Az elveszett jó

Az elején kívánom leszögezni, hogy a jó ugyanolyan abszolút kategória, mint a rossz. Ezt azért fontos kijelenteni mert a jót a rosszhoz képest szokták használni. A jó önmagában és kizárólagosan jó, nem „valamihez képest”. Abszolút mivoltát az sem árnyékolja be, hogy a mai ember számára az egyik legnehezebben megfogható „valami” a jó. Ennek közvetlen oka az, hogy a korszakban, melyben a jót említeni sem kellett, sőt még a fogalma sem létezett, az ember mindennapjaival élte meg. Miután emlegetni kezdték és hiányát és a tőle látszólag különböző rossz ellenében fogalmazták meg már szinte elveszett. Akkor hiányolunk valamit és kárhoztatunk mindent, magunkat is, mikor valami már elveszett. Ezért kell beszélni róla. Ez még nem üres moralizálás

Hol van a jó hát?

A jó ott van, ahol mindig is volt: a „magasabb” dimenziókban. A megfogalmazás idején a jó már elveszett az emberek számára. Jelenleg is létezik még a jó, főleg tettek formájában, egyesek szellemi kisugárzásában. Mi sem határozza meg tehát jobban, hol is található, mint a szellem fogalma. Nem zúzom össze ezen értékes gondolatok hatását azzal, hogy tárgyiasítom. Mármost, ha jóról beszélünk általában másokra értjük, vagy másokat hibáztatunk annak hiányáért.

Mikor a jót valamiféle „matematikai” dimenzióba helyezzük, ahol a mennyiségek, vagy külső jegyek szerepelnek, a jó már korrupció alatt lesz. Mikor a jót felhasználjuk érdekek mentén, és afféle „legfőbb jóként” nevezzük, valami mást akarunk elfedni. A jó tehát nem rendelkezik mennyiségi mutatókkal, és nincs formája, színe, semmiféle jellemzője, amivel máshoz hasonlíthatnánk, vagy mással szembeállíthatnánk. Ezért a jónak mérete sincsen. Vannak olyan jelenségek, melyek rávilágítanak a jó mértéktelenül kicsiny voltára, ellentétben viszonylagosan nagy hatásával. Egy ízben tudós barátomnak feltettem a kérdést: Én úgy tudom, hogy a nagyon gyenge kölcsönhatások okozzák a legnagyobb változásokat. Ő erre határozott igennek felelt. Fizikai-kémiai-biológiai szakterületen számít a véleménye. Neki el is hiszem, hogy igaz.

Ritkán adatik meg, hogy minket jónak hívjanak, hacsak azért nem, hogy valamit kicsaljanak tőlünk, vagy felhasználjanak minket idegen érdek mentén. Velem mégis megesett, hogy egy haldokló utolsó szavai hozzám ezek voltak: Gábor, te jóember vagy…

Ilyenkor szokott az olvasó dühösen felhorkanni: „Tudtam, hogy ez is csak önmagát fényezi. Ugyanolyan, mint a többi..” Biztosan megvan annak is az oka, ha valaki ezt hámozza ki ebből a példázatból. Ennek a megrendítő esetnek számomra két fontos tanulsága volt: 1. Édesanyámtól kaptam a jóra való törekvést. A jó elérését az adott pillanatban valóságosként éltem meg és egy haldokló emlékéért, tiszteletem jeléül hiszem el. 2. Ő volt, aki tényleges és őszinte jót cselekedett. Tudván és érezvén, hogy közeleg a vég, még utoljára valami olyan tettet hajtott végre, amiben a világon semmi érdek nem volt, hanem a gyenge, mozgásra képtelen ember lélek által való tette.

Ezt nevezhetnénk a jó pontos leírásának.

Miért mondatjuk ma már, hogy a jó elveszett?

Ehhez az értelem és a megértés fogalmainkat kell közelebbről tanulmányoznunk.

Ha körülnézünk, a jó hiányán kívül a legutóbbi időkben határozottan ki kell jelentenünk, a jó elvesztése együtt jár az értelem elvesztésével.

Miért mondom én ezt?

Ezen súlyos kijelentésemet arra alapozom, hogy a látványban és egyéb hatásban megnyilvánuló zavarodottság olyan nyilvánvaló, hogy semmilyen győzködés nem szükséges ahhoz, hogy más is értse. Itt fontos megjegyezni, hogy érteni és megérteni, két különböző, sőt néha ellentétes fogalom.

Érteni sokan értik, hogy valami végzetes zavar támadt az ember szellemi, fizikai, érzelmi megnyilvánulásaiban, de megérteni, vagy legalábbis vállalkozni arra, hogy másokkal megértessék, kevesen képesek. Tulajdonképpen a létkorrupció ilyen szintjén, a megértés hiánya, az erre való képtelenség és szándékgyengeség magát a létkorrupciót bizonyító tényként jelenik meg.

Az értéshez még annyit, hogy nyelvekkel foglalkozók jó tudják, a nyelvtanulás első lépcsőfoka, hogy értjük, amit mondanak nekünk, vagy legalábbis azt hisszük, hogy értjük. Megérteni a nyelvet csak az adott nyelvvel született emberek élete, gondolkodása, viselkedése, szemlélete, tettei után lehet. Ez a folyamat hosszú évekig tart. Ezért nyelveket beszélni még nem jelenti az adott nyelven élők megértését. Általában a nyelveket praktikus okból tanuljuk – kivéve azokat, akik a nyelvet magát szeretik és törekvésük az emberek megértése.

Mit tehetünk, hogy ebben a végzetes helyzetben pótoljuk az elveszett jót? Egyáltalán miért van szükségünk a jóra?

Megint figyelmeztetek, hogy nem moralizálás, amit teszek. A jó hiánya, hiányának megélése együtt jár a közérzet romlásával. A „közérzet” alatt sok mindent érthetünk, úgy is mint közhangulat, közmorál, biztonságérzet, egészségtudat stb. Mindig fontos még tudni azt is, hogy fogalmaink – akár a jó fogalma – olyan térben vannak, ahol már elérhetetlenek egy átlagember számára. Ezért kell időt szánnunk az elmélkedésre felettük, nem pedig unaloműzésből vagy elmecsiszolásból. A következő törvény, hogy az olyas dolgokat, amelyek megfoghatatlanok, csak valamilyen áldozat árán érhetjük el. Erre egy egyszerű példa áll készen: „Valamit valamiért.” Éppenséggel sokan mondták már ezt sok dologra. Ezt az egyszerű mondatot a Dalai láma mondta. Ez a mondás sok kapcsolatban igaz, akár a tárgyi, anyagi világban is megállja a helyét. Ezt nevezzük viszonosságnak. Ha kapunk valamit, adnunk is kell érte valamit. Ha figyelünk arra, milyen érzés örömmel fordulni a minket ért szerencséhez; egy értékes kapcsolathoz, egy tárgyban megnyilvánuló szerencséhez, rájövünk, hogy a hozzánk kerülő szerencse másokat lehet, hogy kellemetlen helyzetbe hoz. A lelkiismeretünk ilyenkor halványíthatja szerencsénk feletti örömünket. Ha találunk egy értékes tárgyat, annak a tulajdonosát kár éri. De sokszor megtapasztaljuk, amint hozzánk kerül valami, egyúttal el is vesztünk valamit. Ha megtudunk valamit talán elveszítjük az illúziónkat vele kapcsolatban. A példák száma a végtelenhez közelít. Csak egyet említek, ami a nevelés alapja kell legyen: Egy kisgyermekkel, aki még élete legelején van, könnyen megértethetjük az igaz élet lényegét. Vegyünk el tőle egy számára érdekes tárgyat úgy, hogy ezt mondjuk: Kérem! Miután csodálkozása és az elvesztés iránti megdöbbenése kiült kis arcocskájára, folytassuk az élet leckét: Köszönöm!  Elsőre a kicsinyünk nem tesz semmit, csak mikor visszaadjuk neki, mondjuk azt: Tessék! Ezt a kis játékos tanítást megismételve, egy életre megtanulja, hogy mire számítson velünk és a világgal kapcsolatban. Érdekes felemlíteni, hogy vajon hányan tanítgatják így gyermekeiket? Függetlenül az emberi kisded és az állatok közötti értelmi szakadéktól, ezt a játékot kutyákkal is megpróbálhatjuk. Érdekes felfedezéseket tehetünk..

Kevés fogalommal leírható az élet, de az eredeti világ valóságos, értékes dolgai híján már nem vagyunk képesek az élet leírására. Ezért érezzük azt, hogy valami végképp elveszett. Ezt a valamit gondoljuk jónak.

Itt az idő, hogy lelki szemünket az elveszett világunk visszaszerzésére kinyissuk! Nem mondhatjuk, hogy mindaz a jó, amit hiányolunk megszűnt létezni, csakis azt, hogy ezek eléréséhez nagyobb áldozatokat kell hoznunk, mint amelyeket az anyagi jólét elérésére fordítottunk. A „Jólét” homályos fogalma talán megfelelő ahhoz, hogy ráébredjünk, mi az, amit el kellett veszítenünk miatta.