…Ha megdobnak kővel…

„Ha megdobnak kővel…”

Régen akartam róla beszélni. Közvetlen környezetemben is vannak, akik az emberiség nagy táborának azon részét képviselik, akik mást tekintenek létük vezérelvének, mint én. Ezzel sokan így vagyunk, habár több az azonosság, mint az ezzel ellentétes, vagy részben eltérő életfelfogás. Ha ezt a kérdést tennénk fel: „Ön szerint, bízzuk a demokráciára, ki hogyan éljen a Föld javaival, vagy sem?”, akkor bízvást elmondhatom, sokan igennel válaszolnának erre. A politikusok olyasféle programmal, amilyen szellemben írok ezen a helyen és másutt, nagyon kevés szavazót szereznének…

Néha úgy érzem magam, mintha egy vad törzs tagjaival kéne szót értenem, miközben a gyanakvás, a rosszindulat előítéletének légköre vesz körül. Régóta tudom, hogy sok klisé, tulajdonképpen a primitív összetartozás rítusának része. Az alkohol, vagy nikotin jól látható élvezete az idegenek számára a közeledés, és hasonló gondolkodás kifejezése, aminek magva a lélek szabadságvágya, a felelőtlenségé, és az erőszak, mint önkifejezési mód, még ha ez az erőszak önmagunk ellen irányul is…

 Így én, aki ezekkel tudatosan nem éltem soha, vagy csak igen kis mennyiségben a „kultúrdrogként számon tartott sör és „fűszerként” a különféle „égetett szeszek” jöhettek számításba, „persona non grata” vagyok a szemükben. Az utóbbi évtizedekben pedig egyszerűen felfogtam ezek pusztító mivoltát, mert a kitisztult testem sokkal egyértelműbb jelzéssel követeli meg a befolyásmentes tudatosságot, és már másokat is próbálok felvilágosítani, vagyis mélyen behatolok a „tiltott övezetbe”. Abba a „magánszférába”, ahova az EGO visszavonult, ami még – látszólag – Szabad Föld…

Talán nem kéne ennyire „szélsőségesen strébernek” lennem?

25 éve folyamatosan él és egyre erősebb bennem az a vágy, hogy megértsék, megérezzék ugyanezek az emberek, mennyire rosszat tesznek magukkal, de legfőképp a Földdel. Őszinte érzésem irántuk a részvét és a segítőkészség, amit rendre támadásnak vesznek. Ez nem is bánt különösebben, inkább az a kilátástalan erőlködés szomorít el, ami ennek a próbálkozásnak a kudarca, és az a kár, ami az információ visszautasítása miatt őket és a természetet éri. Az a megvetés és felsőbbrendűség tudat, ami a legtöbb ilyen embert jellemez, keveredik azzal a félelemmel, hogy „hátha igazat mond?”, és ez még szánalomra méltóbbá teszi őket előttem. Ha ezeket a sorokat olvassák, valószínűleg tépik a hajukat, ezen a vérlázító pofátlanságon, pedig higgyék el, a legteljesebb mértékig a szeretet és az aggódás mondatja ezt velem. Ahhoz, hogy valamennyire közel kerüljenek az érzéseim, és motivációm lényegéhez, némi történeti áttekintés szükséges.

/A 15 évvel ezelőtt íródott „Túlélési praktikák” c. első könyvem éppen azzal a szándékkal született, hogy hasznos tanácsokkal lássam el azokat, akik változtatni akarnak korábbi életszemléletükön. Ugyan, ez a tanulmány nem került ki a köztudatba, főleg érdektelenség, vagy az üzletiessé váló médiagyakorlat következtében, azonban a különböző internetes tereken talált tőlem származó cím, mégis felkeltette azok érdeklődését, akik tudtukon kívül a könyv szellemétől igencsak különböző tartalmú műsoraik címéül választották. Én már ezt is egyfajta sikernek könyvelem el, azonban esetleg gondolataimat helytelen megvilágításba helyezhetik azok előtt az olvasók/nézők előtt, akik a fenti címmel jelzett műsorokat nézik. Az általam írott könyv egyszerűen csak egy olyan életmód tanulmány, ami a természetes életmóddal való örömteli találkozásom gyümölcse./

Az alatt a 10 év alatt, ami az ismerkedéssel és a gyakorlással telt, sőt azt megelőzően is már erős késztetést éreztem arra, hogy kikerüljek abból a mókuskerékből, amit a civilizációs fogyasztási szokások jelentettek. /És most jön az a rész, amit örömmel olvasnak majd…/ A legelső próbálkozásom csupán abban merült ki, hogy kevesebbet ettem ugyanazokból az ételekből, vagyis célom a fogyás, és valamiféle, ennek következtében nyerhető közérzetjavulás volt. Ez fél év alatt a legteljesebb sikert hozta. A korábbi legnagyobb félelmem, a magas vérnyomás és rémes következményeitől nem kellett tovább rettegnem. Változatlanul szabályos, 120/75 a vérnyomásom. Ez adott némi önbizalmat ahhoz, hogy ezen az úton továbblépjek. Azonban két fontos élmény lendített a legtöbbet: az egyik tanítványom látványos fogyása, és kérdésemre adott válasza: „Nem eszem húst.” Számomra ez már elég megrázó volt, és meg is kérdeztem, nem fél-e attól, hogy hiánybeteg lesz, vagy esetleg meghal? Ne nevessenek! Ma már ezt talán senki sem gondolja, bár én sokszor azt hiszem, hogy mindenki legalább annyira érdeklődik az iránt, hogy mi a legjobb nekünk, embereknek, mint én, egészen kis koromtól fogva. Talán ebben valóban különleges vagyok… Tehát, akkoriban (30 éve) még nagy szó volt, hogy valaki önszántából (nem az orvos tanácsára) elhagyta a húst. Semmi mást, csak a húst. De ez engem még akkor megdöbbentett. Nem sokkal ez után a nagyobbik fiam is ugyanezzel a kategorikus kijelentéssel lepett meg egyik ebédünk alkalmából, mikor kérdésemre: „Miért nem eszel ebből a finom sült csirkéből? – Nem eszem húst, apa!” – válaszolta, indoklás nélkül. Ez megint igen súlyos dilemma elé állított, és saját életem iránt is kétségeim támadtak. Egyúttal Schirilla György: Vegetáriánus könyv-ét is a kezembe nyomta, hogy olvassam el. Ez viszont addig soha nem látott lehetőségeket nyitott meg számomra. Abban az időben lelkes „japán kristály hívő voltam, ami végigsöpört az országon, azok körében sikert aratva, akik valamilyen „megváltást” reméltek általa. Bennem ugyan nem az a hit élt, hogy ezzel mindent megoldok, de az efféle „csodaszerek” iránti kétségeim ébredezéséhez hozzájárult. Ezen írás témája nem annyira ezen az úton megismert és alkalmazott módszerek taglalása, hanem inkább az emberek megosztottsága, és kritikája abban a tekintetben, ahogy ezzel foglalkoztam, vagy nekik is ajánlottam ezt. Akkor kezdtem el csodálkozni azon, miért nem érdeklődnek az emberek saját sorsuk irányításának lehetőségei iránt? Bennem már eléggé komoly volt a szándék, hogy elkötelezzem magam a felfedezőúton való továbbhaladás iránt. Amint egyre több könyvvel találkoztam, úgy tolódott át érdeklődésem a „Kaukázusi kefírgomba” és az iménti „csodakristály” mindenható jóságáról a növények fontosságának felismerése felé. Maga az elképzelés, hogy egészségünknek és az ételeknek bármiféle közük lenne egymáshoz, akkorra már szilárd meggyőződéssé kezdett bennem kovácsolódni. Talán meglepő, hogy ma is az emberek zömének az erről a véleménye, hogy a két téma független egymástól. Sőt, ami sajnos szomorú tény, hogy az orvosok is ezen a véleményen vannak! A jóval később következett csak be a katartikus találkozás azzal, ahogy egy orvos kiállt a rák és a húsfogyasztás közötti korreláció mellett egy rendezvényen… még jobban megerősítve addigi sejtésemet. De térjünk vissza arra az időre, mikor még azon hezitáltam: „Együnk húst, és ha igen milyet?” Közben – mivel gyakorló műlegyező horgász voltam/vagyok, szembe kerültem az: „Akkor halat sem ehetünk?” – kérdéssel. Addig abban a tévhitben éltem, hogy a horgászat költségeit a „zsákmány – legalább is részben – fedezi. El tudják képzelni mindazok, akiknek ez a kétségek között vergődés nevetséges, hogy ez egy valóban drámai sorskérdés? Nem hiszem. Ez pedig szomorúsággal tölt el. Ők nevetnek, és pedig bús képet vágok, mint a Búsképű lovag Nem kevésbé szánalmas a szemükben, hogy én ekkora problémát látok abban, miközben én meg őket sajnálom, hogy nem értik, és érzik úgy, hogy ez fontos.. „Neked!”- szokták mondogatni. Amitől még szomorúbb leszek. Most tekintsünk el a konkrét témától, és vonatkoztassuk ezt mondjuk arra, hogy egy idegen ember fájdalma vagy oktalansága mennyire rendíti meg Önöket. Én pontosan úgy érzek az ilyen helyzetekben, mint Önök közül az empátiával megáldott emberek. Ugyanakkor, mikor a denaturált ételek és az állati származékok fogyasztásától beteg emberek tömegeit látom, a helytelen szokásaiknak, azoknak a felesleges és ártalmas tetteknek, döntéseknek, a számomra egyértelmű eredményét látva ugyanúgy együttérzést és szánalmat érzek. Még nagyobb a szomorúságom, ha látom, hogy ugyanezt gyermekekkel teszik. Az a közönséges kérdés mért csak bennem merülhet fel: Miért nem változtat Ön az étkezési szokásain, hiszen jelenlegi ételeinek fogyasztása miatt került ebbe a helyzetbe? – …? És ha felmerül, miért én vagyok a rosszfiú, hogy összefüggést látok ott, ahol tényleg van…? Talán, mert rajtakaptam őket valamin, amit szégyellnek? Vagy régóta szeretnék, de lusták voltak a változatáshoz, és egyszerűen projektálnak (másra vetítve hárítanak)? Kivetítik rám a saját gyengeségüket? Ha én ostoba, udvariatlan, megvető volnék, akkor ők már felmentést kapnak vétkeik alól? De ez kevés emberben vetődik így fel. Ami befolyásolja, és ugyanakkor félelemmel tölti el őket, az a határozott és ellentmondást nem tűrő nyomás, ami a média és a kormányok részéről feléjük irányul a válogatás nélküli fogyasztásra. Most kinek higgyenek? Legyenek jó polgárok és jó haverok, és ne rontsák a hangulatot azzal, hogy a terített asztalnál csipegetik a saláta levelét, amit egyébként is csak „díszítésnek” tálalnak fel, és a maradékkal együtt moslékba kerül…, vagy zsíros képpel majszolják az éppen felkínált fogást, vagy inkább halkan jegyezzék meg: „Én ezekből nem kérek, mert már növényeken élek.” Ez a legjobb esetben is valamiféle elmebetegségként jelenik meg ilyen körben, pláne, hogy az áldomásnál sem koccintunk a jófajta kisüstivel… A megvető, sőt gúnyos összenézés nem marad el… De van ennél még elkeserítőbb is: az utóbbi évtizedek züllésének új fogalma, a „másság”. Ezzel, az én „furcsaságomat” úgy fogadják el, mint sok más „devianciát”, vagy megengedett, sőt büszkén vállalt „jogot” – ha értik, mire gondolok.  Besorolják a többi olyan közé, amitől minden „normális” ember távol tartja magát. Pedig nem egy ember különcködéséről, beteges feltűnési viszketegségéről van szó, hanem ennél sokkal többről: egy elfelejtett, de a Földön békét és természetes harmóniát teremtő megoldásról!

Egyszer a szomorú sorsara jutott „vagány vegan”, Sík Toma, eljött hozzánk és sok érdekes történetet mesélt világjárásáról, többek közt azt, mikor a Rabbi látogatta meg. „Én nem ehetek semmit a Rabbinál, és ő mindent ehet nálam..” Ez a szituáció jól jellemzi a helyzetet.

Engem mindig jobban érdekelt az egyes emberek motivációja, mint maga a konkrét különbség az elvek között. Mi motiválja, mondjuk az ortodox zsidót (egyértelmű) és a „más vallásút”, vagy ateistát abban, hogy leváljon a környezetében megszokott életstílust folytató együttmenetelőktől? Azt hiszem, sokan nem is azt látják az én küzdelmemben, hogy ezzel valami hasznosat és értelmeset akarok tenni, hanem azt, hogy így akarom elérni, hogy „kitűnjek a tömegből.” Esetleg egy ismeretlen, új szekta toborzója, igehirdetője vagyok?! Ezt is elkönyvelik magukban, mint a többi csodabogár különcségét. Most az jön, hogy „minek küzdeni, ha egyszer ez az életforma a szelídségről szól?” A közdelem már-már csak a védekezésben nyilvánul meg. Sok olyan ember, aki annak idején lelkes szószólója volt a növényevésnek, már szépen kigömbölyödött, vagy némelyek eltávoztak, hol életmódbéli ok, hol valamilyen szerencsétlenség miatt. És ez az életkor téma… „Én nem akarok egészségesen meghalni!” – közismerten cinikus beszólás. Valahogyan ezeket az ostoba mondásokat mindazok megjegyzik, akik találkoznak egy hozzám hasonlóval. Viszont, ami tényleg elképesztő: sokan engem akarnak meggyőzni arról, hogy mekkora butaságot csinálok, amiért nem eszem főtt ételt, vagy állati termékeket. Rendben. Ebből kiderül számomra, hogy ők már elszámoltak azzal az alternatívával, hogy az ételük viszi őket a sírba, sőt az is lehet, hogy arra várnak, hátha én hozok fel végre olyan hatásos érvet, ami segít nekik a döntésben. Eddig a halálfélelem se volt elég meggyőző egyesek számára. Korábban több olyan esetben kérték a tanácsaimat, mikor már az orvosok feladták. Ez ugyebár olyan helyzet volt, mikor nem volt az illetőnek vesztenivalója. A legtöbb, amit el lehetett érni, hogy pár hónappal tovább éljen a beteg, persze ehhez a hozzátartozók őszinte segítsége is kellett, ami gyakran nem volt a „változtatás” mellett. Mindennek nem kellett volna így történni, ha az évekkel korábbi találkozásunk alkalmából, szeretettel elmondottakat megszívlelték volna.

Van valami, ami sehogyan se fér a fejembe: miért van az, hogy ahelyett, hogy pár dologban változtatnának, arra várnak, hogy egy varázslat megoldja minden bajukat? A misztikum, mintha minden értelmet szemétre vetne, és bármit, ami tudatlanságuk miatt „természetfelettinek” tűnik, azonnal befogadnának, de azt, ami egyszerű mindennapi praktikákkal megoldható és sokszor minden varázslatnál hatékonyabb és maradandóbb, még csak ki sem próbálják. Ha valaki megjátssza, hogy különleges hatalma van, akkor ugyanezeket a módszereket gondolkodás nélkül átveszik. Higgyék el, nem tartozom a „szkeptikusok” közé, és hiszem, hogy vannak olyan jelenségek, amelyek még megmagyarázhatatlanok, de nem úgy közelítek feléjük, hogy ezek nem létezhetnek, mert nem tudjuk, vagy, mert nem hisszük, hogy lehetségesek. Hanem egyszerűen gondolkodóba ejtenek, csodálattal tölt el a látványuk és ettől tágul a világ különlegességét valló szemléletem. Az összes ismeret, melyek számtalan esetben bebizonyosodtak, hasonló körülmények között született. Amit addig nem tudtunk, lehetetlennek is tartottuk. Ugyanígy, az emberiség igen nagy (túl nagy) része ma úgy hiszi, és eszerint él, hogy az összes boltban kapható, vagy egyes természeti népek által fogyasztott élő lény vagy mesterségesen előállítható dolog egyúttal megehető!

Az a csecsemőkori megismerési mód, mikor a kisded az első tárggyal, ami elé kerül, a száján keresztül találkozik. Ez egészíti ki vagy helyettesíti a magasabb rendű állatok szaglással történő ismerkedését. Ezen még nem lépett túl az emberiség?

Ha meggondolom, és a részvétem tulajdonképpen ennek szól: az emberi tudat primitív és zárt volta aggaszt a legjobban. Egy ilyen világban minden megtörténhet, és nap mint nap meg is történik a szemük előtt, úgy, hogy semmit sem tehetünk. Egyszerre van jelen a világban a tényleges vademberi viselkedés, és a kiöltözött, művelt, több nyelvet beszélő, több doktorátussal büszkélkedő, „társadalmi normákat” messzemenőkig követő primitív vademberi viselkedés… Vagyis, ténylegesen, még mindig a kőkorszakban vagyunk… Mikor látom, hogy a „elmaradott” vagy szebben mondva „fejlődő országbeli” népek, színes trikóban, sportcipőben ácsorgó csoportjainak a „civilizált” fehér ember finomlisztet, és más „alapvető élelmiszert” osztogat, mint az égből leszállt jótevő, miközben a pempőket majszoló kisdedek hordóhassal, nedvező orral lógnak sovány anyjuk karjaiban, a fényévnyi távolságot sorsukon mutatva, elkeseredem. Ez az egy módja van annak, hogy segítsünk az éhezőkön? Egészségtelen, denaturált szemetet adunk, ahelyett, hogy a helyben termeszthető, vagy azonnal fogyasztható növényekkel kapcsolatos életmentő tudást, és módszert tanítanánk nekik? Akár Bicsérdy, akár Edmund Bordeaux Székely példát adott arról, hogyan kell segíteni az „elmaradott” népeken, amint több ezer, sőt százezernyi, (!) mindenféle nyavalyában szenvedő embert formálisan meggyógyítottak, csupán az élő ételek segítségével. Hol vannak azok a követők, akik folytatták munkájukat?

Ezért sajnálom én mindazokat, akik görcsösen ragaszkodnak szokásaikhoz, még az életük árán is. Ez az ár túl magas, és a kamatai? – Ez lehet a következő témánk.

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.