A széthúzás törvénye: hódíts vagy hódolj!

Azok a témák, melyeket itt boncolgatok, egész életemben foglalkoztattak. Ahogyan felgyülemlenek a tapasztalatok, és az emberi környezet is igényli, szinte kényszert érzek, hogy gondolataimat megosszam másokkal. Azt hiszem, ez természetes, de talán, akik a fenti törvényben hisznek, azok nem fognak nagyon örülni gondolataimnak.

Egészen kis gyermekkorom óta idegesen reagáltam arra a közegre, ahol a hatalom közvetlen, erőszakos formájával szembetalálkoztam. Rögtön ilyen volt az iskola, azután a katonaság, majd a „mindennapok” munkahelyi áskálódásai, és oktalan parancsuralmi légköre. Ezeket elviseltem ugyan, de amint tehettem elhúzódtam, és kerestem azt a termékeny kapcsolati kultúrát, ahol szabadon élhettem az együttműködés lehetőségével. Megmondom őszintén (de utálom ezt a sablon mondatot!!) – szóval: a tapasztalataimat és következtetéseimet itt olvashatják.

Kezdettől fogva mindennek az okát kutattam, és ezt a furcsaságot sehogyan sem tudtam megemészteni. Miért kell az embereknek másokon uralkodni, de vajon miért kéne szolga módon fejet hajtva, sőt hason csúszva, az úri hátsót nyelvvel tisztogatva.. dörgölődni a hatalomhoz? Persze, Önök is tudják a közismert válaszokat, de én ezzel nem elégszem meg. Ha találok egy magyarázatot, akkor még visszább vagy inkább még mélyebbre ások az emberiség múltjában, hogy a Föld összes lényét megismerjem, megfigyeljem ebből a szempontból.

Igen: ez a kétféle viselkedési mód igen sok előnyt rejt magában, és mindazok, amik/akik az előnyök folytonos űzésével töltik életüket, bizonyos hasznot elkönyvelhetnek. A végletekig leegyszerűsítve az állatvilág, szinte teljes egészében, vagy csak bizonyos időszakokban így próbál fennmaradni. A fajokra nézve is sok előny származik ebből, ha a szaporodás, párválasztás rítusára gondolunk. Érthető, hiszen így derül ki melyik partner alkalmasabb az utódok nemzésére, ha éppenséggel hímekről van szó. Ezzel tulajdonképpen le is zárhatjuk a párhuzam kérdését, az ember és állat között? Az állatok közötti viszonyrendszerek talán csak az ember – mármint uralkodni vágyó ember vagy Rendszer által vannak így jellemezve? Lehet, hogy az állatok sem minden áron az uralkodást, hanem inkább az alkalmazkodást, sőt az együttműködést tartják előnyösebbnek? Ha nézik a természettel foglalkozó különféle TV vagy internet csatornákat, szinte mindegyikben az állatok egymással folytatott élet-halál harcát mutatják be. Édelgésnek tűnhet, vagy ostobaságnak, ha ennek az ellenkezőjét jobban kidomborítanák? Egyszer az – egyébként szintén a rejtett hatalom által vezérelt „vallás” – közösség/üzleti vállalkozás egyik jeles képviselőjét faggattam, hogy mi módon közelednek az emberekhez? Érdekes volt hallani, hogy az előadott színpadi művek, vagy írott anyagok eredeti mondanivalóját úgy változtatták meg, hogy az erőszakos, élet, lélek ellen irányuló agresszív eseményeket leszelídítve ábrázolták. Példaként: Otelló a darab végén nem fojtja meg Dezdemónát stb. Így elég komikusnak tűnhet ez a gyalázatos csonkítás, de a végeredmény valamilyen groteszk  fordítottja annak, amit az imént idézett természetfilmekben látni lehet. Mondjuk, a leopárd a gazellát, ahelyett, hogy torkon ragadná és feltépné a gégéjét, hogy igyon a véréből és megölje, kedvesen birkózva összenyalogatná, és pajkosan meglegyintené farkával… Erre mondta tegnap egy barátom, mikor arról beszéltünk, hogy egy bizonyos bank.. az elhelyezett tőke kamatánál hatszorta több kamatot kér a kölcsönök után, hogy: „Valamiből nekik is meg kell élni.” De persze ezt nem úgy mondta, mint a bank jeles képviselője – gondolhatják. Szóval, valamiből a leopárdnak is meg kell élnie… Mindenki így látja? Például keringenek olyan filmek is néhány csatornán, hogy egy ragadozó hetekig kísérget egy kis állatot, sőt megvédi akár fajtársaitól is, amit talán aberrációnak, vagy valamilyen elmezavarnak tekinthetünk… Talán azon is eltűnődhetnénk, hogy mennyire öröktől való egyes ragadozók táplálékválasztása? Szintén jellemző, mikor a medvét sokan vérengző vadállatnak hiszik, miközben, csak alig tíz százalékban él állati, vagy inkább nagyobb testű állatokból származó forrásokkal, hanem főleg növényeket, rovarokat stb. fogyaszt. A ragadozók kölykeit miért kell legkisebb koruktól fogva tanítani a vadászatra, ahelyett, hogy születésük pillanatában ösztönösen rátámadnának mindenre, ami él és mozog? Jóllehet, ezt cáfolva azt mondhatják, hogy az emlősöknél a szopási idő alatt megfelelő a kölykök számára az anyatej. Igen, és továbbra sem mondok ellent azoknak, akik azt bizonygatják, hogy a ragadozóknak ölniük kell, hogy élhessenek, (krokodilok) de azért az ehhez vezető utat érdemes jobban megismerni. Bizonyos állatok korábban ragadozók voltak és növényevőkké lettek, majd újra ragadozók stb. Tehát, tulajdonképpen az aranyszabály maradt, a legelőnyösebb mód a fennmaradásra. De ugyanakkor szinte minden vallás úgy tartja, hogy az ember az összes földi állattól függetlenül, teremtés útján jött létre, ezért az állati viselkedés ránk nem vonatkozik. Ha ez így van, akkor viszont miért akar az emberek nagy hányada egész életében másokat leigázni, másokon élősködni, illetve miért van az, hogy kisebb részük egész életében készséggel aláveti magát olyanoknak, akik eleve szenvedést, szegénységet, nyomort hoznak rájuk? A két vélekedés valahogyan ellentmond egymásnak, én úgy látom. Ha már a látásról van szó, ennek a kérdéskörnek a puszta feszegetése is ellenkezést szül, annyira természetesnek vélik, hogy nincs is más választásunk, mint behódolni vagy uralkodni. Pedig van, sőt sokkal kifizetődőbb, mint a sok áldozattal, szenvedéssel járó hatalmi harc, vagy a lélek és testnyomorító kiszolgáltatottság. Miért várnak az elnyomottak arra, hogy valaki megszabadítsa őket, és miért nem állnak ellen a hatalomnak? Nos, az ilyen kérdések felvetése már önmagában is kivívja a hatalom pusztító ellencsapását. „Ez lázítás!!” – hallottuk évtizedekig. Talán ez lehet az oka annak, hogy sokan választják inkább a lehajtott fejű alázatot? Én azt gondolom, és ez volt mindig a meggyőződésem, pedig ezt nekem senki sem tanította, sőt…, hogy a hatalom sokkal gyávább és gyengébb, mint ahogyan magát nekünk beállítja, vagyis valójában ő van nekünk kiszolgáltatva, és hogy sokféle módon lehet előnyökhöz jutni, pl. úgy is, ha az előnyöket megosztjuk. A különbség talán legszembetűnőbben az, hogy az energia befektetés ebben a kapcsolati módban a szellemi energiák nagyobb igénybevétele, amit sokan nem szívesen választanak. Tehát, megint közelebb jutottunk az embervoltunk egyik fontos jellemzőjéhez, amiben feljebb léphetünk saját magunk minősítési lépcsőjén. Az, amit sokan erkölcsnek is neveznek, én inkább ésszerűségnek, józanésznek, belátásnak, értelemnek szeretek hívni, nem kisebbítve az erkölcs fontosságát, hanem mintegy felmagasztalva, és megnemesítve a szellem eszközeivel.

Az emberi nemek közötti kapcsolatban részben az állati minták felemlítése folytán esik szó a nők megalázottságáról, kiszolgáltatottságukról a férfi önkény által. Ezt valós helyzetekben megengedhetetlennek tartom, sőt férfiatlannak, gyávának és ostobának. Annak a tévhitnek a kinyilvánítása ez, hogy a nők élvezik, ha hatalmat gyakorol felettük a férfi. Akkor „nézhet fel a férfira” a nő (az igazi nő) ha a férfi uralja (Drága uram szeret engem.). Ez a viselkedés tisztán az állatias nemi uralom megjelenése az emberi kapcsolatokban. Ez a mód teszi a férfit férfiatlanná és a nőt nőietlenné. A férfit saját tényleges értékei felől túlzó módon önhitté teszi, felületessé, fegyelmezetlenné, önzővé; a nőt eltompítja, elbutítja, elanyagiasítja, gyakorlatilag azokat a negatív tulajdonságokat erősíti fel, amelyek hetediziglen nyomasztják a női nemet. A teljes egyenlőség – nem anyagi vagy valamiféle leminősítő egyenlősdi, hanem a kölcsönösség jegyében teljesíti ki mindkét nem eredeti lényegét. Ezért a tartós kapcsolatokban lehetőség van arra, hogy a korábbi helytelen nevelési, szokásbéli, vagy esetleges vallási mintáktól eljussunk a megértésig. Ezért a gyümölcsöző kapcsolatok mindkét résztvevő számára a kiteljesedést nyújthatják. Ellenben, ha a kapcsolat a hatalmi viszonyok függvényében kötődik, és ez a viszony végigvonul a kapcsolatokon (házasság vagy barátság), akkor mindketten veszítenek a korábban volt erényeikből, emberi értékeikből. A jelenkori labilis emberi kapcsolatokat a külső hatalom, és a hatalom virtuális kifejeződése a pénz befolyása alakítja. Az a partner, aki többet birtokol a másiknál, következésképp uralja a másikat. Ezek az ellentmondások végképp megzavarták a két nem viszonyát. „Kiűzettünk a paradicsomból”, ahol még egészséges kapcsolati viszonyrendszer volt a meghatározó. Ez a talán soha nem volt ideális viszony csak szeretettel, és önmagunk tényleges szerepének, helyének, és értékeinek megértése során áll helyre. Sokkal többet kell tudnunk a másik nem jellemzőiről, és ennek mentén kell törekedni az elismerésre, de nem kell félni az egészséges kritikától sem. Ez az a pont, ahol a bulvárvilág megzavarja a két nemet. Egymás ellen hangolja őket az a sok nőietlen nő és férfiatlan férfi, akiket példaképpé magasztalnak. A divat szintén azt szolgálja, hogy mindenki mindent próbáljon ki, hiszen akkor válogatás nélkül fogyaszt, és ezzel jól szolgálja a Rendszert. De ugyanakkor egyre távolabb kerültünk a társunktól. Ismerjük a piperkőc férfiakat és a színesben játszó nőket, félméteres műkörmökkel. El sem tudom képzelni, mit lehet csinálnia egy egészséges férfinak a műkörmös dámákkal. Hozzájuk csak a piperkőc kigyúrt ficsúrok valók. Ők a bulvár párok, akik félévenként szolgálnak legújabb partnereik által szaftos pletykákkal az unatkozó hölgyek számára.

A különféle „társadalmi” modellhelyzetek másolt hatalmi szerepei gyakran egy nap alatt is visszájára fordulhatnak, mikor a főnökből otthon beosztott lesz, majd a kutyájának főnöke.

Érdekes helyzeteket kreál a művészvilág, a zene világais, ahol a zenei szólamok a zenekarokban mintegy alá-fölérendeltséget mutatnak. Eszerint a szólisták önmagukat fontosabbnak vélik a kísérő szólamokat játszó zenészeknél, és ezt éreztetik is már a próbákon, vagy a zenekar összeállításakor. Sőt, bizonyos helyeken, akár a szólista és a többi zenész, vagy a szólamuk fontossága szerint kapja a gázsit. Így mutatkozik meg a pénz hatalomdemonstráló szerepe. Mindezek felett áll a karmester, aki minden egyes zenésznél többet keres. De ugyebár az üzlet az üzlet, ezért a kiemelt szólisták gyakran mindenkinél többet keresnek, mert az impresszáriók őket alkalmazzák többször másoknál. Csak azt felejtik el sokan, hogy a legtöbbet mégis az impresszáriók, a koncertirodák keresik a zenészeken. Ez már a Rendszer megjelenését mutatja. A fenti példa sok hasonló társadalmi képletben ugyanígy működik. Itt is felvetődik a kérdés, hogy mi dönti el, ki a fontos: a zenészek (az iménti rangsor), vagy a karmester? Lehet-e karmester nélkül is játszania egy nagyzenekarnak? Arra sok példa van, hogy bizony lehet! Valójában egy képzett, gazdag művészi kreativitással megáldott karmester csodákat tehet egy közepes zenekarral, amikor az egész zenészközösséget magával ragadja tudása, karizmája által. De ennek a fordítottja is előfordul, mikor a rossz koncepciójú tehetségtelen karmester, aki esetleg protekcióval (!) került egy zenekar élére, teljesen tönkreteheti, szétzüllesztheti a jó zenekart is. De az összeszokott, vagy vérbeli kamaraművészek pillanatok alatt tudnak érett produkciót nyújtani, mindenféle vezénylés nélkül, csupán egymás tiszteletteljes figyelésével, az együtt muzsikálás örömével. Ez nem fikció, hanem az áhított csoda, egyúttal példa arra, hogy milyen, mikor a hatalmi hierarchia helyébe a közös értékek iránti elkötelezettség összekovácsolja az embereket.

Az is magától értetődik, hogy a világ egészében nem minden tekintetben lehet mindenki egyenlő. Az az igazságos megkülönböztetés, ha mindenkit tudása alapján ismerünk el. Ez a tudás bizonyos emberi erényeket is hordozhat vagy kialakíthat, melyek szintén az értéket emelik, de ez még nem ok arra, hogy a pénz által kivételezett pozíciót teremtsünk. A tudás legfőbb jutalma a figyelem, és a tudás minél magasabb szintű átvétele. A tudást bíró ember szerény, nem követelőző, nem kíván többet másoknál. Az is megfigyelhető, mikor a tudás elbizakodottá teszi birtoklóját, ez már a tudás minőségét is ronthatja, mivel a tudás és az ember csak együtt hiteles. Erről is rengeteg példát ismerünk, mikor magát a tudást teszi hiteltelenné, aki a tudását nemtelen célra használja, vagy önmagát elaljasítja. A túlzó anyagi elismerés akár teljesen tönkreteheti egy adott tudós kreatív képességét, lelassítva, kilúgozva az addig pusztán választott témájának élő embert. Már semmi sem készteti arra, hogy újabb nagyszerű gondolatokat dolgozzon ki. Régóta ismert formula: „A tudás hatalom.” Megfigyelhető, hogy a tudomány, mivel szinte csak a hatalmat szolgálja, hiszen azt a tudományágat, amely a hatalom ellen dolgozik, vagy a hatalom hazugságainak leleplezésével él, a többi tudós, és maga a pénzt nagyvonalúan osztogató hatalom is mellőzi. Erről is könyvtárnyi irodalom van. Mit tehetünk, ha a hatalommániás világrend az egyetértést, békét szolgáló tudósokat, találmányaikat félredobja, lehetetlenné teszi, vagy éppenséggel beszippantja, hogy soha többé ne kerüljön elő?

Sokan a hatalomtól való ódzkodást gyávaságnak tekintik. Ezzel azt az álságos, önigazoló szólamot tartják érvényesnek, hogy a hatalom vállalása felelősségvállalás.  Előfordulhat olyan helyzet, mikor a nagyobb veszteségek elkerüléséhez bizonyos hatalmi körülményt teremt a sors, amit azok vállalnak magukra, akik megfelelő tudást, fegyelmet, erőt éreznek magukban hozzá, vagy – ami gyakran megesik – a többiek túl bátortalanok, túlságosan bizonytalanok, vagy számításból akarnak kimaradni az egészből, „rákenik” olyanokra is a hatalmi szerepet, akik erre sohasem vágytak. Ez esetben a különben sok szempontból megfelelő emberek rákényszerülnek időlegesen erre. De az a hatalom, amit valaki harccal, ármánnyal, pénzzel, hazugsággal, vagy aljassággal magának megszerzett, sohasem a felelősség pozitív motivációjával jár.  Ellenben a vészhelyzeti hatalomvállalás olyan rendhagyó eset, amire nem érvényesek az itt leírt negatívumok. Ennek is van rossz olvasata azonban, ha magát a helyzetet úgy állítják be, mintha a hatalom gyakorlása vészhelyzet kényszere volna, holott semmi más, mint ki nem érdemelt előnyök megszerzése, vagy valamilyen beteges vágy, esetleg bosszú, vagy szülőanyja a rejtett rettegés. A gyengeség nem jöhet szóba annál, aki a hatalmat azért utasítja vissza vagy kerüli el, mert magát a hatalmat tartja emberietlennek, amelyben saját értékeit kell feláldoznia. Ez a választás sokkal inkább erő, az a szellemi plusz, ami nem teszi szükségessé a hatalom igencsak kétes értékeit. A hatalmat birtokló vagy bitorló, nem tud mentesülni attól, hogy az alattvalók előnyökért hízelegjenek, vagy felajánlkozzanak. Ez is ennek az állatias viszonyrendszernek – mondhatni – velejárója. Bizonyos erkölcsi tartást mutat az, aki ennek ellen tud állni. Vagy éppenséggel dölyföt, ami szintén jellemző a hatalmat gyakorlókra. Ugyanígy a megvetés szinte egyik fontos eszköze annak, hogy hatalommal éljenek, mivel a hatalom annak a kinyilvánítása és azon való élősködés, hogy az alárendeltek valamilyen tekintetben hitványabb szerzetek, mint az, aki felettük áll. A hatalom még visszataszítóbb formája, ha valaki a nála nagyságrendekkel értékesebb, köztiszteletben álló személlyel vagy csoporttal, szellemiséggel szemben hatalmaskodik. A hatalom eszköze ritkán a szeretet vagy tisztelet, mert ilyenkor a „hatalom” szó nem fedi a tényleges viszonyt. Ugyanígy a hatalmat gyakorló iránti őszinte szeretet vagy tisztelet, annak emberi nagysága, erényei iránt sem a szimbolikus hatalom szeretete, tisztelete, a pozíciónak szóló lelkesedés.

Ezek alapján a hatalom visszautasítása az esetek klasszikus formáinál sok bátorságot, önismeretet, önmérsékletet, realitásérzéket, bölcsességet, nemes lelki értékeket feltételez. Az önkéntes alávetettség viszont gyávaságot, önbizalomhiányt, megalkuvást, rejtett hatalomvágyat (?), esetleg a hatalmat gyakorlók manipulálását sejteti. Olyanok, akik irigylik a hatalmat, de túlzottan mutatják a behódolást, legalább olyan alacsony jellemet árulnak el magukról, mint a hatalom primitív lelkű gyakorlói. Az a hazug kijelentés, hogy a világnak/embereknek/nemzeteknek szükségük van a hatalomra, mert e nélkül elzüllenének, minden alapot nélkülöz, vagy csak egy olyan világban érvényes, ahol a teljes hatalmi szerveződés saját ideológiájának magát a hatalmat nyilvánítja ki. „Minden hatalom a dolgozó népé.” „A bankok/gazdaság hatalma a közt szolgálja.” Amikor az Állam/bürokratikus apparátus saját szerepét főként a hatalom gyakorlásában látja, és ezt minden eszközzel érvényesíti is, akkor azt az alapelvet sérti meg, hogy az állam legfontosabb funkciója a köz szolgálata. Ilyenképpen (volt/van) lehetséges, hogy az állami hivatalnokok mindenkinél magasabb javadalmazásban részesülnek. Ez pedig a hatalomnak/a hatalom részeseinek az alattvalók iránti (köteles) megvetését törvényesíti. A hatalom csak névleges akkor, ha a hatalom nem más, mint önkéntes szolgálat, ami semmiféle plusz jutalmat nem vár, sőt megalázónak is tartja. Ha körülnézünk, ma már keresve sem találunk ilyen hivatalnokot, államfőt, parancsnokot.

Vajon milyen világot képzelnek el azok, akiket a hatalom nyomasztja, és akadályozza abban, hogy a legtöbb jót cselekedjék mindenki üdvére? Minden efféle „idealisztikus” ábránd ellen azt hozzák fel (a hatalomban lévők), hogy ennek a világnak csak hatalom vagy „hatalmi egyensúly” megléte alatt van életlehetősége. Hogy ez mennyire aljas és gyáva szólam, azt úgy lehet érzékeltetni, ha megértjük ennek a mostani helyzetnek a kialakulását. Talán sohasem volt a hatalom ennyire paranoiás, ennyire könyörtelen, ennyire szellemromboló, vagy ennyire mértéktelen. Ez úgy lehetséges, hogy teljes szövetségek, tudományok, törvényekkel körülbástyázott intézmények állnak a hatalom szolgálatában, melyeknek édes mindegy, ki van a hatalom csúcsán, a tényleges hatalmat ennek a sötét és kikezdhetetlenül szövevényes labirintusnak a felépítménye, a Rendszer gyakorolja. Ma már a személyek helyére a pénz idea lépett, amennyiben minden alattvalója őt szolgálja. Aki visszautasítja, vagy nem tiszteli, készítheti is magának a sírgödröt.

Ezt tudva, milyen lehetősége van ma már az olyan egyénnek, aki szeretni, szeretetet kapni és adni akar, melyért figyelmet, tiszteletet, jóakaratot, megbecsülést, türelmet, emberséget várhat? Aki hisz egy olyan emberi világban, ahol nem az erő (agresszivitás), az előnyös helyzettel való visszaélés, mások megvetése, ellehetetlenítése, mellőzése, elutasítása, hanem a megértés, együttműködés, türelem, a Földanya odaadó tisztelete, mások kultúrájának elismerése, dicsérete, a pozitív kritika gyakorlása és elfogadása, az egyetemes értékek szolgálata és gazdagítása az első. Ez a világ kialakítható, megőrizhető, megtanulható, fenntartható egyensúlyt biztosító, lélekemelő és igaz. Nem idea, nem ábránd, hanem ez az egyedül választhatóan emberi cselekedet. Nem illúzió, hanem gyakorlat, a felelősség természettől való gyakorlása, ami erőt, bátorságot, egészséget, egyetértést hoz erre a sokat szenvedett világra. De csak akkor, ha hiszünk benne, ha teszünk érte, ha akarjuk. Ámen!