IQ-MI és ami közte van.

IQ-IM és ami közte van.

Sokszor foglalkoztam az emberi értelemmel. Nem is tudom abbahagyni a napi történések tükrében. Egyre mélyebbre süllyed az emberiség szellemi szintje. Lehet ezt a különféle értelemzavaró hazug híreknek tulajdonítani?

Mindig rossz volt a véleményem saját szellemi képességeimről. Minél idősebb leszek, látva a körülöttem zajló eseményeket, annál erősebb kétségeim vannak a többi ember ép elméje felől.

Az életszemlélet, a világos felfogás, a valóság és a hamisság közötti különbség felismerése már nem is foglalkoztat senkit. Globális szinten elfelejtett az emberiség gondolkodni.

Lehet ezt a véletlenek szerencsétlen összjátékaként értelmezni? Mi lehet az a folyamat, ami idevezetett?

Félve, hogy szavaim értelmezhetősége a legtöbb ember számára komoly nehézségekbe ütközik, nem küzdök tovább a lelkiismeretemmel, belevágok…

Az ember közlekedik. Gyermekként gyalogosan hatalmas területeket bejártam a természetben. Minden fát, bokrot ismertem. Az ürgelyuktól a madárfészekig, a nyúlfekvéstől a fácán alkonyati ülőhelyéig jól tudtam tájékozódni. A patakban tudtam hol, hogyan fut a vízicsibe a part tövében; mikor kezdenek a halak táplálkozni a felszínen; hol vannak a források, melyekben a fürge csellék bandáznak, amiket naphosszat figyeltem a kristálytiszta vízben. Tudtam, mikor és hol látok majd tömegesen úszó békaporontyokat; vártam az őszt, hogy a párban álló sebes pisztrángokat a kis híd alatt megfigyelhessem; a harmatos réten bármely pillanatban iszonyú robajjal felrebbenhettek a hatalmas fogolyrajok…Az unkák esténként megcsillantották zenei tehetségüket, különösen a kamara kuruttyolásban.. A világ, a természet nyitott könyvként tárult elém. Minden világos volt. Tudtam mit akarok: mindent megismerni, mindennek a nyitját feltárni. Volt tanulni való elég. Idős bácsik-nénik csupa érdekes történetet, módszert mondtak el az életükből. Ezeket jól megjegyeztem és próbáltam a magam számára hasznosítani.

Ezek a mondatok egy gondolati szálon futó képsorként bármikor felidézhetők. Ehhez képest az életem során elém kerülő milliárdnyi adat, jel, a jelek közötti kapcsolat megjegyzése teljesen más jellegű agytevékenységet igényelt. Az iskola volt az a hely, ahol szinte csak az efféle „dolgok” voltak terítéken. Ez hagyján, csakhogy nekem szolgaian vissza kellett ismételnem, azokat a számomra idegen és értelmezhetetlen szó és mondatláncokat, melyekhez semmi közöm nem volt.

Nem az volt a legnagyobb nehézség, hogy a betűkombinációk jelentését megértsem, mivel nagyon korán megtanultam olvasni, írni, elmerülni a könyvek csodás világában. Nem volt TV, videó, a mozi is csak ritkán, ahol orosz filmek mentek, meg híradók, amiket nagyon untam. A színes történeteket az elmémben „néztem” olyan minőségben, amit eddig egyetlen „médiaeszköz” sem tudott felülmúlni. Szomorúan látom, hogy az effajta „gondolatépítés”, belső képalkotó, hangos, egyszemélyes utazás a gondolatok nyüzsgő kavalkádjában ismeretlen a mai generációk számára.. Szükségtelen – mondják. Ezért van a technika. Ne fáradjunk azzal, hogy a saját elménkből izzadjuk ki. Ott van készen, csak meg kell nyomni egy gombot, sőt elég megérinteni a kijelzőt…

Nem erőlködöm, hogy bárki megértse, elképzelni meg egyáltalán nem képes, hogy egy magam korabeli ember, aki a jelen világot is a 0 éves korától épülő tudatával világítja át, azzal az „objektívvel”, amit 1947-ben „installáltak”… talán ezen a hibrid nyelven tudok valamit érzékeltetni ebből.

Ez a különös sajátosság, ami kizárólag az érdeklődő idős, ép eszére odafigyelő emberek birtokában lehet – mindenkinél a saját történetéből fakadóan – a valóságnak sokkal élesebb, hitelesebb képét tudja visszaadni, mint egy olyan fiatal, vagy középkorú ember, aki megelégedett a világ azon részének a jó-rossz megismerésével, ami esetleg egysíkú foglalkozásához szükséges. Beleértve még a „szakmai továbbfejlődés” nevű semmitmondó tevékenységet is. Arról most nem beszélve, hogy némely szakmák már használhatatlanok.. A munkaidő után viszont az ember – általában – sokkal több időt, energiát, szellemi erőt pocsékolt el a „szórakozásra”, értelmetlen szócserére, amit „beszélgetésnek” szokás nevezni. Az ÉLET, mint „tantárgy”, sehol nem szerepelt a tanulandó penzumok között. Ezt mindenkinek magának kellett kikutatni, már ha egyáltalán fontosnak tartotta. Sokan nem bíbelődtek ilyen semmi pénzt nem hozó feladattal, inkább megkeresték azt a tevékenységet – legyen az akár a törvények partvonalán való egyensúlyozás is – ami a látványos „civilizációs sikerek” érdekében könnyen elérhető. Az ő „bölcsességeiket” viszolyogva hallgattam, ha kis időre kénytelen voltam egy helyen tartózkodni velük. Elképedve tapasztaltam, hogy az emberek milyen szorgalmasan munkálkodtak azon, hogy agyukat, idegrendszerüket, testüket a legrosszabb hatásoknak kitegyék. Azóta sem értem, hogy mi a fészkes fenének kell tompítani, rongálni az elmét, mikor az a legértékesebb és legsérülékenyebb részünk? Minek alkoholban áztatni a testet, agyat; kimosni alkohollal az emésztőrendszert, likvidálva az összes hasznos segítőnket, akik életben tartanak minket. Nem értettem, minek kell füsttel tele tölteni azt a szervünket, ami kizárólag tiszta levegő belégzésére termett. A mai életrongálóknak hihetetlen mennyiségű romboló anyag kínálkozik erre.

Jó korán megtanultam, hogy a testünkre vigyázni kell.. Az most nem témánk, hogy erről akkoriban még kevés hiteles információ volt elérhető. Kihangsúlyozták a „tanulandó, betartandó” szabályok, azonnal kimondásra kötelezett adatok, felesleges, egyáltalán nem igaz történetek, helyzetek napra kész megjegyzését,  inkább mint annak a fontos lénynek közelítően pontos megismerését, akik vagyunk. „Az egy másik szakma” – közölték mindenkivel.

Nekem is sokára „esett le” a tantusz – ami persze érthetetlen kiszólás egy mai fiatal ember számára – arról, hogy a test nem független az elmétől, valamint a figyelem nem csak a külvilág számára fenntartott képesség, hanem önmagunk megfigyelése és a test egészsége egyet jelent a szellem egészségével. Ami nem azonos a sok szabály, megoldási elv, hierarchia megtanulásával, az ezeknek való megfeleléssel, várva a következő feladatot, „kihívást”, amit persze valamilyen láthatatlan vagy nagyon is kézzel fogható hatalom számára teljesíteni kell. Ez a folytonos követés elég rövid idő alatt teljesen felemészti a saját valónkkal törődést, ami legalább annyi idő és fáradság.

A tegnapi napom erre a témára való összpontosítás jegyében telt. „Emésztettem” a hirtelen rám zuhant felismerést. Mennyire rövid idő alatt – ami egy ember hét évtizedének és egy fél évnek az ideje alatt – kiveszett az emberekből a józan ész. Legalábbis a statisztikailag igen nagy számú embertömeget szemlélve. Szükségét láttam a hosszú bevezető résznek, mert a „feladvány” roppant tömör és nagy „adatfeldolgozási” sebességet, tároló kapacitást igényel – hogy megfeleljek a „közérthetőség” aktuális kívánalmainak…

Ez a látszólag hosszú időfolyam, mióta alkalmam és lehetőségem van a világ dolgait rendszerezni, súly szerint osztályozni, fontossági sort felállítani, most jutott abba a kritikus fázisba, mikor kimondható az a konklúzió és következtetési lánc, amit itt felállítok Önöknek.

A jelenségek felsorolása nem sokat árul el arról a tapasztalati történetről, amin ez az okfejtés alapul. Mégis kénytelen vagyok foglalkozni ezzel, nem csak az okokkal, amelyek ide vezettek, a teljes szellemi leépüléshez, amit főleg a legkiválóbbnak hitt elit tagjai produkálnak, beleértve azt a sajnálatos gyakorlatot is, ahogyan előttünk – azok előtt, akikből élnek – a minket legjobban befolyásoló létfontosságú információkat önmagukról, de a rólunk szólókat is hamisítják, visszatartják, letagadják, mit sem törődve a leleplezéssel….

Az a szál, amin elindulunk – még egyszer – a közlekedés. A folyamatok tulajdonképpen felfoghatók egyszerű közlekedésként – az információk haladásaként.

Volt egyszer…, mikor ezredévekig-évszázadokig jól szerepelt az út. Egyszerű murva, vagy másfajta szórt anyag, amit – kis falu útjaként – használt az ott élők lakója. Időnként, mikor a kátyúk már elég mélyek voltak, hogy a szekerek, vagy más járművek beledöccenve különféle nehézségeket szenvedjenek, jött egy bácsi – hiszen a fiatalabbakat lekötötte a földeken való munka, vagy télidőben a termények raktározása, gondozása, vállán (vagy kerékpárján) két egyszerű szerszámmal, lapáttal és ritkábban kaszával, ami akkurátusan szét volt szerelve, becsomagolva, nehogy bajt okozzon, és komótosan, ügyelve a déli ebédszünetre is, egy nap alatt elvégezte a munkát. Nálunk ráadásul még orosz nehéz autók, gyakran tankok is közlekedtek az úton – ilyenkor ajánlatos volt félrehúzódni. Ezek a hatások igencsak megviselték az egyszerű burkolatot, így a teherautóra barkácsolt farost ház ide-oda inogott nyikorogva, míg átbukdácsolt a méretes gödrökön. Ez nem zavarta az „útkaparót”, hanem – hogy hiba ne legyen – rendesen elvégezte a munkát. Nagy érték – kis ráfordítás. Mindenki elégedett volt. Nem kellett különösebb adminisztráció, papírmunka, adólevonás, kötbér, stb-stb. Az ember elgondolkodik, mennyire gazdaságos volt az élet annak idején. Nem éheztünk, de volt elég dolog, amit minden nap el kellett végezni.

Azután jött az oly áhított fejlődés..Az utak aszfalt borítást kaptak. Az ’56-os forradalom (…) idején a II. világháborús betonlapok még mindig jól tartottak. A tankok lánctalpait is elviselték. Köztük a kátránytömítés. Elég jól lehetett nyomni a gázt annak a néhány személyautónak, ami a kiváltságosok, a „maszek” úrvezetők, meg az ellátó teherautók, az orosz (szovjet) katonai járműveknek, ritkán a néhány „fakarusznak” , melyek által volt igénybe véve – ahogyan akkoriban hívtuk a mutatóban járó modern magyar Ikarusz buszok lenézett helyettesítőit. Azokat gúnyos vigyorgás kíséretében láttuk füstölögve eldöcögni, de örültünk, ha végre, hosszú várakozás után megérkeztek az út szélén közmegegyezéssel „virtuálisan” elképzelt megállóba.. A falusiaknak gyalogosan kellett a két és fél kilométert lekutyagolni oda és vissza, ha még aznap végeztek a városi dolgukkal. Mi viszont előnyös helyzetben voltunk, mert csak át kellett bandukolni az árvalányhajas, vad szekfűs, ürgelyukkal, nyúlfekvéssel, s más érdekességekkel kalandossá váló dombokon. Ködben, éjszaka a munkaidő letöltése után, vagy zenélések végeztével az ember fiának elveszett a támpontja a völgyben sötéten rejtőző házak felé haladtában. Ilyenkor kissé izgalmasabb volt az út. Számolhatott az ember csatangoló részeg katonákkal is, akik rövid hátralevő életük óráit a dülöngélő, hiábavaló meneküléssel múlatták… Velük nem szívesen találkozott volna az ember, pláne ilyen kései órában..

Ettől függetlenül megvoltunk. A világ ment egy irányba. Mi meg vonultunk. Nem panaszkodtunk.

De – mint mondtam – a fejlődés nem áll meg. Jött az aszfaltozott út. Nem mintha akkor és azóta is, azon nem jelennének meg időnként kátyúk, bár lényegesen veszélyesebbek, mint a murvás burkolatnál, de kérem: a fejlődésnek ára van. Elég nagy: nyáron bűz, télen csúszkálás, jegesedés, felfagyás tengelytörő mély gonosz gödrökkel, meg a gyorsabb haladás révén sok baleset. Egyre nagyobb ár, veszély a „haladásért”. Az ember a lelke mélyén valamilyen kedvező folytatásban reménykedik. „Ez most már elvezet minket az áhított nyugati jóléthez” – legalábbis ezt lehetett olvasni a napi újságokban és hallani a rádióból.

A fejlődés rohamléptekkel elsöpörte a régi rendet, a murvás úttal és az útkaparó bácsival együtt…

Azután hamarosan megjelentek az évek alatt összespórolható áru autók is. Akinek nem volt, vágyakozva nézte azokat, akik büszkén feszítettek a büdös gázt okádó Trabant autójukban.

Nem sok kellett hozzá, hogy az utakon csíkok jelenjenek meg középen, hogy mindenki tudja, neki merre szabad haladnia. Azt mondták-írták hogy ettől biztonságosabb lesz a közlekedés.. aztán nyilak, melyek egy irányba mutattak. Nem minden úton lehetett két irányban közlekedni. Meg kellett tanulni, hogy csak arra mehetünk, amerre engedélyezik. Jöttek a gyalogátkelő helyek, becézve: zebrák.. Aki a zebrán okozott balesetet, azt keményen megbüntették. A balesetek száma emelkedni kezdett, miután az autók, motorok száma és a közben fogyasztott alkohol mennyisége is nőtt.. Ekkor még az olyan világraszóló találmány, mint a lámpás kereszteződés meg sem jelent, csak a szokványos, egyre szaporodó közlekedési táblák jelezték, hogy valami hamarosan történni fog… Amit biztosan lehetett sejteni, mert az utakat állandóan gépekkel javították, és újakat  is építettek, szétdúlva az éppen útba eső természeti kincseket.. Ez a látványos jele azóta is az állam és a rend, meg a fejlődés töretlen voltának.. A többit már mindenki látta. Erről gondoskodik az az egyre nagyobb apparátus, ami úton-útfélen mutatja, hogy a vezérek a helyükön vannak, hiszen mindig történik valami monumentális esemény. A közlekedési lámpákkal szintet lépett a rendszer. Még több baleset történt a szabályok be nem tartása által.. Hja kérem! Fejlődni kell! Nincs megállás. Mindenki fogadja el, hogy ennek így kell lennie! A fejlett úthálózat jól szolgálja az internacionális kereskedelmet, ami az ellátás szempontjából elsődleges. Minek is vesződjön az ember a fáradságos kertgondozással. Csak beülünk az autónkba – betartjuk az egyre sokasodó szabályokat – mint tudjuk, azután a megfelelő sorokban való türelmes várakozás és a távolság tiszteletben tartása után részesülhetünk a multinacionális kereskedelem áldásaiban. Semmi agyalás, semmi elképzelés önmagunkról. Mindent megkapunk, sőt annál is többet, csak a színes dobozokat, flakonokat kell kiválasztanunk, az áruházból kilépve, máris fogyaszthatjuk a terméket. Ez már a Kánaán – testvéreim.

Persze jóval korábban már sikerült egy halálos csapást mérni a természet legfontosabb részére: ezt hívták csatornázásnak. Az addig tiszta patakok, források elszennyeződtek, mert a szintetikus mosószerek, és enzimtartalmú öblítők, áztatók, meg az a rengeteg méreg, amit az emberek kis lakásukban gond nélkül lehúztak a kis helyiségben, gyakorlatilag lehetetlenné tette bármilyen élet folytatását.

A jólét már az ablakban.

A „hozzávalók” rövidítésekkel, gombnyomogatással, képnézegetéssel, idegen szavak megjegyzésével és alkalmazásával, semmi erőlködés nélkül elsajátíthatók.

Hol van ezután a személyes szabadság? Azért az is fellelhető, bár ahhoz is némi agymunka kell: végre feltalálta a világ a keresztút helyett a körforgalmat. Ott szabadon dönthetek, meddig maradok és járok körbe-körbe, vagy kilépek belőle jobbra.. Csakis jobbra. A vasúti kereszteződések már szinte teljesen biztonságosak, de a személyes jog a vonattal való rövid és végleges találkozásra továbbra is biztosított mindenki számára. Vannak már aluljárók, és még annál „alulabb” járók, kerülő utak, boldog egyhangú táj nézegetéssel, bonyolult feladványok az útjelző táblák labirintusában; sebességkorlátozások, amiket megsértve kellemetlen híreket kapunk. Vannak persze útlezárások is, melyek szintén annak az örvendetes fejlődésnek a velejárói, amiben mi vagyunk a legkevésbé fontos tényezők. Elsődleges a szabályok szaporodása, a sebesség soha nem látott növekedése, legyen tér és megfelelő út a kamionok és az őket halálig előzgető egekbe törő árú luxusautók számára.

Mi ebből az intelligencia jelenléte?

Az önálló gondolkodás már nem feltétele a civilizált létnek, sőt akadálya. Ha az ember nem érti, hogy miért nem szabad átmenni az úton, ha senki sem jár rajta, akkor túl akadékoskodó vagy öreg, vagy szabályszegő, ami a legnagyobb bűn. A sok szabályhoz sok hivatal kell; a sok hivatalhoz bonyolult és drága hivatali közigazgatás kell, vele persze szép nagy paloták, ahol a fontos emberek kényelmes légkondicionált termekben-irodákban kelletlenül, csak a kijelölt ügyfélszolgálati időben, előzetes online bejelentkezést követően, mikor ugyanarra az időpontra húszan is be vannak jegyezve, mi pedig csodálkozván, hogy jó helyen járunk-e, számokat húzva a hívóhangra és a kijelzőre meredve várjuk a sorunkat, ha a sokadik engedélyt kell türelmesen kivárnunk, megtéve az ilyenkor kötelező lépéseket, vagy a hibásan működő rendszert akarjuk tisztelettudóan megszólítani, természetesen a sorunk kivárása után. A magyar fogalmazási, helyesírási, stilisztikai szabályok kéjes érzéssel való felrúgása közben némi megengedett aberrációk után lecsillapult indulatokkal…

Igaz hogy kis országunkban közel egy millióval kevesebb ember él, de mindenhol mégis túl sokan vannak, ahol meg kéne, ott túl kevesen. Ahol haladni kéne, ott rostokolunk, ahol meg állni kéne ott száguldunk. Ez a „magas intelligencia” nyilvánvaló jele.

Hogy Önök is értsék:

A világ életem kezdete óta átláthatatlanul megbonyolódott, az ember minden perce rohanással, késedelemmel, türelmetlenül telik. Olyan feladatok között, amelyekhez semmi közünk, és ráadásul semmi hasznunk nincs belőle. Ami nem lenne baj, de az emberen kívüli világ a szemünk előtt válik hulladékheggyé, autópályákká, büdös, egyenesre szabott vízfolyásokká. Még örülhetünk, hogy nem a föld alatt folynak, hiszen ott kevésbé látnánk mit visz az ár… A szagok is diszkréten elpárolognak a mélyben.

Olyan szerveket, embercsoportokat szolgálunk, akik csak ellenünk szervezkednek, kiknek a munkája abból áll, hogy újabb és újabb szabadság szikrákat faragnak le életünk aranytömbjéből, amivel egyre közelebb jutunk annak a felismeréséhez, hogy az egész világ megőrült.

Az emberek közt járva azt tapasztaljuk, hogy a megértés szándéka kiveszett, a szabályok már azt is tiltják, hogy megérintsük egymást. A tényleges tudáshoz nem férhetünk hozzá, csak a szennyes bűnt adják kifogyhatatlan mennyiségben. Ha nem tudunk idegen nyelveket, vagy a kódokban való kommunikációt nem vágyunk megismerni, lassan már a saját nevünket sem tudjuk felidézni, nem beszélve a „biológiai nemünkről”. Fogalmainkat megrontják, az eredeti jelentéseket nem érti senki, ismeretlen gagyogást kapunk mindenhonnan. Olyan információkat kell az agyunkba gyömöszölni, amik már keletkezésük pillanatában hazug és létrontók voltak, de meg kell jegyeznünk és utóbb fel kell említenünk őket, mint annak idején az iskolában, holott tudjuk, mint rég, hogy soha nem fogjuk mindezeket használni semmire.

A sok nehézség közül melyek életünket, mint egy rossz pattanást elnyomják, (pokolba a képzavarral!), a legnehezebb JÓT CSELEKEDNI. No nem azért, mert valaki tiltaná, hanem azért, mert jó ember a rendszer számára nem létezik, csak potenciális szabályszegő. A szabályok ott a legszigorúbbak, ahol a szent természetet kéne megvédeni. Először is a fejlődésnek rajtunk kívül még az összes élőlény útját állja, mert az élőhelyükre az aktuális „zöld mezős” beruházásnak van szüksége. Milyen költői elnevezése a természetpusztításnak.. Ha már a zöld mező eltűnik, teremjen helyette munkahely. A „teremtők” zsebébe meg újabb „közvetítési díj”. Az eredmény még több környezetrongálás, szennyezéssel. Olyan idegenek által, akik kedvezőbb adózással, nagyobb nyereséggel, és persze engedékenyebb, szelídebb előírásokkal élvezhetik a használhatatlan dolgok előállításának örömeit, mint otthon. Már, ha van nekik otthonuk. Vagy éppen otthonuk az egész világ. A szabályok csak minket sújtanak. Egyre több, egyre lehetetlenebb… Tiltás is van elég. Fel is, meg le is…

Mikor az értelemről beszélünk, tisztelegnünk kell azok előtt, akik ezt az egész gazemberséget összerakták, és évezredek óta fényezték, ügyelve a megfelelő számú hatékony, őket védő fegyveres meglétére. Ez a munka valóban hasznos volt. Valóban kifizetődő, eredményes, fenntartható, örökös.

Belőlünk az a kevés is elég lesz, akik maradnak a szabályokat minduntalan megszegők, ezzel eltávolíthatók után. Mi tudunk tűrni. Annak idején is tűrtünk. Elvégeztük, kiálltuk, rázkódtunk, megálltunk a stoptábláknál, kivártuk az üres út szélén, hogy zöld utat kapjunk, és boldogan átsiettünk a túlsó oldalra. Minden betűhöz a megfelelő paragrafust betéve tudjuk. Igaz, hogy már elfelejtettük mi végre is vagyunk itt még mindig.. Rezignáltan várjuk a fejlődés újabb örvendetes jeleként felbukkanó szabályokat arra nézvést, mi milyen magas, milyen korszerű, milyen szabványos legyen, aminek végrehajtásával azért várunk, mert hamarosan jön a még szigorúbb szabály.

A gondolkodással már régen felhagytunk, de nem kell rettegnünk a jövő miatt, hiszen jön az IQ rohamos tervszerű csökkenése miatti Mesterséges Intelligencia. Az már magának nyomkodja a gombokat, helyettünk is gondolkodik, számol, ír, megért, megtesz, soha nem hibázik, nem gyárt selejtet, megjavítja, kicseréli önmagát. A zöld mezőnek már nyoma sem lesz, a szürke égen nyúlós felhőszerű füstfoszlányok, mert az adja az energiát a gépek számára. Így egy műszaki csoda szennyez és tisztít. Mi kéne még a fejlődéshez, és a boldogsághoz?

Annak biztos tudása, hogy olyan, mint IQ természetesen nem létezik, ahogyan idő sem. Azt is „ők” találták ki, hogy tőlünk elrabolhassák.

A szabályokból annyira elegünk van, hogy a saját magunkra vonatkozó ugyancsak szigorú szabályok betartására való biztatást már szabadságunk utolsó morzsáinak elvételeként utasítjuk el. Ehhez még a rendszer is segítséget nyújt, hiszen ezeket tiltja a legjobban. Egyedül az egészségünkre vonatkozó fontos szabályok tilosak. Ezzel el is érkeztünk legújabb, ezúttal utolsó útkeresztezésünkhöz. Hál’ Istennek, itt nincsen semmilyen tábla, bár azokból mindig volt elég, sőt sorompó is csak az imént idézett, amit meg legalább saját érdekünkben átléphetnénk. Lámpa sincs itt, csak az a villogó piros, amit már nem fogunk látni…

2 thoughts on “IQ-MI és ami közte van.

  1. István

    Kedves Gábor!
    Elolvastam a cikket. Sok mindenben igaza van, a cikk vége viszont nem tetszett és nem teljesen értek vele egyet, mert szerintem az nem jön el.
    Viszont sok írni valóm van részben ezzel kapcsolatban is, nem biztos, hogy mindennel egyetért.
    Az életben van becsületesség, munka, bölcsesség, természet, kisállatok(gyereknevelésben nem ártana előbb kisállatokkal foglalkozni, mondjuk mielőtt gyereket nevel valaki, kismacskát vagy kiskutyát szerezni a családba), van kaland, játék, művészet, munka, hitelesség, humor, szabadidő, műveltség, identitás, és nem mások életét élni, hanem a sajátunkét.
    Gyerekeket nem televízióval és nem internettel nevelünk, mert több kárt okoz bennük, mint, amennyi hasznot hoz, és később veszik csak észre a szülők is. Emlékszik, amikor gyerekkorunkban bűvészeket láttunk, és miket csináltak? Nos ugyanazt csinálják a televízión és interneten keresztül, a valóságtól elrugaszkodott dolgokat beszélnek és mutatnak, aminek az égvilágon semmi köze nincs a valósághoz. Az igazi valóságban nincs bűntudatkeltés, sértegetés, hanem valós dolgokon alapszik. Minden a gyereknevelésre vezethető vissza kivétel nélkül minden oda vezethető vissza, minden gyerekért a szülők nevelése a felelős. Ettől függetlenül humor nélkül nem lehetne bírni az életet, persze nem minden az és nem is érti mindenki a Teremtő humorát, merthogy nincs olyan Teremtő, amelyiknek ne lenne humora, aki csak mindig sír vagy bosszankodik, olyan sincs, aki egész nap csak folyamatosan imádkozik, vagy elvárja, hogy egész életben minden egyes nap reggeltől estig imádkozzunk, és olyan sincs, aki nem csinál semmit, mert akkor tutira nem hibázhat. Azt a játékot, amit a tv-ben játszanak(beleértve azt az időszakot is, amióta televízió létezik 70-es, 80-as, 90-es évek is) a családi és kertes házon belül bárki eljátszhatja, feltéve, ha azzal senkit nem zavar a környezetében, kineveznek egy törzsfőnököt, meg egy jósasszonyt, de az nem biztos, hogy úgy is van, attól még egyenrangúnak tekintik egymást, csak eljátsszák, mert jólesik nekik játszani, beleélik magukat, közben tudják, hogy köze sincs a valósághoz. A könyvek is képesek elhitetni az emberekkel, hogy ők bohócok, orvosok, királyok, királynők, hencegek , varázslók, mindentudók, de közben ennek köze nincs a valósághoz, egyszerű hétköznapi emberek ők is, akik, ha másokkal kitolnak, saját magukkal ugyanúgy kitolnak, csak tükörbe kell nézniük. Valamiből nekik is meg kell élniük, sokszor csak kínjukban csinálják. valós hatalmat csak az emberek adhatnak nekik, pedig semmi ilyennel nem rendelkeznek, fejünkre csak a hajunk nőhet. Sziszifusz is sok látszatmunkát végez, mégsincs semmi értelme. Hogy legyen egy kis humor is: A pesszimista, az optimista, a realista és az idealista mennek egy sötét alagútban: mondja a pesszimista: itt még mindig teljes sötétség van, az optimista erre mondja, én már látom a fényt az alagút végén, a realista erre én már a mozdonyt is látom, mire az idealista: mi ez nekem, egy kézzel megállítom, közben pedig erre kiszól Miskabá a mozdonyvezető: ki ez a 4 hülye már megint a sínen? Pedig csak Ő álmodta. Az álmodókat sokszor azért nincs értelme ébreszteni, mert az ébresztő embereket is ők álmodják, persze néha kell, mert nagyon beleálmodják magukat a szerepükbe és Isten sem ébresztené fel őket akkor. Akik egy ujjukkal másokra mutogatnak, jó, ha tudják, hogy 3 ujjuk maguk felé néz. Akik egy ujjukkal körbemutogatnak, előbb-utóbb körbeér az ujjuk és csak magukra tudnak mutatni. A székely bemegy a házba, és megmondja az asszonynak a saját véleményét, mire távozik a házból az asszony véleményével. (Ennyit az eszmecseréről.) Az optimista beleesik egy mély kútba, zuhan, zuhan és zuhanás közben arra gondol: Szerencsére nincs is semmi bajom. Az állatok iskolájában a majom elkezdi az oktatást a többi állatnak, amik: 1 akváriumból kifelé néző hal, egy tehén, egy kutya és egy macska. A tanár kiadja egyenlő eséllyel a feladatot mindegyiknek:- Másszatok fel a kertben lévő fára. Vajon ki fog nyerni? Vajon a majomtanár és a macska összebeszéltek volna, mert csak ők tudnak fára mászni?
    Az infantilis emberek nem képesek az életet reálisan felfogni, elfogadni azt ami van és a környezetét olyannak, amilyen. Számukra, ha a valósággal szembe kéne nézniük, kibírhatatlanul szörnyű, amiért mindig mások a hibásak, ők biztosan nem. A gyermekded lélek örökké elégedetlen azzal, ami van, feszegeti a határait, hajtja magát a teljesítményért, elismerésért, dícséretért, amit kívülről, másoktól vár, önmagában nem elégedett. Mindenki saját magának dolgozik, saját magának tanul és csak abból tud adni, amije van, viszont, aki mindenkinek meg akar felelni, előbb-utóbb saját magának nem fog tudni, ezért lehetetlen mindenkinek megfelelni. Vannak, akiknek minél szebb, jobb, több kell, közben még azt sem fogadják el, ami van, mert csak attól boldogok átmenetileg, és csak akkor boldogok, és azt hiszik, a túlvilágon boldogabbak lesznek. Kitolják a boldogságukat a jövőbe, akkor leszek boldog, ha az meglesz, akkor, ha emez meglesz, és akkor csak, ha még amaz is meglesz, könyörgöm, akkor mikor boldog az olyan ember? Azután csodálkozik, ha a Teremtő azt mondja nekik: hahaha és majd nem lesz mesebeli feneketlen kút. Lehet olyanok is vannak, akik abba a csapdába esnek, hogy majd lesz szebb, jobb vagy gazdagabb nője vagy pasija, ez nem jó, tévedésben él. Iluzionista az az ember is, aki majd csak akkor lesz boldog, ha szép autója lesz, és azzal eldicsekedhet. Semmi nem elég nekik. A gyerekkori elkényeztetés ugyanúgy nem jó, mint akik nem törődnek a gyerekkel. Ez a két szélsőség. Amikor már valakivel tbbet kell törődni, vagy több figyelmet követelnek maguknak pl. a tv-ben szereplő egyének), amint amennyire valóban szükségük lenne, és elterelik a figyelmet a hétköznapi, a szakmunkás és a földműves emberekről vagy a művészekről, akkor azokkal nagyobb baj van, mint akik figyelmet nem kikövetelve végzik hétköznapi tevékenységüket. Ettől függetlenül humor nélkül lehetetlen volna az élet, az egyszer biztos.
    Kitalált könyvbeli, filmbeli fikciókat nem kell elhinni. KI tette fel vajon az életben az első kérdést? Lehet egy kérdéssel több, hogy azután egy kérdéssel kevesebb lehessen? Egy kérdés újabb 100 kérdést szül és meddig?
    Csak a szavakkal játszanak. Minek van hat alma a feje felett? Le lehet belőle szedni egyet? Érettek már? Érti ezt a szójátékot Gábor? A szentet és a zsenit csak egy hajszál választja el egymástól, hiszen mindegyiknek vág az esze. Tudja, a gyerekek csak játszanak, hiszen az a dolguk, ha nem rosszalkodnának, nem is lennének gyerekek, aztán a Teremtő jól megütögeti a bukijukat, jól van, jót játszottatok, nem fáradtatok még el benne? Milyen is lenne, ha a gyerkőcök nem rosszalkodnának néha, de a Teremtő néha csikis a hóna alján és suhint egyet, ha nagyon rosszak a gyerkőcök, hogy becsületre méltó embereket faragjon belőlük. Akik nem önálló, kritikus gondolkodásra nevelik a gyerekeket, valószínűleg nem is nevelők, és nem hiteles emberek. Élmény nélkül nem élet az élet. Sem cirkuszban, sem színházban nem vagyunk. Előfordulhat, hogy ez addig tart, amíg üzleti és nem családias a légkör.
    Nincs 1 mondat, amiben 3 emberből teljesen mind3-an egyetértenének. Hát még akkor a könyvekben. Nincs 1 alma, amit egyformán tudnának elképzelni, valaki pirosabbat, valaki édesebbet, valaki sárgábbat, valaki savanykásabbat képzel el. Nincs 1 mese sem, amit pl. 3 gyerek teljesen egyformán tudna elképzelni, és idővel is mindig kicsit másképpen képzelik el. Tapasztalatból tanulunk.

    Válasz
    1. Kövi Gábor Szerző

      Kedves István!
      Örülök, hogy még vannak válaszai, és megtisztel velük. Nem lenne jó ha mindenki egyetértene mindennel, amit valaki más mond. A figyelme azt jelzi, volt valami, amit szívesen megosztana velem és másokkal. Sok értékes gondolatot találok a hozzászólásában. Sőt azt is kiolvasom, hogy a humor mennyire meghatározó az életében. Lehet, hogy ez utóbbi írás nem volt annyira humoros, vagy keserűen szarkasztikus, mint néhány korábbi, ne gondolja, hogy komor, epés vagyok.. Ez a kor kevés vicceset produkál, még akkor is, ha a közismert oldalakból dől az alpáritól a gagyi humorig minden.. Csak, hogy egyes emberek egész napjukat a gép mellett töltsék. Ha van kivel nevessen, van min és miért, akkor már volt értelme. Ezt kívánom a továbbiakra is! Üdvözlettel: Gábor

      Válasz

Hozzászólás a(z) Kövi Gábor bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük