Európa elrablása

A cím lehetett volna még: Túszul ejtett Európa; Hazugságjog tündöklése és bukása; Miért éppen Európa? – és így tovább. Egy biztos: nehéz lesz elfelejteni az itt következő gondolkodásmódot, ami merőben más színben tünteti fel a jelen apokaliptikus rémálmát, az Exodust.

 Célszerű az írás elé olvasni a „Puskás ember” c. dolgozatot, hogy némi rálátásuk legyen a következő gondolatokra.

 Hamvast át idézve: „Hazugságvallás– hazugságfilozófia, hazugságtudomány, könnyíteni akar, mint mondják, az élet terhein, a hagyomány visszaadja az embernek önmagát.”

Természetesen (?) az eredeti gondolat mély és igaz, bizonyos körök és bizonyos idők szerint, és bizonyos olvasatban. A kölcsönzött tételek csupán áthallásai az eredetinek, egyebeken túl talán csak a hazugsággal való kendőzetlen szembenézés lehet közös. A tisztelet Hamvas Béla iránt inkább a figyelmet kívánja részemről ráirányítani a Nagy Géniusz alapművére a Scientia Sacra-ra. De az aktualitás követelően felveti Európa, Amerika, Ázsia, a Nagyvilág, az „elmaradott részek” történeti és sorsszerepét a teljes civilizáció összeomlásának megértéséhez.

Már nem kérdés és nem negatívitás az összeomlásról beszélni, hanem a realitások elfogadása. Az alkalmazkodás kényszere, legfőképp annak érdekében, hogy túlélhessünk, és okulhassunk, ha megmaradunk. Hogy már most sem az Európa, mint, amit korábban képzeltünk róla, és már az is biztosnak látszik, hogy el sem tudjuk képzelni lesz-e és milyen lesz?

A kérdés az, hogy milyen értelmezésben tárgyaljuk saját ostobaságunk és történelmünk (ha egyáltalán volt ilyen? Hamvas szerint /is/ csak történetünk volt.)? Azt is szenvtelen malíciával kell kijelenteni, hogy az ostobaság teljességének rendszerbéli példájaként semmiből sem tanult az emberiség. Az ostobaság az, mikor az ember saját maga ellensége, vagy más oldalról: képtelen felismerni saját érdekeit.

 Ha már az érdekről van szó: az érdekek (anyagi-hatalmi) mindent felülírtak, és ez lett ennek a földrésznek a veszte. És a megszokástól való elszakadni tudás képtelensége. Ez volt az első igazi felismerés számomra a Budapest Klub béli kalandjaim során. Ebből született a Folyamatok tudata elméleti rendszer 1994-ben.

Sokszor, sokféleképpen közelítettem a hazugsághoz, azonban annak világokra kiterjesztett formáit még eddig nem vizsgáltam. Világok alatt persze nem a scifi fantáziákat értem. Ha a hazugságot kulturális alapképletnek tekintjük, izgalmas párhuzamokat találhatunk, melyek közelebb vihetnek minket a valóság, és ebben saját szerepünk megértéséhez.

Első és legfontosabba kérdés: Mi Európa?

 Mi Európa az európaiaknak, vagy még inkább: mit jelent európainak lenni?

Minél mélyebbre merülünk a jelenkor káoszának vizsgálatába, annál inkább zavarba jövünk.

Mitől gondoljuk mi, gondolják azon kevesek, akik magukat „feljebb” helyezik, hogy Európa több mint bármely más közössége a glóbusznak? Ha komolyan vesszük a kérdést és visszatekintünk Európa korántsem egyszerű és világosan értelmezhető történelmére, szinte egyetlen korszakot se nevezhetünk példaértékűnek. Az ármánykodás, képmutatás, hazugság, csalás, mások elpusztítása, alábecsülése, szinte végigkövethető az uralkodóházak és uralkodó rendszerek, nemzetek tettein. Ahogyan napjainkhoz eljutunk, a kép még sötétebb, hisz nem lett becsületesebb, erkölcsösebb sem a vezetők, sem pedig a köznép élete, viszonyulásai, saját és mások megítélése. Egy tényt azonban le kell szögezni: ez a helyzet nem Európa hibája, jobban mondva, nem egyedül Európa tehet róla.  A világ lett egyre rosszabb hely, a Föld tisztelete már alig téma, és egymás tisztelete még annyira sem. Csak a gazdaságnak vannak szándékai, akarata, ezeket minden körülmények között mindenkinek tisztelnie kell, miközben a különféle tevékenységekben az emberek lelkiismerete csupán a profit, az előnyök megszerzése és további előnyök kicsikarása körül mozdul meg. Mit tettem én a fejlődésért, a vállalati, internacionális konszernek még nagyobb térhódítása érdekében? Ha egy percentet is esett a fejlődés üteme, máris riadót fújunk. Ebben szinte minden kormány egyetért. Fokozni a jelenlétet, tért hódítani, megvetni a lábunkat, terjeszkedni, ideológiánkat, mely láthatatlan béklyóként egyre szorosabb hurkot fon az emberi, természeti értékek megfojtására, jogosnak, ésszerűnek, időszerűnek, egyedül elfogadhatónak tartani. Most ezt az igen negatív, elmarasztaló ítéletet nem az egyes emberre, hanem a közszellemre mondom ki, de ezt, azt hiszem, mások is osztják. Ugyanakkor a kommunikációban az európai erkölcs, az európai hagyományok, magasztos eszmék, a művészetek, kultúra, együttműködés, egymás tisztelete és a többi szólam, vezető helyet foglal el. Ezek megvalósulásához azonban a magasra értékelt gazdaság szinte semmivel sem járul hozzá. Tehát, az, ami mindannyiunk lelkében igenis az európaiságot jelenti, talán sohasem vált valósággá. Sőt, ezen értékek nevében másokat évszázadokig megaláztunk, kifosztottunk, semmibe vettünk. Úgy tűnik, ezek az értékek csak a mi lelkünkben léteznek. Azonban, ha idáig jutnak, félreérthetik mondandóm jelentését. Hiszen nem arról van szó, hogy ezek az ideák nem igazak, hanem arról, hogy ezek megvalósítása csupán írott malaszt maradt.

Mikor más hatalmak, más kormányok ugyanazt a viselkedést produkálják, máris felzúdulunk: hogy merik lebecsülni Európát? Talán nem adtunk mi más kultúráknak többet, mint bármelyik nemzet, vagy ideológia? A jelenlegi uralkodó ideológiát már leírtam. Ha ezt gondolják adománynak a többi földrész felemeléséhez, ezt valóban sikerült átadnunk. Ha meggondoljuk, a híres „technológiai forradalom”, „gazdasági csoda” az európai magból kisarjadt amerikai profitzsonglőrök műve. A korábban tisztán, személyes megállapodások által működtetett Japán gazdaságot megérintve őket is arra kényszerítette, hogy írott szerződésekkel biztosítsák be magukat, mert a velük kereskedő „európai szellemű” ügyfeleik nem tartották be adott szavukat. Ennyit az európai magasrendű erkölcsről. A Japánok és más ázsiai ország gazdasági körei, ipara villámgyorsan (?) átvette, nemcsak az üzleti morált (?), hanem a technológiákat is és továbbfejlesztve erős konkurensei lettek a „művelt nyugatnak”. Mivel érték el ezt a hihetetlen teljesítményt? Egyedül a fegyelmükkel, ami Európában évszázadok óta ismeretlen fogalom. Ugyanakkor, számos más térségben a fegyelem már-már beteges szintet ért/ér el, egy időben a látványos, ám veszélyes növekedési ütemmel.
E sorok írása óta tovább gyorsult a romlás. Európa vezetői mindenütt magukra hagyják a polgáraikat – kevés kivétellel. Nyilvánvaló, hogy a bevándorlás rosszabbik végét kapja a polgár, aki nyugalmát, munkalehetőségeit, szokásait félti az idegenektől. Miközben a nagyvállalatok dédelgetett álma a még olcsóbb rabszolga, a bevándorlóknak eszük ágában sincs ezt a szerepet betölteni. Az otthon elképzelt, idealizált kép, köszönő viszonyban sincs a valósággal. Újra fellángol az idegengyűlölet, amiből lemérhető, hogy a liberális agymosás mennyire volt maradandó. Nem is lehet csodálni, hisz a jólét árát azok a népek fizették-fizetik meg, akik folyamatosan vándorolnak az ígéret földjének hitt kontinensre. Itt legfeljebb pecsétet kapnak végleges rabszolgalétükre, ha komolyan elhiszik, hogy ez jobb lesz nekik.

Ha az európai szellem a mások kizsákmányolása, akkor ebbe a sajtba beletörik Európa bicskája. Szemmel látható, hogy a betelepülő tömegek nem munkára rendezkednek be, hanem a folyamatos elégedetlenségre, bomlasztásra, gyakorlatilag a szabadrablással egyenlő viselkedésre. Innen nézve ez az áradat teljesen megegyezik egy leigázásra, lerohanásra, a kialakult rend teljes felforgatására idomított szabadcsapat viselkedésével. Azok rabolnak, fosztogatnak, semmibe veszik az adott ország jogrendjét, szabályait, viselkedésmódját, sőt – meg merem kockáztatni –, hogy az otthoninál is gátlástalanabb módot engednek meg maguknak. Előnye is van ennek a hadjáratnak a leigázandók számára: közelről tapasztalják meg egy erős, mindenre elszánt hadsereg hadviselési módszereit. Nem, mintha a II. világháború nem szolgált volna erről elég tanulsággal, hogy mit nem szabad újra elkövetni, azonban – a Kelet Európai országoktól eltérően –, igazából ez a rend évszázadok óta még nem találkozott ekkora más kultúrájú tömeggel, mely éppenséggel nem kétrét görnyedve, alázatos dervisként közelít. A sokk egyik kiváltója éppen a mennyiség és a minőség sajátosságában rejlik…

A harcmodor, a partizánháborúk módszereit alkalmazza, megspékelve a saját élet értékének teljes megvetésével, ami – egy ilyen múlttal rendelkező kultúrában – úgyszólván érthetetlen, és megszokhatatlan. Talán az élet idealizált tisztelete tekintetében van legnagyobb különbség a két kultúra között. Ezért olyanok a reakciók az elképedt helybéli lakosok részéről, mert ebben a kultúrában az öngyilkosság valamiféle lelki baj következménye szokott lenni. Alapjában véve az öngyilkosságokat elkövetők itt is gyakran szánják tettüket valamilyen agresszív válasznak az őket ért kivédhetetlen támadásokra, csak csekély számban követnek el sikeres öngyilkosságokat gyógyíthatatlan betegség, vagy anyagi problémák miatt. Az az ok gyakrabban fordul elő, hogy valaki szégyenében nyúl ehhez a végzetes eszközhöz, de ezt az indokot nem találnánk a mostani „idegen cunami” bizonyos csoportjainak vallási okból elkövetett cselekményei mögött. Ha valakinek még ez sem elég meggyőző magyarázat, bármikor kapcsolják be a televíziót, és láthatják a V betűt formázó kezeket, és felfogják miről is van szó. Gondolhatnánk, hogy az emberáradat továbbjutásának akadályozása ellen emelkednek fel a kezek, azonban, csak a bolond nem érti, hogy ez az egyezményes jel egy különös hadjárat katonáinak a győzelem biztos tudatában való összetartozását jelzi.. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy ezt a hadjáratot modern harci eszközökkel, vagy vallási fanatizmussal, és a legegyszerűbb módszerekkel vívják. Éppenséggel ez a harcmodor ugyanúgy sikerre van ítélve (?), mint eleink lovas, íjas módszere a korabeli Európa önhitt, látszatra fegyelmezett, jól felszerelt, jól táplált, de gyors reagálásra képtelen hadseregei ellen. Lássuk be, hogyha a liberális, vendégszeretetnek álcázott, profitra éhes kizsákmányolásra beállított viszonyulás marad, akkor továbbra is bénán fogunk reagálni a gyakorlott, konspirációban, kézitusában, utcai body-contact-ban  edzett, kiképzett katonákkal szemben. A reguláris hadseregek mindig ugyanígy alulmaradtak a szisztematikusan felkészült, ma már digitális technikát alkalmazó partizán-terroristák ellen.

A fő kérdés mégis, hogy vajon, ki, kik voltak, akik elrabolták Európát („… a gyönyörű nőt… –ahogyan a slágerszöveg mondja)?

Európát nem most rabolták el… Pedig mindenki arra gondol, hogy Európa semlegesítése, vagy inkább átszínezése most zajlik. Az is tény, hogy még nem kaptuk meg a halálos adagot – vagy stílszerűen: még nem történt meg Európa deflorálása… de végül is azok voltak a valódi rablók, a valódi bűnösök, akik a pénzt adták-adják a haramiáknak. Ez sem lehet kétséges a gondolkodásra képes emberek számára. De Európa elrablásának első fejezete Amerika „felfedezése-feldúlása” idején zajlott. Akkor vált nyilvánvalóvá, hogy Európa, csak egy öreg kontinens már az „új világ” mögött. Ezután az oda betelepülők, mind a jobb élet reményében érkeztek, akár a jelen exodus bebolondított része, akik – jóhiszeműen, „európaiasan” – csak dolgozni jöttek. Nem, mintha a milliók, akik itt születtek, ez a kultúra nevelte (?) őket, de nem dolgozhatnak, vagyis nem élhetnek „európai” szintű életet, nem tudnának dolgozni, de persze az ő igényeik túlszárnyalják a „kínálat” által felajánlott összeget. Ilyenkor szokták mondani, hogy „a dolog bonyolult”. Azok tudják, mennyire egyszerű mégis, akik ezt a helyzetet összehozták. Náluk már régen nem létezik Európa, vagy Ázsia, vagy bármilyen egyéb földrésznyi kultúr-egység, nekik csak alkalmazott, vagy ideig-óráig valahogyan fizetett embertömeg, a potenciális betanított munkás számít. Marx, és a többi filozófus-közgazdász, homályos szépelgései meg sem közelítik ezt a rideg valóságot, de abban egységesek voltak, hogy mi az, ami a fő motorja ennek az ember-anyag konglomerátum szerinti perpetuum mobile-nek. A pénz. Most sem mondtam újat. A pénzről eddig rengeteget spekuláltam, ezeknek írásbeli nyomai itt megtalálhatók.

Ha ez a gondolatmenet maradna, akkor magától értetődő volna, hogy Európát vissza kell rabolni! Hm. Ez persze úgy badarság, ahogy van. Lehetnék, zavaros: „Európa nem volt, hanem lesz!”; lehetnék optimista: „Voltunk már rosszabb helyzetben, mégis kimásztunk belőle.” ; vagy beletörődő: „Ez van, ezt kell szeretni!”

Azonban mégis van kiút: Ami Európában jó, az minden igaz európai szívében ott van. Ez egymás tisztelete, a haza becsülete. Ha kicsit szentimentális akarok lenni: egymás szeretete. Erre most még nagyobb szükség van, mint bármikor. Most tényleg rajtunk fog múlni, hogy a későbbi korok emlékezni fognak-e Európára, vagy ez az időszak csupán egy kis zökkenőt fog jelenteni a világ teljes elbutulása és egymás megevésének kora felé? Hiszen ez is egy racionális út volna azok szemében, akik a túlnépesedésért felelnek, de egyúttal a túlnépesedés ellenszerei között az emberi élet értékének teljes devalválását hajtják végre. Számukra az értékcsökken(t)és a működés feltétele, miért is ne vonatkozna ez az emberi életre is?