Írta: Kövi Gábor

2011. április 09.

 Kék madár

  Nagyképűségem teljes tudatában kijelentem: manapság senki (?) sem tudja, vagy csak nem érzékeli, hogy mi is a valódi boldogság. Jelen írás folyamattudat gondolkodás alapján készült. Eszerint, a boldogságra való képesség, és hajlam, a magzati korban, vagy még a szülők fogantatáskori pillanata szerinti állapota alapján dől el és pattan ki a csírája. De ez nem jelenti azt, hogy a születés és az azt követő időszak szerepe eltörpül.

/Azt a dogmát akarom megcáfolni, miszerint a boldogság a viszonylagosság szubjektív megélése, rendkívül rövid és mindig eltűnő illúziója./

 Nem nehéz elképzelni, hogy egy olyan család gyermeke, ahol a szülők háborús övezetből szökve nemzik őt, ugyanolyan „sansszal” indul, mint egy tiszta természetben, nyugalomban, természetes életmódban élő, kiegyensúlyozott szülőpár kicsinye. Sokan kárhoztatják múltjukat azért, mert ők megkeseredett, depressziós, kiégett lelkű emberekké váltak. Ez jórészt a génekkel hozott rémület és bizonytalanság, a vadállat rémülete és bizonytalansága, és érthető mindenki számára. Az ilyen embernek sok türelemre és szeretetre van szüksége. De nem élhet vissza egyoldalúan múltjával senki. Mégis megteszik sokan, mikor bajba kerülve szóba hozzák „sanyarú gyermekkorukat”. Ez a könnyű válasz a kérdésre, de nem ad felmentést olyan cselekedetekre, melyek lelkiismereten és öntudaton múlnak.

 De mielőtt eltérnénk tárgyunkról, mélyedjünk bele a „boldogságtudomány” rejtélyes és sötét világába.

  Jelen korunk, mely nem igazán nevezhető boldog aranykornak, mégis nyújt némi reményt a boldogságra. De előbb tisztázzuk mi is a boldogság?

 A boldogság a viszonylagosság pillanata ebben a züllött korszakban. De véleményem szerint …e/rr/bb/ől ….„mindenki egyaránt t/v/ehet”…. – nagy költőnktől kölcsönzött idézet elferdítésével. Ugyanis, nagyon szélsőséges és egyedül álló véleményem szerint a boldogság mindenki által elérhető és megtartható folyamatos állapot.

 Mire alapozom én mindezt?

  Először is a viszonylagosság:

 Kezdve a születéssel.

 Anyaméhben:

 Jó itt lenni: meleg, sötét, lebegés, jóleső hangok, nem enni, nem fázni, nem félni, biztonság.

 Születés: Rossz, félelem, fájdalom, szorítás, fuldoklás, hideg levegő, gravitáció, fények, félelmetes hangok, hideg idegen anyagok, sok ismeretlen mozgás, lények körül, fájdalmas szorítás, nyomás, dörzsölés, szúrás; hatalmas, félelmetes.

 Boldogság: puha, meleg, enni, jó, levegő, száraz, kellemes, jóleső hangok, simogatás.

 /Elképzelhető, ha mindez rideg, éhség, félelemmel teli, kemény, nyirkos, hideg és fájdalmas; ütésekkel, erős, és félelmetes hangokkal teli, akkor minden másként alakul. De az is hasonlóan rossz kezdet, ha szüléskor komplikációk lépnek fel, és a születés pillanatában szakszerűtlen, vagy kényszerűen szakszerűtlen a csecsemővel való foglalkozás, és még az anyától is elszakítják, halál, betegség, fertőzésveszély stb. miatt, valamint inkubátorban tartják, anyagokkal, gyógyszerekkel kezelik, esetleg kábítják is./

 Ez az első találkozás a „való világgal” drámai hatással bír a kisded egész életére. Ha a szülők ezeket a negatív első élményeket túlzó gondoskodással, féltéssel, babusgatással, kényeztetéssel próbálják ellensúlyozni, majdnem nagyobb hibát követnek el, mintha az egészet figyelmen kívül hagynák. Véleményem (kevesen osztják) szerint, a babával ugyanúgy kell bánni, mint bármely más emberrel, csak a folytonos figyelem és tisztelet jegyében a szükséges támogatás és a megfelelő szabadság összhangjának érzékeny megtartásával. Nagyon nehéz, de kötelező a gügyögés nélküli tiszta beszéd a baba közelében, és a vele való kommunikációban! Nem kevésbé fontos, a nyugodt, kiegyensúlyozott hangulat, és a szokatlanul erős hatások kiküszöbölése. A hirtelen és tartós erős zaj, éles hangok, vagy tompa, ritmikus dörömbölés, akár halkan is, de folyamatosan, igen ártalmas lehet a kis ember szellemi-lelki fejlődésére.

 – Folytatva a születés, természetes és békés módjának szerencsés esete szerint:

 Emésztés, kellemetlen feszítés, csavarás, fájdalom, szokatlan, félelmetes, ebből menekülni.

 Boldogság: meleg, üresség, kellemes…

 – Viszkető, kellemetlen, ragacsos, szagok, új, nem jó érzések, hideg, mozgatás, kényelmetlen, zajok, dörzsölés, ebből menekülni…

 Boldogság: kellemes meleg, száraz, puha, enni, jóleső, tele, alvás, jó lenni…

 Feszítő, kellemetlen, fájdalom, csavarás, félelmetes…

 …és így tovább…

 Talán nem kell lefordítanom „felnőtt” nyelvre, hogy eközben mi is történt…

  A kicsiny további élete is tele van kellemes és kellemetlen, sőt fájdalmas (oltások, orvosi vizsgálatok, esetleg műtétek, mint mandulaeltávolítás stb.) beavatkozások sorával.

  Megint nagyon szélsőséges, és egyedülálló véleményem szerint, ezek közül, számos kihagyható, mint: oltások, beavatkozások, vizsgálatok egy része, „fertőzések” kezelése, vérvételek, műtétek, mint mandula és vakbél eltávolítás…

 Hogyan, és miért?

 Azért, mert létezik egy olyan természetes, és egyszerű módja az életnek, melynél soha nincs szükséges efféle „civilizációs vívmányokra”. Mindez pedig csupán az étkezés speciális módjának könnyű és élvezetes alkalmazásával kivitelezhető.

  Könnyű belátni, hogy a jelenlegi gyakorlat szerint a boldogság, nem csak a kezdeti életszakaszban hullámzó, kellemes-kellemetlen szakaszok köztes, és rövid pillanatait jelenti, hanem a későbbi életkorban következő még kellemetlenebb, és még fájdalmasabb történések, lassanként egyre rövidebb és ritkább alkalmakat teremtenek a boldogság érzése számára.

  Ezért megértem azt, ha egy civilizált ember önmaga kezébe veszi a boldogság létrehozásának természetes módja helyett a művi „boldogítás” eszközeit.

 Van egy, szigorúan 18 éven felülieknek szóló „boldogságszérum”, mégpedig a szexualitás.

 A szerelem, ami nem, vagy nem mindig azonos a szexualitással, ugyancsak egyfajta boldogság, sőt egyesek szerint, az maga a boldogság. Ehhez, mindig társul egy kevés szexualitás is, még ha nem is tudatosul a kezdeti időkben. Nem feledve, hogy a szoptató anya is egyfajta „szexuális” élményt él át, mikor kisgyermeke a melleit szopja. Ezt ugyebár „illetlenség” felemlíteni, pedig az anya-gyermek kapcsolatban igen lényeges pont. Nem kétséges, hogy azok a gyermekek (sok „fejlett” országban már alig-alig szoptatják kicsinyeiket az anyák, a különféle aberrált divatszokások és a még aberráltabb implantátumok miatt), akik tápszeren kénytelenek felnőni, ráadásul, sőt természetellenesen, mesterséges, hőkezelt és idegen anyagokkal „felturbózott” tápszereken; azok milyen viszonyban vannak szülőanyjukkal, és pláne a testi jóérzések hiányában mindennel…

  Mindennek függvényében, egyrészt próbál a ma társadalma szabadulni a drogok rabságából, tiltva, üldözve azt, véleményem szerint helyesen, de eközben mindent megtesz, tudva, és tudatlanul azért, hogy az emberek minél jobban kiéhezzenek a boldogságra. Nem csak „anyagokkal” lehet azonban boldogságot színlelve létrehozni. Ezek sokszor még a tényleges tudati drogoknál jobban mérgezik az emberi lelkeket. Ilyenek a hamis mítoszok, melyek olyan mesterséges tényezőkkel helyezik egy szintre a boldogságot, mint pénz, rang, házasság, hatalom, jólét, utazás, az evés-ivás túlzó és életidegen módja, agresszivitás kiélése, az „élvezetek” habzsolása stb.

  Belátható, hogy az élet nem akkor boldog, ha semmi nehézséget, és fájdalmat nem élünk át, hanem akkor és úgy, ha a tevékenységeink, életünk irányítása, mások tisztelete, és a mások iránti jó tettek boldogító voltának kiélése, a harmonikus baráti és partneri viszonyok alakítják a boldogsággal kapcsolatos tapasztalatainkat, intelligenciánkat, a nehézségek kezeléséhez szükséges türelem, és erős egészség segítségével.

  Mindez még akár egy civilizációs életstílus keretein belül is elképzelhető volna…, ha…

  De sajnos ez sok ok miatt lehetetlen. Ezért pedig egyedül a Rendszer okolható. Ugyanis, az állandóan kipellengérezett Hatalom, és a vele kéz a kézben járó kényelmi megszokások, egyre fásultabbá és érzéketlenebbé teszik a jelenkori embert a boldogság megélése iránt. Túlzó vágyak, kielégítetlenséggel párosulva,  a válság gondolatának, az apokalipszisnek az állandó felemlítése általi bizonytalanságban, fertőzések, és háborúk rémképei közepette vergődő ember képtelen mással megközelíteni a boldogságot, mint olyan, számára elérhető „dolgokkal”, mint olcsó és züllesztő krimikkel, horrorral, vagy nyálas romantikával, vagy „legális” drogokkal, melyeket a médiumok szándékosan preferálnak, és esetleg a robot kábító, és önpusztító módjának gyakorlása által. Mindig közbevetve, hogy az evés felhasználása, mint kábítószer, valóságosan függőséget okozó anyagok segítségével, a civilizáció rejtett, és gonosz trükkje, a fogyasztásra való késztetés, és a tudatok teljes elfoglalása érdekében. A csupán kevesek számára elérhető „gondtalan gazdagság, fádalom nélküli, semmittevés” pedig sokkal gonoszabb hatást tesz az emberi lélekre, mint azt azok hinnék, akik erre vágyva tönkre kínozzák magukat robottal, teljesen értelmetlenül.

  Mi vezet ki bennünket ebből az ördögi körből?

  Most jön az a rész, mikor én Önök helyett…,  megmondom, hogy mi is az igazi boldogság.

  Mielőtt ezt tenném, tudatában vagyok annak, hogy mindenki, aki ezt olvassa, a következő szitkot ereszti meg felém:

 Mitképzelszteöcsihogymegmondondnekemmiaboldogsághe? És ez még a legenyhébb. Tehát, senki se higgye, hogy a megvetés, vagy a lekicsinylés szándéka vezérelt, mikor ezt az írást fontolgattam! Sőt: az a jó szándék, ami születésem óta ver engem, hogy minden áron segíteni akarok másokon. Persze úgy, hogy magamon is segítek, hiszen, honnan is tudnám, mi a jó, ha én nem próbáltam? Ez sokak szerint önzés, és kivitelezésében minimum szemtelenség, ha nem pofátlanság. Nos az önzés dolgában is a hatalom rossz fogalmazását kell felemlítenem, mert ezek szerint, minden önzés, ami arra irányul, hogy nekem jó legyen. Pedig, tudtommal, és hitem szerint: a jót csak akkor tudom mások felé közvetíteni, ha magam is átélem. Vagyis a világ érzékelése önmagunkból kiinduló folyamat. Ezért azt megfogalmazni és átadni, hogy mit jelent a jó, csak akkor lehetséges, ha önmagunk ebben élünk és ezt sugározzuk mások felé. Ezért pedig a boldogság egyet jelent a jó megélésével és átadásával.

  Ugyebár manapság elképzelhetetlen az, ha valaki valamilyen jót felfedez, őszintén átadja másoknak!? Mindenki ennek a hamis tudatában él. Vagyis, féltékenyen kell őrizni mindent, amit megszereztünk, mert, ha mások is tudomást szereznek erről, akkor ebből neked is már kevesebb öröm marad. Pedig a kategóriák élesen elkülönülnek egymástól. Tehát a jó és a rossz nem keveredhet. A rossz is és a jó is csak önmagával vegyíthető. Ha a rosszhoz adunk egy kis jót, attól az még rossz marad. De ha a jóhoz adunk egy kis rosszat, az attól már sajnos rosszá válik. Azonban, ha a jót másoknak is adjuk, attól egyáltalán nem lesz kevesebb, sőt…

    Erre mondhatják, hogy a világ unalmasabb volna, ha csak jó volna és rossz nem…

 Én ebben erősen kételkedem. Ez a cinikusok érvelése, és azért lehetséges, hogy sokan bedőlnek neki, mert szinte senki sem tudta elérni az igazi boldogság érzését, mert mindig csorbította valami kiábrándító, vagy züllesztő hatás.

 Erre meg azt válaszolhatják, hogy „Nem élhetünk burokban. A világ sokfélesége hatással van ránk is.” Ezzel is egyetértek, de a boldogságra való törekvés olyan „vírus”, ami könnyen terjeszthető, és idővel „megfertőzheti” azokat is, akik jelenleg azzal élik ki boldogságvágyukat, hogy másokat boldogtalanságba taszítanak. Nem kell ennek mindig így lennie!

  „Ez valami újkori kereszténység, vagy agymosás akar lenni?”

 Korántsem, csupán a sötétségben támadó friss szellő, ami mindenkiben fellobbanthatja a remény parazsát.

  Ugyanis van remény. Ez pedig itt van előttünk. Aki képes megszabadítani magát a civilizációs dogmák és kényszercselekvések, fogyasztói szokások, züllesztő gondolatok és tettek, valamint a mesterséges, ártalmas, rossz érzéseket, krónikus betegségeket, gyenge testet és silány lelket képező un. „ételek” függőségétől, és felfedezi azt a soha nem tapasztalt érzést, ami önmagában is boldogító, hogy milyen könnyű magunkat békés, senkinek sem ártó, egészséges, erős lényekké építeni csupán a zöld világ zöld és mindenféle színű növényei által, kiemelve, hogy csakis a maguk természetes, kezeletlen módján élünk velük és általuk; megtapasztalhatja, hogy létezik a boldogságnak egy olyan szintje, mely még a fájdalmat is barátjának és tanítójának tekinti. De hozzátéve persze, hogy ez egy olyan tanulási folyamat, mely csak közösségben végezhető, hiszen egy magányosan önmagát boldogító ember bármennyire is jó az, amit tesz önmagával, haszontalan, mert megtartja a jót magának és ez a valódi önzés, bármilyen ártalmatlannak is tűnik. Sajnos manapság illetlen dolog mások étkezését bírálni, ami önmagában is hamis és emberietlen nézeten alapul, közönyből táplálkozik, valamint abból a kényelmes és önző alapból indul ki, hogy „jobb nem beavatkozni mások dolgába, mert még rajtunk verik el a port…”. Nem titok, hogy ennek oka megint a fogyasztói manipulációban rejlik, hiszen minél több a fogyasztásból kivont, úgymond „egészséges” és mértékletesen élő ember, annál nagyobb veszélyt jelent ez magára a „jól prosperáló” rendszerre nézve.

 Nos a labda már az Önök térfelén van.

 Ha tudni szeretnék azt, hogy miként élem én meg, közel 64 (67) éves korban a boldogságot, akkor felsorolhatom mindazt, ami nap, mint nap boldogsággal tölt el, akár ez, mármint az írás, akár a zenélés, vagy a természetben való „levés”, vagy a nehézségek leküzdésének öröme, vagy, mint mostanában, a gyógyulás hihetetlen és új érzése, megtapasztalva újra és újra, hogy a gyengeség nem életkori sajátosság, és az egészség sem az, sőt az egészség szintje egyre feljebb emelhető, és ennek érzékelése önmagában is boldogít. Szóval elmondhatnám, hogy mindennapjaimban mennyi rész van, ami boldoggá tesz, de ez Önöket még sem meg nem győzi, ami egyáltalán nem áll szándékomban, sem boldoggá nem teszi. De talán sikerült valamit közvetítenem abból a hitből, ami csak nagyon lassan, évtizedek alatt erősödött bennem a mai mértékig, és egyszer Önök is ki akarnak menekülni abból a csapdából, amit a civilizáció épített fel, az Önök tevőleges és tudatlan támogatásával…!