Magyar kurázsi 

Rögtön magyarázkodással kezdem… Próbálom kikerülni az idegen szavak használatát. Ez esetben is azért teszek kivételt, mert tágabb körben közkeletűen használt szó az alapja ennek a címnek. Hogy éppen miért most vettem elő? Talán a jelen történései és a múlttal való összecsengésük az oka ennek. Az idegen szavak szótára szerint, bátorság, kitartás. Miért éppen magyar? Ezt sokan tudják, ha nem is ebben az összefüggésben szokták alkalmazni.

Az emberben feltámad valami olyankor, ha bántás éri, de olyankor is, ha más a bántás célpontja. Legalább is úgy gondolom, így volna helyes. Persze, gyakran megesik, hogy a bántás nem valóságos, csak alaptalan félelem, gyanú és nem is valódi fenyegetés áll mögötte. De, ha már a bántás többször bekövetkezett, az ember mindenre ugrik, ami emlékeztet korábbi sérelmeire. Ez talán nem is vet ránk rossz fényt. Nem szokásom állást foglalni, hanem inkább értelmezni, magyarázni, megvilágítani. Most mégis fel kell szólalnom az egyik oldalon. Ebben az a furcsa, hogy – bevett módszer, de mégis visszatetsző -, ha egy harmadik, vagy többedik résztvevő, akik a partvonalon túlról akarnak erőszakot alkalmazni, megzavarva a játékot, ahelyett, hogy a „pályán” levők ebben legalább egyetértenének. Gondolnánk, hogy az ő játékuk meg ez, hogy beavatkozzanak, és az eredményt maguknak könyveljék el.

**

  Mert hát kérem, itten, mi magyarok vagyunk a célpont. Nem is először. De vajon mi ennek az oka?

Gazdag ásványkincsünk, rengeteg olajunk, gyémántbányáink, országunk rendkívüli fekvése? (Nekünk talán az, de másnak? Bár idővel még ez is szempont lehet.) A fekvésről még annyit, hogy korábban a két tűz között volt a kulcsszó, de ma már tűz mindenütt van. Ki tudja, merre van az olyan övezet, ahol valaki beszorult az ellenfelek közé? A tűz ide-oda lobban, és üszök, meg zsarátnok.. Talán mégsem ez, amiért mi lettünk a falu, „oh pardon”, az EU rossza?

Ahogyan követem a/z (számomra látható) eseményeket, egyszer csak belém villant (mondhattam volna: H-eu-réka!): ez a szétszabdalt és összezsugorodott ország, ezer éve, vagy még korábban küzd azokkal, akik egy ritka tulajdonságát nem tudják elfogadni. Ritka, mert sajátosan ránk jellemző. Talán ez lehetett vándorlásunk mozgatója is. Nagyképűség és elfogultság lenne azt állítani, hogy más népek fiai mindig híján voltak ennek a tulajdonságnak, sőt még azt sem szabad kimondani, hogy ugyanez a jellemvonásunk korábban sohasem okozott fájdalmat, sérelmet sehol a világban. Mert okozott, ez tény. De más is okozott másoknak, mégsem bántják most olyan durván. Vagy nem bántották úgy korábban sem, olyan kíméletlenül, mint minket, magyarokat. Sőt, mások világraszóló galádságokat követtek el, de ezek miatt is mi kaptunk nem csak a hátunkra, hanem úgyszólván végtagjaink vesztek oda emiatt. Lehet mondani, hogy mindig rosszul válogattuk meg a barátainkat, és magunk között sem tudtunk tartós egyetértést létrehozni. Ne tagadjuk, mert ez is igaz. Talán ez is egy olyan kereszt, amit még nem tudtunk levetni magunkról. Régen, mikor az első nagy döntést meghoztuk, ugyanez volt, ami ránk hozta a bajt. Azóta is vitatkozunk, hogy a döntés jó volt-e, vagy sem. Hajlok arra, hogy olyan kompromisszum volt, amiben többet vesztettünk, mint nyertünk. Mint röviddel ezelőtti döntésünk. Ennek nyomán kapjuk azt a nyaklevest, amit már régen akartak nekünk odasózni. Ez lehet az a pillanat, mikor mindenért megfizetünk?

 De „bizisten”, most is ugyanaz a baj, mint korábban. Még mindig nem fogadjuk el éppen azt, amire büszkék lehetnénk, és az egész világnak ugyanakkora előnye származna belőle, mint nekünk. Tehát, az ezer év alatt, amit az általunk tanult történelem szerint ezen a földön eltöltöttünk, számtalanszor kicserélődött, felhígult, megnyomorodott a magyar, és mégis ott lappangott ez a kincs valahol, máig sem kopott a fénye. Főnix, ami hamvából újra, meg újra életre kél. Ez a kurázsi. Sajátosan magyar és sajátosan erős, sajátosan értékes.

 Egészen vissza kéne menni azokra az időkre, hogy értsük a jelent, mikor még városok is alig voltak, vagy csak szétszórva és korántsem ekkora súllyal szerepelve az emberiség színpadán. Nem hiszem, hogy mi a főszerepet szeretnénk eljátszani azóta is, ha valakik nálunk ebben ringatják magukat, mindent tönkretehetnek. Éppen az a történelem legnagyobb tanulsága, hogy ebben a darabban egyetlen díva, vagy bonviván, vagy drámai főhős sincs. Az volna a legjobb párhuzam, ha azt mondanám, hogy ez egy olyan sokszereplős játék, ami különböző színeken és korokon áttűnve azzal hagyta a művet befejezetlenül, a tanulságot zavarosan, hogy állandóan a főszereplőre ruházta az összes felelősséget, azután lerántotta a mélybe, és egy másik hasonlóval felcserélte. A kincs pedig soha sem került úgy elő, ahogyan méltó lett volna rá. Most megint egy alkalom kínálkozik arra, hogy végre pontot tegyünk ennek a drámának, vagy néha tragikomédiának a végére, és valami egészen mást írjunk ezután. De, ha most is a korábbi szereposztást alkalmazzuk a mostani színészekre, az eredmény ugyanúgy kétes marad, mint eddig.

 Sőt!

Ami olyannyira különleges a magyar kurázsiban, ami közel sincs a magyar virtushoz, az éppen az előadás szövegkönyve, vagy közelebbről a nyelve. Ez igen gyakran véres küzdelmek célpontja volt (ma is..): a magyar nyelv. Szép, értékes, okos, gazdagon festő, elmés, játékos, de nagyon tiszta látásmódot tanít.  Ez az, ami őrzi a magyar kurázsit.  Ezért nem tud az idegen semmit rólunk, mert az a történelem, amit ő tanult és részben átélt, saját nyelvén íródott, saját kultúrájával átitatott és méltán értékes önmaga számára. Nem vitás, hogy – mint mondtam-, sok nemzetnek volt/van kurázsija, de magyar kurázsi csak egy van. Váltig állítom, hogy az értékei a nyelvünkben gyökereznek.  Érték-értés. Sok hasonló játékot találhatunk a nyelvben, talán más nyelvekben is, de valahogyan, az évezredek sokféle népeivel-kultúráival való érintkezés során egyre gazdagabb és árnyaltabb kifejezésmóddal vált egyre érettebbé, mely érettségével a mai zagyva és átláthatatlan világ is érthetővé, átláthatóvá, látszólag megoldhatatlan problémái értelmezhetővé és megoldhatóvá válnak. Nos, éppen ez a jellemzője, ami egy magyar anyanyelvű, vagy évtizedek óta itt élő, máshonnan idevetődött embert is a megtanítja a világot érteni, szövevényeit kibogozni. A magyarul gondolkodó ember rögtön átlát mások turpisságán, rögtön látja azt is, hol és mit kéne tenni. Ez az, ami szemet szúr azoknak, akik szeretik a zavaros, mély, bűzös vizet, és az iszapáradatot. 

Sok idegen, vagy inkább más nép eddig ki tudta aknázni a magyar kurázsit csak éppen mi, magyarok nem.. Azt hiszem ez egy olyan tragédia, aminek megvannak a tanulságai, és ezzel a gondolkodással, játszi könnyedséggel lehetne okosodni tőle. Miért mégis mások aratják le ennek gyümölcseit?

 A félelem, közöny, restség, megkeseredettség, nagyravágyás, hatalomvágy, vajon miféle rossz nyavalya okozza ezt a fátumot?

Talán, mert soha nem sikerült megfelelően elfogadtatni ezt az értéket, vagy inkább másoknak azt mutattuk be, mennyire nem tiszteljük mi?

Is-is, azt hiszem.

 Azon a ponton van a világ, mint már annyiszor, de mindig egyre veszélyesebb és egyre gonoszabb várható következménnyel, mely még itt és jó érzékkel, talán végre jóra fordulhat. A sok ostobaság és más észbeli gyengeség, erkölcs- és értékvesztés világa lassan átfordulhat az értelem és nagy tettek világába.

 A városias, természetmegvető, hatalomban, gazdagságban érdekelt, annak ígéretével elbódított ember egyre nagyobb és nagyobb kupacot hord össze abból, amit nem illik kimondani… Egyre nagyobb szenny, egyre nagyobb város, egyre nagyobb állam, egyre nagyobb önkény, egyre kisebb jog és egyre szegényebb lélek. A külső fény, csillogás és a belső rothadás sajátos kettőssége. Ez a mai imádni kényszerített jövő. Hogy mégsem tudjuk ezt imádni? Most ébred fel utoljára és bontja ki teljes szépségében, nagyszerűségében szárnyait a főnix madár?A magyar kurázsi?  Vagy ezt is elmulasztjuk, maradunk annak, amik vagyunk, egy önmagával vitatkozó, békétlen, életunt, felejthető nép? Vagy?

 Ráébredünk végre, hogy nem véletlenül bántják ezt a gondolkodásmódot? Mikor a múlhatatlan értékek, emberi hagyatékaink vesztését, a világ közös kincsét szemétre vetni készülők utolsó akadálya, a reménykedők végvára, ezt a mételyt még kivédhető, az igazságot még kimondani bátor és kitartó magyar gondolkodás ellen támadó hordák ráébresztenek bennünket, hogy együtt, kitartóan és bátran gátat vethetünk a világot felfalni akarók jól szervezett hadának?

 Mondhatják sokan, hogy mi magyarok, még mindig nomádul gondolkodunk? Ez a baj velünk?

Nem tudunk beilleszkedni, felzárkózni, megalázkodni, fejet hajtva koldulni? Már csak ez hiányzik, hogy teljesen megtörjék a gerincünket? Az eddigiek nem hozták meg a kívánt eredményt? Ránk nem érvényes a másoknak ingyen kínált jog? Mi büntetésben maradunk, mindaddig, míg eme utolsó kincsünket is odahagyjuk? Aztán, a boldogtalanok rimánkodhatnak, „Milyen jó volna most a legnagyobb bajban, egy kis magyar kurázsi!” De akkorra már a teljes megsemmisülésben minden remény elvész, hogy kimentse az ostoba és mohó gazdagokat a mocsárból. A szegény, megnyomorított, szégyenében szétszóródott, alamizsnáért könyörgő, az útból félrerúgott koldus néphez fordulnának jó tanácsért? Ugyan minek és honnan is volna ennek már bármi haszna?

*

Én, kis magyar nyugdíjas pedagógus, innen ajánlom a hatalmasoknak, hogy ismerkedjenek a magyar nyelvvel, kultúrával, ne higgyék, hogy mindent nekünk kell átvenni tőlük. Mi már eleget húzkodtuk az ő palástjuk szélét, már eleget hajbókoltunk. Itt az ideje, hogy ők is legalább annyi fáradságot vegyenek, hogy a térképet fellapozzák. Aztán egy alapfokú magyar társalgási szótár következhet. Amiben sok kérdő mondat szerepeljen. Sok példa van arra, hogy más népek fiai-leányai igyekezetét látva, melyben a nyelvünkkel birkóznak, könnybe lábadt szemmel érzékenyüljünk el. A kis ember kellő tiszteletet, érdeklődést tanúsít irántunk, mely igaz érzelmeket ébreszt mindenkiben, nem megvető lekicsinylést. Érdekes megfigyelni, hogy egyes népek hogyan fordulnak azokhoz, akik kínlódva küszködnek a nekik idegen nyelvvel, hogy megértessék magukat. Többnyire úgy, mint ahogyan leírtam. Az viszont elgondolkodtató, ha ez nem így történik. Vajon mi az, amitől az ő nyelvét nekünk vagy másoknak jobban kéne tisztelnünk, mint az összes többi nyelvet? Mi az, ami hazánk fiait arra készteti, hogy a rengeteg bajt és teendőt hátrahagyva az idegen javakért megalázkodjanak?

Nem kérdés: a jólét, pénz, gazdagság. Mindaz, amit ma itthon nem kaphatnak meg azonnal…

Vagy nem kaphatnak meg jogosan, bűn nélkül. De mért gondolja bárki, hogy ezek nélkül meg lehet kapni bárhol a világon? Mindig valakitől elorozva, jogtalanul, jogosnak hazudva. Nem pedig tisztán, arra érdemes módon. Amit tőlünk és más szegényektől elvesznek, azt odaadják az innen dezertálóknak, hogy lekicsinyeljék hazájukat, nyelvüket? Ne higgye senki, hogy ugyanazzal a mércével fogják mérni, mint a honiakat. Hiába gondolja bárki, hogy a globalizált világban egyenrangúság van! A szolgaságban igen. A jogtalanságban igen. A megvetettségben igen. A kiszolgáltatottságban igen.

  A Magyar Kultúra napjára 2012-01-22-én Magyarországon