Vissza a jövőbe

/abszurd analógia, az 1984-es film alapján/

Rendszeres nézője vagyok egy beszélgetésnek, ami három közíró, gazdasági-politikai szakember között zajlik. Szándékosan nem írom ide a műsor címét, mert talán ez némi politikai színezetet adna az írásomnak. Az apropó származik a műsor egyik meghatározó alakjától B.L.tól. Őt régóta figyelem, és meglátásai szimpatikusak számomra. Találok némi hasonlóságot a megközelítéseiben, gondolkodásmódjában, amit iránymutatónak gondolok.

A legutóbbi beszélgetés egyik témája egy analógia a Mohácsi vész, és a jelenkor krízise közt. Valamint, egy másik gondolat, hogy a történelem, az emberi gondolkodás egyfajta periodikusságot mutat. Ezek megjelenési formái a korszakok. Szó esett a technikai korszakváltások társadalmi hatásairól is. Nos, ez volt a kovász, ami ma hajnalban megerjesztett bennem egy gondolatot… Talán „kisütök/kisütünk” valamit ebből…

Régóta foglalkoztat az emberi viselkedés/gondolkodás. Az okok, és a megértésre való törekvés. Ma inkább annak a kettősségét tapasztalom, ami röviden leírva: A nem-tudás vágya, és a mindentudás rögeszméje volna. (Hogy értsék: a közember nem is akarja tudni, mi történik, hogyan történik, miért történik vele, miközben a „tudomány”, elrugaszkodott mindentől, ami természetes és ami még emberi volt…)

A következő gondolat csak látszatra politikai, de alapból kerülök mindenféle politikai állásfoglalást. Az állásról nekem a lőállás jut eszembe, és azt szeretném elkerülni…

Tovább…

Az ellenzék, mint „kellék”, a „demokráciában”. Ezt úgy kell érteni, hogy az ellenzék, kapásból az ellenkezőjét mondja, mint a regnáló kormány vagy párt. Ezt felróják neki és közben jól eltelik az idő.

Ugyanakkor mindig kiderül valami, de semmire sem megyünk vele. Remélem, hogy ez az elmejáték hasznosabb lesz!

Van ugyebár a fejlődés, mint emberi alapeszme. Ha gyorsan akarok végezni, azt mondom, hogy a jelenlegi „fejlődés” analóg azzal a lénnyel, ami születése után rohamosan, méretét tekintve, térfogatra nő, magasságra és szélességre. Feje jobban nő, mint teste, ez is lesz a veszte. Rigmusnak se kutya… De, ami viszont komoly, sőt drámai, hogy növekedése közben azt hiszi, örök életű lesz, és soha nem betegszik meg. Ha az egész fantáziát le akarjuk fordítani a mai emberiség viselkedésére és gondolkodására (nemgondolkodására), akkor azt mondhatjuk, hogy a tudomány lesz a legfőbb hatalom, ami a pénzuralmi világ elit (idézet az egyik közírótól) számára is iránymutató. Oda dől a lé… mondjuk. Ez a tudomány mondja meg, mit tegyünk, mit együnk (azt nem, vagy nem jól), hogyan éljünk, hogyan (ne) gondolkozzunk. Ez is csak sok apró részből áll, és sok kicsiny laboratórium unalmas robotjából húz hasznot. Az egész szövevény, látszatra valamilyen nagyszerű eredményt sejtet, és a kisember, otthon a konyhában elmereng, milyen csodálatos korszakban is él. Kinéz a százhuszonnyolcadik emeleti, tíz négyzetméteres, összkomfortos, távfűtéses lakásának két négyzetméteres konyhája ablakán a szürke derengésbe…

A gondolkodók pedig, ülnek, gondolkodnak, írnak, beszélgetnek, és mi is ülünk, nem gondolkodunk, és nem beszélgetünk. Ez így van rendjén.

Tehát az a lény, a mai „modern, felvilágosult, fogyasztó” ember, aki (mindig) egy csodás korszakban, szerencséjén örvendezve mereng ki az ablakán a szürke semmibe, el sem tudja azt képzelni, hogy a világon nincs, nem is volt, és sohasem lesz olyan lény, ami sohasem öregszik és hal meg. Bár ez a komoly… és mértékadó tudomány éppen azon dolgozik, hogy „felfedezze” ezt a lényt. A „gazdaság, és politika” meg azon munkálkodik, hogy ennek a lénynek okot, érveket, teret és mértéktelen étvágyának egyre több zabálnivalót adjon. Azt viszont már kezdi kapisgálni, hogy lassan elfogy az ennivaló, és a lény, bizony öregszik és már alig van neki valamennyi hátra. Mit tegyen tehát a politika, mivel esze nincs, de keze se, csak már szája, amivel bármit ki tud ejteni, de az le is esik a porba és el is tapossák a hangyák vagy inkább az úthenger. Az analógia ezen a ponton átment abszurdba, merthogy ez a korszak eddig a legabszurdabb. Lehet prognosztizálni, ahogyan a beszélgetők is tették, és az is meglehet, hogy jövőképük hamarosan valósággá is lesz, mert ez a valóság is abszurd alapokról képződik.

Ami az összes szereplőből hiányzik, annak a kimondása, hogy a fejlődés, a jelenlegi tülekedés, mohóság, jólét, mind-mind csak illúzió. Ez jelenti a semmitmondás mesteri előadását, a Nagy Drámát, ami száz felvonásban ragozza ugyanazt az értelmetlen, de mégis pusztító ábrándot, hogy az ember bármit megtehet, amit csak akar.

Eme józanító gondolat se jut el odáig, hogy megmondja, mit lehetne tenni, ami jobb, vagy végre csak egyszerűen JÓ a világnak, és jó az embernek is, mert – sokakkal ellentétben – én ezt a szánalmas, fantaszta emberiséget is szeretem, bár éppen készül maga alá gyűrni engem is, családommal, unokáimmal, nemzetemmel együtt…

Nem először írom le a következőket:

1994-ben kipattant az elmémből egy szikra, amit elneveztem a Folyamatok Tudatának. Ez egy olyan ismeretelmélet, ami megkísérli az Univerzumot, az Isteni ideát, az emberi jellemet, elmét egységbe olvasztani úgy, hogy ebből az emberi gondolkodás félresiklásai is értelmezhetők legyenek. Az alapgondolat az volt, hogyan lehetne elmondani az emberiségnek (!), hogy hagyja abba, amit csinál. Azóta eltelt néhány év, és átkeltünk a számunkra utolsó század hágóján. Itt vagyunk és nagyobb a baj, mint bármikor annak előtte.

Ez a Folyamatok Tudata megpróbálja leírni az összes folyamatot, és ebből levezetni az emberi gondolkodás hibáit. A legegyszerűbb olvasata-eszenciája ennek, hogy az ember képtelen abbahagyni a másolást. Saját hibáinak az ismétlését. Azt már tudhatjuk, hogy a természet és a világegyetem meghatározott törvényeket követ. Ezekből egyre többet megfejtünk, vagy legalább is azt hisszük, megfejtettük. Ez csak arra jó, hogy kialakítsunk egy párhuzamos világegyetemet, amiben minden úgy történik, ahogyan mi akarjuk. Ez a tudomány – mint az előzményekben le volt írva. Az a világegyetem, az eredeti, ami nélkülünk egészen jól megvolna, egyre inkább kezd hasonlítani ahhoz, amit mesterségesen hozunk létre. Ez már viszont nagy baj.

Ami a legjobban hiányzik, mind az uralkodók, mind pedig az ellenzék szólamaiból, egy szóval leírható: rehabilitáció. Elvből kerülöm az idegen szavakat, legfeljebb a címben szoktam használni, figyelemfelkeltés vagy esszenciális utalás formájában. Most viszont azért használom, mert a mai ember ezt is félreérti. Lefordítva valami olyat jelent: élet-visszaállítás, vagy: élettér-életmód helyreállítás, vagy efféle. Ez a szó csak olyan ügyekben fordul elő, mikor mindenki tudja, hogy semmi értelme, mert, ami egyszer elromlott, soha nem lesz újra olyan, mint volt. Az már egy más idő, más alany, más tér.

Mégis, nem a nosztalgia, ami megint csak egy értelmetlen, és használhatatlan fogalom, mert az öregedés egyetlen haszna az értelem volna, de az embernél sajnos együtt jár a butulással. Így van ez azzal az abszurd analógiával is, ami a fejlődést írta le fentebb.. Hiába nő a fej, ha az értelem egyre fogy. Az egyetlen mód, ami az „orvosok” fejében megfordul, az amputáció, analógiája: háború.

Így jutunk el megint a kezdetekhez: Mohácshoz, a nyugat közömbösségéhez, cinizmusához, öngyilkos ostobaságához. A technika, mint Fejlődés-Isten kinyilatkoztatásaihoz, ami mindent készül felperzselni, talán utoljára és véglegesen…

Pedig, egyetlen út van csak: Rehabilitáció. Vissza, a jövőbe!