Karácsonyi vitairat a Jóistennel

Karácsonyi vitairat a Jóistennel

A nevelésről fogok beszélni. Ne ijedjenek meg, nem vallásgyalázás következik, és nem is a Szeretet Ünnepének megrontása. Ezek amolyan „igazi” szeretetből jövő szentenciák. Nem hiszem, hogy a logika és a szigor távol áll a Mindenhatótól. És a legkevésbé az embertől..

Rögtön az elején megkérek mindenkit, mielőtt leülnének, váltsunk át tegező nexusra, mert képtelen vagyok úgy órát tartani, hogy mindenkit magázok! Köszönöm!

Tehát Lányok – Fiúk, Mamák és Papák, miután tisztáztuk, hogy most Életórán vagyunk, és komoly dolgokról, komolyan fogunk beszélni, tisztázni kéne pár fogalmat. Erre azért van szükség, hogy ugyanazt értsétek bizonyos fogalmakkal kapcsolatban, amit én. Nem azért, hogy ezután mindent ugyanúgy csináljatok, mint én, hanem, legalább ezt az egy írást, mint logikai segédanyagot vegyétek kézbe. Megvolt? Na, elkezdjük. Most nyissátok ki az első oldalon!

Tisztázzuk azt is, hogy itt nem rólam lesz szó, hanem általánosságban az Emberről, és abban a kontextusban, hogy Világ. Van valakinek kérdése? –

Igen.

– „…”

– Azt akarod kérdezni, hogy ennek mi köze van a Jóistenhez? Na, ez lesz a fő témánk, figyeljetek jól!

Tehát, jön a karácsony, a szeretet ünnepe. Van, aki ezt máshogy hívja, és máskor is tartja, meg máshogy. Ezt most nem fogjuk megvitatni, hanem egy kicsit nézzük meg közelebbről azt, amit az emberek – úgy általában – vagy inkább a keresztény emberek az Istenről gondolnak, ami egyúttal a hitről is szól. Ezek – úgymond – fogalmak, amelyek különféle tanokkal vannak megtámogatva, de alapvetően mindenkire rábízzák, mit gondoljanak róluk.

Vegyük először a szeretetet:

Van szeretet a világban? A Karácsony, nagybetűvel, tulajdonnévként, az egyedüli alkalom arra, hogy kifejezzük a szeretetünket? Ki/kik iránt és mi az, amit kifejezünk?

Amikor az amerikai módi szerint, búcsúzáskor azt mondjuk gyermekünknek, szerelmünknek, szüleinknek (stb), Szeretlek! Miért tesszük? Persze, tudom, azért, hogy kinyilvánítsuk ezt az irányukban érzett valamit… Nos, akkor most mondok/kérdezek én valami mást: Miért tesszük, ha nem azért, mert úgy gondoljuk, hogy lehetséges, választható, sőt, időben devalválódó érzésről van szó? Egyszerűbben: megengedhető egyáltalán az, hogy mi a legközelebbi rokonainkat, vagy Uram bocsá’, a barátainkat ne szeressük? Mert, ha igen, akkor ez az egész egy nagy csalás. Ezek szerint, mindenkinek állandóan törnie kell magát, hogy véletlenül se gondolja az, akit így illettünk már, hogy „Most nincs az a bizonyos szeretet irányomban, mert nem mondja.”  Ez a kérdés, egy normális kapcsolatban fel sem merülhet!

– Mi van akkor a veszekedéssel? – kérditek.

A veszekedés, az a kommunikáció egy formája, egy olyan rendszerben, ahol lehetséges az őszintétlenség, a csalás, a züllés, és a mai nap nem biztosítja a holnapot. Vagyis teljes bizonytalanság van. Most, amíg látlak, és együtt vagyunk, te folyton mondod, hogy szeretsz, miközben bonbont veszel nekem, amiről tudod, hogy piszok ártalmas, tehát ezzel azt bizonyítod, hogy nem, hogy nem szeretsz, hanem egyenesen a halálomat kívánod. És ez nem vicc. Nos, térjünk vissza arra, hogy miért van veszekedés.

A veszekedés az a kommunikációs forma, ahol van esély az őszinteségre..

– Na ezt jól megmondta Tanár Úr! Akkor csak ezért veszekszünk?

– Nem, édes fiam. Azért veszekszünk, mert a másik fél ezerszer teszi azt, amit én nem szeretek, holott mondtam már neki, hogy ne tegye. Miközben én másként akarok valamit csinálni, ahogyan ő. Ezt kölcsönösen kerüljük a továbbiakban, és egyszer csak valamelyikünkben „elszakad a cérna” és robban a veszekedés. De ez a veszekedés, sohasem írja felül azt a törvényt, hogy nekünk KÖTELEZŐ szeretni egymást! Ez aranyszabály.

Ja, akkor jó, mert már minek veszekedjünk? Ha úgyis szeretsz, hogy valamit ellenedre teszek, és legfeljebb jól odamondogatsz nekem, mire én is neked, aztán folytatunk mindent ott, ahol abba hagytuk?!

– Na, látod, most jutottunk el ahhoz a ponthoz, hogy arról kell beszélnünk, ami a veszekedés kiváltó oka volt. Ettől egyből már nem veszekedünk, hanem beszélgetünk, és nem azért veszekszünk, hogy „az a bizonyos” téma többé ne kerüljön elő, hanem azért beszélgetünk, hogy megértsük, az a valami miért nem tetszik neked, vagy nekem. Mit is akarunk megbeszélni? Ha Te rendszeresen a szoba közepén hagyod a papucsodat, amibe én – szintén rendszeresen – belebotlok, és a kezemben levő rengeteg javítandó dolgozatot szétszórva pofára esem.. Ez helytelen.

– Aha, tehát, azért veszekedtünk, mert úgy tartod, hogy én nem tehetem oda a papucsomat, ahova akarom.

– Nem, azért veszeked(t)ünk, mert te úgy gondolod, hogy jogod van oda tenni, vagy ott hagyni, miközben nekem ezzel gondot, esetleg bajt okozol.. Tehát, nem fogadod el, hogy helytelen dolgot tettél. Ha megértenéd azt, hogy ez így nem mehet tovább, többé nem volna oka a veszekedésnek.

– Jó. Megértettem.

Nos, kb. ez volna egy valódi tisztázó beszélgetés – veszekedés helyett. Miért nem jó veszekednünk? Mert közben meggondolatlanul megbánthatjuk a másikat azzal, hogy igazat mondunk neki arról, amit addig nem tudunk kimondani, amíg az indulat egy bizonyos fokán ki nem szalad a szánkon..

– Akkor ezzel nekem azt mondod, hogy hiába minden, te nem szeretsz engem, mert végül nem érdekel, hogy ártasz nekem, vagy megsértesz-e, mindenképpen azt akarod tenni, amit teszel..

Most egy kis szünetet tartunk, addig fészkalódhattok, én meg behívom a Jóistent a folyosóról.

– „Uram! Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj! Mégis merészelem ezt, ezeknek a gyarló diákoknak az érdekében. Végül is Karácsony van. Nem? ”

– MEGBOCSÁTOK. JÁRULJATOK ELÉM!

……

Mikor engem valaki így szólít: Uram! Azt szoktam válaszolni: „Az Úr velünk van.” – Ezért kell beszélnünk arról, hogy az emberek mit értenek Isten alatt. Az Isten egy személy vagy fogalom? – szoktam kérdezni, ha úgy adódik. A válasz nem lényeges, én elmondom, hogy mivel van bajom. Ha valaki arra gondol, hogy „saját képére és hasonlatosságára…”  Akkor máris van egy nagy logikai bukfenc. Ezek szerint az Isten ott van valahol, ahol nem látjuk, de állítólag itt bennünk. Nos, ha itt van, akkor kisebb, kell, hogy legyen nálunk, különben nem férne el bennünk…

– „Jó, jó. Tudjuk, hogyan érti a szentírás. Mindenütt van, ezért egyszerűbb azt mondani, hogy bennünk is van. Miben vagyunk mi hasonlatosak őhozzá? Külső tulajdonságaink alapján? Ha így van, akkor bárhol lehet, de nyilván nálunk nagyobb, emberhez hasonló lényt kell keresnünk.”

– Ezzel azt is kinyilvánítja az írás, hogy az ember is lehet olyan hatalmas, és bölcs, mint Ő. Ezért törekednünk kell arra, hogy méltók legyünk hozzá.

– Igen, ez szép gondolat. Mit mond erről a tízparancsolat? Szerintem ezt: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!”

– Ja, már jobban értem. Ezek szerint nekem bármennyire lehet szeretni magam, de csak annyira kell szeretni a felebarátaimat. Ha én csak annyira szeretlek téged, vagy másként mondom, azért szeretlek csak annyira, mint én magamat, mert akkor megehetem a bonbont és cserébe neked is vehetek ajándékba, és azután együtt megesszük, főleg én…

– Nem egészen. De ezt most nehéz neked elmondanom. Tény, hogy itt a Jóisten liberális eszméket közölt a szentíráson keresztül.

– Ezért van az, hogy mindent megbocsát? Ezért mondja az írás, hogy „Az ember gyarló.” Ezek szerint az Isten is, vagy az Isten nem?. De akkor kinek a képére teremtett engem? Az Isten, aki, olyan, mint én, de mikor én meg akarom ölni az embertársamat, akkor azt már nem szabad. Hogy van ez? Vagy az valami más? Mégis, mi lehet a szeretet akkor leginkább?

A szeretet – felelősség.

– Ez meg mit jelent?

– Azt, hogy az Isten megbocsát ugyan, de nem tudja azt a cselekedetet visszacsinálni, ami már elkövettetett, és annyira azért értékel, hogy nem szab ki azonnal büntetést.

– Vagyis, nekem mindenképpen szeretnem kell őt, feltétlenül, tehát felelős vagyok érte, de magamért nem eléggé. Ez nem fair – legalább is velem szemben. Mert akkor mégsem szeret engem annyira, hiszen megbocsát, ami azt is jelenti, hogyha legközelebb megteszem, akkor is meg fog bocsátani. Ha apám azt mondja, mikor valami helytelent cselekedtem, hogy „Szeretlek.” Megnyugszom, mert nem az a baj hogy rosszat tettem, hanem… Elbizonytalanodtam, Akkor most mi segít abban, hogy jót tegyek?

– A tisztelet azok iránt, akik szeretnek engem. Ők biztosan jót akarnak.

– Miért jó az nekem, ha nem teszek helytelen dolgokat? Egyáltalán, hogyan tudom eldönteni, hogy amit teszek, helyes-e? Ha Anyu szerint nem baj,amit teszek, ne bánts engem, mert akkor én rosszul fogom magam érezni… De te Atyám, meg helyteleníted, de azért megbocsátasz. Majd bolond leszek ezután azt tenni, amit nem akartok, ha úgy is meg fogtok nekem bocsátani,. Ti ketten döntsétek el, hogy mi legyen, engem hagyjatok ki ebből!

– Mondja a liberálisan (nem) nevelt gyermek – és igaza van. Így nem lehet nevelni.

– Most egy kis kitekintés a valóságra, a jelen valóságra: Ha az ember rosszul gépeli be az adott szór ezredszer is, és csak egyszerűen a rossz betűket kitörölve, máris minden rendben lesz? De akkor legközelebb, mi a garancia arra, hogy ne írjuk megint össze-vissza a betűket? Hát az, ha kitöröljük az egészet és figyelmesen újra begépeljük a helyes sorrendben a szót. A szövegszerkesztőt liberálisok liberálisra tervezték. Megtehetem, hogy hibázok, és én magam ki is javíthatom. Puff neki!

Erre a Jóisten: EZ AZ ÉN BÜNTETÉSEM! ÍRD LE A SZÓT HÚSSZOR! LE FOGOM ELLENŐRIZNI.

– Tanár Úr! Ne tessék ezzel viccelni! Mondja meg, hogy az Isten mivel szokta büntetni az embereket?

– Az Isten nem tud büntetni. Mi csak azt hisszük. Ezért szokás azt mondani: „Az élet nehéz..” Csakhogy az élet nem nehéz. Az élet szigorú.

Jaj! Már megint ez! Nem élhetek lazán, ahogyan szeretnék, hisz az Isten is megmondta, hogy annyira szerethetek mindenkit, mint magamat. Most egy kicsit inkább nem figyelek, de nem érdekel, hogy ezzel ártok magamnak. Jó?

– Hiba a logikában. Nézzük meg azokat, akik Jézus (Isten fia) születésének helyén éltek/élnek. Ők mennyire szigorúak? Nekik tulajdonképpen a legfontosabbért nem kell aggódniuk, mint pl. nekünk, akik télen fázunk, ezért tüzet kell raknunk, és ha hagyjuk elaludni, megfagyunk. Ezért mondjuk, hogy az élet szigorú. Ha nem tartjuk be a törvényeit, akkor nem a Jóisten, hanem a földi élet törvényei szerint lakolunk. Ha így nézed a szigort, és azt, hogy akkor cselekszel helyesen, ha az élet törvényeit tiszteletben tartod, akkor azt is megérted, hogy mi a tisztelet valójában. Ha most képes vagy figyelni, akkor elmondom neked, hogy a szeretet, a tisztelet, a fegyelem (új fogalom), felelősség, szigor, egy dolog más-más oldalai. Még azt is hozzátehetjük, hogy mint mindenben, ebben is Istent lehet látni. A Föld, a szeretet, a felelősség, a szigor, a fegyelem, a tisztelet, csak a liberális (megengedő, szabadelvű, felelőtlen léha, akaratos, fegyelmezetlen stb.) világban kellemetlen és betarthatatlan szabályok. Az „Isteni világban” ezek egyben jelentik Őt is. Mondja az egyszerű mondás: „Segíts magadon az Isten is megsegít.” Itt van a magyarázat arra, hogy büntet, vagy segít vagy megbocsát-e az Isten? Ezek a „nem éppen helyes okfejtések” a megengedő, (nem) nevelés eszköztárából valók. Mikor teszünk jót másokkal? Ha megengedők vagyunk, és ezt összekeverjük a szeretettel, amit ráadásul újra, meg újra el kell ismételnünk, főleg akkor, ha a másik fél (a gyermek stb.) éppen valami olyat tesz, ami nem helyes? Fontos tisztázni:  Nem az a lényeg, hogy ez nekem nem tetszik és azért kell másként tenni, hanem azért, mert neked ártunk vele, ha megengedjük.

– Ezt meg hogy értsem?

– Úgy, hogy „Akkor vess ránk követ, ha mi is megtesszük, amit neked nem szabad!” Nem pedig (liberálisan): „Az vesse rá(m) az első követ, aki nem cselekedte (ezt vagy azt, ami helytelen)!” Ez ugyan kellemetlen, hogy mindig helyesen kell cselekednünk, főleg ha te is itt vagy (máskor nem??).. És még van egy aranyszabály: Mindketten/mindannyian egyetértsünk abban, hogy az a valami helytelen, és abban, hogy mi a helyes!

Ez a nevelés egyik pillére. Csak közvetlenül és példákkal megtámasztva, egységes szabályokkal lehet nevelni.

Ha másokat hozunk fel példának, és közben, mi magunk figyelmetlenül, felelőtlenül (!) megszegjük az általunk követelt szabályokat (diszkriminálunk téged), akkor ezzel az ellenkező hatást érjük el: rögzítjük azt a téves képzetet, hogy „Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek!” Vagyis, ha te is felnőtt leszel, és gyereked lesz, ugyanígy tegyél különbséget közted, és közte… Tehát, pl. rossz nevelés: „Te most még nem dohányozhatsz, mert gyerek vagy! Ha nagy leszel, már teheted!” …. Talán ismerős?……

Ugyanakkor vannak szigorú szabályok, melyek valóban életkorhoz, testi-lelki-szellemi felelősséghez kötöttek!

Ilyen a szexualitás. De ezt most nem fogjuk taglalni, csak annyit, hogyha vártok ezzel, megértitek, ez a tétel is benneteket szolgál! De kérdezhettek, én bármiben rendelkezésetekre állok.

Akkor foglaljuk össze az eddigi témáinkat!

– Az Isten bennünk is van és mindenütt, de nem enged meg, nem tilt, nem bocsát meg, de nem is büntet.

– A szeret nem választható, hanem mindenkit kötelez. Ha azt mondod, … „mint tenmagad..”, akkor ez feltételezi, hogy nem kötelező magunkat is szeretni. De egyben, szeretni Istent és magunknak ártani logikátlan és helytelen, tehát, nem azért ne tegyünk valamit, ami helytelen, mert ezért esetleg elesünk a szeretettől, ami eleve hamis, igaztalan okfejtés. Vagy azért ne tegyük, mert azért büntetés jár. Különösen: a szeretet megvonással tilos büntetni, meg nem is érdemes. Amúgy a büntetést is kihagyhatjuk az életünkből, mert az élet szigorú, ezért senki sem büntet, hanem így figyelmeztet az Élet arra, hogy hibáztunk/vétkeztünk. Ha elkövetjük a legsúlyosabb bűnt, ezért önmagában nem jár büntetés, de azt kockáztatjuk, hogy velünk szemben is el fogják követni. ) /Szemet szemért, fogat fogért!/ Ezt azért senki sem szeretné. Így tanít Isten, Élet, Természet, vagy, amit akarsz.

Azért cselekedjünk helyesen, mert a szeretet egyetemes, ha másnak ártunk, magunknak is ártunk, és a szeretet minket is kötelez, különösen önmagunkkal szemben. Ez nem önzés. Ez az a felelősség, ami másoknak példát mutat. A szeretettel születünk. Nem tagadhatjuk meg! Nem tehetjük ki gyermekünket, betegeinket, vagy ellenségünket a hidegre, mert egyszerűen az Ember képtelen erre.

Ezért most egy kicsit beszéljünk arról, mi a teendő, ha az ember olyan tetteket hajt végre, tudatosan, szándékosan, és ismétlődő módon, amelyek nem nevezhetők emberinek?

– Akkor ez olyan, mintha az ember állattá válna?

– Talán. Nézzük meg azt, hogy mitől lesz ilyen az ember. Ez már csak következménye valaminek, amit nem az illető követett el. Ezt fontos leszögeznünk. Az ember állattá csak akkor válik, ha olyan körülmények közé kerül, ahol nem tud már többé emberként viselkedni. Háborúban, drogok hatása alatt, vagy már a függőség idején a „drogéhség” állapotában. Ilyenkor csak külsőre látszik embernek, viselkedésében a (köz és ön) veszélyes állathoz hasonlít. Hogy ilyenné vált, az ő bűne? Egyáltalán nem!  Megint a „körülmények”, a lehetőségek és főként a nevelés (!) az oka ennek. De az alapkérdést mégsem ez dönti el: mit tehetünk, ha egy (állattá vált) ember nekünk támad? Rögtön meg kell kérdezni, hogy az állattal szemben milyen jogaink vannak? Alapvetően – bizonyos törvények, bizonyos helyzetekben megengedik saját életünk védelmét, ha másként nem, a támadó életének kioltása árán. Ennek az a „bibije”, hogy nehéz eldönteni, mi az a helyzet és az a pillanat, mikor ezt „jogosan” tehetjük, és mi az, mikor mi is bűnt követünk el? A bűn, akkor is az, ha jogosan élünk vele. A jogosságot mindig utólag és mások döntik el. Ez is a Rendszer bűne, és ez tényleges bűn, mert egy fantom (Rendszer) nem vonható felelősségre. Ez a cinizmus, ami már egy eltorzult rend viselkedési formája. A Rendszer, ami magát mindenek középpontjának, a legfőbb felelősnek deklarálja, de egyúttal nem annak, aki egyaránt szeret minket és önmagát…, pedig állítólag értünk van.. De láthatóan minket nem szeret annyira, mint saját magát (diszkrimináció) tehát a „legfőbb atya és tanító”, rossz nevelő! Mi véd meg minket, ha nem a Rendszer? Pontosan ez az, ami fő elve a cinizmusnak: ha senki sem látja, elkövethetjük a bűnt, és utólag majd hazudjuk, hogy csak magunkat védtük. Vagyis a Rendszer szemében mindannyian potenciális bűnösök vagyunk, vagy – hülyék…

Most már értjük. Tovább mehetnénk? Mindjárt kicsengetnek.

– Jó. Itt az ideje. Nézzük meg, hogy Isten kérheti-e azt, sőt parancsolhat-e bármit, leginkább, hogy megöld, akit te a legjobban szeretsz, a fiadat? – Nem. Isten ilyet nem tehet, mert általában véve semmit nem tud tenni. Ha tesz valamit, általunk teszi. Leginkább ezért „formált minket a képére.” Hogy mi tegyünk meg mindent helyette.

De mi annyi bűnt követtünk már el, és nem is akarunk jók lenni: elpusztítjuk a Földet, leigáztuk a természetet, megfordítjuk a folyókat, beszennyezzük a forrásokat, műanyagokat eszünk, gyermekeiket egyesek megtagadják, ezzel a született kötelező szeretetet is. Miért nem tesz valamit Isten rajtunk keresztül ez ellen?

– Lassan megértitek, hogy Isten sokak szerint csak úgy, és tőlünk függetlenül, láthatatlanul mindenhol és sehol „van”. Mi meg itt kényünkre-kedvünkre rombolunk, öldössük egymást, megtagadjuk a kötelező szeretetet, ártunk magunknak és másoknak. Talán azért, mert majd valamikor, az a láthatatlan, JÓ Isten megbocsátja? Mikor? Halálunk órájában? Vagy később? Utána? Mi van egyáltalán „az” után? Pontosabban, mi van a halálunk után? Mi a különbség ebben a vétkesek, vagy az ártatlanul, szeretetben élők között? Mindenki ugyanúgy, ugyanoda jut, akárhogy élt is?

Egyesek szerint… a jók egy jó helyre kerülnek, a rosszak, pedig haláluk után kapják meg a büntetésüket a sok rosszért, amit életükben elkövettek…

– Ez így igazságos?

– Szerintem sem – ha ti is így gondoljátok. Azért, hogy ne legyen bűn, és az igazság fedje a valóságot, míg jelenleg az igazság hajlékony nádszál, a valóság pedig maga a pokol, vagyis a szigorú élet, nekünk kell egységesen kitartanunk a szeretet mellett. Az őszinteség mellett, a szigorúság, és felelősség mellett. Ha még van bűn, akkor még van megengedő, szeretetet mérlegre tevő „liberális” nevelés. Ami megengedi a drogot, a bűnt, hogy ezzel a „Nagy egész, a Civilizációs Rendszer” kapjon elég okot a hatalmához szükséges hivatalok és bürokrácia fenntartására. A bűnüldözésre, ami a cinizmus megtestesült valója, mert nem igazságon létezik, mert nem is lehet, mikor olyan helyzetet teremt, amelyben megteheted a bűnt (liberális, megengedő, „gyarlóságra” alapozó törvénykezés), de a büntetést is mérlegre teszi. A bűnösnek is ugyanolyan jogokat biztosít, mint azoknak az ártatlanoknak, akik ellen a bűnöket elkövették. Aki bűnt követ el, önmagát fosztja meg jogaitól. Ezt a természetes logikát valahogyan kifelejtik a (liberális) jogrendből. Egy pillanat alatt kihúznánk a bűn lába alól a talajt, ha ez így változna. Ugyanakkor – szemmel láthatóan – bizonyos hivatalok, bizonyos alkalmazottai akármelyik törvényt megszeghetik „magasabb szempontok” érdekében. Ezek a szempontok olyan magasak, hogy Isten sincs olyan magasan. Meg is látja közelről az Urat, aki ezt nem hiszi el!

…………….

– Hát igen! Mindennek vége szakad egyszer. Kicsöngettek! Itt az idő! Vége az órának. Mindenkinek köszönöm a figyelmet, türelmet! Kérem, fontolják meg a szavaimat! Szünet következik.

Mindenkinek Boldog Karácsonyi Ünnepeket Kívánok!

…………..

 A valóság pedig ott van…

Mikor – annak idején – órát tartottam „Élettudásból” az „Ifjúságvédelem” örve alatt, megtapasztaltam a liberális és a tiszta pedagógia összeütközését, vagy inkább kis koccanását… Mikor bementem az osztályterembe, én, aki csak 1+1 modellben, vagy kamara órán kisebb csoportokban foglalkoztam diákokkal, vagy a folyosón, szünetben, meglepődve tapasztaltam, hogy a fiatalok (szakközépiskolában) úgy gondolták, most végre „nyugi van”. A „tanár úr” csak… gitárt tanít. Biztosan valami marhasággal jön, ami minket nem érdekel, és a „szokásos” viselkedést produkálták. Volt alkalmam ezt megtapasztalni (tisztelet a kollégának!) egy amolyan „közismereti” órán vendégként a padsorokban figyelve. Vagyis, egymással szórakoztak, játszottak a telefonjaikkal (pedig az már akkor is tilos volt), írogattak, „elsüllyedt a hajó” játékokkal vacakoltak a pad alatt, szó szerint provokálták a tanárt. Mikor ugyanezt tették az én „órámon” is, szépen sorjában mindegyiket felállítottam, szemtől szemben megmondtam, hogy ez az óra most róla szól. Bár ez, így önmagában semmit sem jelent, hanem csak azzal együtt, ami azután következett. Én magam csodálkoztam/rendültem meg a legjobban azon, mikor megszólalt az „óra vége” csengő fülsértő hangja, halálos csend fogadta, senki sem ugrott fel, egy székreccsenés sem hallatszott. A fiatalok mozdulatlanul, tágra nyílt szemekkel néztek rám, mintegy hipnotikus állapotban. Eltelt egy bizonyos idő, mire összeszedték magukat és fel tudtak állni. Mikor a következő alkalommal újból bementem egy ilyen „alternatív” órát tartani, már egyetlen percet sem kellett áldozni a „fegyelmezésre”! Olyan dolgokat hallottak, olyan ismeretek birtokában kerültek, amiket korábban senki nem adott át nekik. A legnagyobb kérdés, ami azóta is foglalkoztat: vajon miért?

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.