Kettes fázis

Kettes fázis

Bayer Zsolt „szigorú” cikke olvastán született ennek az írásnak a gondolata. A figyelmet arra a fejleményre irányítandó, ami az Európai civilizáció végleges eltörlésének tervében jelentkező minőségi változást jelzi.

Az iszlám, vagy inkább a muszlim – most tanulva, jobb későn, mint soha – kultúra, ha udvariasan fogalmazok, valóban sokat adott nekünk. Leginkább, arra adhat most esélyt, hogy megjöjjön az eszünk. Ezek az események – Zsolt által is kihangsúlyozva – azt is megértethetik velünk, hogy mennyit érünk. Röhögve és szemen köpve elveinket, az udvarunkban gyalázzák meg azt, ami a legszentebb, az embert újrateremtő női nemet. Jól tudják, ebben mi valóban különbözünk tőlük. Én még ráadásul – néha érdemtelenül – tisztelem is a nőket. Amiért tisztelem őket, azért kritizálom is, mert a nők viselkedésén lehet szinte a legjobban lemérni a züllés jelenlegi sebességét. Ezt most nem fogom részletezni, az írásaimban vannak erre utalások (a Nő maga). Itt csak közbevetőleg mondom, hogy csak az tud bírálni, aki szeretni is tud. A pozitív kritika az utóbb 100 évben tiltottá vált, pedig az egyik mód lehetne arra, hogy ezt az országot és magát Európát is gatyába lehessen rázni. Ha nem rögtön ellenzékinek és minden másnak neveznék azt, aki rámutat azokra a végzetes hibákra, amik elkerülik a vezetők figyelmét.

Az egész EU politikára, intelligenciára, szavahihetőségre, általában véve arra a szellemre való ráeszmélés haszna felbecsülhetetlen lenne, aminek mi, kis Magyarország fejet hajtva gazsulálunk, feladjuk integritásunkat, szemétbe dobjuk józan eszünket, kiözönlünk, az olcsóbb mócsingért, kommersz, alantas munkákra fizetett Euro ezrekért, itt hagyva a hazát, pusztulni ítélt, elrabolt földet, természetet. Ehhez persze nem kis mértékben hozzájárult a magyar elit kollaboráns oktatása, „demokráciája”, nem véletlenül és nem önzetlenül.

A másik fontos momentum ebben a borzalmas tettben, hogy azt is mutatja, a földrész elfoglalásának programja belépett a kettes fázisba.

Most már nem az az elv, hogy megismerni, befurakodni, zülleszteni, felmérni az ellenfelet és stratégiát módosítani, hanem az eredeti stratégiát gyakorlati tettekre váltani.

A vakság, valószínű, hogy együtt jár azzal a felületes és lényeget meg nem értő politizálással, ami kimerül először ’89-ben azzal a „pártcsinálási” leleménnyel, ami úgy próbált ráhajtani az állami támogatásra, hogy csak azt tartotta fontosnak, hogy más legyen, mint a többi. Látva, hogy ebben az országban az elégedetlenség fenntartva jobb, mint helyretéve, mindig lehet találni embereket, belőlük olyan csoportokat kreálni, akik teljesen mindegy, hogy milyen névvel, programmal indulnak is, vagy akár a programjuk se fontos, hogy legyen, csak lehessen ordibálni, felvonulni, mert korábban az tilos volt. Itt fontos megjegyezni, hogy tulajdonképpen életmódban szinte egynemű az ország. Tehát ezen az alapon nem lehetett elkülöníteni az embereket. Maradt hát az anyagi jólét felcsillantása. Erre mindenki ugrik. Ki kellett próbálni a demokráciát, csak ennél tovább már nem futotta az energiájukból. De itt is fontos tudni, hogy azok az alakok, akik ma már komoly renoméval rendelkeznek; „meg kellett csinálni őket”, nem a Jóisten hozta őket ide nekünk…

(Naná, hiszen a semmiből – mint politikai intelligencia – kellett elképzelni, hogy valaki az, akinek nevezik… Ez komoly tudást igénylő szakma, és ezt csak külföldön lehet elsajátítani.Na, ez már igencsak rávilágít az Európai politikusok mibenlétére, de nem kevésbé az itthoniakra is.. Miért csodálkozunk azon, ha a külföldet szolgálják??) Vagy? A régi jól bevált informális, mindent másképp mondó, mint gondoló, „kétnyelvű, vagy szinkron”, konkrétabban szkizoid, szocreál” elitben..

Szóval azok, vagy ezek… nem a semmiből jöttek, hanem abból a pakliból kapták ki őket, ami már korábban is létezett. Nem nagyon lehetett a partvonalról bekerülni. Ez ma már jól láthatjuk. Jó. Nem az határozza meg valaki alkalmasságát, hogy teljesen ismeretlen legyen, mert valamilyen tudást, ismertséget csak komoly próbák során lehet ma már megszerezni. Kell ismerni a „nacionáléját” annak, akit bevesznek a brancsba. De az a brancs bizony létezik. Abba bekerülni se könnyű, de abból kikerülni, nem hogy nem érdemes, de nem is engedik („jó lesz ez még valamire” alapon). Így aztán a szemünk előtt épülnek fel a különféle rendszerek, amelyek magukat fölénk helyezve fokozatosan felhatalmazva érzik magukat, hogy a nevünkben döntsenek, rólunk, hazánkról, jövőnkről. Ez volt a megosztás praktikája és dinamikája. Kemény szavak ezek, de a helyzet is kemény, már nem lehet köntörfalazni. Talán bizonyos Csurka István nevét érdemes felemlíteni, elképzelve, hogy ő mit mondana ebben a helyzetben… Nyilván ő sem volt angyal, és nála sem volt az íróasztalon a bölcsek köve… De, amiket mondott, az jobban megállta a helyét, mint manapság azok a szózatok, amiknek a hamisságát mindig csak évekkel később ismerjük meg, fel és be…

Tehát, ennyit a kritikáról és hangsúlyozva, hogy csak szeretet birtokában lehet kritizálni.

Azok a sallangok és flitterek, amik a politikusok képét (imázsát…) színezik, egyáltalán nem tettek jót senkinek. Az egyszerűség, következetesség, szigor, olyan elvek és erények, melyek képesek egy országot összetartani és egy irányba állítani. Nos, az iszlám világ ezek dolgában jó példa is lehetne. Csak akkor tudunk velük szembeszállni, ha ismerjük őket. Ez az esemény, amit jelenleg próbálunk elemezni, eléggé valóságos jellemzést adott, ha nem is az egész iszlám világ jellegéről, de legalább is a szabadcsapatok eligazítóinak szándékáról.

Csak egyet tehetünk: a szemünket nyitva tartjuk, a puskaport meg szárazon… De a nézetek összehangolása nem a zongorahangoló feladata lesz. Addig ne várjunk vele, amíg már mindegy lesz!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük