Emo-Memo

Emo-Memo

Mi tart minket életben? Mi az, amivel egész életünkben küzdelmet folytatunk? Mitől rettegünk a legjobban? Miért félünk az öregségtől? Mi az „öregség”? Van ennek értelme?

A talányok száma végtelennek tűnik. Én viszont mindezekben és mindezeken túl az okokat keresem/kerestem.

A legkorábbi emlékem, amiről már bizonyosan tudom, hogy az enyém és nem utólag mesélték, hogy a kis farácsos járókámban ülve szoptam az egyik nagylábujjamat. Ezt a mutatványt sajnos nem tudtam megismételni. Legalább is azóta, mikor először megpróbáltam, jóval a járókás kaland után.. Miért gúnyolódnak sokan az időseken, akik az emlékeikkel bíbelődnek, csendesen, elmerengve? Ennek is van oka, és ez az ok – megint sajnos – a jelenkor egyik nagy problémájára mutat. Az ifjúság, vajon miért fél az öregkortól? Miért menekül az érzéseitől? Mi az, ami megrémít egy fiatalt, mikor meglát egy idősebbet? Nem kell, hogy éppenséggel aggastyán, vagy anyóka legyen, csupán, nála legalább 10 évvel idősebb?

Azért, mert nem tudja elképzelni, mit érezhet majd ő annyi idős korában.

Ugyanígy nem tudja önmagát elképzelni botladozó lábakkal, reszkető kezekkel, remegő fejjel, hályogosodó szemekkel. Ezért mindent megtesz, hogy ide jusson, vagy megtesz valamit, amit semmiképp nem kéne: megfosztja magát az időskortól. Én nem gyászolom azokat, akik ezt teszik, de mégis gyászolom azt, aki bedől ennek a mítosznak: az idős ember beteg, ügyefogyott, emlékezetkieséses, sőt, még rosszabb… Ha így van, és, hogy valóban sok esetben így van, azért ez a mítosz és azok a tettek felelősek, melyek ezt megerősíteni igyekeznek. Gyakran hallom: „Ez sosem akar megöregedni? Nem képes „szépen” megöregedni? (Értsd: mint a többi, vagy inkább, mint a legtöbb, sántán, tele protézisekkel, vakon, süketen és érthetetlen, zagyva beszéddel.) De, ha valaki felveszi a kesztyűt, és megpróbál valami mást, és esetleg csodák-csodája: a képességei nem, hogy elkopnak, hanem nőttön nőnek…, azt az átlagember, átlagfiatal elképedve tekint rá, de nem csodálattal, hanem olyan érzésekkel, melyek kb. ezt a mondatot sejtetik: „Mit akar ez itt, még mindig? Miért nem hal meg szépen, ahogyan a többi??”

Nos, itt nem a halálról van szó. De erről (is) később..

Tehát, hogyan emlékezik egy idős ember? Úgy, hogy felidézi az érzéseit. Ahhoz, hogy ezt tehesse, az kell, hogy egész életében figyeljen az érzéseire. Hogy legyen majd mit felidéznie.

Azonban, ami ennek ellentmond, főleg manapság, hogy az érzések valamilyen akadályt jelentenek. Egyrészt a Rendszer útjában, másrészt a karrier, ezen túl a maradék erkölcs és más olyan elavultnak is mondható tényezők „eltakarításának” útjában, mely igyekezetek azt szolgálják, hogy gondolkozás, és érzések nélküli robotokká váljunk. Mi – ez a „lejárt” korosztály – még azért tudunk felidézni érzéseket, és még mindig… gondolkozunk inkább, mint meggondolás nélkül követünk értelmetlen és hazug parancsokat, elveket, mert talán érettebbek vagyunk, mint sok mai 30-40 éves ifjú „titán”. Hogy miért, azt újból elmondom rögtön… Ezen túl talán azért, mert bennünket még szeretetben, rideg masinák nélkül neveltek. Pl, amire még emlékszem kis koromból, hogy a játékaim színes fakockák voltak. Műanyagnak csak a bakelitot ismertük, az viszont értékes szigetelő anyag volt, amivel a gyerek nem játszhatott. Érintkezni csak természetes dolgokkal érintkeztünk, de azért megismertük a fémek ízét és hideg, idegen, félelmetes tapintását is. Akkoriban az emberek még beszéltek egymással. Talán ez a mondat nem mindenkinek világos, ezért elismétlem: az emberek beszélgettek egymással.  Nem azt beszélték meg, hogy ki fogja feladni a következő részletet a postán, vagy, hogy mennyi kristálycukrot kell tenni a bejglibe, hanem esetleg azt, hogy mit gondol, mit érez a másik ember, vagy mit érzett akkor, mikor süvítettek a bombák a feje felett, meg a terminátorok húztak az égen, úgy, hogy eltakarták a napot akkora tömegben repültek. Ezt én is csak a szüleimtől tudom, de „lelki szemeim” előtt le is pereg, mint egy film. A 200 évvel ezelőtti ember még nem volt képes ilyen hasonlattal élni, mert akkoriban még nem ismerték a film fogalmat, legalább is vékony lakkréteget, vagy az üveglapon végigfutó vékony folyadékfilmet értettek alatta, nem valamilyen hangos-képes folyamot. Ez azért lényeges, mert a mai ember, vagy egy mai fiatal tudatában lassanként már a film sem lesz olyan momentum, ami egy hasonlatban valamire átvitt értelemben utalhat. Ezek a mai technikai elemek annyira köznapiak, hogy már utalásszinten sem használatosak. Ezt is érdemes kicsit megfontolni, hogy miért? Egy mai ember vagy fiatalember annyira felgyorsult világban született és él, hogy szinte lemarad az érzéseitől/érzéseiről. Egy ok, amiért nincsenek értelmes beszélgetések… Van egy gondolat, amit azóta őrzök, amióta találkoztam vele, Dr. Balogh János ökológus professzor elbeszéléséből, aki ezt a gondolatot egy kollégájától kapta, ahogyan én/mi Balogh Jánostól, aki viszont egy teherhordótól kapta, aki pedig saját népe kultúrájától, bölcseitől kapta, mikor a felgyorsuló, türelmetlen „civilizált” városi utazókkal találkozott. A történet rövidített változata szerint a teherhordók „mértékkel” haladtak, a kutatóknak viszont ez lassúnak tűnt. Az összes kérdésre nemmel felelő vezetőjük, hogy miért mennek ilyen „lassan”, azt válaszolta: „Mert nem akarjuk elhagyni a lelkünket.” Talán értik ezt a bonyolult érzés-memót, de megpróbálom lefordítani mai „repnyelvre”… Mármint felgyorsult pörgésre. Ahol a lélek lakozik bennünk, ott vannak az érzéseink. Ezek folyama meghatározott neurológiai, fajspecifikus jellegű, korlátozott felfoghatóságú érzéskapcsolódások. Ez sem túl kielégítő, úgy látom… Amint tapasztalják, ahhoz, hogy valamit megértsünk, felfogjunk, időre lenne szükség. Az idő azonban pénz, ami pedig egy nem létező, önmagában értéktelen „dolog”, mégis mindenki ettől függ, ezért szenved, bűnöz, gyilkol, és meghal. Tehát, ahelyett, hogy figyelnénk az érzéseinkre, és hagynánk elég időt a lelkünknek, hogy „megeméssze” az átélt neurológiai „eseménysort”, vagyis folyamattudatot, olyan, a világ szempontjából értelmetlen, haszontalan dolgot követünk, ami mára a legkevesebb időt hagy a léleknek. Mielőtt annak fejtegetésébe bocsátkoznánk, hogy mi is a lélek, és hogy az állatoknak van-e, gondoljunk arra, hogy miért toporog a kiskutyánk előttünk, mikor eljött valaminek az ideje… Ez a valami csupán egy érzés. Ugyanúgy átélte már ezerszer, mégis újra át akarja élni. Pedig ha az emberi lény, gondolkodás helyett, vagy a gondolkozás mellőzése érdekében olyan cselekedetekre, érzésekre fordítja az idejét, energiáját, amelyek semennyivel sem magasztosabb érzések, mint egy kutya vagy bármely állat hasonló ingere vagy szüksége, vagyis elemi szintű függőségekbe menekül, holott az ember – többek között – képes arra, hogy az érzéseit, követelőző ingereit meggondolással késleltesse, megértse, átirányítsa, és sok más „műveletet” is el tud végezni rajtuk. Ha ezt ilyenkor nem teszi, akkor „befagyasztja a lelkét”.  Abban az esetben viszont, hogyha ezeket a már függéségnek nevezhető, nem átgondolt, lélekölő tevékenységeket, szokásokat egymás után, még felfoghatatlanabb sorozatok formájában fűzi egybe, akkor egyre távolodik saját lelkétől, saját magától, attól a személytől, aki valaha érző, érzéseit figyelő, megjegyző, ezeket egymáshoz viszonyító, vagyis gondolkodó lényként, EMBERKÉNT létezett. Tehát, ha megállunk, átfutunk az eddig átélt érzéseinken, megdöbbentő felismerésekre juthatunk. Összetalálkozunk saját tetteink következményeivel. Megérthetjük, és megítélhetjük cselekedeteink helyességét/helytelenségét. Miért mondja a buddhizmus, hogy ne gondolkodjunk? Ezek szerint a boldogság, az emelkedett „lélek” egyik, ha nem egyetlen elérési módja a gondolkodás (érzésfolyamok követése, memorizálása, visszaidézése, ezekhez vezető tetteink kiértékelése és a következő cselekedetek ehhez képest való módosítása) elvetése? A „mennyei manna”, a lélek ópiuma minden, ami a gondolkodástól eltávolít?

Említek egy „dolgot”, ami az érzések folyamán alapul:

zene.

Hangfolyamok, melyek a hangok magasságának, hosszának, intenzitásának érzések alapján való követése/változtatása, ezen folyamatok lelki szinten való átélése. Ez a tevékenység időrabló ismételgetések (fizikai-idegi energia felhasználásával), a részletek „megrágása”, kidolgozása, közben feltörő előképek/előérzések „leutánzása”, vagyis a hangfolyamok, szünetek, képzeletben való „lejátszása” hangszeren, vagy emberi hangon való megszólaltatása. Hogyne volna ez egy mai (átlag)ember szemében felesleges, hiábavaló és haszontalan „dolog”? De, most jön az, amit már ismerünk: az érzés, vagyis az „élvezet”. De ez az élvezet csak közelítőleg olyan, mint egy tudatmódosító anyag, vagy étel, vagy cselekmény keltette öröm/bódultság. Ez az élmény lélekemelő. Kiemeli az érzékelésünket abból a közönséges, lélektelen rohanásból, amit képtelenség megjegyezni, sőt átélni is lehetetlen, mert az átéléshez is szükség van annak az érzésfolyamnak az újbóli felidézésére. Ehelyett inkább egy  felületesen átélt eseményt, cselekményt, funkciót, gesztust (stb.) ismételgetünk, vagy, ami mér rosszabb vegyi anyagot viszünk a testünkbe. Mindamellett a tényleges drogok nem csupán a gondolkodást szüntetik meg, hanem, egy új, követelő parancsot is ültetnek a tudatunkba, majd annak teljes tartalmát elfoglalják. Többé nem vagyunk képesek kiszabadulni ebből a körforgásból. A folytatást ismerik, vagy legalább is kellene, hogy ismerjék!

(Mintha egy másik Buddhista gyakorlatra utalnék… Nem akarom tovább bántani a Buddhizmust, mert igenis van, akiken tud segíteni. és alapvetően eljuthatunk általa a békés élethez. Azonban, a “Modern” világban betöltött szerepe szerint inkább valamiféle túlzásba vitt “menekülés”, vagy a civilizált élettempó Wellness technikája. “Kis lazítás, meditáció”, azután rohanás vissza a tőzsdéhez!)

Egy pillanatra… vegyük észre, hogy a mai „hulladékzene”, mennyire „alkalmazkodott” az emberek sekélyes igényéhez. Ennek más a funkciója, mint az eredetileg „lélekgyógyításra” „használt” zeneműveknek. Ezek megalkotásához szintén alapos, kitartó tanulmányok, képességek és hosszú idő szükséges, és nagy fizikai-idegi „befektetést” igényel. A mai „zene” egyszerű technikai programok révén készül. Jellegében mechanikus ismételgetésekből, az agyra, idegrendszerre stimuláló hatású hangingerekből, villódzó fényekkel kombinálva, a tudatos, érzéseket követő, „emberi” zenei élmény helyett inkább a „zsigerekre” ható drog. Egyik lényeges eleme, hogy ú.n. „koncerteken”, ülve, „hallgatóság” előtt nem használható. A Rendszer szempontjából „leghasznosabb” hatása a lélekre/tudatra, a tempó érzékelhetetlen sebességre való felgyorsítása. Ezért egy nyugodt, alapvetően „emberléptékű” életritmust élő ember képtelen elviselni ezt.

Miután a sok idézőjeles fogalmon túl vagyunk, nem én vagyok az oka, ha Önök közül egyesekben „ellenérzések” támadnak, olykor indulatosan, kis baltával megsemmisítő csapást mérnének a technikai „unit”-re, amin keresztül ezt az írást olvassák…

Amiben egy érett, egészséges szellemű „koros”, vagyis sokat tapasztalt/átélt ember több és értékesebb, mint egy függőségekben vergődő átlag mai ember, hogy bármely korábbi élményét, úgy tudja felidézni, hogy egyúttal át is éli, anélkül, hogy folyton a valóságban is meg kéne tennie. Most nem akarok obszcén példákat hozni… (Egy „egészséges” idős embernek ezen a „téren” nem lehetnek problémái.) De az élmények között sok olyan is van, amit nem szívesen idéz fel az ember. Erről sem kell hosszasan beszélni, de ezek az élmények ugyanúgy jelentkeznek kortól függetlenül minden emberi lénynél, kisebb mértékben az állatoknál is, ha eléggé magas szintű neurológiai képességeik vannak. Háziállataink némileg rossz tudományos alanyok, mert sok tekintetben „emberi” vonásokat mutatnak. Az idősebb ember viszont kellő gyakorlatot szerzett már ahhoz, hogy a rossz érzéseket is megfelelően kezelje.

Amit szintén nem lehet úgy leírni, hogy rögtön indulatot ne váltson ki az átlagolvasóban, az a tény, hogy az ételeink, pláne italaink is azt a programot kívánják támogatni, hogy az ember elállatiasodjon, sőt inkább elgépiesedjen. Ugyanis a /nyers/növényi ételek elsődleges hatása, amit általában hibának szokás felróni, hogy lelassítja az őket fogyasztó embert. Talán némileg valóban lassít az agy- és hormonműködés jelenlegi, betegesen felgyorsult, tehát önpusztító, gyorsan „égető” módjához képest. Azonban ez a hatása igenis életmentő, ha azt nézzük, hogy mi minden baj származik a felesleges rohanásból. Most leginkább a Föld, mint entitás oldaláról szemlélve. De az ember, mint biológiai lény az utóbbi 150 évet kivéve, sohasem volt, és nem is lehetett gyors, vagyis kapkodóan rohanó, öngyilkos. Azt is megérthetjük, hogy a mai tempónak „megfelelő” gyors reprodukció, ahogyan az emberiség szaporodik és eme, „fajfenntartó” kötelességét zsenge korban már elkezdi (ez a két tény egymással összefügg), úgy a „következmény”, hogy az utód igen kevés, a „szülő” által elraktározott tapasztalatot kap a génjeiben.  Ezt az utódot nevezzük „éretlennek”. A korábbi „érett”, vagyis megfelelő tapasztalattal rendelkező, legalább 40-50 éves apa (!) és az anyai kötelességekre is érett, egészséges anya által „létrehozott” utód helyett. Azon sem csodálkozhatunk, ha folyton ezt halljuk az „elkövetők” szájából mentségként: „Nehéz gyermekkorom volt”. Tulajdonképpen a szülőket is a vádlottak padjára kéne ültetni. Vagy inkább azokat, akik felelősek a züllésért, ami „ezt” az eredményt hozta?

Vajon, mi az, ami miatt manapság szívesen nézünk olyan filmeket, melyek a korábbi időkben játszódó történeteken alapulnak? Éppen a tempó. Ezt talán sokan nem is gondolták volna. Az ún. „régi filmek” is attól nézhetőbbek, hogy ott valódi, ám némileg naiv, vagyis őszintén odaadó, és bizakodó karakterek jelentek meg bennük. Az sem elhanyagolható, hogy annak ellenére, hogy a technikai szint lényegesen kezdetlegesebb volt a maihoz képest (ami az erénye is…), de ez a képekben rögzített „való világ” valahogyan emberszerűbb, mint a mai, még ha az a kor, ami létrehozta a filmet, és az a gazdasági környezet, ami erre ráépítette a filmipart, ami azután Show business néven került a köztudatba, aminek a következménye a filmcsillagok megjelenése, és “idolizálása” …, tehát alapjaiban az eredeti folyamat a züllést hordozta, mégis, talán akkoriban – kellő intelligencia és tudatosság/előrelátás mellett – még visszafordítható lett volna… Most a filmek és a média „fejlődése” csupán egy adalék jelenlegi témánk szempontjából, ezért ezt a gondolatmenetet itt megszakítom…

Még egy gondolat a halálról…

Azok az emberek, akik nem tudták megjegyezni és utóbb – a javítás érdekében – visszaidézni érzéseiket, folyton emlegetik és „kihívják” a halált. Azok, akik idejében, elég részletesen és tanulságosan élték(át) az életüket, nem „kiélték”, mint sokan, akiket félrevezet a világ, a halált is csak egy olyan „élménynek” tekintik, amit a megfelelő, ehhez méltó módon fognak majd átélni. A megfontolt, értelmes élet nem múlik el. Az érzések lenyomatai az egyénben, sőt másokban is az idők végezetéig (!) megmaradnak. Érdemes megérteni azt is, hogy az ember nem csupán egy biológiai halmaz, egy organizmus, miközben úgy kell élniünk, hogy ezt és az ehhez kapcsolt érzéseket, valamint a „lelket” is szolgáljuk, olyan hatást keltünk a Mindenségben, az Univerzumban, és bárhogy is nevezzük ezt a „dolgot”, hogy nem kell sajnálnunk, ha vége szakad. A hatás megmarad, és mi nem vagyunk más, mint egy bonyolult erőtér, mely szándékokból, vágyakból, eseményekből, érzésekből és élményekből áll. Az erő/energia, pedig megmarad – mint tudjuk…

Tehát leszögezhetjük, hogy azért kell az emberi lénynek sokáig élni, és időben „megérni”, hogy azt a tudást, és azt az örömöt, amit az élmények teljes lélekkel való átélése okoz, és azt a képességet, is átadhassuk, mellyel ezeket úgy is újraélhetjük, hogy tevőlegesen nem ismételjük meg. Ez a lelki-szellemi tevékenység, mely az érzéseinkkel való tudatos bánásmódból fakad, olyan tudás, melyet, példákkal, szóban és írásban azért kell tanítani, hogy a mai fékezhetetlen indulatú és primitív ösztöneit minden áron kiélni akaró „állatember”, hamvasi szóval, Istenemberré válhasson. Nem holmi elvont filozófiai tétel ez, hanem a világ megmentésének egyetlen lehetősége!

2 hozzászólás a(z) “Emo-Memo” bejegyzéshez

  1. Mihály

    Osztályfőnöki órán, ha még van ilyen, ismertetni kellene a felsős diákoknak,talán még nincs veszve minden.

    Válasz
    1. Kövi Gábor Szerző

      Kedves Mihály!
      Köszönöm a dicséretet! Beleadok apai-anyait minden írásomba. Az a helyzet, hogy én – ugyebár – nyugdíja pedagógus vagyok, igaz, hogy “csak” zenetanár, akiket a többi “igazi” pedagógus nem tart eléggé jónak, de mielőtt zenetanár lettem volna én már születésemtől fogva pedagógus voltam, csak nem tudtam róla… Szóval most jön a karácsonyi szentencia.. Ami a 70%-ot illeti: nem lehet úgy beszélni az életről, hogy közben azt nem említjük, amiből az élet és az életerő fakad, illetve, ami azt nem engedi kibontakozni, ha nem “életszerű”. Ezt a jogászok találták ki és gyalázatos módon vissza is élnek vele. Tehát: Külön tisztelet Önnek, amiért végig tudta olvasni ebben a léha elkényeztetett világban. A legfőbb szigor a gondolkodást illeti. Ha ez ember nem képes összeszedni a gondolatait, és beállítani egy irányba, akkor mire képes egyáltalán? Szóval, ez a “slájm” ami magát magasrendű civilizációnak tartja, pedig közben csak linkségek gyűjteménye, még sok kritikára szorul, és remélem, lesz még elég időm, hogy végre mást is csináljak, mint folyton a szemetet takarítsam a lusta, következetlen és gyenge emberek után… De, tudja, milyen erősek akarnak lenni ezek a gyengék, a jó befogadása ellenében??

      Remélem kitart még Ön is mellettem!

      Szép Karácsonyt Kívánok Önnek és Kedves Szeretteinek! Üdv:
      Gábor

      Válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.