Klíma paradoxon II.

Klíma paradoxon II.

Az előző írás a témában (nem véletlen a cím különírása sem…)az emberiség megosztottságát dolgozta fel ironikus eszközökkel, ez a folytatás viszont a lehetséges irányokra ad ötleteket, és az okokat feszegeti tovább, melyek a „fejlődés-rögeszméből” következnek.

Sajnos (és még mennyi sajnos lesz!), az emberek képesek lassan hozzászokni a rosszhoz is. Sőt, valahogyan a történelem a Rossz szellemének erősödéséről szólt. Persze, ha valaki felületesen szemléli ezt az időskálát, mondhatja azt is, hogy a múltban sokkal rosszabb volt a világ, és az ember egy kis maszat volt csak, amit az előző pillanatban passzírozott szét egy mamut… Érdekes módon azonban, akkoriban lényegesen kevesebb erőfeszítés kellett ugyanannak az eredménynek az eléréséhez, mint manapság.

Képzeljük el, hogy a lakásunk világításához megnyomott kapcsoló könnyedségén túl, hányan dolgoznak a fény felgyulladásához szükséges „hozzávalók” előállításáért? Ha sorra vesszük szükségleteinket, mindegyiknél futó gondolatot röppenthetünk tova, ennek a láthatatlan „brigádnak” a szorgoskodása iránti kíváncsiságból. Elképzelhetetlenül sokan, rettenetesen sokat dolgoznak, rettenetesen nagy veszteséggel, költséggel azért, hogy egyáltalán bármelyikünk egy egyszerű szükségletét kielégítse.

Most váltsunk szintet (nem emeletet), és képzeljük el ugyanezeket, mondjuk Afrikában, egy faluban. Az élet nehezebb? Attól függ, hogy számítógépet akarunk-e használni, és klímatizált összkomfortos lakást szeretnénk, tengerre néző kilátással, mert azt itt ne keressük.

Mit jelent jól élni?

A legfontosabb feltételek: egészséges étel, víz, megfelelő hőmérséklet, jó levegő, szerető család, jó társaság, megfelelő művelődés, tudatosodás. Ha ezen kritériumok alapján megnézünk egy átlagos (!) afrikai falut, a lakói mosolyognak, majd kicsattannak az egészségtől, mindenhol gyerekek csivitelnek, jókedvűek, jól érzik magukat. A tudás látszólag kevés egy városi ember tudásához képest. Azonban a városi ember hamarosan éhen halna ott, ahol a falusi afrikaiak sok nemzedéke kiválóan megél. Ehhez nem civilizációs, hanem az adott élőhelyre vonatkozó természettudás, kultúra kell. Persze, vannak övezetek Afrikában is, ahol nehéz körülmények uralkodnak, vízhiány, szárazság, betegségek tizedelik az ott élőket. Ahogyan viszont az “állítólag” onnan „menekülőket” nap, mint nap látjuk, egészségesek, jó a fogazatuk, nem látszanak hiánybetegeknek, jól öltözöttek, csak fáradtak a kimerítő vándorlás/életveszély miatt.

Talán nem meglepő, de nem azok akarnak Európába eljutni, akik szinte tengődnek, és a szél felveri a port körülöttük, se ételük, se vizük. Ők valamiért nem akarnak (?) eljönni, s szinte az éhhalál küszöbéig, vagy azon is túl maradnának, ha hagyják őket ott, ahol születtek.

Ez a jelenség, ha igaz, arra mutat, hogy a hazához való ragaszkodás nem ismeri a szülőföld kritikáját, csak az ott élők közötti gyilkos küzdelmet próbálják elkerülni, akik onnan menekülnek. Ez a harc ritkán tör ki az életfeltételek miatt – bár ez is bizonyára megesik. A háborúk általában a hatalomért folynak, a hatalomhoz elengedhetetlen nyersanyagokért, ásványokért, energiahordozókért. és a legszegényebbek, meg a gyermekek válnak áldozattá. Ezeket a körülményeket nem feledve, de a témától elkülönítve meg kell állapítani, hogy Afrika/Közel-Kelet (Ázsia, Dél- Amerika stb.) nagy területű földrészek, térségek, ahol alapvetően jó körülmények vannak a fent vázolt feltételek kihasználásához, vagy megteremtéséhez. Nem elsősorban a városi életre gondoljunk. Most itt a túlnépesedés kérdésére is rávethetünk egy pillantást, és azt tapasztaljuk, hogy a Föld lakosságának nagy hányada városokban él. Ez a lét viszont sem nem jó, sem nem egészséges, sem nem emberi. Ez már civilizált, mesterséges, igazságtalan és élhetetlen.

Miért él mégis akkor ennyi ember városokban?

A válasz egyszerű, bár – érthető módon – ezzel sokan nem értenek egyet:

A városi élet sokat ígér. A lehető legegyszerűbben fogalmaztam. Az ígéretek száma szinte percenként hatványozódik, és képtelenség mindet kipróbálni, vagy csak megismerni. Az ember kíváncsisága – hasonlóan a többi állatéhoz – sokszor vitte már rossz irányba a történelmet. Az efféle „kalandozások” kimenetele igen kétes, de ezt csak a kipróbálásuk árán tudjuk meg. A rossz mindebben az, hogy a megismerés meddő, abban a tekintetben, hogy nem hoz az Élet számára semmilyen hasznot. Ugyebár, azt tudjuk, hogy a földi lét azon alapul, hogy minden lehetőséget, ami az élethez alapvető, minden lény igénybe vehessen. Vagyis, amit megeszünk, annak az „eredményét” az utánunk következő élőlény felélje, és az utána következő lénynek átadja a maradékot. Alapfokon egy város is így szeretne élni, legalább is a faluból az imént „feljött” ember vagy család ezt a rendszert próbálja megvalósítani. Sokszor egy külvárosi közösség sokkal „környezettudatosabb”, mint a belvárosi luxus élvezői. Persze, mert a falusiból lett külvárosi, még emlékszik arra, hogyan lehetséges vidéken élni. A kényelmes klímával ellátott luxuslakások lakói mindenhez mások fáradságos munkája árán jutnak. De a legfontosabb mégis a nagy irányító, a kényszer.

Itt is van a fő mozgató erő:

A falusi létben a mindennapos jó életért meg kell dolgozni (igaz, hogy kevesebbet és szabadabban, mint a városokban!). A városokban viszont látszatra könnyebben juthat az átlagpolgár – esetenként – sokkal rosszabb minőségű ételhez, levegőhöz, lakáshoz, mint a saját kezével felépített vidéki kunyhóban a kiskertből, vagy esetleg a háziállatoktól.

Az ember eme irracionális érdeklődése, kalandvágya okozta a „fejlődést”, ami lassan a Föld összes maradék túlélő képességét tönkreteszi. Még jobban leegyszerűsítve: a fejlődés nem értelmes, hanem érdekes. Az érdekességet még fokozza a szórakozás nevű drog (és az ezekkel szinte együtt járó valódi drogok) hormonfokozó, vagyis örömet okozó élményszerzése.

Ebben a pillanatban, az alapvető túlélési ösztönt, az okságot felülírja az agy betegesen felizgatott állapota. Kivonatosan: a civilizáció irracionális izgalmi állapot. Most, ha a fajfenntartás normális izgalmi állapotához hasonlítjuk (ami mellesleg szintén túlingereltté válik), azt látjuk, hogy a vidéki, természetes élet természetes velejárója a sok gyermek, míg a városi élet ennek az ellentétébe vált: sok inger, kevés „eredmény”. Ugyanilyen módon torzult el az étkezés tápláló-túlélő volta mértéktelen zabálássá.

Ahogyan a szórakoztatás, az „élményfürdő” sem hoz valós hasznot , csak kimerítő és lélekemésztő (kivétel a természetben eltöltött dolgos nap jutalma, a közös ének, tánc, zene, beszélgetés, művészetek).

Ha az első részre gondolunk, ami a túlélés ösztönének civilizációs zavarása által akar „jólétet” létrehozni, de odafigyelve, hogy a jólét ne legyen mindenki számára egyformán elérhető, ami „mozgásban tartja” a Rendszert (elégedetlenség, önpusztítás, háborúk, válságok), akkor érthetővé válik, hogy miért kell az embereket a városokba, majd onnan a „jóléti államokba’ terelni. Ez a terv nem új keletű, évszázadok óta zajlik.

Ebből a szempontból igen figyelemreméltó a CO2 kibocsátási “kvótarendszer” manipulatív jellege. Nem egyszerű rájönni, de elgondolkodtató lehet csak utalni rá.. Nos, a “gazdagok” megvásárolják a “szegények” (vagy környezetkímélők) kvótáit. Ezután ők még jobban fejlődnek, kvázi: szennyeznek. Mert ugyebár, azt még nem találták fel, hogyan lehet úgy fejlődni, hogy közben ne szennyezzünk. Ha ez így van.., akkor azt a lehangoló ítéletet kell hoznunk, hogy a fejlődés nem természetes!  Vagy: “életszerűtlen”. Pláne: ésszerűtlen. De az ítélet második része az árulja el, hogy a gazdagok így akarják “lefékezni” a szegények fejlődését.. Vagyis: kiiktatni a konkurenciát.  Nem éppen sportszerűen. Talán az lenne az igazságos, ha a gazdagok mértékletesek lennének a fejlődésben, védve a bolygót (is), miközben a kieső profit helyett a szegényeknek az életükhöz, és a környezettudatosságuk segítése érdekében szellemi (know-how) segítséget nyújtanának. Ezzel két célt valósítanának meg: ténylegesen megfordítanák a jelenlegi pusztító trendet, és lassanként felértékelnék a “szegény országok” tisztább környezeti és racionálisabb gazdasági és energetikai törekvéseit. Megállítanák a népvándorlást, közelítenének az egyensúlyi állapothoz. Nem mellékes, hogy a világ szemében végre nem az elnyomó, kizsákmányoló szerepében tűnnének fel, hanem a helyzeti előnyét a teljes földi lét rehabilitálására fordítva, az országok közötti szembenállás enyhülhetne.

*

Kezdetben a gazdagok nagy házaik köré telepítették a jobbágyaikat, rabszolgáikat, akik éltették és védték őket. Ahogyan növekedett a gazdagság, úgy növekedtek a várak/városok.

Ezek kezdtek azután egymással harcolni az új játékért: a hatalomért.

Aki el van foglalva a primer túléléssel, nem ér rá még a hatalommal is vesződni. Arra ott vannak a szolgák, és a katonák, akik némi előnyért (alapvető természetes igény) megkockáztatják a halált is. Ezért azután a falvak mindig ki voltak szolgáltatva a hatalomért folyó harcnak. Hasonlóképpen a természethez. Újkori példák ezreit lehet itt felsorolni, a hegyi gorilláktól, a bonobókon át a kedves, mulatságos orángutánig, hogyan pusztítják el a ritka vadon élő állatok élőhelyeit a konfliktusok, és a profitéhség. Ezek az állatok csak a legismertebbek, melyek ilyen okból veszítik el az életlehetőségüket.

A legáltalánosabb érv a városok „nagy kertté” alakítása, és a vidék „természetes emberi élőhellyé” változtatása ellen, hogy azt a rengeteg embert nem lehet a természetre rászabadítani. Ezután jönnek a megszokott civilizációs dogmák, a járványokról, meg az éhínségről. Érdekes módon a járványok olyan helyeken törnek ki – hasonlóan az állattenyésztéshez – ahol sok ember él közel egymáshoz, és – hozzáteszem – helytelen táplálékon.

Magam értettem, meg ennek a törvényszerűségnek a valóságát, mikor pisztrángokat tenyésztettem. Akkor hagytam abba, mikor rájöttem, hogy a tömeges állattartás – csakúgy, mint a nagyüzemi nagy területű monokultúrák – hibás út. A betegségek kialakulása teljesen „normális” és szükségszerű. Ha egy populációt egy szűk helyen, mesterséges élelmen (tápon/fagyasztott étel, chips stb.) tartunk, mindenképpen gyengítjük az egyedek ellenálló-képességét. Ezt a stressz, a nem megfelelő élettér, és a tömegétkeztetés elégtelen volta okozza. Ekkor a betegségekre mérgeket próbál alkalmazni a tenyésztő (az egészségügy). Ezek a gyengébb egyedeket rögtön elpusztítják, a kórokozókat viszont ugyanúgy érinti a méreg, mint az embert (vagy a haszonállatot) csak az erős marad életben. Az erős kórokozó ellen nincs orvosság. Ez azért is nagyon rossz mód, mert az emberi-állati egészség elhagyhatatlan velejárója a mozgás szabadsága, és az étel önálló felkutatása, megszerzése. Az a misztikusnak tűnő tényező, amit természetnek hívunk, sajátos és létfontosságú, nagyon finom információs hatások harmonikus meglétével biztosítja az egészséget, egyúttal a túlélést. Ezeket az összetevőket egyetlen szakács, vagy „konyhaművész” sem tudja megfelelően kikeverni… A pisztrángok természetes táplálása jó kondícióhoz vezetett, de a szűk élettér kannibalizmussal újfent az egyedszám drasztikus csökkenését okozta. A kör bezárult… Analógia: város= s tressz, erőszak – forradalom – háború.

Az első írásban említett tévés beszélgetés legfontosabb témavonulata az volt, hogy a Földbolygón nincs kivételezett élőlény. Minden egyes élet és létforma szükséges ahhoz, hogy a földi atmoszféra, „bioszférának” nevezett egysége fennmaradjon. A széndioxid megfelelő mennyisége kizárólag az oxigén és a metán (!) meghatározott mennyisége mellett tudja fenntartani az élethez szükséges egyensúlyt. Ez pedig azt jelenti, hogy a bolygó egészének élővilága, beleértve az ember (természetes életét) létét is, elhagyhatatlanul szükséges és kötelező ahhoz, hogy fennmaradjon az élet. Ez az a különleges állandó, amiben minden tényező egymásnak dolgozik.  Ha az emberiség esetleg kipusztulna, az általa tenyésztett állatok erősebb egyedeiből ezt helyettesítő élőlények terjednének el, vagy más az adott élőhelyek adottságaira szakosodó állatfajok.

Ebben a rendszerben nem a GDP, vagy a banki kamatok határozzák meg a konjunktúrát vagy a válságot. Ha ezek éppenséggel csődöt mutatnak, attól még a Föld nyugodtan továbbél. Ellenben, ha a válságok, és a fellendülések váltakozása, a „fejlődés” miatt egyes káros tevékenységek hirtelen szennyáradat-szerűen ömlenek rá az élővilágra, amint ezt az ipari forradalom óta látjuk, akkor nem lehet csodálkozni azon, ha az addig, 600.000 évig egyensúlyban levő gázmennyiségek aggasztó mértékben kibillennek a kötelező határértékeikből. Ezért kell – többek között – a széndioxid határértékeit igyekezni kordában tartani. Ehhez azonban a bolygó növényvilágát kell segíteni, vagyis fákat kell telepíteni a kivágottak, felégetettek helyébe, és a vizeket tisztán, vagy az öntisztuláshoz segítve, minél természetesebb módon kell gondozni. Erről már sokat írtam, és még fogok is.

Az ember túlélése szempontjából legkézenfekvőbb a lassú kitelepülés a természetbe, aminek célzottan a növények termesztése és fogyasztása, valamint az önellátó, rendkívül szerény energiatermelés-felhasználás útján kell megvalósulni. Erre már vannak bíztató kezdeményezések.

Éppen Afrika ennek a fordított exodusnak a legalkalmasabb terepe, ami azt eredményezi, hogy a jelenleg megbolondított városi afrikaiak tömegei visszatérhetnek nagyszüleik otthonainak környékére, ahol is a legújabb, és legegyszerűbb önfenntartó módszerekkel valóban emberhez méltó, egészséges életet élhetnek. Ezzel nem mellesleg a földrészt, egyúttal a Földbolygót is életerőssé teszik. Ehhez kell az összefogás, ami a „jóléti” államok luxusra fordított javainak bizonyos részével és az adott tudományos kutatásokkal elérhető.

A klíma, a felmelegedés kizárólag a mértéktartó lét és a gazdag növényvilág segítségével tartható egyensúlyban. Ezért az az őrült elképzelés, hogy a Föld egy hatalmas metropolisszá tehető, ahol kupola alatt élik az emberiség megmaradt populációi, szigorú, és nyomorult életüket, ostoba, tudománytalan. Azt bizonygatja, hogy az emberi lét egyetlen módja a technikai fejlődés, vagyis a mértéktelen elhízás volna. Azonban ez a Földet hasonlóvá tenné a Marshoz, vagy a Vénuszhoz. Szép, tökéletes jövő. Egységben az életre alkalmatlan bolygók…

Képesnek kell lenni meghúzni a határokat, ahogyan egyre többen sokféle okból követelik. Való igaz, hogy ezt 200 évvel ezelőtt könnyebb lett volna megtenni. Azok után, hogy a Földet körbelőtték műsorsugárzó műholdakkal; hogy minden iskolás gyermek okos telefont kér, sőt egyenesen az iskola kötelezi a szülőt ennek beszerzésére, igen nehéz ezeket a „nélkülözhetetlen” kényelmi eszközöket egyik napról a másikra félretenni. Miközben e sorokat írom, arra is gondolok, hogy a Föld irányítói világállamot vizionálnak, de ez a világállam már virtuálisan azóta létezik, amióta van internet…. A világháló jelenleg sokak számára a szabadság korlátlanságát jelenti. Gondoljunk azonban arra is, hogy a hálókat alapvetően mások bekerítésére, elfogására használják….

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.