Igazemberek

Az igazak helye az Univerzumban biztosítva van. A többiek keresik a helyüket. Az igaz emberek születésük pillanatában tudják, mi a dolguk és nem kétséges, hogy milyen úton fognak haladni. A többiek keresik az utat. És?

Az igaz emberek láthatatlanok, de csak azért, mert kevesen vannak, és nem akarnak látszani csupán a látszatért, és a látszatot övező siker kedvéért. De, mikor az igaz emberek láthatóvá válnak, sorsfordító eseményekben vesznek részt. Csak azért válnak láthatóvá, mert színt vallanak, és hitet tesznek az igaz mellett.

Miért van igazságszolgáltatás?

Önmagában csak akkor beszélünk valamiről többet, mint kell, ha az a valami hiányzik. Minél többet hangoztatjuk az igazságot, annál nagyobb hiányt szenvedünk belőle.

De az igazság előtt van az igaz. Hamvas Béla olvasatában szétszóródásnak nevezzük a fogalomhoz illesztett toldalék megjelenését. Az egyszerűbb alak hordozza a fogalom lényegét, és a képzős alak már a züllést és az eredeti mag értékvesztését mutatja. Az igaz, más néven: való, ami minden emberi beavatkozás és magyarázat nélkül, önmagáért létező. Az igazság, minden oldaláról mást mutat. Ha az első betűjét elhagyjuk, az igazság ellentétévé válik. A képző révén pedig a valóság egyik aspektusát jelenti, és a teljes való összeillesztése a sokféle igazság-aspektus révén válik lehetővé.

A Rendszer elbitorolta az egyén jogát saját igazságához, (valóságához) és mindig az érdek és a hangulat határozza meg, mit „szolgáltat” ebből vissza az egyénnek. Az embert nem arra tanítják az élete kezdetétől, hogy a minél teljesebb valóságot keresse, és saját magán is reprezentálja, hanem arra, hogyan kerülje meg, és hogyan éljen vissza azzal, hogy lehetséges saját igazsága. Ezért hát a sok igaztalanság és sok valóságelkerülés, illúziógombolyagot hozott létre, mely a valóság szerepében tetszeleg. A különféle hivatalok, melyek mind abból élnek, hogy időről időre változik az igazságok valósággá hazudásának érdekköre. Így, ugyanaz az egyszerűen leírható tény vagy tett, más és más színezetet kap. Hol bűn, hol bocsánatos vétek, hol pedig jogos elv vagy cselekmény, ami korábban csak egyféle megítélést érdemelt. Így az emberekből hol ez, hol amaz válik. De a túlélési ösztön azt diktálja mindenkinek, hogy a nagyobb falkához húzzon, és így lesznek az emberek saját életük külső szemlélői. A sokféle kötelesség, ami az írásaimban felsorolásra kerül, ezek után már csak az igazemberek vállát fogja nyomni. Meg van engedve, hogy ne legyünk igazak. Bolond tehát az, aki azon kevesekhez tartozik, akik mindig és kizárólag a valót és az egyértelműt gondolják, vallják, és teszik. De az illúzió természetéből adódik, hogy a többség ítélkezik és rangsorol, mert számára zavaró, hogy létezik kisebbség, vagyis van még mindig pár eszement, akik nem törődnek a következményekkel, a kirekesztésükkel, a szegénységgel, a gúnyos röhejekkel, ha valahol mégis meg mernek jelenni, a megjegyzésekkel: „Te meg miért veszed ezt olyan komolyan?”, és a szabályos, és végleges megsemmisítés esélyével is.

Mi lenne a világgal, ha nem volnának igazemberek?

Hát, ezt sokszor, sokan kinyilvánították már, eszerint: vége volna a világnak, legalább is annak, amit még néhányan annak tartanak. Mindenkit ki kell ábrándítanom:

A világnak attól még nem lenne vége, ha az ember önmagát és saját szerepét félreérti és nem vállalja. A Világ magasról tesz arra, hogy az ember mit gondol, mit akar és mit hajt ebből végre. Egyedül az ember számára fontos mindez. Ugyanis, ha kivész az igazemberek kisszámú klubja, ami azután következik, már nem az emberekről fog szólni. Tehát az emberségnek, és a reménynek lesz csupán vége. Aztán van még egy bátortalan kérdés: Örökre vége lesz a reménynek?

A tapasztalat eddig azt mutatta, hogy mindig akadt néhány igazember, bármekkora volt is a sötétség a lelkekben, de a tudatos és hatalmak által fenntartott törekvés az igazemberek és az igazemberség fogalmának, a hozzájuk kapcsolódó események igaz leírásához való hozzájutás ellehetetlenítésében, alapvetően a közlés helyeinek, módjának kisajátításában egyre nagyobb gyakorlattal rendelkező körök hatékonysága már-már a nullára redukálja ezen lélekmentők számát.

Azonban a remény nem egy hal (!?) – szokták mondani –, és ezt onnan is lehet tudni, hogy minden egyes csecsemő igazként születik, holott az elején még hal….

Azok a gonoszok, akik maguk képére formálják őket, és legalább olyan gonoszok azok is, akik egyszerű választási lehetőségként jelölik meg, hogy ki mi szeretne lenni. No, nem azt, hogy pék, vasutas, vagy vízvezeték-szerelő, hanem, hogy jó vagy rossz, pontosabban: igaz, vagy gaz akar-e lenni. Ugyanis ebben a dologban nincs választásunk. Bármilyen nehéz is az igaz út, akkor is azon kell menni!

Legegyszerűbb megfogalmazás szerint: Az igazán nagy és emberhez méltó dolgok nagy áldozatok árán valósíthatók meg. Persze, mindez a lélekben és elmében megfogant érzések és gondolatok valóra váltására érvényes. A megvalósítást megelőzi a valóság megragadása, megfogalmazása, tudatosítása, és elvként alkalmazása.

Az igazemberekre jellemző, hogy az általuk látott valóságot nem tartják meg maguknak, hanem mindenkivel megosztják. Kérdezhetik, hogy akkor miért nem az igaz-ság lett a földi ember vezérelve?

Talán, ez a legbonyolultabb megoldást igénylő kérdés, de nem annyira bonyolult, hogy meg ne válaszolhassuk. Talán azért, mert az igazemberek senkit sem akarnak vezetni, és kényszeríteni semmire. Csak teszik, amire saját látásmódjuk kötelezi őket. Ebből következik, hogy a látás áll szemben a vaksággal.  Innen már egészen egyszerű megérteni, miért is vannak törvények, kormányok és fegyverek? A Hatalom egységesen mindenkit úgy kezel, mintha gazember volna. Neked kell bebizonyítanod, hogy igazember vagy… A valóság felfénylésével feleslegessé váló hivatalok, gazdagság, megkülönböztetés, pénz, erőszak és mindaz a kellék, ami fenntartja az illúziót, értéktelen hamisítvánnyá válik, hiszen csak egyetlen hatalom van: a valóság, ami az igazemberekben testesül meg. Ez kényszer, és üdv is egyben. Ezen kívül bármiféle vezér és kormány csak akadály a valóság útjában.

A folytonos és kitartó megnyilatkozás az igazságban, azt feltételezi, hogy idővel a vakságot a látás fogja felváltani. Ez a kicsiny és árnyékban szerénykedő hang, képes arra, hogy felnyissa a szemeket, mert még megteheti. De ne áltassuk magunkat: nem sokáig teheti már meg egy igazember sem, hogy itt, vagy nagy nyilvánosság előtt bárkivel közölhesse az általa vallott igazságokat. És ez nem a személyektől, hanem az igazságoktól függ. Mikor az igazságok mozaikkockáiból egyértelműen kirajzolódik a valóság, lezárulnak a zsilipek, elhallgatnak az igaz hangok.

Azután már csak ember és ember fog találkozni. Egyesek szerint, az igazemberek nem láthatják egymást, és nem hathatnak egymásra. Ki mondja ezt?

Aki úgy akarja, hogy az igazemberek száma végül a nullával legyen egyenlő. Mi az, ami egy nyiladozó értelmű embert az igaz útra viszi, ha minden azt sugallja, hogy maradj a tömeggel?

Mi vonzó van az igaz útban?

A valóság, ami folytonos vonzást gyakorol minden lélekre, hiába is próbálunk egyre távolabb kerülni tőle. A valóságnak nem kell ügyvéd, vagy karhatalom, mert az igazság lehet többoldalú, de a valóság tőlünk független egész, ami a legnagyobb kihívás, amit csak találhat egy ember a Földön. A valóság tesz emberré, és ezt nevezhetjük nevelésnek is, ha szülőként csupán annyit teszünk, hogy megmutatjuk kicsinyeinknek. A kényelem és az igazságvalóságok elrejtése önmagában is züllesztő. A valóság kellemetlen, néha fájdalmas, néha veszélyes, néha undorító, de rajtunk áll, mit használunk belőle saját utunkon.

Igazember, vagy gazember? Ez itt a kérdés.