A látás iskolája

A látás iskolája

 

 

 

Írta: Kövi Gábor   
2008. június 14.

A látás iskolája

   A beszéd felfedezése óta egyre kevesebb információt hordoz egyre több szöveg, mégse közeledtünk magunk, egymás, és a világ megértéséhez. Ezért a látás segítségét kell kérnünk, hogy a felhígult beszédben eligazodjunk, magunkra és a világ valóságára ráébredjünk. Ebben mégis bizonyos szövegek, bizonyos könyvek segítenek. A gondolkodás és a beszéd nem szükségképpen jár együtt. Gyakran már kész klisék segítségével kommunikálunk. Az un. „játszmák” is ilyen klisékből összetákolt unalomig ismételgetett mondathalmazok, valódi gondolatok nélkül. Az emberi kapcsolatok, a viselkedés, a „disztingválás” képessége és gyakorlata klisékkel, vagy „stílusokkal” jellemzett játszmák összessége. Ezek között való eligazodás a civilizációs közlekedés megtanulásához elengedhetetlen. A sikerhez, a „boldoguláshoz”, de nem a boldogsághoz és a legközvetlenebb emberi lételvekhez vezet el mindenkit, aki ebben magas szintű jártasságot ér el. Ez a szövevényes és átláthatatlan ármánykodás, de nem az őszinte, és igaz kapcsolatok, a tiszta és mindenki számára látható-érthető együttműködés, veszély és lelki torzulások nélküli élet lehetősége és gyakorlata.

 Hogyan juthatunk el a teljes felébredéshez, vallások, az ősi hagyományok szolgai másolása, annak tartalom, vagyis aktualitáshoz kötött történeti szempontból mára kiüresedett, értelem nélküli, talajtalan, erőszakolt betagozódása tagadásával?

 Azok a könyvek, melyek éppen azokat az ősi meglátásokról szóló bölcsességeket, azok szubjektív részmagyarázatait tartalmazzák, a mai ember eszével felfoghatatlanok, vagy egyszerűen kritika nélkül, kell őket elfogadnunk?

 Ahhoz, hogy ezek valódi igazságait magunk számára felfoghassuk, és végső soron a mindennapi életgyakorlatunkba beépíthessük, szükségünk van arra a látásra, melyet éppen a helytelenül felépített életszemléletünk, az idejekorán belénk nevelt félelem-tartózkodás, rejtőzködő áligazságok dzsungelében elvesztettünk. Ma már olyannyira szembeötlik számomra a mai beszédgyakorlat és viselkedés hazug és zavaros volta, hogy képtelen vagyok bármilyen, a „népnek” szánt hír, vagy üzenet higgadt befogadására, sőt néma eltűrésére akár.

 A „rendszer” kihallatszik minden médium által közvetített „tény”, jelenség, „értelmezés” mögül.

 Miközben a beszéd valóságot elkendőző használatáról beszélünk, a magyar nyelv különleges erejét az értelmi tisztasághoz nélkülözhetetlen árnyaltságát, egyúttal konkrét megfogalmazásait igen jól hasznosíthatjuk. Nagy gondban volna az a fordító, akinek jelen mondatokat kéne valamilyen más nyelvre fordítani, mikor a hamisságon idomított közemberi elme még „magyarul” is nehezen foghatja fel…

 Alapfogódzóként ajánlom felkeresni Hamvas Béla könyveit, bár éppen ő, akit bonyolult körmondatai és sajátos, tiszta stílusa miatt kevesen értenek hazánkban. Ha valamilyen történeti aktualitás olyan közeget teremt, mint pl. a Balkánon, érdekes módon rohamosan tért hódít, miközben éppen saját olvasótábora számára szánt üzenetei magyarul kevesekhez jutnak el. Kora speciális hatalmi-politikai hazugságszövevénye lehetetlenné tette, hogy teszem fel, gimnáziumi tananyaggá váljon, a mai felületes és jellegtelen gondolati közöny már nem is igényli.

 Csak azért merem felhozni éppen az ő szellemi hagyatékát, mert az ő vallástalan theizmusa (saját megfogalmazása) áll a legközelebb a tisztánlátás elveihez.

    Mi is tehát a tisztánlátás?

 Sokan azzal azonosítják, amit clearvoyance-nak szoktak nevezni, és a paranormális képességek közé sorolják. Anélkül, hogy ennek létezését tagadnám, eme képességünk részbeni gyakorlása éppen az értelemhez vezethet bennünket.

 Minő véletlen! A szó böngészőbe való beütése után, ez a furcsa szinkronicitás  fogadott:

 „clearvoyance From: László Kövi (kolas@freemail….”

 Mindenki eldöntheti, hogy ezt holmi égi jelként, vagy egyszerű véletlenként aposztrofálja.

  Fontos tudni, hogy ez a quasi egyezés még sokkal jobban csattan, ha elmondom, hogy van egy unokaöcsém, akit Kövi Kolosnak hívnak, és az e-mail címeim közül az egyik azonos a fenti szolgáltatóéval…

 Első könyvem (Túlélési praktikák) írása és adatgyűjtése közben nem egy hasonló véletlenbe botlottam. Már maga az is a véletlenek hihetetlen játéka lehet, hogy a még meg nem jelentetett könyvem címével megegyezőn, a könyv befejezése után nem egy írást találtam korábban és később is, mint ahogyan én azt megírtam volna.

  Nos, talán érzékeltettem valamit abból, milyen lehet, ha az ember már közelít a valódi látáshoz

   Egyáltalán mire is jó a látás, azon kívül, hogy megértjük világunkat?

 Már azt hiszem, ez is elég volna, hiszen kevesen merik kijelenteni, hogy értik, ami manapság történik. Mindenesetre, az elképedés és megdöbbenés már nem ritka bizonyos jelenségek kapcsán. Azonban azok magyarázata már a szokványos mintákat követi. Számomra szinte kifogyhatatlan témát jelent bármelyik társaság beszélgetésébe való bekukkantás, vagy bármilyen ma megjelent szöveg elolvasása, vagy csak rátekintés ezekre, ami mintegy előre átláthatóvá teszi őket, és jelentőségét is veszti ezek további vizsgálata. Sokan inkább felületességnek és általánosításnak vélhetik reagálásomat, semmint tisztánlátásnak. Nekem már egy ilyen és hasonló beszélgetés, vita, „tájékoztató”, ünnepi beszéd, igen fárasztó és menekülök tőle, ha tehetem. Kényszerű elviselése pedig szinte fizikai fájdalommal jár.

  Most akkor mondhatnák: „Ezért kell, hogy mindent valóságosan lássunk, szenvedjünk tőle?

 Sokkal inkább a szenvedés, mintsem a megalkuvás!

 Amikor valamilyen rossz szokásunktól meg kell válnunk, nem elég, ha annak kárait felsoroljuk. Ezzel még nem csábítunk senkit szokásától való küzdelmes megszabadulásra. Gondoljunk csak olyan ismert és sokat ostorozott függőséges szokásokra, mint a drogok, pl. a dohányzás. Sokáig tartott, míg rájöttek a terapeuták és a felvilágosító előadók, hogy inkább az előnyökre, mintsem a szörnyű következményekre fókuszáljanak kampányaikban és kiadványaikban. Ez a tapasztalat is megvilágít egy fontos momentumot az emberi lélekben. De ezt nevezhetjük akár állati létünk atavisztikus maradványának is. Köztudott, hogy az állatokat, számukra kedves, vagy szükséges dolgaikkal, ínyenc csemegéikkel jobban ki lehet csalogatni valamilyen okból kellemetlen, vagy ártalmas megrögződésükből, mint kényszerrel, vagy fenyítéssel. Anélkül, hogy az állatok „nevelése” körüli problémákba belebonyolódnánk, maradjunk az emberi „szenvedélyvilág” témájánál. Ettől eltekintve az előnyök ismerete sokkal célravezetőbb, már, ha az illető eléggé tudatos személy. Sokszor ezzel se megyünk semmire. Milyen kapcsolatot találhatunk, a tudatosság és a tisztánlátás között? Mikor különbséget akarunk tenni ilyen és ehhez hasonló, az emberek számára igencsak vegyes tartalmú fogalmak között, végig kell követnünk az adott fogalmak történetét, de azon személyek és események ismerete, melyek szükségesek ebben a stádiumban a teljes bizonyossághoz, elengedhetetlen.

  De kinek van erre ideje manapság? – Halljuk vissza ezt az elcsépelt közhelyet. Fülön is fogtunk egy okot a tisztánlátás elérésének akadályai közül. A tudatosság ugyanis, gyakran egyet jelent a rendszer iránti feltétlen lojalitással, ami gyakran az ostoba vakság, a tudatos önámítás gyakorlatát és az önkéntes polgári skizofréniát is megköveteli az alattvalótól.

 

Ezt a mondatot is ki-ki saját szemüvegén keresztül olvashatja! Akkor törődjünk bele abba, hogy már örökre elveszett annak létjogosultsága, sőt egyszerűen az evolúciós törvények megszegése, ha valaki mindezek ellenére ragaszkodik ahhoz, hogy mégis a valóságot, csakis a valóságot, de nem is mindig az „igazságot” lássa? Egyszerűbben fogalmazva: saját magunknak árthatunk azzal, és az életlehetőségekért folytatott versenyben hátrányt szenvedhetünk, ha ragaszkodunk a tisztánlátásunkhoz?

 Vagyis, meg kell alkudnunk a civilizált zombi elmeállapotával, semmint hogy inkább egyedül kószáljunk társak és velünk egyetértők nélkül a világban?

  Azt hiszem, ezt a kérdést minden korban feltették maguknak a tisztánlátás valamely fokára jutott megvilágosodott emberek…

 Hol vannak hát azok a beígért előnyök?

 Az előnyökhöz vezető göröngyös ösvényen egy analógiával talán könnyebben haladhatunk:

 Mennyivel járunk jobban, ha egy zavaros árral sodródunk, melynek se mélységéről, se az örvények mélyén rejtőző veszélyekről fogalmunk sincsen, vagy ugyanakkor egy kristálytiszta folyó hullámaival kell megküzdenünk? Hogyan érünk partra, és mentjük meg magunkat valószínűbben a teljes elmerüléstől?

 Ha beleképzeljük magunkat az analógia által felrajzolt helyzetbe, a koszfolyamban még azzal is számolhatunk, hogy előbb veszünk el a belénk kerülő szennytől (eredeti értelmezés szerint az erkölcsvesztéstől), mint az egyéb veszélyektől.

 Ha látjuk, mi várható, vagy látjuk, miben hányódunk éppen, legfeljebb a tiszta víztől kissé fuldokolhatunk, értsd: szenvedünk attól, amit látunk, de legalább értjük, ami velünk történik.

 Hosszú távon tehát megnyerjük azokat az előnyöket, melyek mind minőségben, mind pedig tudásban messze megelőzik azokat a vélt előnyöket, melyek végül romlásunkat okozhatják, mikor vakon és ostobán sodródunk…

 És végül, a szenvedés csak erősít bennünket, ha sikerül magunkat túltenni ezen, a létünkkel amúgy is gyakran együtt járó valóságon..

 Tudni jobb, mint nem tudni.

 Tehát a látás egyet jelent a tudással?

 Igen is, meg nem is. A tudás a mindenség iránti nyitottság. Ezzel a kinccsel és teherrel…ajtót nyithatunk a tisztánlátás felé, de nem szükségszerű. Olyan gondolkodók, mint Éppen Hamvas, az én szememben a tisztánlátók sorába tartozott. Egyetlen észrevételem van csupán az ő tisztánlátásával kapcsolatban: saját magát nem látta tisztán.

  Vajon kimondhatja el magáról, hogy önmagát látja??

 Nehéz erről úgy beszélni, hogy ne tekintsék az embert ostoba, nagyképű alaknak. Vegyék úgy, hogy az emberek figyelése – önmagamé is – gyerekkorom óta, szinte szenvedélyemmé vált. No nem kukkoló voltam, ha értik, mire gondolok…Azonnal leolvastam az emberek arcáról, viselkedéséből, mi mozgatja őket. Ez kezdetben eléggé zavart az emberekkel folytatott kapcsolatomban, de már megértettem, hogy nekem kell tenni valamit ez ügyben, mivel mások se a többi embert, se magukat egyáltalán nem ismerik. Erre mondja Hamvas: „nem ismerik fel egymást..”

 Vajon, mit kellene ismernünk?

 Nos, már annyiszor mondtam és írtam, de valahogyan még mindig értetlenséggel hallgatják és olvassák: Hiszen senki sem önmaga. Mintha szégyellnünk kellene, kik vagyunk és még magunk előtt is el kéne azt rejtenünk.

 Az egyik félreérthető sztereotip mondat: „Ne foglalkozz magaddal annyit!” Ezt tisztánlátásunkkal úgy kell fordítanunk: azzal ne foglalkozzunk olyan sokat, hogy másokká legyünk, mint akik valójában lehetnénk!

  Vagyis a tisztánlátáshoz vezető gyakorlatok közül az a legfontosabb, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Vonjuk meg annak mérlegét, hogy mennyi valódi és mennyi művi van gondolkodásunkban, külsőnkben (ami tulajdonképpen gondolkodásunk tükre, vagy éppen álcája…), mindennapi viselkedésünkben.

 Sokat beszélgetek emberekkel ilyes dolgokról, kissé nagyképűen szólva,  szokratészi módon… Számomra akkor zárul jól a nap, ha valakit sikeresen rávezethetek önmaga őszinte útjára. Általában nem vagyok tolakodó, de mindenkivel megtalálom azt a hangnemet, ami végül megnyitja számára az ösvényt, de egyúttal talán a velem való viszonya is kissé más lesz, mint másokkal. Még gyerekkori emlék és kellemetlen érzéssel kerül a felszínre mindig, hogy azok a srácok, lányok, akikkel dolgom volt, velem mindig másként beszéltek-viselkedtek, mint azokkal, akik az „átlagos” színlelő játékban együtt voltak velük. Ez megint egy kicsit rejtélyes, ezért jobban körülírom: Az a bizonyos, számomra taszító és kellemetlen színészkedés, ami jellemző a társasági viszonyokra, melyről számos remekmű készült, nem élvezetes pókerjátszma, és soha nem is volt az. Ez az a félrevezetés, ami közmegegyezésként alapszabály az efféle körökben. Hogy taszít engem mindez, ebben azért nem vagyok egyedül. Eddig sokan eljutnak, hiszen a közlemúlt éppen a lázadások kora volt, és ez még korántsem zárult le. A konszolidációként érzékelt jelenség csupán a felszín, ami alatt – más területeken – további lázadás, a rendszer elleni, zajlik. Hát ezen kell nekünk átlátnunk. A rejtőzködés, mint tudatosság, mint félreértés, ami az állatvilágban létkérdés, számunkra igen zavaró, és a további szellemi finomulás, és „értelmesülés” akadálya. Ma már nem, hogy idegesítő, hanem egyszerűen lélekmérgező ezt a gyakorlatot követni. Mondhatják, hogy én éppen a rejtőzködés mestere vagyok… Nem akarom sugallni ezt, amint a legjobb álcázóként papolok, miközben senki sem tudhatja, kivel is áll szemben.. Igen. A net éppen az a szféra, ahol olyan alakok, mondjuk lelkileg sérült, megkeseredett diverzánsok garázdálkodnak, akik sehogyan nem tudják kielégíteni beteges hajlamaikat, csak amint másokat megtévesztenek. Többnek, okosabbnak, beavatottabbnak szeretnének látszani, mint, akik valójában. Ha személyesen akarsz velük találkozni, valamilyen ürüggyel kicsúsznak a szembesülés elől. Voltaképpen egy semmitmondó alak nézne veled szemben, körömrágósan, izzadt tenyerűen, betegesen és puhányan. Vagy éppen „macsósan”, akiről lerí, nemcsak elektronikusan, de külsőleg is álruhában jár.

 Mit is szoktam én ilyenkor tenni (mármint, ha sikerül találkozást kicsikarnom..)?

 Ugyanolyan természetesen viselkedem, mintha nem vennék semmit észre az egész színjátékból.

 Akkor most én is éppen színlelésben vagyok?

 Nem, hanem szembesítem azzal, hogy nem vettem be az ő célzatos erőfeszítését, amivel mindenkit meg akar téveszteni. Az mindenesetre érdekelne, hogy az ilyen emberek mikor vetik le az álruhájukat? Baráti körben, szex közben, tükör előtt, álmukban, (pláne!) a bíróság előtt, haláluk pillanatában stb? Ez aztán az igazán nagy kérdés! Nekem, mint afféle őszinte lelki kukucskálónak ez volt mindig a legnagyobb élmény, ha a szemem előtt vált önmagává valaki. Nem egyszer elbeszélgetek hivatalokban emberekkel, és észre sem veszik, mikor vetik le a magukra erőltetett, vagy csak utánzásképpen elsajátított hivatali nexust. Mára a helyzet sokkal kritikusabb: A főnökök kifejezetten tiltják a beosztottak számára a természetes, emberi viselkedést! Ha képes vagy átérezni a veled szemben álló embertársad sanyarú és alárendelt helyzetét, ezzel némi együttérzést mutatsz, már nem vagy alkalmas hivatalnoknak. Ezt a mai világban senki sem kockáztathatja meg. Azonban védtelenek – ezt tényleg higgyék el nekem – az őszinte szóval szemben. Manapság ez éppen azért van így, mert olyannyira hiányt szenvedünk az őszinte és igaz emberi szóban. Azért veszély mégis van abban, ha őszintén kiadjuk magunkat. Ne gondolják, hogy én bármikor is feladnám lételememet, az őszinteséget! A veszély éppen az, hogy sokan már az őszinteséget sem ismerik fel, hanem a játszma részének tekintik. Minden csalárd ember ezt használja, vagy legalább is ennek látszatát, a megtévesztésre. Mi mindent próbálnak nekünk eladni, hány olyan kenetteljes és bizalmaskodó alakkal találkozunk lépten-nyomon, akik jóféle portékáikat, legyen az extra szolgáltatás, borsos árral, vagy átláthatatlan, veszélyes ügylet, ami akár az életünkbe is kerülhet…?!

  Nem akarok efféle vizekre evezni, csupán a helyzetet akarom megvilágítani, az őszinteség ingatag és ambivalens megítélését mai emberi világunkban. Saját közeledésemet, nem egyszer félreértik. Sok időbe telik, míg tényleg elfogadják, hogy ilyen vagyok. Hogy valami bíztatót is mondjak, láttam egy kis tudományos filmet éppen az őszinteségről és a hazugság leleplezéséről. Ebben egy ügyes ember éppen az amerikai kormányhivatalnokoknak tartott kurzust arról, hogy az őszinteség mindig a legjobb és legsikeresebb eszköz mind a munkában, mind saját életükben. Tehát, már odajutottunk, hogy vannak, akik képesek újból elővenni, ezt a tulajdonképpen sohasem volt tananyagot..! Elképzelve a hallgatóság gondolatait erről, sok ötletem volna, miféle eredményt hozott számukra ez az oktatás…

 

Egy hozzászólás a(z) “A látás iskolája” bejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Igazemberek | Kövi Gábor honlapja

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.