Elvárás és lehetőség vagy alkalmazkodás

A szellemi-lelki-gazdasági világuralom, egy láthatatlan kormányzat úgy alakítja az emberi viselkedést, és úgy süllyeszti a szellemet/gondolkodást, hogy az egyes nemzedékek erénynek tartsák a züllést, a számukra erősen ajánlott módon. Ez hozta a „nemzedéki ellentétek” közhelyfogalmát. Már nem is teszünk ellene, ami mindenkit biztosít arról, hogy züllés van.

Azért vagyok kénytelen ezzel a témával foglalkozni, mert van – mint ahogyan az őrülten felgyorsított ember mondja a Mount Everestre, hogy miért is kell rá felmászni? Mert ott van. De mi lenne, hogy hagynánk állni magában és nem mennénk oda. Azt az egyet még megértjük, aki először odament, de ha el tudta mondani mi az, abból nekünk már tudnunk kéne, hogy nem kell/szabad  odamenni.

Vagyis, a tapasztalatok nem kerülnek átadásra. Megszűnt a tényleges kommunikáció. Csak a „felülről” jövő információba csomagolt parancsok közlekednek ember és ember, vagy ember és gép, és gép és emberek között.

Azért kell ezzel foglalkoznunk, azon kívül, mert van, mivel az amúgy is összezsugorodott, megtépázott magyar (lehet még ezt a szót normálisan használni?) nép (pláne ezt..) újabb fogyatkozásba (meg fogadkozásba) kezdett. Azért megy el a magyar – remélem, nem sokáig –mert anyagilag jobb lehetőségeket talál olyan országokban, ahol/akik még időben elég sok vagyont, hatalmat, uzsorát halmoztak fel ahhoz, hogy az ő polgáraikat – de főleg magát a vezető réteget értjük ezen, akik évszázadok óta irányítanak – az őket megilletőnél lényegesen jobb körülmények között tartsák. Ez sem az oda vándorlókért van, hanem az imidzsért –fonetikusan írva. Ezt is hozzá kell már tennünk, mert nem illik nem ismerni a világnyelvet… – a világuralmat – mondom én.

Fontos körülmény, hogy a mai ember már nem olvas, nem gondolkodik, csak vakon követ valamit, amit pénznek nevez, holott nem is érti, és ha értené, már nem is sejti, hogy az, amit korábban erről hitt, talán soha nem volt az ami, de már az sem, amit korábban gondolt róla…

Tehát, mi is az, ami elvándorlásra késztet sokakat?

Az egyik, hogy s/z/orosan  a témánál maradjunk, hogy ők minden formában sugallják, majd, hogy nem kényszerítik azokat, akiket már megfelelően megpuhítottak, hogy úgy érezzék „itt már nincs maradásuk”. Csak ismétlem magamat: sohasem az az oka valaminek, aki szem előtt van, aki nyilatkozik, akiről írnak. Ők (a rejtőzködők – hozzáteszem a gyávák) csak elveket fogalmaznak meg, a többit rábízzák a szakértőkre. A profikra, akiknek nincsenek gátlásaik, sem elveik. Ez az arcukra is van írva. De – mint tudjuk – az arcról olvasást se tanítják sehol. Egy oktatófilm azért megjelent – érdekes volna tudni, hogy azt melyik központ támogatta…, a Lie to me, magyar címe: Hazudj, ha tudsz.  Sejtem, hogy igen kevesen vették a fáradságot, hogy kövessék. Bár annál is meg lehetett figyelni, ha volt rá szemük, hogy a lényeg csak az első pár részben volt felületesen érintve, azután már jöttek a klisék, amik viszont a betáplált szellemet sulykolták. Itt és most nem annyira a „központ”, mint inkább a bábuk történetét mondom el, mivel azok között éltem és őket ismertem meg.

Tehát, mi: ők megkapták a szükséges kiképzést, miért ne próbáljanak maradni, ha kell, végsőkig küzdeni az igazukért, és miért menjenek inkább el. Pontosítani szeretném a közkézen forgó újdonsült fogalmakat, én melyiket tartom inkább igaznak: tehát akik ma innen elmennek, egy jobb élet reményében (fontos, hogy ez a mondat is elég sokszor el kell, hogy hangozzon, mire többen ezt jogos okként felhozzák – leginkább a saját lelkiismeretük előtt ..), azok tulajdonképpen egy elfogadható ösztönnek engedelmeskednek, amit úgy is nevezhetünk: „kívülállási, vagy függetlenségi ösztön”. Persze, ezt se keressék a tudományos könyveikben, mert ilyet sehol sem találnak. Legfeljebb, a „szükséges magánszféra”, vagy Ego, esetleg „önkifejezési vágy” vagy „megérdemelt életnívó”, és effélék fedik többé-kevésbé. Mindeközben azt érik el, hogy ott kint a kívülállás törvényszerű és végleges, itthon meg „saját” akaratukból különülnek el tőlünk és a Rendszertől, amivel ott is szemben fognak állni. Lényeg, hogy, amit itthon nem tudtak megvalósítani, azt nagy valószínűséggel ott sem fogják tudni. Azonban olyanokat biztosan elérnek, amiket az adott rendszer nekik szán, sugall, vagy, melyekre kötelezi őket. Pl. a fogyasztásra. De ez megint olyan része a történetnek, ami nem annyira lényeges. Az egyik fontos pont, hogy a távoli irányítók… arra is odafigyelnek, hogy az „anyaországban”, lehetőleg olyan viszonyok legyenek, amelyekre majdan a távozók, akik „tervszerűen” mozgásba lendülnek, hivatkozhatnak. Pl.: olyanokat segítenek hatalomhoz, akik majd hűen követik az utasításaikat; évtizedekre, ha kell, évszázadokra próbálják így befolyásolni a gazdasági helyzetet. Csak közbevetőleg: megfigyelték, hogy mekkora különbség van abban, hogy egyes országokat milyen gazdasági fegyverekkel támadnak? Ennek részletezéséhez egyelőre csak szemem és orrom van, szakértelmem nem elég, de talán már ez se olyan fontos, megint a lényeg, hogy van ilyen megkülönböztetés. Ennek hatása persze drámai és korántsem negatív. Meggyőződésem, hogy a gazdasági nehézségek, sőt a politikai elnyomás is erősíti egy nép gerincét, legalább is a szellemi elitét, és részben a „köznépét” is. Ennek kézzelfogható előnye, hogy jó szakembergárda, önálló gondolkodásra/vezetésre alkalmas potenciális érték halmozódik fel. Az „elszívás” előnyei, hogy az elkényelmesedett, „önérzetesebb” helyi erőknek adott (kiharcolt) anyagiaknál lényegesen kevesebb is jó motivációs tényező. Itt is fontos megjegyezni, hogy az „elszívásra kiszemelt” célország vezetését jó előre „meg kell venni”, különben nekik maguknak jut eszükbe hasznosítani ezt a hihetetlen szellemi potenciált. Ez mindenesetre ránk sokszorosan igaz. Miért is nem jutott eszébe annak a sok tülekedő, magát politikusnak hazudó zsiványnak, hogy ezt a kincset az ország/az itt élők javára kiaknázzák?? Ehelyett azóta is a „befektetők csalogatása” szlogen, meg az „eszközhiány” kamu van, és aki még marad és ér valamit, az se jut szóhoz, vagy térhez.

Az elnevezésekről: háborús menekült, gazdasági bevándorló. Ezek a cikkek vezető témái. Nekem egy kevert fogalom jobban tetszik: gazdasági menekült.

Meg is magyarázom:

Akik innen vagy máshonnan elmennek, persze a fenti manipulációkat leszámítva, azért mennek el, mert

– Éheznek, a gyermekeiknek nincs mit enni. Mert nem jó/mérgezett a termőföld/háború tönkretette a termést, nincs az élet biztonságban; mert nincs megfelelő tudás a föld értelmes kihasználására, az újrahasznosításra, energia alternatívákra stb.

– Etnikai/vallási okból „nem kívánatos” rasszhoz, felekezethez tartoznak, üldözésnek vannak kitéve.

– Nem tudják magukat/gyermekeiket megfelelő szellemi-műveltségi és egészségügyi szinten ellátni.

– Politikailag kirekesztést, és/vagy az életüket kockáztatják, ha maradnak. (Ez a „világkormány” mesterkedéseinek „közjátéka”, ami elkerülhető lenne, ha mindenki komolyan venné, amit „ezek” művelnek velünk és mindenkivel.)

Az utolsó:

– Nem kapják meg az „elvárható” anyagi „biztonságot”.

Az utóbbi okrendszert már kellően kielemeztük, a többi eset valóban valamiféle „menekült”, akik már akkor is előnyhöz jutnak, ha csak egy fokkal jobb helyzetbe kerülnek. Ez a vándorlás mindig is folyt és semmilyen lényeges negatívumot nem okozott, legfeljebb lassú eltolódást valamilyen irányban. Az viszont már támadás az itt (és másutt) élők, kultúrája, értékes hagyományai, szokásai ellen, ha ésszerűtlenül, érdemtelenül, jogtalanul akarunk mások fölé kerekedni! Ezt megfelelő „sugallat” nélkül meg sem tennénk/tennék.

Amiért én a jelenlegi témánkban szereplő embercsoportot, hamarosan tömeget… figyelemre méltónak tartom, hogy ők/mi mindig is menekülőben voltunk. Nem csak mi vagyunk így, mert ezt a magatartást/lelkiállapotot is a Rendszer, közelebbről a fentebb érintett „nagyok” hozták össze nekünk. Ha lett volna lehetőségünk és megfelelő segítségünk, akkor rég elhagytuk volna azt a viselkedési formát, hogyha nehézségünk támad, mindig egy másfajta sémába menekülünk. Azért fontos ezeket sémának nevezni, mert sokan élnek velük, és mert ezt mások „gyártották” nekünk. Ezek a menekülési útvonalak: betegség, önsajnálat, családi ok/személyes ok”, érdemtelen mellőzés, testi gyengeség/hiba, nemi meghatározottság (vica- versa), politikai ok (mint menekülés a kényelmetlen és veszélyes szembenállás, elvhűség elől/megalkuvás) stb.

Ezekre az emberekre jellemző, hogy hiába jutnak el oda, ahova menni szerettek volna, egy idő után úgyis odébbállnak, és soha sehol nem lesznek „otthon”.

Ebből a helyzetből – szerencsés esetben – néha van visszaút. Abba az „eredeti” szülőhazába, ahonnan először elvándoroltak. Ennek az időtartama kb. 10 év volt. Ezek a korábban elment családok/személyek egyre fontosabbak számunkra, mert ők már tudják, amit azok nem, akik most kötötték fel az útilaput. Ők még nem tudják, hogy a világ egyszerre romlik mindenhol. Csak az ügyes PR vagyis a jó kommunikáció , reklám stb. teszi, hogy jelenleg egyes országok kívánatosabbak másoknál.

Én csak csodálkozom és bosszankodom, hogy miért ilyen ostoba, és káros módon bánnak velünk, hogy nem értékelik jobban a hazai emberek tudását, képességeit, és tehetségét.

Ez nem lehet másként, minthogy előre eltervezett módon kell a terület és a még megmaradt szellemi érték másoknak.

Én, mint nevelő azt ajánlom a szülőknek, tanítóknak/tanároknak, hogy törődjenek egymással, és legfőképp a fiatalabbakkal, hogy a megfelelő képzésben/szeretetben részesüljünk mindannyian! A boldogság legegyszerűbben annyit tesz a szememben, mint megtanítani sajátmagunk és a környezetünk lehetőségeivel élni, de nem visszaélni! Ezt lehet úgy is hívni: alkalmazkodás. De egyúttal az alkalmazkodás nem lehet lemondás, egyetlen szakrális értékről sem, nem pedig a megszokott sörünkről, szivarunkról, csajunkról, kocsmánkról, lopóhelyünkről (bocsánat, hogy ennyire naturális voltam!). És közvetlenül: a megszokott kényelmünkről való lemondás sem igazi lemondás, hanem szellemi-fizikai leépülés/züllés! A legutálatosabb szlogen megjelenése sokat mondó volt: „Mert megérdemled!” Jó volna mindenkinek a fejébe verni, hogy úgy születünk, hogy semmit sem érdemlünk meg! Mindenért nekünk kell megdolgozni! Senki mást nem hibáztathatunk, ha valami nem sikerül! De magunkat se kell „leírnunk”, mert párszor nem „jött össze”!! Fel kell fedezni magunkat!

 

Ezen kívül csak arra tudok bíztatni mindenkit, hogy maradjon, tanuljon és küzdjön/harcoljon!

Van egy többször használt mondásom: „Csak az a tiéd, amit meg tudsz védeni!”

Vonatkozik ez a jogokra és lehetőségekre, az anyaföld, a természet védelmére, a kulturális „javak”, a nyelvünk védelmére, önfejlesztésre, önbizalomra, büszkeségre, kreativitásra, életlehetőségekre, erkölcsre, türelemre, kitartásra, állhatatosságra, igazságérzetre, szolidaritásra, nyelvművelésre, együttérzésre, egészségre, értelmes gondolkodásra vagy csak egyszerűen a HAZÁRA.