Hormonkontroll
II.
Az embernek ezzel szemben nem kell gyakran a közvetlen életveszélytől tartania, mégis termelődnek azok a hormonok, amelyek fajunk korai időszakában fontos szolgálatot tettek a túlélés érdekében. Ha csupán a környezeti hatások közül a veszélyre való reakció létezne, ehhez valamilyen szinten hozzá lehetne szokni, azonban a vészjelző-reagálást generáló hormonok, semmitmondó helyzetekben is kiugró értékeket mutathatnak. Ennek következtében, „alaphelyzetben” az ember folyamatosan stresszben szenved, anélkül, hogy tudna róla. Mikor azt mondjuk valakinek: „Lazíts!” – nem is érti, mit kérünk tőle, hiszen úgy gondolja, hogy ő laza, mert semmit sem csinál. Ha viszont megérintjük a nyak környékét és a vállat, rögtön érezzük a merevséget. A legkönnyebb úgy ellenőrizni, hogy kellően ellazult-e, ha felemeljük az egyik kezét, és – miután hirtelen elengedtük – nem hullik vissza az eredeti helyére. Ezt ki is lehet próbálni! A meglepetés nem marad el…
Tegyük fel, hogy stressz mentes életet élő emberrel beszélünk! Már, ha ilyet találunk… Attól függően, hogy milyen az immunrendszere, vagyis milyen vércsoportú, különféleképpen reagál a külső ingerekre, akár az ételekre. Ezen felül természetesen a nem, életkor, életmód, és a már taglalt születési körülmények határozzák meg, az un.: „vérmérsékletet”.
Ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol megfigyelhetjük a különféle habitusú emberek reakcióit ugyanarra az eseményre. Persze, itt is megszámlálhatatlan tényezőt kéne figyelembe vennünk, amiből kiragadva párat: mi jár a fejében abban a pillanatban; kipihente-e magát; előzőleg végzett-e valamilyen megterhelőt; végzett-e valamilyen nemi tevékenységet, ami nagymennyiségű hormon felszabadulásával járt? Fogyasztott-e alkoholt, cigarettázott, vagy kávézott-e? Talán érzékelik, mennyi minden változtathat a reakciónkon, és még alig érintettük az összes lehetőséget. Mennyivel bonyolultabb az emberek esetében bármilyen helyzetre való reagálás, mint az állatoknál!
Hogyan lehetne leszűkíteni a kört, aminek alapján már értékelhető eredményt kaphatnánk?
Ha azt szeretnénk, hogy legalább annyira természetesen reagáljunk a váratlan eseményekre, mint az állatok, akkor közelítőleg olyan természetesen kéne élnünk. Azonban, ezt a mai ember nem akarja, hiszen annak tudatában van, hogy magasabb rendű bármelyik állatnál. Miért is akarna hozzájuk hasonlítani?
Mégis vannak előnyei annak, ha kicsit elképzeljük magunkat olyannak, mint több tízezer évvel ezelőtti őseink. De nem mindegy, milyen korból, helyről, éghajlatról stb. származó embert szeretnénk elképzelni. Az étkezés, életmód szerepe ebben az esetben is alapvető.
A korabeli ember életét nem a stabilitás jellemezte. Ezért voltak időszakok, viszonylagos bőségben, és voltak igen hosszú időszakok szűkös körülmények között. A civilizáció ezeket a szélsőségeket akarta „szabályos” mederbe terelve szinte állandóvá tenni. Természetesen az állandóság alatt a bőséget kell érteni. Ezt meg a természet változatossága nem engedte meg. Így, hiába élünk kényelmes, fűtött, légkondicionált lakásokban, a természet katasztrófahelyzeteket teremt, melyekhez egyáltalán nem szoktunk hozzá. De, ha ilyen mégsem volna, akkor az ember maga hozza létre a katasztrófákat, a sajnos egyre „szokványosabb” társadalmi feszültségek során.
Van egyáltalán lehetőségünk valamilyen fokon felkészülni a rendkívüli helyzetekre?
A Rendszer létrehozott intézményeket, melyek ilyen helyzetek imitálásával tanítják a megfelelő viselkedést. A katonák, tűzoltók, mentők megkapják a kiképzést ilyen helyzetekre. De vajon ők mennyire tudnak megfelelően reagálni minden helyzetben?
Itt aztán a bonyolult még bonyolódik, mivel az ilyen emberek minden helyzetben veszélyt sejtenek, ami az átlagember mindennapi stressz mennyiségét hatványozottan megnöveli. Nem beszélve az „éles” helyzetekről, melyek száma szintén sajnálatos módon növekszik. Egy túlélő mikor cselekszik helyesebben? Ha rendszeres kiképzésben részesül, autogén tréninget végez, szigorú diétával próbálja a testét ellenállóvá, tűrő képessé tenni, vagy?
Sajnos az sem ritka, hogy „helyzetek” kiváltói éppen ilyen „jól felkészült” emberek, akik már szinte reflexszerűen reagálnak, vagyis, noha tudják, alkalmazzák a felkészülés során tanultakat, mégis olyan világban élnek – az átlagemberhez képest – amiben szinte csak a vészhelyzetek jelentik a valóságot. Tehát személyiségük feladatra orientált, gyakran nélkülözik az önálló döntés képességét és lehetőségét, ezért cselekedeteik is gépiesek, ridegek, gyorsak. Nem mondhatnánk meggondolatlannak őket, inkább „blokkszerű” viselkedési sémák alkotják a helyzetekre való reagálásukat. Ezek a reakciók már kis impulzusra is működésbe léphetnek. Mire a cselekmény lezajlik, képtelenség bármiféle módon változtatni az eredményen. Ezért rossz az a civilizációs taktika, hogy militarizálni kell az embereket, hogy jól lehessen irányítani a tömegeket. Azt ugyebár már többször érintettük, hogy annak a felelősségnek nyomait sem látjuk, amivel a vezetőknek rendelkezniük kéne, mikor parancsokat osztogatnak.
Egyetlen lehetőségünk van csupán: Testünket és lelkünket egyformán karban kell tartanunk! Lelkünk alatt a szellemi finomságot, érzékenységet is értenünk kell! Tehát a „műveletlenség” nem jelent megfelelő alapot a tiszta lélek számára, de a „művelés” módja tekintetében még nagyobb a zűrzavar.
A lélek megfelelő kiteljesedése, erkölcsi megalapozása, a személyiség gazdagsága, sokszínűsége volna a nevelés elsődleges célja. Ehelyett különféle viselkedési, cselekvési sémákat tanítanak, gyakoroltatnak az oktatásban. Ezek a sémák arra hivatottak, hogy a széttagozódott civilizációs tevékenységi körökben a Rendszer számára megfelelő „elemeket” hozzanak létre, nem egyéniségeket. Még akkor is igaz ez, ha a „nyugati” típusú társadalmakban az egyén kiemelkedő szerepben van. Ugyanakkor ez az elv csak elméletben működik, mert a különféle társadalmi rétegekben élők más és más lehetőségekkel rendelkeznek, vagyis különbözőképpen tudják érvényesíteni egyéniségüket. Ezt nevezi a nyugati világ a „verseny inspiráló voltának”. Vagyis, aki sikeresen győzi le a versenytársait, fontosabb, értékesebb személyként jelenik meg a többiek szemében. Ez a beültetett magatartás újabb stressz fokozó tényezőként jelentkezik. A folytonos küzdelem különösen a hím nemi hormonok képződését serkenti. Ez még a nőket is érintheti, pedig náluk a tesztoszteron mennyisége elenyésző a férfiakéhoz képest. Azonban a rendszeresen jelentkező küzdési kényszer hatására ennek a hormonnak olyan mennyisége állandósulhat, amely a női jelleget gyökeresen megváltoztathatja. Amíg külső jelek nem utalnak a „férfiasságra”, addig a viselkedés, hanghordozás, deklamáció, artikuláció közelíthet egy férfi hangvételéhez. A szerepek sematizálódása lassanként a nemi jelleget is összemoshatja. A férfiak nőiessé válhatnak (egyéb, férfiakat érő hatások – később), és a nők az iménti módon férfiassá. Ugyan az óhajtott „népesedési fék” akár jól is működhet ezekben a társadalmakban, és ezt is figyelembe kéne venni a trendek előrejelzésekor, de talán nagyobb lesz a veszteség annál, mint amit a népesség csökkenése jelent. Ezzel egy időben, más társadalmakban a férfi szerep egyeduralkodása révén a szaporodás jóval nagyobb mértékű lesz – kivéve, ha nem sikerül a „nyugati mintát” adaptálni ezekre az országokra… De az életfeltételek folyamatos szűkülése konfliktusokat, olyan helyzeteket hozhat létre, melyekben a gyermeknemzésre, szülésre, vagy utódgondozásra már esély sem lehet. Ez is fékezheti a népesség növekedésének ütemét, de van még egy tényező, amit sehol sem illik figyelembe venni:
Az állati eredetű élelmiszerek magas hormontartalmát!
Azok az országok, ahol relatíve kevés az ilyen eredetű élelmiszer, és főleg növények alkotják a táplálékok zömét, az általános hormonszint alacsonyabb, mint azokban az országokban, melyekben az ilyen termékek aránya túlzó mértékben jelenik meg az étrendben. Ezek az emberek kevéssé reagálnak hevesen bármilyen helyzetben, ami egy nyugati ember számára elviselhetetlen. Most ne vegyük figyelembe a két alapelven épülő társadalmak ideológiai különbözőségét, ami a népek közötti „fajsúlykülönbségeket” okozza, vagyis egy akármilyen nyugati állambéli polgár önmagáról alkotott téves értékítéletéből kiindulva is reagálhat másként egy idegesítő helyzetben. A kulturális beidegződések, vallási elvek széles tömegekre gyakorolt hatása ugyanúgy hozhat létre „hormoncsúcsokat”, amint nap, mint nap tapasztalhatjuk.
Egy rövid utalást engedjenek meg:
Az állatvilágban a szaporodásnak csak megfelelő körülmények között van létjogosultsága. Általában szaporodási periódusok vannak, és ezeken kívül az állatok nem küzdenek egymással úgy, mint mikor a partner elnyeréséhez van szükségük nagy mennyiségű nemi hormonra. Az ember – talán a letelepedés és a gabonatermelés-állattenyésztés következtében – az év minden szakában képes utódok nemzésére és fogamzásra. Az állatok esetében a szaporodás idején szinte minden ennek van alárendelve, és emiatt lényegesen nagyobb veszély fenyegeti őket a ragadozók oldaláról. Erre az időre a táplálkozás helyébe a fajfenntartás lép, és sok rejtőzködő faj is „közszemlére teszi magát”. Ez a tevékenység igen nagy energiákat köt le, és a gyengébb egyedek elpusztulhatnak már a fokozott izgalomtól is. Ez is a hormonok műve!
Az étrendnek csak egy eleme a táplálék forrása, de ebben már figyelembe kell venni azt is, hogy a fogyasztói célú élelmiszergyártás milyen egyéb anyagokat alkalmaz, hogy termékeit rendszeresen vegyék az emberek. Ezek a célzatosan adagolt anyagok szintén igen hatékonyan befolyásolhatják a hormonrendszer működését bármilyen irányban. Sajnos ezek kombinált hatása teljességgel kiszámíthatatlan, ha egy átlagpolgár átlagos fogyasztási szokásait vesszük figyelembe. És talán ez jelenti a legnagyobb veszélyt! Hiába határozzák meg egyes élelmiszerek egyes összetevőinek mennyiségi paramétereit, ha a különféle szintetikus állományjavítók, vitaminok, ásványi anyagok, színezékek, tartósítószerek, csomagolóanyagok oldószerei festékanyagai – az ismert növekedési hormonok mellett – olyan variánsokat hozhatnak létre az emberi szervezet vegykonyhájában, amelyek állandó negatív hatást gyakorolnak a teljes hormonrendszerre.
A hormonrendszer alatt az összes szervet és sejtet kell érinteni, melyek hormont termelnek! Ezek – természetes körülmények között – csak a természetes, élő, könnyen fogadható, az emberi testtel nem ellenkező élelmi anyagok közvetlen, jól összehangolt lebontását, beépítését, és a külső ingerekre való megfelelő reagálást hivatottak irányítani, segíteni, és a test egészségét ily módon minél magasabb szinten tartani. Erre a jelenlegi abnormális helyzetre a Homo Sapiens még nem tudott felkészülni, mivel ezek a hatások egyenesen a genetikai állományra hatnak, gyengítve az emberi faj fennmaradáshoz szükséges eredeti képességét, erejét.
A különböző komplex hatások eredői voltaképpen a hormonrendszert egyre kevésbé teszik alkalmazkodóvá, ahogyan a folytonos ellenkező, vagy támadó ingerek, tompító vagy fékező anyagok mind nagyobb mértékben szűkítik a hormonok mozgásterét. Az illatanyagok tompítják a szaglást, ami igen bonyolult hormonok működéséhez kötött agyi tevékenységet jelent, a folytonos erős és váltakozó polaritású vizuális effektusok rontják a látást, az információ követhetetlen tömege tompítja az agyműködést, ezzel ellentétesen csökkenti a tűrésküszöböt, és növeli a heves reakciók kialakulásának valószínűségét. A nagy sebességet és tökéletes koncentrációt igénylő szerepkörök – gondoljunk pl. a repülésirányítókra, járművezetőkre, diszpécserekre, számítógépes programozókra stb.! – végletesen beszűkítik a figyelmet, elvonva a kapacitást a puszta léthez szükséges szervektől, lassanként mindenféle emberi kommunikációra, személyes kapcsolatra képtelenekké válhatnak, és idült szervi elváltozások, vegetatív zavarok jelentkezhetnek náluk. A rendszertelen táplálkozás, és denaturált ételek, az ízfokozókban található ingerület-átvivő hormonok túlevést okoznak; hormonszerű vegyi anyagok közvetlen kipárolgása tönkreteheti a hasnyálmirigyet, májat, és a vesét, és szintén negatív hatással van az agyi idegműködésre. A rengeteg „gyógyszer” kereszthatása, hozzávéve az imént taglalt vegyszerek hatásait, olyan követhetetlen interaktív folyamatokat indíthatnak be, melyekben érzékenységek alakulhatnak ki, sőt végső esetben teljes idegi katasztrófa következhet be. Az állandó idegfeszültség, és a helytelen étkezés refluxot, szívritmuszavart, pánikszerű testi tüneteket okozhat. A teljes testre kiterjedő szabálytalan működés egyik jele az általános gyulladás, ami lassanként a mellékvese hormontermelésére is negatívan hathat. A nem szűnő gyulladásokra adott gyulladás gátló szteroidok leállíthatják a saját kortizon termelődését a mellékvesékben. Ez egyre súlyosabb gyulladásokhoz vezethet. Ennek okai között a természet szélsőséges viszonyaihoz való alkalmazkodási képtelenség is szerepet játszhat. A túlfűtött, vagy légkondicionált lakások, a nem megfelelően megválasztott ruházat olyannyira ronthatja a hőmérséklet-különbségekre való reagálást, hogy szélsőséges esetekben kihűlést vagy hőgutát is kaphatunk. Ehhez még hozzá kell venni a nagy melegben fogyasztott jeges, vagy sós italok, alkohol, drogok hatásait, melyek szintén sokkot okozhatnak. A friss növényi ételek ebben a helyzetben is szabályozó és életfenntartó erővel bírnak! Különös módon az átlagosan táplálkozó, „mértékletesen” drogozó (kávé, nikotin, alkohol) ember érrendszere oly mértékben károsodik, hogy a hideg időben súlyos trauma következhet be nála. A nyers, növényi ételek fogyasztása, látszólag kisebb kalóriatartalmuknál fogva kevésbé tesz ellenállóvá a hideg körülményekhez, mégis a tökéletesen tiszta érrendszer, megfelelő mozgással párosulva képessé tesz arra, hogy ezt is elviselhessük! A hőre való megfelelő reagálás szinte kizárólag a hormonrendszer működésétől függ.
Annak a folyamatnak a követése, megértése, feldolgozása, mely a jelenlegi állapotokhoz vezetett és a pozitív változtatás szándéka, lehetősége, a Rendszerben, szinte nulla!
/Folyatás: Hormonkontroll III./