Genderesedésünk igaz története

Ebben a történetben egy bizonyosan pozitív jelenség, hogy a Word magyar nyelvű jelenlegi (7-es) változata szerint a címben szereplő érthetetlen szó pirossal van aláhúzva. De, lehet, hogy az ezután következőkben már ez nem így lesz…

Nézek, és nem akarok hinni a szememnek…

Megint egy „új” fogalom, ami új szellemet jelez. Nem az újdonság az, amitől megijedek, hanem az, amit takar. Ami új, arról majdnem biztosak lehetünk, hogy valami borzasztó. Ez persze olyan maradi szöveg. Az öregek szoktak így viszonyulni az új dolgokhoz. Ebből kb. sejthetem, hogy öreg vagyok(?). Nos, ha ebből fogom csak megtudni, akkor megnyugodtam. Ilyenkor mindig Karinthy jut eszembe. Hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy a hülyeségeket észrevegye, és utánozhatatlan szellemességgel megnevettessen. Gyermekkorom nagy élményei közé tartoznak az írásai. Szinte mindegyiket olvastam. Az „Utazásom a koponyám körül” valahogyan nem tudott megnevettetni. Ebből is látszik, hogyha valaki saját nyomorúságát használja a nevettetés témájául, inkább megríkat, mintsem röhögtet.

Mégis, a magyar nyelv nyomorúsága, amin kínunkban már nevetünk. Azt azonban nem tudjuk elkerülni, hogy közben valamilyen nélkülözhetetlen használati tárgyat össze ne zúzzunk, az első szembejövő családtagunk fején…

Mert… Kérem szépen (most próbálom kiengedni a gőzt).. addig még rendben lettünk volna, mikor ebbe… a többször leírt és elmarasztalt valamibe (halkan) belelépt(ek helyettünk)ünk.., de azóta egymást érik a nyelv iránti támadások. De még az hagyján, mert már erre is szablyát kell ragadnunk, mint eleink, de, mikor a normális ellentétét el akarják fogadtatni normálisnak, és azt még valamilyen elmebeteg indokkal meg is okolják.., elfut a pulykaméreg. Amit addig neveztünk valahogyan, és abban mindenki egyet is értett, sőt azok, akiket elneveztünk, egymást is így hívták… Nem! Egy pillanattól kezdve ők már romák… Lehet, hogy az a nyelvük, de több is van nekik; lehet, hogy szebben hangzik számukra a roma szó. Nekünk viszont idegen, mert mi a magyarban érezzük jól magunkat. Már, akik még ilyen avítt észjárásúak vagyunk. Attól a pillanattól kezdve a zenész kollégákkal, akik „ilyenek” nem mertem „ilyen” témában beszélni, mert nehezemre esett, és feszélyezett. Még jó, hogy azokat, aki mellesleg Karinthy is volt, és nem szégyellte – tudtommal –, a politikusok, mindenki füle hallatára így nevezik, de ha látjuk őket, és bizony szeretik, ha látjuk őket…, ami megint nem baj, sőt talán örülhetünk is. Sőt: Uram bocsá’ még Rejtőt is imádtam, pedig ő aztán meg is halt érte, hogy az. De azt, kérem tisztelettel, hogy már félve kelljen leírni… Azt már nem veszi be a gyomrom. Viszont, ha mi, egészen közönséges témákban így próbáljuk nevezni őket, akár puszta véletlen folytán, akkor már soviniszták, sőt nacionalisták, röviden nácik leszünk. Ezt, abban a szövegkörnyezetben visszautasítom! Nagy dolog – mondják – és igazuk van (Magnumot idézve.) Én nem számítok. Egy vagyok a nyűgnek nézett nyugdíjasok közül. Nem vagyok éppen csőlakó, de még lehetek…

A híres vicc, mikor az a ….. nevű (sajnos nem lehet leírni, mert rögtön tudnák, hogy azok közül való, akikről beszélek..) szóval az egyik (mert kettő van, és mindkettő „olyan”, és bírom őket..) elmegy a „másikhoz”, „Te „egyik”, mire az a nagy pakolás? Hova készülsz?” – Most olvastam, hogy a …. – erre még szerencsére van egy elfogadott szó – homoszexualitást engedélyezik…” – „Na és?!” – így az „egyik” – „Nem várom meg, míg kötelezővé teszik..” – válaszol a „másik”.

Remélem, értik! Ezt még az „átkosban” sem kérték tőlünk ennyire… Mindenki tudta, hogy amiről szó van, annak az ellenkezője igaz. Ezt szépen megjegyeztük, és bólogattunk, mikor azt kellett mondani, hogy „Bölcs vezérünk, így, meg úgy..” Tudtuk, hogy egy …. Na most sem merem folytatni, mert hátha, holnaptól már ezért is börtön jár… Ki tudja!?

Lehet így egyáltalán megszólalni?

Nos, léptünk egy jó nagyot! Most már az fog következni, hogy a gyerekeinket, unokáinkat is úgy fogják oktatni, hogy: „Te fiam, tudod, neked jogaid vannak. Ha épp az tetszik neked, válogathatsz, hogy mi legyél. Ha akarod melyik gender jobb neked, különórára is járhatsz, hogy megtudd…

Az ész megáll, de ezután már jön az indulat. Tehát, most meg kell tanulnunk, hogy már azt sem mondhatjuk nyugodt szívvel, hogy homoszexuális, mert persze a homokozóba nem mehetünk vissza (csak azokat küldjük, akik ezt az ócska, nemtelen, de inkább aljas és embertelen szellemet ide importálták…) Ezután, ahelyett, hogy hangosan kimondanánk, hogy mindenki figyeljen oda: Ez nem normális!! – szépen meg kell tisztelnünk azokat, persze minimálisan katedrával.., akik ezt majd elkövetik drága (és számos, de nem számtalan) utódainkon. Rajtunk aztán nem! De mire megyünk vele, ha a felnövő nemzedéknek ez lesz a norma?? Aggódhatunk? Mert ez se egy felesleges kérdés, ugyanis a genderedés elején, mikor még a kiskutyánk se látta, hogy mi fog következni, azt már tapasztalhattuk, sőt azóta még inkább, hogy nem szabad ám aggódnunk semmiért! Se a társunkért, mert esetleg bekövetkezik, amitől félünk, se gyermekeinkért, mert ezzel lebecsüljük őket, hogy nem tudnak magukra vigyázni.. Mert, ugyebár, azok a dolgok, amitől bekövetkezhetne valami rossz, bizony sokasodnak, a veszély nő, és, ha ez így megy tovább, menthetetlenül be is következnek félelmeink. Ahogyan a gender is itt van, pedig ki gondolta volna, hogy a nyugattal a marhaságok hétköznapi, sőt ünnepi (…menet) szintre emelkednek. Mert, nem tudom, ki vette észre, hogy szinte az első genderes naptól kezdve, nem lehetett ám az ünnepeinket rendesen kívánni. Ha azt kívántuk: Kellemes ünnepeket! , azt a választ kaptuk: Kellemes a lábvíz… Mi nem ilyet kívántunk! Mi ugyanolyan tiszta szívvel, jóindulattal kívántuk azt és úgy, mintha „Áldottat” vagy valami más vallásos hangzásút mondunk volna. Aki addig ezt mondta, megköszöntük, és jól esett. Tiszteltük is érte. Ő így mondja, így hiszi, ez szép. Tiszteltük azokat, akik vállalták és büszkén hívták magukat annak, amik, akik. Ha azt mondtuk „Jó napot kívánok!” – úgy is gondoltuk. Jól esett hallani, ha más kívánta nekünk. Ma már ez lekicsinylő, megvető, lealacsonyít.. A „Maga” a kimondott sértés. Az „Ön” megtisztel. Voltak ugyebár régen, akik jöttek megköszörülni az összes szerszámunkat. Megköszöntük, kifizettük, megbecsültük. Vártuk, hogy jöjjön legközelebb is. Lehet, hogy valakik szerint ez alantas volt, de szerintem meg az az alantas, hogy nekünk olyan ócskaságokat kell drága pénzen vennünk, amiknek tíz perc használat után kicsorbul az éle, hiába veszünk hozzá élezőt is… Csak egy kiragadott példa volt. Ugyanők közül, aki szívszaggatóan tudott hegedülni, azt meg is sirattuk, és megölelgettük érte. Igen. Akkor, mikor a dolgokat a nevükön lehetett nevezni. Mi is szegények voltunk, ők is, de tisztelni tudtuk egymást. Jött a genderizmus, és ment a tisztelet, maradt a félelem. Van is mitől, mert „közülük” többen adták a fejüket becsületes, társadalmilag elfogadott, szükséges munka helyett bűncselekményekre, „kereskedésre”, ami egyenlő a becsapással. Hogy ez milyen gyakori, nem szabad leírni, nem szabad beszélni róla. Észre sem szabad venni. Ahol „Ők” uralkodnak, onnan jobban teszi mindenki más, ha minél előbb elköltözik. Ma már olyan professzionista módon, szervezetten teszik ezt, hogy a jogrend liberális és elnéző módját kiismerve soha nem látott hatékonysággal rabolnak, fosztogatnak. A rendőrség – lát, de nem csinál semmit. Nem hasonlít ez arra, ahogyan a migránsok által elkövetett szörnyűségekre lassan vagy sehogy sem mozdultak a helyi (Nyugat-európai) rendőrök? … De továbbra sem mondjuk ki, mert ha ezt tennénk, nem volnánk eléggé európaiak…

Szerettük a Kabost, a Kellért, a többieket. Tudtuk, hogy kik ők, mégis szerettük, csodáltuk művészetüket. Lehet, hogy nekünk csak azok a viccek jutottak, de mégis igaz módon tudtuk fájósra röhögni a rekeszizmunkat. Értettük a vicceinket, és azt is tudtuk, hogy igazak. Most.. – nem akarom azokat a hivatásos (adózó) „egy emberes látványozókat” szidni, hanem csak egyszerűen tovább kapcsolok és kész. De nincs helyette olyan, amin nevethetünk, hacsak nem kínunkban ezen az elképesztő marhaságon. Madách, Orwell,  1987 – vagy amit akartok… Semmi sem állíthatja meg ezt. Az ész nem elég hatékony… hozzá.

A hatás mégsem marad el. Otthon, baráti körben tízszer hangosabban mondjuk ki haraggal, mint annak idején, szeretetből. Ma már direkt figyeljük őket, hogy mit tesznek, hogyan, mire viszik előttünk. Régebben nem irigykedtünk. Ma már ez mindennapos.. Folytassam? Mivé lettünk? Gyűlölködő, gyáva, megfélemlített, öncenzúrázó pitiánerekké, vagy trágár, gyalázkodó, gyűlölködő őrültekké. Ezt tette velünk az a nagy jólét, meg a demokrácia… Nem sírom vissza azt, ami más oldalról volt megalázó és félelmetes. De, hogy csak erre futotta ennek az országnak? Nem hozott ki belőlünk több jót ez a fene nagy szabadság?

Lehet ezt pozitívan befejezni? Már az is genderezés, ha nem szabad kritizálni azt, ami bizony arra érdemes. Van valami, ami nem genderizmus??

…..Sej haj, genderedik a haja, de a haja…