A győzelem veresége

Gladiátorok

A győzelem veresége

Mostanában sok túléléssel foglalkozó filmet néztem meg. Többször is elhangzott ez a kifejezés:„legyőzni a természetet”. Ahhoz, hogy a túlélés ne egyéni és partikuláris feladat legyen, az Új paradigmában ezt a dogmát gyökeresen meg kell változtatnunk.

Az első könyvemben, a Túlélési praktikák-ban rögtön az elején leszögezem, és az utolsó mondatokban rögzítem, hogy a túlélésnek csak egységben van értelme. Ahogyan a mai emberiség zöme csak egyes pontokon ér el sikereket, úgy az egyéni túlélő gyakorlatok is sántítanak kissé. Mit sem ér, ha valaki egy zord környezetből „sikeresen” kiszabadulva boldogan fellélegzik: „Végre, itt vagyok megint, sikerrel legyőztem a természetet!”. És kinyitja a hűtőszekrényt, hogy kivegyen egy üveg jeges italt, vagy elrágcsáljon valamilyen édességet.

Az igazi győzelem, saját kényelmünk legyőzése. Azonban, az Új paradigma egyik fontos tétele kell, hogy legyen, magának a győzelemnek a teljes átgondolása. Ennek a végeredménye pedig a győzelemnek, mint alapelvnek a tagadása. A győzelem a kezdeti időkben a túlélés szinte egyetlen esélyét adta az embernek. Mikor a körülötte levő elemek és lények, melyek már évmilliók óta egymás között élve megtanulták a fennmaradást, sőt részben a kihalás-átalakulás képességét, az öntudatára ébredező ősi emberek, minden rajta kívül létezőt ellenségként szemléltek. De ugyanebben az időben támadt fel az emberi tudatban a Mindenek Felett Való létezésének eszméje is. Ez a különleges szellem, mindazon hatalmak birtokosa volt, amelyek felett az ember nem volt képes uralkodni. Ha mégis sikerült néha túllépni saját korlátait, az ember örömében, hogy életben maradt, valamilyen szertartást végzett. Már egy nap sikeres túlélése és a feszültségek levezetése is alkalom volt arra, hogy közös ünnepet tartson. Ezek mai szemmel nem számítanak ünnepnek, hisz egy kis közös éneklés-kántálás, vagy ütemes együtt mozgás, vagy közös étkezés aláhúzta a közös lét fontosságát. Nem nehéz belátni, hogy ezek a primitívként aposztrofált alkalmak voltak a későbbi közösségi megmozdulások kezdeti gyökerei. Ezért, a törzs azon tagjai, akik jeleskedtek egy esemény pozitív kimenetelében, pl. megöltek egy veszélyes állatot, vagy vadászat alkalmával elejtették a vadat, előnyöket élvezhettek. Ezek után mindenki arra törekedett, minél több győzelmet arathasson a mindennapi létért való küzdelemben. Ezért a győzelem szerepének fontosságát nem lehet vitatni. Azonban a különböző kihívásoknak való mind sikeresebb megfelelések egyre biztonságosabbá tették az ember életét, és ezért a győzelemre való késztetés ősi ösztöne, mely az állati létből maradt ránk, áttevődött az egymással való harc, és a különféle ügyességi, vagy teljesítmény játékok színterére. Ezek a különféle technikák és hagyományok folyamattudatként léptek be az emberi tudatba, és azután külön-külön változtak, fejlődtek a maguk tempója és tere szerint. Ezek után különválva, már mint hadászat, vadászat, sport, technika vagy tudomány néven rögzültek a társadalmi közegbe. Mindegyiknek lényegi eleme volt a győzelem, mint motiváló tényező.

A különféle ágazatok, különböző lehetőségek és korlátok között alakultak és egyik-másik, nagyobb hangsúlyt kapott, mint a többi, aszerint, hogy az időközben átsúlyozódó hatalmi érdekek mint láttak fontosabbnak, vagy számukra előnyösebbnek. Mára a kialakult képletbe szinte semmi beleszólásunk nincs, csak elszenvedhetjük azokat a negatív torz szüleményeket, melyeket az egésztől való elszigetelődés hozott létre. Így alakult ki az a lehetetlen helyzet, hogy az egyes különvált folyamatok a teljes földi létet veszélyeztetik úgy, hogy a bennük és belőlük élő emberek és közösségek nincsenek tudatában az általuk okozott helyzet vészes voltával. A mindig kéznél levő sztereotípia: „Nincs más lehetőség, vegyük tudomásul a jelenlegi helyzetet és viseljük el, amíg csak lehet!” Azt a kézen fekvő tényt, hogy a betokozódott gondolkodás és érdekuralom az egész és a részek pusztulását okozza, már szinte mindenki előtt ismert és elfogadott, de az aktuális demagóg álmegoldások mindig elodázzák a végleges és gyökeres helyreállítást. A valóságos és hatásos elv ebben az esetben is az okok feltalálása és megszüntetése, majd a mérlegelés, és az értékek összevetése, köztük való válogatás, és esetenként a rossz elemek kiemelései lehet. Jelenleg pedig az elfajzott folyamatok túlsúlya már nem tűr halasztást a beavatkozásra.

Ha körülnézünk, szinte nem látunk mást, mint ádáz harcot. A nemzeteken belül érdekek csapnak össze, gyakran véres küzdelemben. A napi hírek szinte csak ezeket sorolják. A nemzetek egymás között a vezetéseik érdekei szerint is küzdenek egymással. Eközben az egyes családok és emberek ki vannak szolgáltatva az összecsapások következményeinek. Egyik oldalon a harcoló katonák, a másikon a civilek, akik próbálnak élni, miközben a golyók és gránátok a fejük felett repkednek. A terrorcselekmények már a harc megszokott kísérőivé váltak. Az egész világ a feje tetején állt. Mindezt nem más, mint a győzelem hajszolásának rögeszméje okozza. A megegyezés vagy a békére való törekvés, majdnem reménytelen, csak a gyilkolás és a hatalom megkaparintása számít. Ebben milyen szerep jut a gondolkodásnak? Vagy pláne, milyen lehetőség nyílik a jelenlegi gondolkodás megváltoztatására?

De ez a tűzvonal. Mi van a hátországban? Először is, hátország már gyakorlatilag nem létezik.

Azután a látszólagos „rendes” működés is csak arról szól, hogyan lehetne a cégeknek egymást lehetetlenné tenni. A pártoknak egymás fölé kerekedni a választásokon, hogy a hatalom a győztesé lehessen, amivel a döntés, és az ezzel járó egyéni haszon is birtokába jusson annak, aki a legtöbb szavazatot kapja. De addig semmi más nem számít, mint az ellenfél lejáratása. Arra pedig számtalan alkalom kínálkozik, mivel az előrejutás is harc árán történik, és a harc közben nem nézzük kinek, milyen sértések és igaztalan vádak jutnak. Akik viszont nem késlekednek visszavágni, ha lehetőségük van rá. Ez az „adok-kapok” gyűlöletszító és fenntartó hadjárata nem csak a választásokig tart, hanem megállás nélkül zajlik. Nem lehet úgy bekapcsolódni a politikai szereplők közé, akármilyen értelmes és fontos cél érdekében, hogy az előrejutás közben ne tegye tönkre a kezdeti nemes erkölcsi alapokon álló eszméket a kicsinyes és nemtelen harc. Végül már nem az számít, hogy a megcélzott jobbító program jussok érvényre, hanem az, hogy az érte folyó küzdelemben minél több csatát nyerjünk. Lassanként a cél elhalványul és marad a kicsinyes személyeskedő és gyakran aljas játszma. Így válhat a nagyszerű demokratikus ábránd silány iszapbirkózássá, amit a kívülálló polgárok előtt valamiféle hazafias lovagi tornaként kell eladni. Az eszközök pedig már válogatottak: a lehallgatás, kiagyalt vádak, személyes egzisztenciák megsemmisítése, sőt a betegségbe és öngyilkosságba kergetés, vagy a teljes ellehetetlenítés, és esetenként a hermetikus elszigetelés. A média is élén áll a leggonoszabb módon ennek a küzdelemnek. Majdhogy nem ő vezeti a harcot. Pillanatok alatt tehet ártatlan emberekből sötét bűnözőt csupán azzal, ha gyanút ébreszt iránta. Már nem az számít, hogy ki mennyire hiteles, mert ez a fogalom már rég nem létezik. Ahogyan a „bizalmi állás”, mint alap is teljesen hiányzik. Bárkiről bármi kiderülhet, sőt a züllés alsó fokán már az számít erénynek, hogy egy politikus is ember, aki vétkezhet, és ezzel népszerűsége csak fokozódik.

Minden elem, ami a mai cinikus és elvetemült, kultúra és intelligencia nélküli csoport-kommunikációt jellemzi olyan romlott, hogy már javíthatatlan. Minden hagyományos erényről kiderült, hogy puszta fikció és senki sem felelt meg a magas kívánalmaknak, melyeket embereknek tulajdonítottak. Mindent meg lehet szépíteni és be lehet feketíteni. Ez számít a legfőbb eszköznek. Ezt nevezhetjük a pszichológiai hadviselés mindenre kiterjedő formáinak. Ha látunk egy eseményt, biztosak lehetünk abban, hogy az másként történt, mint ahogyan nekünk tálalták.

Ahelyett, hogy a végletekig leírnánk, mi mindent követnek el emberek és csoportok egymás ellen, hogy az átkozott hatalmat és gazdagságot maguknak megkaparintsák, játsszunk el a gondolattal, mi lenne, ha mindebből a szennyes marcangolásból kiemelnénk a győzelem mítoszát?

Itt nyugodtan tartsanak egy kis szünetet, hogy elrévedhessenek egy ilyen szép új világon…

Mert ugyebár, akkor számos olyan, ma nélkülözhetetlennek hitt foglalkozás, eszköz, idea, és kultúrának hitt módozat kiesik, ha a győzelem és a hozzá vezető küzdelem – melynek formái ismertek és hiába különbözőek, mégis mindegyik prostituálva van a győzelem által – kiesik a kommunikációból. Mi maradna akkor?

Mit érez a győztes? „We are the champions….” – ahogyan a nóta mondja.

És utána? A következő győzelem? És akkor mi van, ha vesztünk? Már nem számítunk olyan szépnek és kívánatosnak? Egyáltalán: mit érünk a győzelemmel?

Vegyük pl. a művészvilágot, az előadókat, az alkotókat.

Ott is nap, mint nap küzdünk és győznünk kell.

Ki ellen, és miért?

Azt tanítjuk a kezdőknek, hogy önmagunkat kell legyőznünk. A saját tudatlanságunkat, gyengeségünket, félelmeinket, bizonytalanságunkat, idegeink sérülékenységét és elfáradásának lehetőségét. Minden nap bizonyítanunk kell. És, ha jól belegondolunk, ez a kényszer tönkre teheti mindazt, amit a választott élethivatásunk megálmodásakor elképzeltünk és elhatároztunk. Hiszen, az a közeg, akinek, aminek a napi küzdelmeink eredményét ajánljuk, már réges-régen nem igényli, és nem fizet érte, mert mindenki a saját ellenségével van elfoglalva. Így, a művészek is jobban törődnek azzal, hogyan lehetne leszólni a saját műfajukban riválisnak tartott művészeket, mint azzal, hogyan alkothatnának valami maradandót, szellemi-lelki építőt.

A civilizált világ rohan a sikerek, a mindennél nagyobb teljesítmények után, és eközben a teremtett világ soha nem látott pusztulásának vagyunk a tanúi. Már az érző műanyag is itt van és hamarosan a megtévesztésig emberhez hasonló műlények is megjelennek majd. Ennek nincsenek technikai akadályai – mondják az illetékes tudósok. A kutatóintézetek mind a győzelemre hajtanak, és azé lesz a babér, a sok-sok pénz és elismerés, aki az első szörnyűséget, vagy az első félember-félrobot lényt előállítja. Eközben mindannyian veszítünk. Azok a tudósnak mondott sarlatánok és támogatóik is, akik most a következő évtizedekre terveznek, holott éppen ők és mi mindannyian leszünk, akik miatt talán ezek az évtizedek nem is lesznek elérhetők élő emberek számára. Mert a győzelem utáni loholás kiégeti belőlünk az élő bolygó iránti felelősségünket, ezzel saját életlehetőségeink is elvesznek majd. Mindezt köszönjük saját őrületünknek, mellyel a győzelmet akarjuk, minden áron.

A győzelmet addig imádjuk, amíg már csak egy marad – és? Azután kit fog majd kihívni?

Csak egy harcot kell még megvívnunk szelíden, értelemmel, türelemmel, de azonnal:

Magát a győzelmet kell két vállra fektetnünk, és békejobbot kell nyújtanunk képzelt és valós ellenségeinknek, mert ezen a kis bolygón össze vagyunk zárva, hiába hazudjuk magunknak, hogy akár elmehetünk máshova is, mert a születésünkkor megkaptuk halálunk helyének kötelességét is, mint a nemes lazacok, de legfőbb kötelességünk az élet szolgálata. Ezt valahogyan elfelejtettük, miközben mindenkit le akartunk győzni. A jelenkor káoszának egyetlen oka szellemi nívónk megrekedése a technika illúzióinál. Fajunk általunk való megvetése az, ha nem viselkedünk bonyolult tudatunk által kapott rendkívüli képességeinkkel: saját hibáink beismerésével, és bűneink következményeinek helyreállításával. Vagyis addig leszünk primitív technika-barbárok, amíg ezt a szellemi magaslatot el nem érjük! Nem tudunk igazán nagy tetteket véghezvinni, mert megelégszünk annyival, amennyi őseink vágya volt: legyőzni az ismeretlen és veszélyes természetet. Ezt már régen teljesítettük, sőt túlteljesítettük. Most már letehetjük a fegyvert, mert saját létünk forog veszélyben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.