt kívánja tőlünk, és a becsület is, hogy ne másokat okoljunk saját hibáinkért. Persze, ami azt illeti…, ha arról beszélünk: mi, máris saját csapdánkba kerülünk, hisz igencsak meg kell erőltetnünk magunkat, ha történelmi emlékeink sorában keresgélve találunk egy időszakot is, mikor ezt a szócskát mindenki egyként értette és használta. Manapság – jó eredménnyel végezték a dolgukat, akik erre pályáztak – sokan, sokféle mi-t értenek, de alig azt, amit a nemzet vagy az ország bajában kellene érteni alatta.

Mégsem ez adja meg az igazi választ arra, Kinek is kell a hazaszeretet? Sokkal inkább meg tudjuk mondani, kinek nem. De ne szaladjunk annyira előre!

A haza fogalmát kellene megmagyaráznunk, mert a múltban néha egymásnak ellentmondva magyarázták. Korszakonként más és más volt a haza fogalma. Gyakran jelzősen használtuk, még a nem is oly távoli múltban is. Ezzel akartuk megkülönböztetni a saját hazafogalmunkat olyanokétól, akiket nem volt szabad szeretni, így ebbéli érzéseiket-hitüket sem. Mondhatnánk, hogy milyen jó is, hogy ma már senki se tekintheti szülőföldjét hazájának! Mert így előbb-utóbb már nem is lesz kit gyűlölnünk. Hiszen amióta világ a világ, mindig kellett gyűlölni valakit. Sokan azt hiszik, hogy szeretni a hazát és ezen érzéseinket nem szégyellni, egyúttal azt is jelenti, hogy másokat gyűlölnünk kell. Pedig – el kell, hogy higgyék – az a hazaszeretet, mely gyűlöletből táplálkozik, gyűlöltté is válik, és lélekmérgezővé annak, aki ezt vallja. Erről is vannak példák, akár itt és most, az orrunk előtt. Ha jól belegondolunk, a hazaszeretetet, így ebben a szikár formában soha sem tanították, talán azért, mert féltek attól a feltörő erőtől, ami ha kirobban, azokat is elsöpri, akik valamilyen titkos, nemtelen céllal használják fel. Azt hiszem, (és inkább ezt az elővetést alkalmazom, nem azt, hogy akarom, vélem, követelem stb.) hogy a hazaszeretet sok tényezőből összeforrt manifesztáció. Nem lehet csupán egy okra visszavezetni; valamilyen erős kötődés az alapja, ami a szeretetből, legalább is a szeretet sugárzóan szétáradó formájából, nem a szűk látókörű, monomániás szeretetből, hanem a valódi életszeretetből nő ki. Mint ahogyan a szerelem is. Ami nem más, mint az élet szeretetének lelki-testi átélése. Ahogyan a születés se fenékig tejfel (dehogyis nem, csak nézzük meg egy újszülött popsiját…) Mi sem utal jobban a hazaszeretetre, mint a sülő Napkenyér illata, mely felszállt ide, ahol az írás miatt vagyok, és kiragadt ebből az emelkedett hangulatból, mégsem zökkentett ki. Erről is lehetne ódázni¸ ha nem volna nagyobb divat odázni ezt a témát úgy, ahogy van. Mit is tudnánk elmondani arról, hogy ezer év alatt hányszor nem volt fontos szeretni a hazát, de talán legalább annyiszor nem tudtuk, mi is az. Amíg másoknak kell ezt megmondani, de nem azoknak, akik éppenséggel nem élnek vele és általa, addig ez az érzés megmarad olyan mélyen, ahol hagytuk/hagyták, mikor gyermekek voltunk. Én mégis azt mondom, hogy akárhányszor kilépek, vagy közelebbről, mikor lélegzetet veszek, mindig boldogan gondolok arra a hihetetlen szerencsére, mely engem erre a világra segített. Nem is tudom azokat megérteni, akik eldobják az életüket, még akkor is, ha úgy szenvednek, mint az a kutya, ami kilencet kölykezett – ahogyan mi az öregektől hallottuk.

De nem akarom lekicsinyelni mások baját, hisz éppen csak kimásztam az enyémből, máris rám szakadt egy halomnyi. Most csak azt tudom megítélni, amit én erről érzek, de tudom mi a szenvedés, és nem akarok saját szenvedésemmel sem kérkedni, sem ezért előnyöket koldulni. (?!) Tény, hogy a szenvedés ugyan nem azonos az élettel, de az élet fontos része, ami inspirál, mert ki akarunk belőle kerülni, de akár el is emészthet, ha nem a feljebbjutás, lelki emelkedettség, hanem a tompító kényelem és tudatvesztés vágya kíséri a belőle való menekülést. Azt is el tudom mondani a szenvedésről, hogy meg lehet tanulni nem elfogadni a szenvedést és közben embervoltunkat elveszíteni, hanem meg tanulni nem szenvedni a tiszta ész által. Ez csak magában is egy élet tudását sejteti, de jelen témánkhoz ennyi is elég.

Kinek is kell hát a hazaszeretet?

Azoknak, akik ezt felhasználják sajátos hatalmi érdekeikből; azoknak, akik semmit tevéssel, egyedül a hazaszeretetből kívánnak megélni? Azoknak, akik túlságosan félnek egyedül és úgy vélik, hogy a hazaszeretet biztonságot ad? Erre csak azt mondom, hogy egyáltalán nem hoz biztonságot a hazaszeretet olyankor, mikor hiányzik, de felismerjük, hogy milyen fontos  Az a kivételes pillanat, melyben úgy érezzük, minden klappol, beteljesültek a vágyaink, szeretnek, gazdagok vagyunk, hatalmunk van… ésatöbbi-ésatöbbi… Önök is így gondolják? Az ilyen pillanatban a hazaszeretet az, ami eltölti szívünket? Nem hiszem. Az a meggyőződésem, hogy a civilizációs javak sokasága köszönő viszonyban sincs a hazaszeretettel – pestiesen szólva, vidékiként… A megszerzett kincsek… Nos, igen: sokan csak akkor hajlandók méltóztatni szeretni hazájukat, ha az elhalmozza őket mindennel, amit csak megkívánnak, ami kényelmüket, szórakozásukat, ingereiket… a végsőkig kiszolgálja. Amint azt láthatjuk, mikor erre a hazára szomorúan rátekintünk. De valóban: nekünk ez a haza kell? Nos, és megint: igen! Ez jutott, tehát ez kell! De ne tévesszük össze, és kérem, ne tévesszék össze mások sem jó dolgukat vagy törtetésük eredményét, saját pozíciójukat a hazával! Mert a haza végső soron maga a Földbolygó. És most jutottunk abba a fortyogó katlanba, abba a pokoli purgatóriumba, amit ma a Föld és az egész globális jövés-menés jelent.

Ez a Föld a mi hazánk?

Ez a Föld így nem a hazánk! Így még nem!

Mikor a tönkretett földi Éden további pusztítása éppen a jelenlegi hatalmi szándékok kétes eredménye, és mindennapi gyakorlata, egy nemzet, egy hazában nem tudja a hazaszeretetével szolgálni a Földbolygót. Vagy mégis? Folytonosan vitatkozunk önmagunkkal: ha a mi országunk, határainkon belüli területeink virágzó egészségben, bőségben (ahogyan a Himnusz mondja…)  – A jókedvvel ugyan még adósak vagyunk egymásnak… – Tehát, ha mi itt rendben vagyunk, és ezzel másokat se rövidítünk meg… Mert itt is érdemes egy kicsit megállni:

A gazdagság csak akkor jogos, ha nem onnan veszünk el, ahol ettől baj, bánat, halál terem. Pedig azt is látjuk, hogy az a gazdagság, ami a Földet akarja magának, sok-sok hazátlan rabszolgával, jogtalan, erkölcstelen, és – többek között – cseppet sem igényli a hazaszeretetet. Az alaptétel: ami el tud fogyni vagy más szükségét növeljük, tilos elvenni!

A Globális hazaszeretet nem ábránd, hanem gonosz idea.

Mikor hazaszeretetről beszélünk, kifejezzük, hogy itt és mindörökké ezen a helyen akarjuk szeretni az életet a legjobban. De ez nem zárja, ki, hogy az athéni romok láttán ránk törő történelmi áhítat ne töltse el a szívünket, vagy a Grand Canyon közvetlen közelében mi se tudjunk szabadulni a lélegzetelállító látványtól, viszont ettől még nem akarjuk minden nap látni, vagy a közelében élni. Azonban azt is meg kell gondolnunk, hogy mikor a világ más tájait csodáljuk, semmi esetre se tegyük mérlegre a sajátunkat a látottakkal. Ez már sokszor elém került így, hiszen az ember fizet azoknak, akiknek a haza nem turista látványosság, hanem a mindennapok sorsa. Azért szidni valakit, hogy saját hazájából csak egy bizonyos árért, és csak egy bizonyos számú látogatót akar fogadni, az már a „globális falu” őrült tervéhez tartozó rossz megközelítés. Mindenki saját maga tudja, hogy a hazája mennyit ér – függetlenül attól, hogy mennyi az aktuális dzsidípí – hogy ne mondjam csúnyábban. Tény, hogy a haza nem eladó, és így árat sem szabhatunk neki, azonban az érték a hazáról való gondoskodás színvonalával mérhető. Az a nép, aki nem képes értékelni saját hazáját, nem érdemli meg azt!

Ez abban is megmutatkozik, hogy milyenek a vezetői, vagy akik erre a posztra pályáznak. Az ilyen nép, mint mi vagyunk, nem túl igényes a vezetőire – finoman szólva. A vita kedvéért azonban meg kell jegyezni, hogy az a kultúra, amely csak ilyen vezetőket tud kinevelni, szintén jobbításra szorul. Az én véleményem ebben a tekintetben az, hogy az a vezető, aki nem szolgálatnak tekinti a vezetést, egyúttal fontosabb neki maga a pozíció, mint az elvégzendő feladatok feletti megrendülés, annak a jelleme nem alkalmas arra, hogy ezt a hivatalt betöltse. Hiába az eskü, hogyha azt senki sem kéri számon a későbbiekben. De sokkal szigorúbban fogalmazok: már az is siralmas, ha egy nép olyan ostoba, olyan ügyefogyott, hogy őt vezetni kell. Szerintem a fogyatékkal élőket kell vezetni, de – mint látjuk – ezt ők sem veszik gyakran jó néven… De nem hibáztathatunk senkit jobban, mint magunkat ezért az állapotért. Ha olyan rendszert éltetünk, amely kiragadja kezünkből saját sorsunk irányítását, meg is érdemeljük azt a sorsot, amely osztályrészünk lesz. Márpedig ahhoz, hogy valódi nemzet, valódi hazaszeretettel megnyilvánulhasson, olyan nevelés kell, amely ráébreszt mindenkit a felelősségére, saját maga, és a haza iránt. Az ilyen emberek sokasága nem igényel vezetőket, legfeljebb tanácsadókat, együtt gondolkodó, egyenrangú partnereket. Ez csakis úgy lehetséges, ha mindenki megérti, hogy az olyan ember nem kell a hazának, aki nem képes becsületet, megbízhatóságot, tiszteletet mutatni iránta, vagyis egy legyintéssel elintézi, és a jobb ajánlatot fogadja el a helyett, ami van. A haza is megvetheti azt a polgárát, aki megveti őt… Ez persze így nagyon elvont, és bármit jelenthet, amit akarunk, azt viszont ki kell végre mondani, hogy a jelenlegi világhatalom nem az életet, hanem saját természet és ember ellenes rendszerét oktatja.  Ezután azt sem lehet csodálni, ha az oktatási rendszer olyan fiatalokat segít egyre közelebb jutni a vezetéshez, akik őt és nem az életet, vagyis nem az embereket, és természetet, más néven nem a nemzetet, és a hazát fogják szolgálni. Így a nép lesz a szolga, aki szolgálja mások rendszerét, és a haza parlagra kerül, vagy idegenek prédájául van odavetve.. A szolganépnek pedig jogában áll hallgatni, és rabként szolgálni.

Megtévesztő az is, hogy a korábbi rosszul felépített rendszerben tilos volt elmenni, mert az ország elhagyása egyúttal hazaárulásnak is minősült. Most a haza elhagyása minek minősül? Ez csak akkor kétséges, ha az ország és a haza nem egyenlő. Ezt így még nem vetettem fel, de érdekes ebből a szempontból megvizsgálni saját helyzetünket…

Hamarosan eljutunk témánk sarkalatos pontjához, kimondani, kinek is kell a hazaszeretet.

Ha a haza az ország által kiszolgáltatott, vagyis a nép magára hagyva nem törődik a hazájával, egyedül csakis a haza igényli a hazaszeretetet, vagyis a szülőföld követeli meg az itt születettektől a feltétlen odaadást, figyelmet, gondoskodást, védelmet. Ha a vezetők kivételezett hada azon vitatkozik, kinek jut nagyobb darab abból, amit a nép kiizzad magából, ráadásul folytonos defenzívába kényszerítve ha valóban a hazáért akar tenni, akkor ez a nép reményfosztottan önmaga ellen fordul. Ráadásul, a haza természeti javait a vezetés kirabolja (Hermész Triszmegisztosz: „Ki a természetnek nem gazdája, kirablója!” Hamvas Béla szavaival.), nem pedig szent oltalom alá helyezi, mindenki üdvére, ezért aztán káosz, romlás, tudatlanság, inkompetencia, és impotencia a sivár eredmény. Ugyanígy áll a helyzet a Földbolygóval is. Mivel a nemzetek nem azonosak hazájukkal, a nép földönfutó, a természet gátlástalan rablók martaléka, és aki fel meri emelni a szavát ez ellen, azt rögtön leterroristázzák, pedig a természet a legmagasabb szintű védelmet érdemli. Miközben, minden aberrált és elmebeteg szeszély felmutatva, és dicsőítve van, az egyetlen, a Földhaza szeretetlenül, magára hagyva, életnedvei kiszárítva, élőhelyeitől megfosztva a technokrata, hatalom ittas sötét erők kezén vész el.

Azért kóborol a világban sok millió hazátlan ember, mert szülőföldjén tilos hazaszeretetét gyakorolni, vagyis hazáját, földjét gondoskodóan szeretni, szépnek, békésnek, természetében gazdagnak látni, és azzá tenni két kezével, értelmével, szívével. Ezért aztán teljesen mindegy, hogy abban az országban, ahol született, és amit nem tekinthet hazájának, kit szolgál. Hiszen, ha otthon is ugyanazt a világuralmat kénytelen szolgálni, ezt bárhol megteheti.  Eztán már kimondhatja magának, hogy mit érdemel: minél több pénzt, ami üres szám csupán, amiért oktalanságokat vásárolhat, amit azután elhajít, és fel sem veti megának ezt a kérdést:

Akkor, ki igényli leginkább a hazaszeretetet?