Jótevők

Az ember nem tökéletes. Az ember gyarló. És még sok olyan jellemvonást tulajdonítanak emberinek, ami csupán gyengeség, vagy inkább lustaság, kényelmesség. Mi motiválja a napjait Önnek? Mennyit keressen ma? Hány széplányt (hercig „pasit”) szédítsen meg ma? Hány embert csapjon be, hány piros lámpán hajtson keresztül, mennyi járművet előzzön meg gyorshajtással, mennyi sört igyon meg, és mennyi gyorsételt nyomjon le a torkán? Vagy?

És mit tegyen az, aki úgy kel fel minden nap, hogy: milyen jócselekedet jut nekem mára? Kinek tudnék segíteni, hány gyengén látót, vagy világtalant vezethetnék át a rohanó autók között, hány szomorú, fásult embert vidíthatnék fel pár jó szóval? Ha azon gondolkodnánk, milyen jótettet tudnánk véghezvinni, talán más lenne mindannyiunk élete. Ma sokadszorra megint megtapasztaltam, hogy az emberek nehezen fedezik fel a bennük rejlő jót. Ezt minden napra borítékolhatom magamnak. Már többször részletesen kielemeztem, mi volt egészen kisgyermek korom óta, ami ezen a világon vezetett az utamon. Nagyképűen hangzik, de csak azért, mert elenyészően kevés ember van, aki hasonlóan képzeli el saját szerepét. Röviden: minden gondolatomat az irányítja, hogyan tehetnék jót ebben a világban. Ráadásul, nem gondolom, hogy ezért engem szentté kéne avatni. Sőt abszurdnak tartom, hogy voltak olyan emberek, akiket szentté avattak. Ez önmagában azt sugallja mindenkinek, hogy a tisztesség, erkölcs, bátorság, szeretet és a többi erény csak a kiválasztottak számára megengedett és elérhető. Úgy is mondhatnánk: csak keveseket vert meg a Jóisten ezzel a tulajdonsággal. Ezért, mindenki más „normálisnak” tarthatja magát, ha nem szeretné, hogy embertársa valaminek örülhessen.

Ma „kiszerkesztek” egy embert, persze név nélkül, aki napjaiból – vélhetően – több alkalommal kelt fel úgy, hogy „Ma sem teszek senkinek a kedvére. Senkinek nem adok semmit ingyen. Stb.” Semmi mást, csak egy ígéretét szerettem volna számon kérni rajta. Ez természetesen olyan tett, ami látszólag önző, és egyedül rólam szól. Holott – ezt is tudni illik – minden tettünk jó, ha a szívünk mélyén jóakarat mozgatja. Az a cinikus szólás, hogy „A pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve.” – sokakat elriaszt attól, hogy jók legyenek. Mi a családunkban úgy búcsúztunk el egymástól: „Jó légy!” Egyik kedves fiatal barátomtól egyszer úgy váltam el: „A légy jó mindhalálig.” Ez egy kicsit „szektás” utalás a műlegyezésre. A kitérővel, nem akarom tönkretenni az eddigieket, csupán egy kis fűszert szeretnék hinteni erre a magasztos témára…

Szóval, a mai napon az illető mereven elzárkózott attól, amit még az ősszel megígért, hogy tudni illik, lemetsz egy hajtást a mandarinbokráról. Ugye ilyen soha nem jutna eszükbe? Pedig ez nem egy olyan kérés, amihez, óriási erőfeszítés kell. Önmagában az, hogy ez ügyben már háromszor megszólítottam, és a másik két alkalommal mindig időhiánnyal indokolta az elutasítást, már érzékeltet valamit a jelleméből. De mivel ez annyira általános viselkedés, hogy már senkinek sem tűnik fel, talán nem is ítélhető el érte. Vagy mégis? Nos, én lehet, hogy más esetben is bulldogként viselkedem, és nem sajnálom az ismételt kérést, ha esetleg az illető a jótettével kapna egy esélyt arra, hogy végre ne csak egy morc, embergyűlölő, keserű „tapló” legyen a többi ember szemében. És az ígéretét betartva, talán önmaga előtt is jó osztályzatot szerezhetne, amire talán építhetne egy pozitívabb jellemet. De itt és most nem az a polémia tárgya, hogy Ő milyen ember, mert ő sem rosszabb bármelyikünknél. Csak olyan, mint mindenki más, akit körülvesz a rohanó, állandóan követelő és semmit, vagy alig valamit visszaadó világ. Miért is tenne ő jót, ha – szerinte – mindenki csak rosszat tesz vele. Ettől olyan sündisznó. De erre én azt mondom: ez is csak egy szerep. Igaz, hogy a drámát mindannyian írjuk és játszunk is benne. Néha kiesünk a szerepünkből, olyankor talán – puszta véletlenségből – még jót is tehetünk azokkal is, akik ezért semmit sem adnak vissza. Vagy valamit mégis: a köszönetüket, mosolyukat és a szívükbe zárt emléket rólunk. E mellé társulhat egy jövőbeli meglepetés is. Az én esetemben, évek múltán talán hoztam volna egy kis csemetét viszonzásképpen. Ezért érdemes jót cselekednünk. Már önmagában az a hamis követelmény, hogy a tettünket azonnal viszonozza valaki, és lehetőleg pénzzel… Vagy ha nem rögtön, akkor ennek „felára” van, vagy kamata, amiről már mindenkinek eszébe jut valami rossz… Azt hiszem értik, mennyire romlott és elszomorítóan üres a konzum lélek…

Mi kell ahhoz, hogy megváltozzunk?  Kezdetben annyi is elég, hogy a járdán heverő üres cigarettás dobozt a legközelebbi kukába betegyük. Vagy a piacon a pultról legurult almát visszarakjuk a helyére. De az Önök fantáziájára bízom, milyen jótettet szánnak a mai napra maguknak…

Voltaképpen ez a téma arról szólna, mi az, amitől nem mindannyian vagyunk jótevők? Milyen akadály tornyosul a 7 milliárd ember elé nap, mint nap, amiért nem a jóság vezérli őket? (A kivételek erősítik a szabályt. Tisztelet nekik!)

Nos, most kezd csak izgalmas lenni a dolog…

Hogy is képzeljük el a Jótevőt?

Az emberi lélekben él egy kép az isteni emberről. (Hamvas Béla: Istenember) Ez a kép megtestesült formában mindannyiunk vágya, hogy azonosuljunk vele, és Benne öltött testet. Egész életemben azt az embert kerestem, aki képes megfelelni ennek az ideának. Azonban – szomorúságomra – csak képen és szobrokon láttam, de nem hús-vér emberi formájában. Azt viszont sokan elmondták, milyennek kéne lennünk, miközben ők sem voltak olyanok… Sőt, a törekvésük is csak a példa kimondásáig terjedt. Ez nem tántorított el attól, hogy én viszont próbáljak a legjobban megfelelni ennek az előképnek. Közben egyre erősödött bennem annak a felismerése, hogy milyen jó is, hogy egy valaki a történelemben képes volt jóvá lenni. És itt a „jót” idézőjelbe kell tennünk. Azzal, hogy megtette, amit mindannyiunknak meg kéne tennünk, és ezután a mennybe távozott, fel is mentett minden halandót attól, hogy ugyanolyan jó legyen, mint Ő. Ez az egyik, ha nem a legfőbb aggályom a vallásokkal szemben. Azután, ha valaki kiáll az utcasarokra, hosszú hajjal, megváltói ábrázattal – mindegy, hogy őszintén ki akarja nyilvánítani, hogy ő tényleg tiszta szívű, emberbarát, és minden, amivel rendelkeznie kell egy igazi jótevőnek – kigúnyolják, megkövezik, talán még keresztet is raknak a vállára, mint a Názáretinek.

Sokan, sokszor mondták ki és zavarták meg az ingatag hívők lelkét azzal, hogy Jézust igaz emberként ábrázolják. Hozzám is közelebb áll egy ilyen mintakép. Valószínűleg édesanyám szeméből olvastam ki annak a vágyát, hogy Őt kövessem. De a sors inkább adott olyan lehetőségeket, mikor próbára tehettem magam, mennyire vagyok képes jónak lenni. Az emberi Jézus tudott dühös is lenni, nemcsak megbocsátó. Voltaképpen nem is számít igazán, hogy Isten fia, vagy csak egyszerű halandó volt, inkább az a hatás fontos, ami a személye körüli történelmi eseményekben nyilvánult meg. Egyáltalán annak bizonyítása rajta keresztül, hogy vágyunk arra, hogy ilyenek legyünk.  Már annak ténye, hogy él bennünk a vágy a jóságra, fontos az Ember megismerése szempontjából. Azonban, a lélek, mint lényeges elem a keresztény vallásokban – úgy vélem – rejtve hagyja azt az egyéniséget, akinek a vallásos emberek a legfőbb jót képzelik. Vagyis, a lelkünkben él tovább. De a lelkünkben is maradhat, ha nem kívánunk megfelelni annak az ideának, amit az emberiség jó része kialakított a jó emberről. A mindent egyre jobban elborító cinizmus, és az emberi sötét oldal térnyerése, újból megváltót igényel, de még azok is, akik lélekben és testben méltók lennének legalább önmaguk megváltására, visszahőkölnek attól a közfelfogástól, hogy lehetetlen megfelelni a magas elvárásoknak. Ám a hétköznapi Jézus képe már alkalmas lehet arra, hogy mindannyian erre formáljuk az életünket. A Megváltó tettei körül kialakult metafizikus fénykör tovább nehezíti az azonosulást. Ezt a mítoszt már nagy valószínűséggel azért társították hozzá, hogy még elérhetetlenebbé tegyék. Meg se próbálja egy halandó azt megismételni, amit Isten fia tett. De – miért is ne? – akik vallási fanatizmusukban önkínzással, önmagukon jelenítik meg az élő Krisztus ideáját, minden évben összevagdalt testtel, súlyos keresztet cipelve eljátsszák az ősi történetet. Viszont a valódi nagy tettek a gondolkodásban nyilvánultak meg, amit a korabeli gyors ütemben zajló züllésre adott válaszként is értelmezhetünk. Nem lehet véletlen, hogy akkora változás állt be Krisztus születése körüli évszázadokban, mivel a Rendszer eljutott egy olyan pontra, mikor a szakrális rend alapjaiban kérdőjeleződött meg a hatalom és a gazdagság nevében.

Az anyagiassá váló gondolkodás és gyakorlat, az egyre hatékonyabb fegyverekkel vívott háborúk megtanították az embert arra, hogy a szép szavak nem jelentenek életbiztosítást egy ilyen korban. A jó tetteket legfeljebb saját családjukra korlátozták, már ha egyáltalán jutott rá lehetőség, a létért folytatott küzdelemben. Amint a világnézeti pluralizmus megosztotta az embereket, és minden iparrá vált, nem volt kifizetődő jónak lenni. A jókat a sor végére küldik, agyondolgoztatják, elkerülik, figyelemre sem méltatják. Illetve egy esetben igen: mikor ingyen akarnak hozzájutni valamilyen információhoz, tárgyhoz, kapcsolathoz, lehetőséghez, amivel még egy jó ember rendelkezhet. Több esetben voltam egy helyen emberekkel, akik csak annyi figyelemre méltattak, hogy pár szót odavetettek nekem is, miközben a fejem felett másokkal beszéltek, majd szó nélkül otthagytak. Semmiféle sértődöttséget nem éreztem, csak elcsodálkoztam azon, hogy mivé lett az ember? Bármikor megkér valaki egy szívességre, azonnal leteszem, ami a kezemben van éppen, és máris lehetőségeim szerint próbálok megfelelni a kérésnek. Ezzel se akarom magamat fényezni, hanem arra szeretnék kitérni, hogy a szolgálatkészség nem azonos a megalázkodással, és hosszú távú érdekünk is, ha gyorsan és hatékonyan segítünk másokon. Ezt is fordíthatják ellenem úgy, hogy én erre játszok rá a kapcsolataimban. Kvázi, segítségkölcsönt adok kéretlenül is akár, amit a megfelelő alkalommal kamatostól behajtok… Az, hogy nekem ez a lehetőség is megfordul a fejemben, még nem jelenti azt, hogy visszaélek mások hálájával. Megtanultam, hogy az együttműködésnél nincs jobb biztosíték arra, hogy sorsunk minél kevesebb veszélyforrást hozzon elénk. Sajnálom azokat, akik ezt az egyszerű evidenciát figyelmen kívül hagyják. Miközben sokasodnak körülöttük a problémák, csak fokozódik a gyűlölet bennük az emberek „gonoszsága” miatt. Pedig csak ők hozzák létre azt a negatív erőteret, amiben az emberek azt a viselkedést produkálják, amit a félelem, a bizalmatlanság, és az elutasító magatartás kihoz belőlük. Mindaz, amit ezek az emberek kudarcként élnek meg, saját tetteik, gondolataik tükörképei. Vagyis nem igaz az, hogy jónak lenni ráfizetés!

De a látszat ez ellen szól, mivel a züllés jelenlegi stádiumában az emberek időasszinkronban vannak.

*

A Rendszer tudtán és akaratán kívül úgy hat az emberre, hogy csak igen kivételes egyének jutnak el a boldogság azon állapotába, mikor valakivel jót tehetnek, anélkül, hogy erre bárki megkérte vagy kötelezte volna őket.

 Ebből a szempontból szerencsésnek tekinthetem magam, amiért ezen kevesek egyike lehetek. Egészen kis koromtól fogva, ha minden érdek nélkül sikerült jót cselekednem, utána szinte ujjongott a lelkem. Ez az érzés semmit sem változott ez idő alatt.

Noha semmi okom nincs arra, hogy mindezt elmondjam és ezzel az öntömjénezés gyanúja vetüljön rám, csak azért beszélek erről az érzésről, mert szeretném átadni ezt az örömöt másoknak.

Ma az egyik üzlet kasszájánál hosszú sorban türelmesen álldogált mindenki. Egyszer csak előkerült egy tartalék pénztáros, és fennhangon közölte: „Lehet a kettes pénztárhoz pakolni!”

Előttem egy úr a helyén maradt, én pedig előbb ránéztem, majd látva, hogy nem mozdul, invitáltam, hogy jobb pozícióba kerüljön. Erre ő németül szólalt meg, jelezve nem érti, amit mondok. Azonnal felelevenítettem pár szavas német „tudásom” és sikerült érthetően elmondani neki a jó hírt. Egyúttal intettem neki, hogy lépjen elém, mire ő udvariasan előre engedett. Azt hiszem, ilyen egyszerű gesztusok adnak esélyt az emberiség jelenkori lelki-tudati kríziséből való kilábalásra.

Amint a kis intermezzo lezajlott, megint elöntött az a jól ismert érzés, amire a címben utaltam.

Igazán semmiség – gondolnák – de akár hagyhattam, volna ezt az urat a lebénult sorban, hiszen volt lehetőségem gyorsan jobb pozíciót szerezni és még ezért senki egy neheztelő pillantást sem küldött volna felém. Ezen érdemes elgondolkodnunk.