Játék a történelemmel magyarul
(A tiltott gondolat)
Előrebocsátom, hogy történelemtudásom igencsak hiányos. Az évszámokkal mindig bajban voltam. Talán az Arany bulla a kivételekhez tartozik, mert elsőre megjegyeztem… Az Internet és az utóbbi félévszázad sűrű történései azonban az én figyelmemet is a történelem összefüggéseire terelték, de nem lettem boldogabb, mikor ma reggel felrémlett, mi a csuda baja is van velünk a világnak?
Sokat törtem a fejem, különféle okokon, amelyek a tőlünk jobbra-balra, északra-délre levő nemzetek/országok (politikusai) részéről a magyarok léte folytán egyre-másra felszínre kerülnek. Mikor az a kevés alkalom adódott, hogy kicsit közelről megtapasztaljam az említett országok egyszerű lakóinak velünk szemben tanúsított magatartását, mondhatom, egészen mást figyeltem meg. De ne vágjunk a dolgok elébe!
A ma reggeli gondolataim veleje igencsak egyoldalúan leegyszerűsítve, és elfogult módon magyarázza ezt az évszázados kérdéskört.
Eszerint, mi magyarok (már amennyire én magyar volnék, mert össze-vissza keveredett vérrel, mint sokan mások, mégis a szívemben igaz magyarként) a természetelvű, a természeti életre alapozott, családi-törzsi-nemzeti kultúránkat itt találtuk a legjobban megélni a Kárpát- medencében. Itt minden volt: víz, friss füves legelők, ártéri erdők, gyümölcsök, gabonaérlelő nap és tiszta, erős föld. Míg a tőlünk nyugatra levő birodalmak, szó szerint a birodalomépítéssel voltak elfoglalva, nem figyeltek eléggé arra, hogy ez a hely a földrész szíve, még általuk nem elfoglalt terület (mellesleg itt csak kemény munkával lehet életben maradni) és talán a világ egyik olyan helye, ahol a legegyszerűbb és legbékésebb életre van lehetőség. Mondom: lehetőség. Elképzeltem, ahogyan ebbe a forrongó Európába bevándorló lovas, pásztor, halász-vadász, gyümölcs és vad zöld ismerő és ezen élő nép fiai összetalálkoztak az akkori „nyugati” birodalmak fényűző világával, a sok szép szőke lány, a nagy lehetőségek (?) kecsegtető csábításával. Akár analógiája lehet ez, a mai (gazdátlan ország kirablott és elbutított) fiatal nemzedék gazdag „külföld” iránti ácsingózásának. Mit tehet egy fiatal, aki szeretne király lenni, holott éppenséggel bátyja következik a rangsorban?
Talán nem ismeretlen ez a képlet, hiszen az utódlások során igen gyakori volt a hercegek (?) egymás elleni véres küzdelme a trónért. Ez a fiatal, nevezzük Vajknak, meglátta a lehetőségét, hogy a gazdag nyugat révén ő is olyan előnyökhöz juthat, melyekkel az általa csodált fényes udvarok urai rendelkeznek. Ráadásul az erős katolikus egyház is kapott az alkalmon: „Meg lehetne szelídíteni ezeket a rebellis magyarokat, (akik sehogyan sem akarják felvenni az általunk kínált jármot, és nem akarnak a földjükön idegen urakat látni, akik ugyanazt a birodalmi-városépítő, vidékrabló, rabszolgatartó rendet akarták rájuk kényszeríteni) azzal, amit mi nyugatiak már magas szinten művelünk.” Így a későbbi kolonialista világkifosztás technikái is felismerhetők a korai politizálás alapján. Volt azonban az a törvényes várományosa a magyar királyi trónnak, akit előbb el kellett takarítani az útból. Őt nevezzük Koppánynak. Ő testesítette meg a nyugat számára primitív barbárt, aki állandó fenyegetést jelent az épülő állambirodalmak ellen. Aki – mellesleg – az eredeti természetelvű és a természetet élettérként, nem mérnöki objektumként tekintő vezér akart lenni, a nyugatnak behódoló elzüllő, nyegle és állandó ármánykodással politizáló léhűtők helyett.
Ha most egy kicsit megszakítjuk ezt a fiktív gondolatsort, és azt vizsgáljuk, mi is, ami a mai napig ebben a tespedt és magatehetetlen bénaságban tart minket, akkor azt is megértjük, hogy mi volt a legfontosabb egyfolytában minden birodalmi tényezőnek: ezt a tunyaságot és enerváltságot fenntartani.
Elvesztettük a hitünket abban, hogy szeretett és csodálatos kincsekkel megáldott hazánkban végre itthon legyünk és minden figyelmünket az egyedülálló természet értékeinek szenteljük, elhagyva azokat a bódító hazugságokat, amelyek a legutóbbi időkig minket ostoba rabokká tettek.
Tehát, akkor és ott győzött a hamis, és áruló ármány, ami évszázadokra elnyomta a minden ősben elevenen élő természetszeretetet. De ennek kiélése egyre nagyobb akadályokba ütközött, mert a nyugat előre küldte a legsikeresebb harcosait: a mérnököket és közgazdászokat, akik szép lassan bekebelezték és szétrombolták a rendkívüli gazdagságú magyar földet. Ez így tartott egészen a Nagy Felfedezések és Találmányok koráig, mikor is a Legnagyobb Magyar rátette az Í-re a pontot… Hajózhatóvá téve a Dunát, így elérhetővé vált a nyugat számára az, ami csak a pórnépet éltette, és a városok, főleg az egyetlen nagy város: Budapest végre európai Nagyvárossá válhatott. Ami igazán csodás tett volt, már ha összehasonlítjuk a mai vidékkel ezt a pöffeszkedő hólyagot, a vízfejek által uralt büdös és élhetetlenül zajos kuplerájt.
Azóta bénítja és hülyíti a köztudatot a hazugság, az ámító politizálás, a megtörtént és majdnem megtörtént és a meg sem történtre való hivatkozások és a jelen égető feladatairól szisztematikusan elterelő hatalmi rendszerek vérlázítóan szemtelen, mindent és mindenkit semmibe vevő siserehada. Az ország – még így is élni akaró vidéke – egyszerű emberei, akik végül is az országot őrizték és fenntartották, úgy, hogy lassanként lesüllyednek az alkoholizáló drogos, éhező, lopkodó, beteg és végsőkig kiábrándult nyomorultak szintjére. Láthatjuk a természetet, az erdőket, vizeket, földeket krőzusok által elfoglalva, lassanként az egyszerű vándor nem talál olyan utat, amin nem terepgépek, útépítő kolosszusok dübörögnek, az erdőirtás, folyószabályozás dicséretes és támogatott, vagyis a Terv bevégeztetett.
Mi is jóravaló európaiak lettünk.