Jóléti árvaság

Sokszor találom magam szemben ezzel a jelenséggel. Fogadni mernék arra, hogy ez szinte senkinek sem tűnt fel eddig. Nehéz is megfogalmazni azt a fura helyzetet, ahogyan az egzisztenciálisan fejlett, vagy más szóval: „jól szituált” polgár elhagyatott abban a világban, mely előtt tulajdonképpen sikeres, irigyelt életet él. Ez az elhagyatottság abból az ambivalens érzésből fakad, amiben szinte bármit elérhetünk, csak éppen minden cselekedetünk lelkünk-testünk-elménk ellen való.

Tanulmány

 Minden olyan esetben, mikor egy embert szenvedni látok, feltámad bennem a segítés vágya. Jól tudom, hogy gyakran érthetetlen vagy elérhetetlen az a szemlélet mások számára, amelyhez sok év alatt eljutottam. Számomra egyszerű és jól felfogható rend az, ami másoknak lehet, hogy kaotikus, értelmetlen, sőt talán bizonyos fokig elmebeteg is. Ugyanakkor, ha ebből a látszólag zavaros és értelmezhetetlen „valamiből” néhány egyszerű megoldással segíteni tudnék embereken, egyúttal magán a jelenlegi pusztuló világon is; ha néhányan ráébrednének, mennyire rossz úton járnak, falakba ütközöm, mert inkább a szenvedést választják az olcsó és könnyű gyógyulás helyett. Hiszen, minden eddigi tapasztalatuk, és a pénzre, sikerre vezető módszereik csődöt mondanának, ha csupán pár csekélységgel megoldódnának testi-lelki gondjaik. Hogy is tudnám nekik megmagyarázni, hogy az igazán fontos dolgokhoz nem pénzre van szükség? Amit eddig megtanultak, hogy csak a pénz juttatja őket még több előnyhöz, és most mégsem képesek jól érezni magukat, hiába gyűlik még több pénz a bankszámlájukra. Pontosan azok járnak a legrosszabbul, akikben maradt még némi emberség a tülekedés és mások legyűrése közben is. Főleg azért érzem ezt így, mert a többiek szóba sem állnak velem. Ők, akik már megszenvedik az árvaságot, az elhagyatottság érzését, rendezett családi körülmények között, mindennel, ami számukra értéket jelent, eljutnak egy olyan pontra az életükben, mikor előttem a kiábrándult, fájdalmat arcukon viselő emberként jelennek meg. Ehhez az állapothoz tartozik egy önmagukról való teljes tudatlanság, az a kudarcérzés, hogy miért nem tud segíteni rajtuk az a világ, aminek pedig hűséges és eminens tagjai? Vajon nem lehet-e valami baj az eddigi szemléletükkel, csak nem az okozza azt a képtelen helyzetet, amit átélnek? Mindenük megvan ahhoz, hogy „élvezzék” az életet, mármint azt, amit eddig annak hittek, mégsem képesek mindezt fizikailag átélni, a fájdalom miatt. Szembetalálják magukat az élet téves felfogásának következményeivel, de a tragikus mégis az, hogy utolsó pillanatig nem képesek elszakadni attól, ami a látszólagos sikereikhez vezetett. Mást nem tehetek, minthogy a számukra megfelelő út jelzőcölöpeit megmutatom nekik. Netes fogalmat használva, „linkeket” adok ahhoz, hogy továbbhaladjanak, és végül visszanyerjék vitalitásukat, reménységüket, amit most éppen elveszíteni látszanak. De kiolvasom tekintetükből azt az irántam való sajnálatot, amiben az is megjelenik, hogy igazán nem hihetek én efféle ostobaságokban. Azt persze nem látják, (miért is gondolom, hogy nyilvánvaló?), hogy engem valamilyen csoda folytán mégis fenntart és energiával tölt el az, ami az ő szemükben nem létezik, vagy egyszerűen csak inkompatibilis világukkal. Már azon túl vagyunk, hogy a hozzám hasonlókat varázslónak, vagy dervisnek tekintsék, mert ezek a szerepek időközben – nem kevés Rendszerbéli igyekezettel, és fondorlattal – csúfosan megbuktak. Varázslók és dervisek csak a múltban, vagyis a mesékben léteztek. Akkor, mikor se MRI, se CT, se őssejt-terápia, se jól felszerelt kutatólaboratóriumok, Nobel díjas tudósok, csodás technikai arzenál nem állt készen a pénzzel bőven rendelkezők gyógyítására. Egy hátfájás, aminek – többek között – az atlaszcsigolya ficamának helyreigazításával véget lehet vetni, vagy néhány simító mozdulattal, esetleg sófürdővel enyhíteni lehetne, azért vezet végül csípőprotézishez, vagy mozgáskorlátozottsághoz, mert hihetetlen, hogy csak ennyivel megszüntethető. Mikor a technika és a pénz nem segít, nem segíthet az egyszerű és természetes módszer, vagy az öngyógyítás, aminek része a torna, jóga, és más önmegfigyeléssel megvalósítható praktika. Legalább is ez az életüket fenntartó dogma. Lassanként a tényleges magukra hagyottsághoz is eljutnak, mikor egy ágyhoz, vagy egy tolószékhez lesznek láncolva. De – mint ahogyan meg is történik – ugyanezek az emberek elfogadják ezt is, mivel „vallásukba” beilleszkedik, hogy a betegség is az élet része, és tűrni igazán magasrendű emberi lélekre vall. Ráadásul, azt még csak valahogyan elfogadnák, ha én ebből élnék, hogy különféle tanácsokat osztogatok, és ráadásul ez a jólét látszana is rajtam…, de hogy mindezt ingyen, világos nappal, akár az utca aszfaltján teszem, vagy egy üzletben vásárlás közben, az már végképp illetlen és szabálytalan viselkedés a szemükben. Tény, hogy nem halk zeneszóval és vonzó fiatal lányokkal a háttérben adom elő a pár szavas segítő mondataimat, de akkor sem értem, hogy ami egyszerű, könnyen elérhető, olcsó, gyors (bár a türelmet és a kitartást nem nélkülöző), miért nem érdemes legalább arra, hogy kipróbálják? Mert az igazsághoz hozzátartozik, hogy a lelkükben levő ellenkezés meggátolja őket ebben. A láthatatlan árvaság könyörgése csak az arcukról tükröződik, és szemeikben pislákol: segítsen már valaki! A magány és a kiábrándultság egyre jobban hatalmába keríti őket. Mert a fájdalomban mindannyian egyedül vagyunk…