Elme tudat valóság

Elme tudat valóság

A cím – vessző nélkül – azt jelzi, hogy három aspektusról lesz szó. Három vetület, három szál, ami összefonódik, szétválik, élesen kirajzolódik, vagy elmosódottá válik, és újra feltűnik. Ez, amit egy ember átél. Mi változik, és mi marad olyan, mint születéskor volt? Mit keresünk, hogyan, és mit találunk? Mit képzelünk, és mit tapasztalunk? Mit akarunk, és mi valósul meg? Miként volt szándékunkban, és mivé lett, mikor megtörtént? Ki, hogyan értelmezte, hogyan minősítette, és hogyan idézi fel?

A dolgozat a nevelésről, diszlexiáról (stb.) és azokról a „szabálytalanságokról” készült, melyek a sematikus világban, ami magát valóságnak hiszi és hazudja, elő sem kerülnek.

Reggel, mikor szemünket kinyitja a hajnali derengés, testünk, még az álomban akar lenni, de elménk már a nap elkövetkező történeteit latolgatja. Mit kell tennünk, mit tehetünk, és mire vagyunk képesek, hogy megközelítsük az elképzelt események valóságos lezajlását. Ez a gondolat szinte minden emberben megfogalmazódik felkeléskor, de kevesek, már lefekvéskor is kiröppentenek egy kis gondolat csomagot, melynek az álombéli szerepet szánják. Ilyen volt pl. Nikola is, és kicsiben ilyen vagyok én is.

Sokszor, abban az életszakaszban, mikor mások előtt kellett tanúsítanom, hogy „jó tanuló vagyok”, az egész álom egy szakadatlan rettegésről szólt: mennyit fogok tudni visszaadni abból, amit nagy erőfeszítések árán a tudatomba gyömöszöltem.. Arról, hogy valójában van-e közöm ahhoz az ismerethez, amit számon akarnak kérni tőlem. Ritka és kényelmetlen helyzetekben, az Állam felkent bírái előtt kellett megvédenem az igazságot, az én igazságomat, és a valóságot, amit mások a maguk érdekében akartak módosítani, hogy mentsék azt a tettet, amit a szemem láttára követtek el. Egy pillanatra bele is képzelhetjük magunkat a bírák helyzetébe, akik előtt mindkét fél, tanúival és védőivel együtt egyenrangú. Az most mellékes, hogy ez igazságos-e.

Ezek a gondolatok látszólag egymástól függetlenek, és összemosásuk csak tovább zavarja a képet. Ha még ehhez hozzáveszem, szinte el sem lehet képzelni, hogy bárki képes legyen belelátni a föld mélyébe, és meghatározni adatokat, folyamatokat, és ezt később igazolni is lehet. Talán, ha mindez nem velem történik meg – nem beszélve azokról az évekről, melyek ezt az eseményt megelőzték – el sem hiszem. Hogyan függhet ez össze a címben foglalt három nézőponttal?

Erről lesz szó a továbbiakban, valamint arról, hogy mire jó az írás-olvasás, mit árul el rólunk, mennyiben lehetséges a valóságot átadni szóban, írásban, és más emberi dolgokról. Azt nem ígérhetem, hogy könnyű olvasmány lesz, és azt meg végképp nem, hogy mindenki egyből meg fogja érteni, de törekszem arra, hogy ez minél jobban lehetővé váljon.

Emlékezetből idézek Hamvas Bélától: „… az újszülött szájából egy angyal a Tórát kitörli….” 

Számomra ez a mondat sokat elárul arról, hogy mit próbál szinte minden ember megfejteni egész további életében. Egyszerűsítve: Ki vagyok, mi ez, ahova kerültem, mire vagyok képes, mi történik velem? Quo vadis? Egy kis ugrás a gondolatmenetben: Tegye fel magának az olvasó, milyen viszonyban van saját elméjével, és tudatával? Követi-e mások gondolatait, vagy meg akarja fejteni saját idegrendszerének, testének működését, és esetleges küldetését, amiért a világra jött? Ezeket kevesen és ritkán merik és akarják feltenni maguknak. Úgy vélik, nem tudnak eleget arról, hogy beavatkozzanak egy olyan rendszer működésébe, mely még a tudomány előtt is nagyrészt ismeretlen.

Talán nem lehet véletlen, hogy a „sors keze” a pedagógiai pálya egy fura területére vezetett. Zenetanárnak lenni, nem számít olyan státusznak, ami pedagógus körökben ismert, vagy elismert lenne, bár némiképp létezik egyfajta távol tartás és valamilyen misztikus aura, ami ezt a pályát övezi. Egy biztos (a bizonytalanban), hogy sajátos lelkületű (kis és nagy) diákok a zenét tanulók, akiknek sok tekintetben közös az irányultságuk, de más dolgokban ugyanolyanok, mint a legtöbb fiatal. A szerencse is közrejátszott abban, hogy így esett meg minden. Azt azonban le kell szögezni, hogy minden egyes ember maga alakítja a sorsát, és nagy hatással lehet másokra ezen alkotás alatt. A sors, és a tudat alkotás tehát, ami számtalan tényező együtt hatása révén válik figyelemre méltóvá vagy elvész az ismeretlenségben. Ami egyáltalán nem jelent kudarcot! Témánk szempontjából nem mellékes az sem, hogy a zene önmagában sem számít egzakt „tudománynak”, sőt igen kevéssé tudománynak. Ezt megismerni és átadni másoknak még sokkal bonyolultabb dolog, mint az írás megtanítása. Azonban, felteszem, hogy másként áll az íráshoz az, aki megfigyelte az egészen kis diákok viszonyulását a zenéhez, és fejlődésüket ezen a pályán, valamint „előmenetelüket” a „közismereti” tárgyak vonatkozásában. Ez a két, igen különböző oktatási szféra keveset tud egymásról, de – mint mondtam – sokat segíthet egymásnak abban, hogy miként kell oktatni, és mi az, ami elsődleges.

A cikk régóta készül az elmém műhelyében, de, hogy ma mégis belekezdtem a reménybeli befejezés szándékával, két momentumnak köszönhető. Az egyik egy tegnap elkapott rádióműsor a diszlexiáról (két írásom is található a lapon erről), a másik egy éjszaka felvett műsor, melyben egy házaspár fiuk után kutatott a Costa Ricai dzsungelben.  Ez a két adalék kellett ahhoz, hogy a sok aspektust egy irányba lehessen állítani.

Diszlexia

A már korábban írtakhoz annyit, hogy az alapjaiban megkérdőjelezett „szabálytalan elmeállapot” nem az illető személyt, hanem a Rendszert jellemzi leginkább. Ahogyan az iskola a kis emberekhez viszonyul. A legegyszerűbb ezt az „elvárások” szóval jellemezni. Vannak a világban olyan iskolák, ahol egy kisgyermek élete a Rendszerrel való találkozáskor nem azzal kezdődik, hogy a padsorokban a kisdiákok, és a katedrán a tanító bácsi/néni. De ez se akadálya annak, hogy másként közelítsünk a kis emberekhez. Akik elsősorban kíváncsisággal, de jó adag félelemmel, sőt egyesek fizikai undorral fogadják ezt az idegen légkört. Persze, fontos az előkészítés, amit meg is tesz a Rendszer. Csak előre elhatározza, mit akar mindenképpen, hogy ezek a tanulók teljesítsenek. Sajnos, eddig Magyarországon nem tapasztaltam, hogy a természetes utat járták volna, hanem a Comenius által elkezdett módon, és akkoriban kötelezően a Rendszer számára nevelt „elemeket” kellett képezni, vagy éppenséggel idomítani ezekből a „faragatlan” kisdiákokból. Valóban: a dresszúra végére megváltoznak, de nem mindig úgy, ahogyan számukra a legjobb, de azt, hogy milyenek lehetnének, szinte sohasem tudják meg és a tanárok sem. A fontos, hogy egy előre összeállított „ismeretanyagot” minél hűebben át lehessen adni nekik, amiért végül is a pedagógusokat szerződtetik.

Csak egy látszatra jelentéktelen tapasztalat. Egy zenei szakközépiskolában, én, mint zenetanár az „ifjúságvédelem” címszó alatt vendégként megtartott „osztályfőnöki” órán rákérdeztem a diákoknál, hogy tudják-e a mellettük ülőről, hol lakik, a szülei mivel foglalkoznak (ha az publikus), és, hogy az illetőt mi érdekli. Igen vegyes válaszok hangzottak el. A diákok, akkor már évek óta közösen, egy csoportba jártak, igaz, többféle hangszeren tanultak, így más és más volt a hangszeres tanáruk, aki miatt végül is abba az iskolába jártak. Leegyszerűsítve, a diákok tudata egypályás volt: csak a karrier, a tárgyuk elsajátítása, és a majdani elhelyezkedés, vagy továbbtanulás foglalkoztatta őket.

Mi volna az ideális oktatás-nevelés megfelelő módja?

Ez örök téma a nevelők közt, és maga a pedagógia tudományként van regisztrálva. Valóban, egy tanárnak igen sok ismerettel kell(ene) rendelkeznie ahhoz, hogy egyáltalán engedjük gyermekünk közelébe. Sok a negatív tapasztalat, melyekben a nevelők helytelen viselkedése, a gyermekek zaklatása, megtörése, sőt lelki-testi bántalmazása is előfordul. Nem lehet mindig az adott nevelőt hibáztatni vagy elmarasztalni, mert ismert, hogy a „világ” milyen hatást gyakorol az ifjúságra. Ebben a digitalizált informatikus adathalmaz és a szabadon áramló nem éppen gyermektisztelő, vagy jóra irányító programok és vizuális élmények várják az oda tévedőt. Bizonyos tekintetben egy első osztályos nem számít olyannak, mint az „én időmben”. Ez, mindent kivonva és összeadva: nem jó. Lehet, hogy a számítógép és okos telefon használatában már egy első osztály előtt álló „jelölt” is néha többre képes, mint adott esetben a szülőanyja. Ezt a jelenlegi világ „nagy eredményként”, vívmányként értékeli és elvonatkoztat ennek személyiségbéli és intelligenciafejlesztési (rombolási) hatásaitól.

Röviden: (ha így van, akkor nyitott kapukat döngetek, ha nem, akkor talán tudok újat mondani), mert a rádióműsorból az tűnt ki, hogy a „diszlexia” egy olyan tudati sajátosság”/szabálytalanság, amin neveléssel kell változtatni, sőt az „eredményeket” is említették, miként vált „normálissá” az adott gyermek. Végül is megfelelő módszerekkel sikerülhet „irányba állítani” bárkit. Láthattuk, mi történt, mikor a két Vietnámot egyesítették. „Átnevelő táborokat” hoztak létre. Neveléssel szinte bármit el lehet érni, csak személyiséget nem lehet megismerni, vagy az egyén számára legtermészetesebb formában fejleszteni. Már azt is tudni lehet, hogy nem csak fiatal korban képes az ember (és a kutya) megtanulni bármit. Az ember esetében a tudat és a lélek az, ami valamit lehetővé tesz, vagy megakadályoz. Az idős embert a tapasztalatai közönyössé teszik olyan ismeretek iránt, ami a tapasztalatok alapján semmi újat, vagy jót nem jelent az egyén számára. Fiatal korban a „tömegből való kiemelkedés” késztetése felülírja a saját velünk született személyiségünk iránti kíváncsiságunkat. Talán éppen idősebb korban (megfelelő szellemi és fizikai egészség-szint esetén) van még lehetőség arra, hogy az elmulasztott feladatot elkezdjük, vagy véghezvigyük. A „bakancslista” biztosan terjedelmes, ha valaki veszi a fáradságot és fellapozza…

Tehát, az első hónapok (!) arról kellene, hogy szóljanak, milyenek ezek a kis diákok, és arról, hogy felkeltsük az érdeklődésüket önmaguk és a világ  iránt, ha ez még korábban nem történt meg. Csak ezután jöhet az, hogy az egyes kis emberkék, miben lehetnek mások, mint a többiek, és miben ajánlatos hasonlóaknak lenniük. Csak egy próbaötlet: ha valaki nehezebben formálja a betűket és a szavakat, el kell csalni egy zeneiskolába, vagy kezdetként egy hangszerboltba. Hogy a természetes félelmet miként oldjuk fel, az már rutinfeladat egy nevelő számára. De mondok egy nagyon „Rendszer-disszonáns” példát: elsőként, még óvodás korban játékosan fel lehet (kell) kelteni az ifjak érdeklődését a látszatra „rejtett” tudományok, mint a „radiesztézia” iránt. (A szövegszerkesztő már jelezte, hogy ellenséggel találkozott…) Ez a vitatott és félrekommunikált tudomány kisgyermekkorban, sőt csecsemőkorban velünk született képesség. Így abszolút természetesen működik még. Éppen a skolasztikus nevelés az, ami ezt a képességet alárendeli a „tudományos” ismereteknek, amiről – tudjuk – bizony sokszor kiderült téves volta…  Még a gondolat is mámorító, mi lenne, ha megélnénk egy olyan világot, melyben nem a Rendszer alakítja és korlátozza a gyermeket, hanem a gyermek a maga képességeinek tudatában tenné jobbá, adott esetben teljesen mássá a jelenlegi, káoszba rohanó emberi világot…. Mi volna, ha egyszer csak a politika okafogyottá válna az új generációk tudatossága folytán. Nem volna bűnözés, nem lehetne ítéletet mondani az ember erkölcstelensége felett; nem lehetne ma még szükséges, drága hivatalokat fenntartani és működtetni, az egyszerű jog mindenki általi betartása és alkalmazása miatt; ha az ember az állatvilághoz hasonlóan képes volna megbecsülni és megtervezni a „szükséges és elegendő népességet; megújítani a természetet, saját jól felfogott érdekében stb-stb…,

Azt azonban nap, mint nap látjuk, miként teszi tönkre a fiatalság tudatát, lelkét a közönyös, rideg, gazdasági fejlődés centrikus, jövőt nem értő és vállaló világrendszer…

Ahhoz, hogy a tudatot megismerjük, elengedhetetlen Erich Körbler és mások tudományát és felfedezéseit a nevelésben is alkalmazni. Csak látszatra kitérőként Magyarország bővelkedik feltalálókban, akik jórészt az intuíciójuk alapján alkottak meg hihetetlen új és értékes dolgokat, elméleteket és – jó esetben – hozzájárultak a világ szellemi-technikai teljesítményéhez. Talán nem tévedek, ha kijelentem, kis országunk méretéhez képest kimagasló ebben a tekintetben. Szinte minden feltaláló, életének bizonyos szakaszában nehézségekkel szembesült iskolaidejében, vagy a „feltalálói” mivoltában megélt értetlenségek miatt. Érthető, hiszen gondolkodásuk, elméjük nem a megszokott „szabályos” módon működik/működött. Mint korábban jeleztem: én sem várhatom el, hogy mindenki egyetértsen, vagy még azt sem, hogy megértse, amit mondani akarok. Anélkül, hogy a radiesztéziát Önökre akarnám tukmálni, megkérdem: találkoztak-e már olyan kereskedővel, aki a kért áru mennyiségét egyetlen „becsléssel” – intuitív módon – úgy „határozta meg”, hogy a kezével/adagolólapátjával, vagy a darabáru esetén a mérlegelés előtt zacskóba helyezve a digitális mérleg alapján nullára pontosan azt a mennyiséget vette ki, melyet kértek tőle? Ha én a piacon vásároltam, már számos (!) esetben az előzőleg zacskóba rakott élelmet  szinte – önkéntelenül – 1000 gr mennyiségben adtam át a kereskedőnek. Sőt ez gyakran naponta többször is előfordul. Ugyanez a kenyérgyúráshoz szükséges liszt vagy víz mérésekor is megtörténik. Persze, lehet ezt tanulni is, amit rutinnak nevezünk, de mindenképpen a tudatos, vagy tudattalan „mérésnek” meg kell előznie a technikai eszköz (pl. digitális mérleg) használatát. Tehát létezik egy olyan rejtett képesség, ami megelőlegezi az egzakt mérést, és rendre beigazolódik a léte. Nos, a gyermekek esetében két síkon lehet elindulni: az óvoda, iskola(rendszer) által felállított – jó esetben – idea, és a profán valóság útján. Ha valaki, akár ösztönből tudatosodása elején a valóságot szemeli ki vezérelvének, az kicsit óvatosabban fordul a kívülről, erővel vagy „jutalommal” becsempészett valótlanságok felé. Ezek a „kezelhetetlen” gyerekek, vagy „másféle” gyerekek. Velük az egy irányba állított nevelők nem tudnak semmit kezdeni, és vagy „gyógypedagógiai” iskolába, vagy ennél is rosszabb irányba terelik őket. Számomra az efféle „esetek” inkább az érdekes kategóriába kerülnek, sőt majdnem fontosabbnak vélem az úgynevezett „szorgalmas” tanulókat, mert az ő személyiségük elemzése jó alap az oktatási rendszer hibáinak felismeréséhez. Kizárva természetesen a vizsgált körből a született pszichikai zavarokat, melyeket igen nehéz elkülöníteni, mert gyakran éppenséggel az „eminens” diákok esetében találkozunk velük. Az a személyiség, aki megtanulja manipulálni a környezetét, és ebben örömét leli, a későbbiekben sok bajt és fájdalmat tud okozni másoknak. Ez a jelenség önmagában is sokat elárul a Rendszer betegességéről. Hiszen ezekről az emberekről talán sohasem derül ki, hogy kik is valójában, mert gondolataik és szándékaik tekintetében szinte tökéletes rejtőzködési és „kaméleoni” „erényekkel” büszkélkednének – ha ez valamikor kiderülne. Sokszor csak az utókor hozza meg az ítéletét az efféle „furcsa” emberekről…

Szándékom, hogy elinduljon valamilyen elmélkedés és vita arról, hogy mit ért el ez a begyöpösödött rendszer akkor, ha pl. az egész magyar kultúra, úgy ahogy van, nyelvestül – irodalmostul, (stb.) „megy a levesbe” – csúnya, magyartalan kifejezéssel. A dolog gyakorlati részéhez:

A nemzetépítés, közös gondolkodás hogyan alakuljon ki? Sulykolással, ismételgetéssel, vagyis reflexek beidegzésével, vagy gondolkodással, belátással és hittel? Talán létezik jobb mód is a jelenleginél, mikor a pártok egymás elleni fenekedése úgy tolja a tömegeket jobbról balra, és vissza, mint a (gyakori) komp balesetek, hajókatasztrófák fedélzetén egy oldalra tömörülő utasokat… Mikor nem az egyszerű és lényegi elvek, létérdekek döntenek, hanem a személyes vagy csoportérdekek, netán a parttalan ideologizálás…

Addig is, amíg a rettegett nemzethalál – Isten őrizz! – bekövetkezik, érdemes volna végre jobban odafigyelni az emberi elme, efféle „szabálytalanságaira”. Különösképpen arra, hogy a számos feltaláló, még számosabb találmánya miért nem fontos az ország vezetése számára, vagy talán inkább azt a kérdést kellene feltenni, hogy kik, miért és hova vezetik az országot?

A témánk szempontjából lényeges kérdés, hogy milyen viszonyba kerül egy értelmes, egészséges elmével rendelkező gyermek, vagy bármilyen korú ember saját tudatával? Ez a kérdés önmagában is abszurd, absztrakt és bizarr, hogy három olyan jelzőt soroljak fel, melyek az értetlenséget és a viszolygást fejezik ki olyas dolgok iránt, melyeket nem tudunk egy előre gyártott panelbe beilleszteni.  Megfigyeltem, például, hogy az emberek – ha egyáltalán beszélgetnek – milyen gondolatokat osztanak meg másokkal és hogyan. Az a 70 év, amit e világon töltöttem lehetőség arra, hogy összevessem a korábbi idők viselkedési, kommunikációs, és kulturális szokásait a mostaniakkal. Nem ítélkezem, de a régebbi korokban több idő jutott egymásra, és jobban érdeklődtünk egymás iránt, mint ma. Manapság mindenki jóval többet tud a politikáról, a világban történt furcsaságokról, vagy olyan visszataszító dolgokról, melyeket még az ateisták is féltek felemlíteni. Ezt megint valamilyen „vívmányként” kellene elkönyvelnünk, holott nyílt támadás a személyiség és a tudat ellen. A vallások sok esetben segítenek az embereknek megtalálni „önmagukat” vagyis kapcsolatba kerülniük saját elméjükkel, tudatukkal, lelkükkel. Sőt esetenként alkalmasak arra is, hogy mindezeket magasabb szintre vigyék, és gyakran kiegyensúlyozottabbakká, nyíltabbakká, és másokra pozitív hatásra képes emberekké váljanak. Sajnos, néha ez semmi másra nem alkalmas, mint eltávolítani önmagunkat a legfontosabbtól: felfedezni elménk, tudatunk, együttvéve: lelkünk (!) velünk született sajátosságait, és ennek ismeretében jót cselekedjünk. A „jó”, mint elvont fogalom egymagában is képes jellemezni egy korszakot, ahogyan az eleve mindenkiben rejlő – az abszolút jóról „eltemetett” – tudást összevetjük a „kor” által módosított, lezüllött értelmezéssel. Nálam ez a vizsgálat nagyon korán elkezdődött, és életem végéig van szándékomban dolgozni a témán.

A kissé hosszúra nyúlt nevelési polémia után vessünk egy rövid pillantást a „valóság” közelebbi megismerésére. A már említett filmélmény csak azt támasztotta alá, amit mindig is tudtam, hogy a világ milyen kétes sikerrel járt az emberi jellem alakításában. Két ország, Amerika és Costa Rica polgárainak találkozásairól szól a 6 részes film. Eredeti szándékuktól eltérően, vagy éppen ezt nem felfedve a film sok tanulsággal szolgált erről.

Az ok, ami ennek a két országnak a polgárait összehozta egy bankár-kalandor fiának eltűnése volt. Nem maga a történet lényeges témánk szempontjából, hanem a vontatott cselekményű dokumentumfilm közben felvett beszélgetések és „szemtanúk” kihallgatása. Nem túl világos „nyomozás”, amit magánszemélyek, „szakértők” végeztek egy idegen országban. A végére kialakult véleményem szerint a Costa Ricai emberek, a világ legtermészetesebb módját választották ítéletük kifejezésére: folyamatosan félrevezették a film készítőit ugyanúgy, mint az eltűnt személy anyját, apját. Bár az apa volt mindközül a legkövetkezetesebb, hiszen mindenki „vallomásait” és viselkedését kétkedve fogadta. Nem szaporítva a szót, a „kutatás”, már-már elcsépelt módon, teljes eredménytelenséggel zárult, miközben számos „gyanúsított” és vélt helyszín, kutyás nyomozás és hasonlók tarkították az események közvetítését. Ami miatt témánkhoz kapcsolható, az a viselkedés, ahogyan a helyiek az orruknál fogva vezették a jólszituált amerikaiakat. Bizonyos esetekben olyan „valóságos” történeteket hallottunk személyekről, hivatalos vallomásokról, amelyekben – mint utóbb kiderült. a valóság egy szikrája sem volt fellelhető. Summa summarum: a gyilkosságnak látszó események, a több éves kutatás után „egyszerű” balesetté váltak, mikor egy vízmosásban megtalálták a fiú maradványait és személyes tárgyait. A hosszas kihallgatások során minden egyes személy „jó barátsággal” fordult a filmkészítők felé, és készséggel „világosították fel” őket az általuk „átélt” eseményekről, melyek szinte minden alkalommal ellentétesek voltak a korábbiakban tett „vallomásukkal”. Nos, mindebből csak az a tanulság vonható le, hogy az emberek pénzért, vagy csupán szórakozásból, néha dacból szinte önmagukat is „elvarázsolva” találnak ki történeteket. Így az alkalmasint megkísérelt „hazugságvizsgálat” is félrevezető lehet.

Mi történik a hazugság alkalmával a hazug és a félrevezetett emberek tudatában?

Ez a kérdés, és a – néha – meglelt valóság rávilágít arra, hogy miként működik az emberi tudat. Egy hasonló témájú (japán) filmalkotás – lényegesen jobban és valóban művészien – mutat be egy három szemtanú által elmesélt gyilkossági esetet. Ebben sokkal izgalmasabb az egyes emberek fizikai helyzete és pszichés „részvétele” az események idején és a felderítés során. Ez a film (kivonatosan leírva) azt veti fel, mennyire lehetséges a teljes valóság utólagos felidézése.

Ahhoz, hogy ez jobban lehetővé válhasson, olyan nevelés és oktatás szükséges, ami gyakorlatilag egyetlen hagyományban sem alakult még ki. Egy könyv volt, amiben a valóság és a „látóképesség” össze volt kapcsolva a Vidd hírét az igazaknak! Erről csupán annyit, hogy egy elképzelt (valósnak álcázott) történetben egy kihalásra ítélt ausztrál törzs életét követhettük nyomon, akik elmesélik egy idegennek életük történetét és együtt élik meg utolsó mezítlábas vándorútjukat Ausztrália belsején keresztül. Ebben egy misztikus esemény is szerepet kap, a „demokrácia” sajátos alkalmazása során, egy előreküldött tag hosszú távolléte ideje alatt a törzs őt váró része az egyik vezető révén értesül az illető helyzetéről és a vele történtekről aki „telepatikus” kapcsolatot létesített a felderítővel… Ennek „valóságát” a törzs alapvető szellemisége magyarázza: soha nem hazudnak… Ebből is fontos tanulság vonható le: egy idealizált világban az igazmondás nem bomlasztó, mint többször előadták különféle művekben, hanem ellenkezőleg: összetartó erő. A közösség tagjai annyira azonosak a valósággal és annyira bíznak egymásban, hogy szinte manifesztálódik náluk a „kollektív tudat”, vagyis „egy húron pendülnek” – zenei hasonlattal. Ezt lefordítva, semmi másról nincsen szó, mint az ismert jelenségről, mikor a házastársak kitalálják egymás gondolatait. „Felhívják egymást” úgy, hogy a telefon nyomógombját még meg sem nyomták. A mi esetünkben feleségemmel, sőt más családtagokkal is előfordult ez a hihetetlennek tűnő jelenség.

Milyen haszna van a „tiszta tudat” újrafelfedezésének?

A diszlexia tárgyalásakor figyelembe kell venni, hogy a gyermek még nem jutott el személyiségének elfogadásához, beillesztéséhez egy általa még nem jellemzett világba. Ezért a kifelé irányuló aktivitása kimerül felszínes jelenségekben, de „nem tartja érdemesnek az ismeretlen és félelmetes világot” arra, hogy közöljön valamit, illetve, hogy átvegyen valamit, aminek hasznával nincs tisztában. Itt megjegyzem, hogy természetes az írás-olvasás képességének megtanulása, annak ellenére, hogy maga a „dolog” távol van a természetben szükséges képességektől, melyek ott az egyén és a közösség túlélését szolgálják. Azonban az ember, mint szellemi idea saját elméjét, tudatát alig tudja mással megismerni, és a továbbiakban fejleszteni. Ebben a folyamatban számomra a digitális írás sokat segít. A korábban olvasott számos könyv, folyóirat, érdekes tudományos kiadvány, küllemében, és litográfiájában könnyen megközelíthető egy egyszerű szövegszerkesztő segítségével. A leírt, formázott szöveg szinte megelevenedik előttünk, így egyszeriben íróvá, és saját írásaink olvasójává is válunk. Ez lehetne a maga valójában szkizoid folyamat is, melyben egyszersmind két személy, az író és az olvasó is ugyanaz a személy. Azonban ez azért mégsem így van. Az ember ugyanis képes azonnal javítani, alakítani a „művén”, ellenben a klinikai skizofrén beteg nem tudja megkülönböztetni a benne „lakó” egyes személyeket. Más a helyzet a kézírással.

A kézírás az ember tudatának (jellemének/szellemének/személyiségének) lenyomata. A vizuális gondolkodás/látásmód(?!) olvasással kombinált fejlesztésére ad lehetőséget. Ehhez hasonló a kézzel készített tárgyak, szobrok személyre utaló volta. A kézírás azonban szándékában gondolatok másokkal való közlése, vagy primitívebb formában az átélt események naplója. Ez is alkalmas arra, hogy felidézzük korábbi események velünk kapcsolatos reflexióit, és szembeállítsuk a későbbiekkel. Egy folyamat ívét rajzolhatjuk meg így. Az utókor is többé-kevésbé hiteles lenyomatát kapja a személy által átszűrt történéseknek. Egy elhunyt személy jellemére, szellemi „kiterjedésére” is rávilágíthat az efféle érdekes olvasmány. A kézírás jellemet „kiismerő” tanulmányozása a grafológia, mely szintén alkalmas arra, hogy egy mások által készített jellemzés, hatást gyakoroljon az élet alakulására is. Persze, az is megfigyelhető, hogy számosan félnek attól, hogy mások jellemezzék őket. Érdekes volna ilyenkor belelátni az illető lelkébe… Engem kifejezetten izgalommal tölt el, ha valaki bármilyen előjelű jellemzést ad rólam. Azonnal megpróbálom összehasonlítani a magam által „készített” önjellemzést a mások által leírtakkal. A kézírás, azon túl, hogy önfegyelemre tanít, egyúttal a gondolatot is kordában tartja, sőt elmélyíti az adott nyelv ismeretét, helyesírását, ami kifejezetten hasznos a diszlexia (?) esetében, vagy beletekint az adott nyelvet beszélők gondolkodásmódjába, jellemébe, vérmérsékletébe, olyan személyes információkat is tartalmaz, mint akár az ujjlenyomat. Ez már újból a „rezgések tudományának” rejtelmeibe visz, mikor egy tárgy, vagy személy „más módon” való megtalálása szóba jön. Csak egy adalék még a korábbiakhoz: feleségem kb. egy hónapja elvesztette egy kis ezüst fülbevalóját. Az ilyenkor szokásos „nyomozás” a helyszínt valószínűsítette, azonban a tárgy akkor nem került elő. Kisebbik fiam utána nem sokkal lenézett a házunk melletti parkoló kövére, és megtalálta a kissé deformálódott ékszert. Ha valami egyszer történik, véletlen. Velem egy kamaszkori táborozás alkalmával, mikor többed magammal egy erdős hegyoldalon kaptattunk felfelé, ahol gyalogösvény sem vezetett, pár lépés alatt két (!) varrótűt is találtam. Szokásom volt a földet nézni általában. Az ismétlődések későbbi szellem kalandomnak is központi szereplői, de addig hadd mondjam el, mi történt újfent a feleségemmel: A házunktól több száz kilométerre megint elvesztette az egyik fülbevalóját miközben a kis unokánkkal sétált. Már letett róla, és egy alkalommal a sajnálatos esemény után, szinte önkéntelenül lenézett a lába elé: az inkriminált kis tárgy ott hevert… Ez az ismétlődés már komoly tanulságokkal szolgálhat a kifinomult érzékek dolgában… Egy (remélhetőleg) záró gondolat ebben a témában: az amerikai dokumentumfilm esetében a „finom érzékelés” képessége az apában volt a legkifejezettebb. Ettől függetlenül, a stábból nem volt senki, akinek eszébe jutott volna, hogy esetleg érdemes lenne bevonni egy „parafenomént”, mint számos más esetben – sikerrel. Ez ugyanis lerövidítette volna a kutatást, bár nem hozott volna annyi következtetésre alkalmat a kétféle viselkedésű és kultúrájú társasággal kapcsolatban…

Az emberek az addig rögzült szemléletmód miatt az olvasás közben, ha efféle „misztikus és tudománytalan” mondatokkal találkoznak, az egész iromány értelmét és valóságtartalmát megkérdőjelezik. Azt is lehet mondani, hogy a szkeptikusokat és a „hívőket” az ilyen szöveg elkülöníti. Tál magvas következtetésekre nem ad módot ez a viselkedés, legfeljebb azt jelzi, ki milyen mértékben „szennyezett” a „hivatalos” világnézet dogmáival. Volt szerencsém együtt lenni egy kórházi főorvossal, aki teljes figyelemmel és érdeklődéssel viszonyult a klasszikus radiesztéziához, mellyel az embert és a vele kapcsolatba kerülő „dolgokat” lehet minősíteni. Ez a személyes rálátás, és érzékelés sok praktizáló orvosnak komoly támpontot nyújt és nyújtott a betegnek felírt orvosságok „elfogadhatósága” tekintetében. Az egészségügy és orvostudomány megengedi minden orvos számára, hogy kísérletezzen újabb és újabb szerekkel a gyógyítás érdekében, mialatt van egy lehetőség, amivel ki lehet zárni az allergiát, vagy súlyos esetben károsodást okozó szereket. Ami a feltalálók és találmányaik esetében is megfigyelhető, hogy az arra „illetékes” ítészek úgy nyilvánítanak véleményt általuk még fel sem fogható jelenségekről és gondolatokról, hogy egy csepp lelkiismeret furdalásuk sincsen. Ennél még rosszabb, hogy a feltaláló által (szinte mindig) elsorolt gazdasági és országunkra elementárisan pozitív hatással bíró találmány hatásait és hasznát részletesen leírják. Még elképzelni is mesébe illő volna, ha legalább az országot irányító vezetők közelében ott volna egy „általános tanácsadó”, aki véleményével segítené a törvényszerűen nem polihisztor politikai-gazdasági vezetőket a „dolog” rendkívüliségének felismerésében. Szinte elképzelhetetlen, hogy a mai napig alig akadt olyan világraszóló ötlet, újdonság – különösen az energetikában vagy a járműgyártásban – amit az állam teljes egészében felkarolt volna. Érdekes számomra továbbá, hogy a megismert találmányok hasznának és az ország felemelésében játszott rendkívüli szerepének megítélésében az átlagember szinte egyöntetűen támogatná a feltalálót. Valószínűleg olyan titkolt és közvéleménnyel nem ismertetett szempontok akadályozzák ezen csodás tervek megvalósulását, melyek nem tartják fontosnak az ország és a benne lakó emberek érdekeit…

Nos, ennyit a nevelés, a valóság, a tudat, az elme, és a gondolkodás összefüggéseiről, a különleges érzékekről, a tisztánlátás hasznáról, valamint az általános szemléletről… Azért, végezetül egyet még megpróbálhat az oktatási kormányzat: lecsökkentheti az osztálylétszámot, és egyúttal emelheti az alkalmazott tanárok számát.

 

Ámen!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.