Entrópia

 

Fotó: Tóth Péter

Fotó: Tóth Péter

Entrópia

 Mikor egy ilyen, idegenszerű, sokak számára ismeretlenül csengő fogalomba botlunk, gyorsan továbblapozunk, mert az értelmetlen szavak stresszként hatnak az elmére. Azonban érdemes mélyebbre merülni a fogalom tágabb értelmezésébe, mert furcsa és tanulságos kapcsolatokra bukkanhatunk, még korunk szellemi bajainak forrásaira is.

 Sokat emlegettem a züllést, mint az értelem ideájának, és a szellem óhajtott emelkedésének fordítottját. A címben jelzett fogalom magyarázata (rendezetlenség foka) jól jellemzi a filozófiába átültetett formájában, azt a téveszmét, ami voltaképpen gyökerét képezi a jelenlegi világrendszer ideológiájának. Úgy tekintenek az entrópiára, mintha az ember legfőbb kötelessége az volna, hogy a rendezetlenség ellentétét (negentrópia) valamiféle tevékenységgel (fejlődés) önmaga hozza létre. Azonban az entrópia, csupán a folyamatok egyik fázisa. Olyan ez, mintha az ember (és minden tüdővel rendelkező lény) légzését, csupán a kilégzéssel jellemeznénk. Azonban az entrópia, együtt kell, hogy járjon a negentrópiával. Nehéz elképzelni, bár Stephen_Hawking egy elméletében kimondta, hogy létezhet olyan megsemmisülés, ami nem jár energiakiáramlással.  Tehát, mintha olyan élőlényt fedeznénk fel, ami csak kilélegzik… De mi van a belégzéssel? Ha a gondolati kísérletet végigvezetjük, és a „fejlődést”, (negentrópia) belégzésként értelmezzük, a civilizáció alapeszméje a korlátlan belégzés, vagyis az erőforrások vég nélküli felhasználása, és a rendezettség totális uralma. Hogy még csak véletlenül se kerülhessen rendezetlen elem a rendszerbe. Eme folyamat utolsó stádiumában vagyunk ma… Kevesen képesek szembenézni azzal, hogy a civilizáció a teljes Univerzum megsemmisítésére törekszik, miközben deklarálva a rend és a teljes ellenőrzés, víziója hajtja, vagy – másképp szólva – az összes tudás megszerzését és ezzel a rend legmagasabb szintjének elérését tűzte ki célul.  Nehéz is tudomásul venni, hogy mindig lesz valami, amit nem ismerünk, és nem ellenőrizhetünk.  Ezen elv, vagy inkább rögeszme manifesztációja a megapolisz. Előbb a világállam, majd a teljes bolygót elfoglaló város. Ezzel „természetesen” a természetet teljességgel megszüntetnénk. Egy mai városi, végképp a kényelem és látszatrend megszállottjaként, ezt a jövőbe kivetített rémálmot elfogadhatónak, sőt megkérdőjelezhetetlennek, elkerülhetetlennek tarthatja. Ennek érdekében tevékenykedhet, és mindenkit, aki ezt elutasítja, lázadónak, terroristának, globalizmus-ellenesnek bélyegezheti.

Ilyen gondolatok, csak olyan elmékben foganhatnak meg, melyek teljesen elvakultan, csakis ezt a fajta emberi életet tudják elképzelni a bolygón. Ugyanakkor az entrópiát valósítják, meg, amint a jelenleg még visszaállítható „isteni”, vagy más néven természetes életet módszeresen kiirtják a Földről. Amint a fogalom átkerült a filozófiába, ez a beteges életelv „tudományos” színezetű bázist talált magának. Csakhogy, az ember gyakorlati életével, miközben küzd az állandó süllyedéssel, ezért sziszifuszi módon, értelmetlenül cselekszik saját ősi gyökerei ellenében, látszatra létrehozva egy „jól működő” technikai civilizációt, egyre jobban visszazuhan abba a szellemi alagsorba”, ahonnan való „kiemelkedésére” olyannyira büszke. De az önmaga által ásott verembe esik folyton, hiába minden igyekezete. „Ami elromolhat, el is romlik.” – mondja Murphy… Aki esetleg nem ismerné, ő az, aki nem létezik, mégis mindenki rá hivatkozik, amióta ez a gondolat „személyében testet öltött.” Az az illető, aki megalkotta ezt a figurát, jól ismeri az emberiség jelenlegi legnagyobb problémájának okait. De ez a probléma csak egy ilyen civilizációban létezik, mivel ezt mi magunk alkottuk ilyenre.

Mégis, mi lehet az ember egyetlen kiútja az entrópiából?

Nézzük meg, mi volna a földi élettel, az ember nélkül? – az entrópiát egyoldalúan értelmezők szerint, előbb omolna össze, mint az ember jelenlétével. Persze, ezt még így senki sem mondta ki, de minden megnyilvánulásukban így tesznek azok, akik a fejlődésben vallásosan hisznek. Annyira elcsépelt, hogy már szinte félve írom le: a természet körforgásában való aktív részvétel az egyetlen kiút. Vagyis, nem az ember lesz az, aki megmondja, mit tegyen a természet, hanem megfigyeli, tiszteli, alkalmazza, segíti, együtt él vele és általa. Azzal, hogy látszatra valódi képletek, anyagok, rendszerek létrehozhatók, még nem jelenti azt, hogy ezek beilleszthetők abba a nagy rendszerbe, ami az Univerzumot alkotja. Ha kizárjuk a külső rendszereket, és zárt rendszert hozunk létre, amiben technikailag lehetséges formákat alkotunk, és azokhoz eddig nem látott használati módokat hozunk létre, így látszatcselekvést, látszatgondolkodást, és látszatéletet élhetünk, abban a hiszemben, hogy ez minőségbeli emelkedést jelent, korábbi „sivár, földhözragadt, természetfüggő” létünkhöz képest, olyan spirálba kerülünk, amely végén a megsemmisülés vár. Mondhatjuk erre azt is, hogy végül a Nagy Rend felemészti az ember hangyaigyekezetét, melyben valami korszakalkotót próbált „teremteni”. Azonban, ha átlátható és prognosztizálható a vég, talán nem kéne folytatni az arra vezető utat. Nem tartható az a vélekedés, hogy a természettel való napi küzdelem lealacsonyító. Ellenkezőleg: a természet, a hozzá forduló, és benne bízó embert, ugyanúgy befogadja és élteti, mint a minket (még) körülvevő, talán elég erőt mutatni képes életcsírát. Ez a spirituális kincs, ami a természetben, a természet megnyilvánulásainak figyelemmel kísérése révén hozzánk eljut, megállíthatja azt a szellemi romlást, melyben az embervilág eddig felépített szerkezete most omlik össze, feledve összes eddigi tapasztalatát, ennek elkerülésére. A kisszerű, rövidlátó, önző hatalmi horda mindent feláldozna, hogy a már elképzelhetetlenül óriási anyagi természetű vagyonával leigázza a minden pusztulásból újjáéledő, jóra elkötelezett emberi szellemet. Ez most sem fog sikerülni, de a „betervezett” áldozatok száma túl nagy lehet ahhoz, hogy ezután még embernek hívhassuk magunkat.

Mi lehetne az, ami ezt a sötét jövőt visszájára fordíthatná?

Ahogyan a civilizáció jelenlegi formája az emberi szellem betegsége, amely ez ellen a folyamat ellen való szakadatlan küzdelem, látszatra egy természeti jelenséggel (entrópia) is leírható, ezzel tévútra terelhető az az eszme, ami képes volna egy eredeti, közvetlenül természetes, értelmes emberfaj majdani „átszellemítésére”.

Ez – mondhatni – „zseniális” sakkhúzás a hatalmon lévők részéről, elültetve a mindenképpen bekövetkező pusztulás alternatívájaként ezt a kifáradt, kezdettől fogva életképtelen létformát, amiben jelenleg élünk. Ezért minden áron képesek vagyunk feláldozni azt a maradék szépséget, értéket, melyet a természet egyedül nyújthat minden embernek? Mintegy: „magunk mögött hagyva” azt a múltat, melyben még létezhetett fennmaradni tudó organikus földi lét? „Előre” tekintve – ami voltaképpen tragikus önfeladó visszalépés – az emberiség olyan korba léphet, amiből tényleg nincs visszaút.

Egyetlen lehetőség tehát a szellemi egészség visszaállítása. Ezt nem lehet a testi egészségnél alkalmazott „gyógyszerek” analógiájaként, holmi dogmákkal, újabb vallásokkal ugyanolyan ostoba és szellemileg béna motyogógépekké téve „rehabilitálni” a gondolkodásra érett és képes embert, mint, amit a technika eddig már „megvalósított” az eszközök használata révén. Nemhogy kimagasló értelmet, de az élethez szükséges legkevesebb természeti tudást sem adott a számtalan szerkezet és eszköz, amit az ember azért talált ki, hogy jóllakassa mohó „alkotóvágyát”, ami nem más, mint a mesterséges rendszerben burjánzó értelmetlenség. De önmagát is elszegényíti ez a denaturált gondolatszegénység, mert érzelmek nem társulnak hozzá. Hiába nevezünk egy országúti gyilkológépet „műszaki csúcsteljesítmény”-nek, akkor is ugyanúgy „entropikus” lesz, ha egy fának, vagy egy másik, őrülten száguldó vagyont érő szemétnek ütközik.

Nem kérdés, hogy az ember eszközök nélkül elképzelhetetlenül kiszolgáltatottá válik annak a jól szervezett és erős természetnek, amely – ahol engedik – megteremti a maga gazdag változatosságát, és önvédelmi rendszerét. Ugyan nincsenek kamerákkal ellátott, mozgásérzékelős, önműködő gépfegyverek, de az oda tudatlanul betévedő, üres kezű, üresfejű ember védtelen lesz az ott uralkodó viszonyokkal, rá vadászó kisebb-nagyobb lényekkel szemben. Bár van esély arra is, hogy „visszavadítsuk” az embert, akár képletesen, akár ténylegesen…, – voltak, akik sikeresen meg is tették ezt –, de feltehetően elveszítenénk azokat az értékeket, főként szellemi és erkölcsi téren, melyek miatt igazán embernek mondhattuk magunkat. Azonban úgy „elvadulni”, hogy a technika, a pusztító találmányok által visszasüllyedve mindent és mindenkit elsöpörve tobzódjon az ember a gyilkolásban, az összeomlás legsötétebb víziója. Ezt mindenképpen meg kell előzni! Ha van még értelem és a jó szándék nem veszett ki teljesen, érdemes megkeresni azt a keskeny ösvényt, ami az embert visszavezeti oda, ahol utat tévesztett, akár madáchi intelmek nyomán „új utakat” lelve. És, amilyen gazdag szellemben is az áldott természet, ezen mai, megcsömörlött és kiúttalan, célt vesztett generáció lehet az, amely ezt a nagy lépést megteszi.

A szellem és a természet egymásra találhat, mert a technika és a természet desztillált és denaturált, lesüllyedt formáinak összefonódása nem járt sikerrel. Ezek a torz agyszülemények képesekké válhatnak önmaguk rákos daganatként burjánzó korlátlan reprodukálására, mellyel minden élőt és értékes életanyagot, hozzájuk hasonló ocsmány szörnnyé változathatnak. És ez nem egy horror forgatókönyvéből lett kölcsönözve…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.