Fárasztás

A téma ötletét feleségemnek köszönhetem, aki elmondta, mit olvasott a neten. Egy fiatal kálváriáját írta le egy cikk, és rögtön megvontam az automatikus analógiát a Rendszer és elemei viselkedésével kapcsolatban… Az „aparatcsikok” – Hamvas szavaival – korszaktól, égtájtól, zászlószíntől, társadalmi berendezkedéstől függetlenül mindig ugyanúgy reagálnak egy bajba jutott civil segítségkérő sóhajára, ha a téma az elevenükbe vág…

Az adott történet jelenlegi beszélgetésünk szempontjából indifferens, ezért nem részletezem. Inkább megpróbálom megkeresni az okokat, és az esetleges megoldási módozatokat, hogy a hasonló esetek lehetőleg… ne fordulhassanak elő.

A magam példáját is felhozhatnám, érzékeltetve, hogy nem a levegőbe beszélek, de csak érintőlegesen:

Történetesen gyermekkorom szűk környezete egy – akkor még – szinte érintetlen természettel áldott meg. Voltak fák, erdők, patakok, források, dombok, vadak, halak, „s mi jó falat…”, gyümölcsök, és kellő szabadidő, kíváncsiság, ami mindezek befogadásához szükséges. Közben a világ megváltozott, és a szépség, meg az érintetlenség lassanként elenyészett, és ami maradt, bűz, szenny, a patakok elterelése, kiegyenesítése, a források kiapadása, a halak kipusztulása. Én akkoriban már tanultam, dolgoztam és csak keveset lehettem a természet maradékában is, de nem adtam fel, hogy egyszer még minden jóra fordulhat. Ez nem történt meg azonnal, de a gépezet nem állt meg, ami a természetrombolásban élen járt. Volt forradalom (akkoriban ellen…), volt minden más is, és egyszer a „Szerv” gondolt egyet és a patakot elterelte, a kis erőművet eladta, lebontotta, vagyis kivégezte, amiben én a gyermekkoromat boldogan élhettem. Némi idő elteltével a víz „technikailag” tisztulni kezdett, és gondoltam, hogy hátha helyre lehetne hozni valamit abból, ami elveszett. Szépen végigjártam a jogi utakat és hozzájutottam egy bérlethez, ami több éven át rengeteg munkát és sok szenvedést, lemondást igényelt. Eközben, lassanként feleszmélt a Rendszer, és úgy gondolta, hogy ez mégse járja, hogy valaki, aki még csak nem is milliárdos, „csak úgy”… elkezdje védeni a természet egy darabkáját, Nosza, különféle „jogos, és törvényes” eljárás keretében, az évek során valamennyire helyreállt természeti egységet kezdte szépen visszaegyenesíteni, és a növényzetet „szabályszerűen” kiirtani. Jelenleg, a sokadszori írásos és még többszöri szóbeli kérés ellenére, még azokat a törvényeket se tartja be az adott (…) intézmény, amire a bérletem jogi része számára törvényben kötelezi őt. Vagyis, nem jelzi, ha beavatkozást végez (szinte egyetlen esetben sem időben), de ami a legszebb, gyanúsan ott és akkor, amikor én kérem, hogy ne ott és ne akkor tegye, amit egyébként az ő szabályszerű terve, ami évtizedek előtt íródott, és azóta már mindenféle állami és EU béli jobbítások lehetővé tennék, hogy azt és úgy tegye, ahogyan én és még sokan mások… kérik. Ennek ellenére, egyetlen beadványomra sem reagálnak, és az előbb leírt módon figyelembe se vesznek.

Nos, még ha én a saját önös érdekeimben szólalnék fel, talán megértem, hogy működik az irigység, vagy rosszindulat, amit lassan meg kell szoknunk, de, hogy egy békés, ha akarom országos, sőt világkövetelményt figyelmen kívül hagynak, és a megrögzött, mechanikus „munkájukat” szinte egyre erőszakosabban és tendenciózusabban végzik, azt már semmiképp nem tudom megérteni.

Tehát, tulajdonképpen átlagos emberek, akár azt is tehetnék, ami a szükséges, jó, természetes, áldott, de, mintha abban lelnék örömüket, hogy pont az ellenkezőjét teszik, és azok a viszonyok, melyek 9 évvel ezelőtt még megfeleltek nekik is meg a természetnek majdnem…, vagy inkább elviselhető módon, most egyre durvábban romlanak. Egyelőre a vízminőség még tűrhető, de sajnos volt egy komoly halpusztulás is, amire megint a „fárasztásos” módszer volt a válasz. A megfelelő ember, az „illetékes” alig volt megtalálható, a valaki által kiküldött „munkatárs”, akinek vízmintát kellett volna vennie, csinos kis szandálkában tipegett oda, lábkörmei gyönyörű mintákkal díszítve, hozott egy mappát benne egy helyszíni jegyzőkönyv, amibe csak az én adataim kerültek bele. Se az esetleges szennyező forrásról se valamilyen gyanú meglétéről nem tájékozódott, és kb. 10 perc után magamra hagyott. Lényeg, hogy se gyanúsított, se bármilyen kézzelfogható ok nem került elő, de akik segítettek, valóban mindent megtettek. Eredmény: 0. De, mivel nem az én ügyem a jelenlegi téma, és még sokkal vadabb, de valóságos történeteket is tudnék felhozni ebben az ügyben, a végeredmény mindig ugyanaz volna. Vajon miért? – hogy kifáradjak és hagyjam a csudába az egészet – fárasztás…

Ezt is tanítják a különféle államigazgatási eljárások ügykezelési módjai között? Vagy csak az örökölt bürokratikus, hanyag és figyelmetlen, vagy inkább cinikus, kárörvendő emberi gyarlóság játszik szerepet?

Lényeg, hogy ebben az országban (de gyanítom, hogy bármelyikben) ha a folyamatokat nem olajozzuk be, na, ki tudja mivel…? Nem mintha nem itt élnék már szinte 70 éve, és nem tudnám, hogy mennek nálunk a dolgok… Csakhogy én a magam kitartó módján elhatároztam, hogy nem én leszek, aki előbb elfárad. Az én koromban, már elmondhatom, hogy tudom, hogyan épül fel a hivatali rendszer. A portások a legbiztosabb pontjai egy intézménynek. Ők minden rendszert túlélnek, mert őket senki sem akarja leváltani., A „Jó napot kívánok Igazgató Úr” formulát bárkinek elő tudják adni. Én viszont, mint ügyfél vagyok ez a stabil elem, aki mindig kér, és újra kér… Nem követel, nem támad, nem agresszív (ha csak lehet és nem egy katasztrófa kellős közepén kéne udvariaskodni…)

Ezért mindenkinek azt tanácsolom, hogy semmi erőszak, csak kitartás! Előbb utóbb ők fognak elfáradni, ha nem, akkor lassanként kihalnak. Vagy, amit remélek: még az is lehet, hogy ezt se kell megvárnunk, mert valami angyal szárnyainak suhogása az egész bagázst elfújja a pokolba!

Tehát, mi a legfőbb feladat?

TÚLÉLNI ŐKET!

Ezért is ajánlom a lapom olvasását!

*

Nem lehet elég korán elkezdeni

Tisztelettel, mint fent, és lent, az Önök örökös ügyfele:

Méla Benő