Aktuális kérdés. Mert kérdésként vesszük a mai viszonyok tükrében. „Akkor” 9 éves voltam és semmit sem értettem, csak azt tudtam, hogy félni kell. Ma 68 éves vagyok, sok mindent értek, de képtelen vagyok elfogadni ugyanazt, amit akkor kellett volna értenem. Ma már nem félek annyira, de aggódom, talán még jobban.
Ha már kormány, akkor megkérdem, hogy melyik? Azt is, hogy kinek a kormánya? Nevezetesen az, ami rajtunk uralkodott ebben a több mint fél évszázadban. Amikor azt hittük, hogy van kormányunk, akkor sem az volt a kormány, ami annak mondta magát. Sokáig csak követtem az események rám vonatkozó részét: segítettem a szüleimnek, óvodában ismerkedtem az új világgal, jártam iskolába, tanultam egy vasas szakmát, elkezdtem zenélni, éltem az akkori fiatalok életét, de kimaradtam azokból a „nagy bulikból”, amikre büszkék a nagyapák. Helyette az erdőt-mezőt vizeket jártam, ismerkedtem a természettel. De fogalmam sem volt arról, hogy kik, miért és hogyan kormányozzák az országot, és engem. Jobban mondva, éreztem azt, ami kellemetlen volt ebből számomra: határőrnek kellett mennem és közel 3 évig szolgáltam a nyugat határon. Nem mondom, hogy teljesen haszontalan volt ez az időszak, de sok tekintetben igen rossz emlékeim vannak róla. Nem annyira maga a szolgálat, hanem az a légkör volt számomra kellemetlen, ami ott és akkor körülvett. A körletben éjszaka is dohányzó katonatársak, a lélekölő dresszúra, a kultúrával megvert katonák megvetése és kigúnyolása, és az, amiről még kevésbé szívesen beszélek: erőszak. Durva, megalázó, sőt beteges. Szerencsére nem hagyott nagyon mély nyomot bennem. Kis könnyebbség a második évtől beinduló alkalmai zenekar volt, igen alacsony színvonallal, de sok „haknival” a kaszárnyán kívül. De mindent összevetve, életem sötét éveinek tartom, amelyeket elvesztegettem. Ezzel igen rossz bizonyítványt állítok ki a mai militarizált és háborúkat már-már hétköznapinak tekintő közhangulatban. Ellenben, sohasem voltam fegyelmezetlen, és nekem „nem tett jót” a katonaság, mégsem ez a gondolat rémlik fel bennem legjobban az akkori kormánnyal kapcsolatban. Azért írok „kormányt” és nem kormányokat, mert teljesen mindegy volt, milyen neveket tuszkolnak a fülünkbe minden úton-útfélen: filmhíradókban, amiket kötelező volt megnézni a mozifilm előtt, a rádióban, és a 60-as évektől a televízióban. És – higgyék el, akik nem éltek akkor – a mai hírek sem mentesek ezektől az üres szólampuffogtatásoktól, százalékbizonygatásoktól, általában a folytonos megmagyarázásoktól. Talán annyi a különbség, hogy most többféle magyarázatot hallunk, de ezek is ismerősek abból az időből, mikor egy másik garnitúra sajátította ki a kormányzást.
Tulajdonképpen, egészen a legközelebbi múltig csak azt érzékeltük, hogy – néhány rendkívüli helyzetet (áradás, szélvihar, gázrobbanás, felhőszakadás stb.) kivéve a kormányok egy csomó, tőlünk elszigetelt maguknak való, szereplési vágytól fűtött és gazdagságra, hatalomra törő kisszerű celebből állnak.
A helyzet azonban gyökeresen megváltozott. Lassanként a reflexszerű beidegződések és a múltból átmentett sémák után, elkezdett a mostani kormányzás felnőni a feladathoz. Ezzel még nem azt mondom, hogy mindenre képesek odafigyelni, mert pl. amit nagyon hiányolok, az a természet prioritásának deklarálása és gyakorlata. Pedig az ország valódi értéke még csak nem is az itt élő emberek összetartása (ami nagyon lassan alakulni látszik), vagy az a hazaszeretet, (aminek nyomát sem láttam eddig), hanem a pirossal keretezett terület életminősége, a természeti életerő, a még meglévő természeti kincsek megóvásának kötelessége, az elhanyagolt, vagy természettől elrabolt földek-vizek erdők élővé tétele, az emberek egészségre tanítása és szorítása (!) és az ezekből fakadó tudatosság.
Viszont, a világ legmohóbb hatalmai az eddigieknél is gátlástalanabb rohamot intéztek ennek a magmaradt kis földterületnek a teljes lezüllesztésére, kirablására, lelkének megtörésére, a „nagy semmibe” való beintegrálására, és ez már elég volt ahhoz, hogy valami megmozduljon. Persze, már igen sokszor felcsillant a remény, hogy végre ország lehetünk, és talán egymást is észrevesszük, meg a múltban véletlenül rombolásból kimaradt természetre is odafigyelünk, de mindannyiszor keserű csalódás követte a hirtelen támadt esélyt.
Az első – általam megjegyzett és valóban világrengető – esemény volt Sztálin halála. Anyámmal a konyhában állandóan szóló rádió mellett az ebéd előkészítésével ügyködve, hirtelen megszakadt az adás, és a szpíker drámai hangon bejelentette a nagyvezér halálát. Ezután a temetési ceremóniákat követően, azt gondoltuk naivan, hogy más világ lesz, vagyis, nem fognak minket rettegésben tartani a „hivatal” emberei, azok, akik mindenütt a Rendszert képviselték. Igazából, akkor sem kellett nekünk azon agyalni, hogy mit is lehetne másként csinálni az országunkban, csak örültünk, hogy egyáltalán élhettünk. Dolgoztunk magunkért, összefogva tettük, amit kell. A következő nagy trauma, ami feltehetően éppen Sztálin halálának közvetlen következménye is volt, a címben jelzett időszak. Mint említettem, akkor én csak 9 éves voltam, de mindig tudatosan éltem a világban és nem hagytam ki semmi fontosat, mert meg akartam érteni mi is történik velünk-velem. Az „események” az iskolára is katartikusan hatottak, mert a tanítók színt vallottak, legalább is az általuk feltételezett vagy ismert irányzatot próbálták lelkesen vagy ímmel-ámmal előttünk bemutatni. Az egyik tanerő, az osztályteremben, az olajos fapadlón saját kezével-lábával törte össze a furnérlemezből készített sarló és kalapácsos címert. Mellesleg, úgyis mást kellett később a falra akasztani… Ez a tett megrendítő volt számomra, mert tényleg hittem, akartam hinni, hogy azok a bácsik-nénik, akik sokat beszéltek nekünk, és rendszeresen dicsérték a Nagy Szovjet Néphatalmat, szeretnek minket, és éjt nappallá téve miértünk dolgoznak. Ezt a nap minden órájában a tudtunkra is adták.
A kezdeti nagy felbuzdulás után az új hatalom tettei még nem gyűrűztek tovább annyira, hogy kis falunkban is falrengető változások történjenek. Mikor a ruszki katonák látványosan kivonultak – legalább is úgy tettek –, vártunk mi is lesz. Egy zsidó család jelent meg nálunk, mivel a falun kívül egy kis vízi erőtelepen laktunk, ezért eléggé kiestünk a fő csapásirányból. Azért menekültek hozzánk, mert úgy hitték, megint nyilas rémuralom lesz. De a 8-as főúton történő mozgás sokat elárult a helyzetről. A befogadott családból csak a szintén 9 éves, de nálam lényegesen felvilágosultabb leányka maradt meg az emlékezetemben, meg az a rémült próbálkozás, hogy jelezzük a külvilágnak: itt nem laknak ellenségek. Ugyan nem tudtuk ki is az ellenség, és ki a barát, ezért a biztonság kedvéért egyszínű vörös, és nemzeti színű zászlókat varrt édesanyám, aztán felváltva lógattuk ki az ablakon, ahogyan a politikai széljárást véltük változni. Az még idekívánkozik, hogy a 0 ponton, ami a hírhedt jutasi őrmesterek területe, azután az ideiglenesen (11 éve) nálunk állomásozó szovjet hadsereg gyakorlótere, és a ma NATO által (is) agyonrombolt bakonyi lőtér, egy csodálatos természeti egység (lehetne), erről az általunk soha nem látott területről bombarobbanásokat hallottunk, és elbújtunk az alagsorban a legkisebb eldugott lyukba, amit egy fogas takart el a felületes betolakodók elől. Ez mind valóban igaz, és nem mese. Gondoljunk bele, hogy a második világháború után még csak 11 év telt el, és szüleim még a nővérem elvesztését, és apám háborús sebesülését nem tudták elfelejteni. A kis erőmű pedig egy katonai offenzívában fontos célpont lett volna. Ahogyan „konszolidálódott” a helyzet, vagyis a régi kerékvágásba visszazökkentünk, a biztonságérzetünket jól támogatta a visszatérő szovjet katonaság. Meg vagyok arról győződve, hogy amennyire egy balatoni ember életfelfogása, egészsége, tudata sajátos, messziről felismerhető, úgy egy Hajmáskéri ember is különbözik másoktól. Ezt pedig a lőtér és az állandó katonai jelenlét hatásaként kell érteni. A kormány (a régi) ismét a helyén volt. De ez sem jelentett semmiféle könnyebbséget, csak a figyelő szemünk, és a nyitott fülünk élesedett, számítva arra, hogy valami változni fog. Ez a változás nem következett be, és ettől végképp feladtuk a reményt. Erről az időszakról egy akkor sokat játszott színházi darab jut eszembe: Malom a Séden. Mely akár rólunk is szólhatott volna.
Egészen ’89-ig el sem tudtam volna képzelni, hogy lesz tényleges változás. Ez az újabb zökkenő se váltotta be a hozzá fűzött reményeket… A kormány(ok) megint a helyükön voltak, de az élet semmivel sem lett jobb. Elmentünk a politikai gyűlésekre, azt hittük, most végre lesz valami… Azt látva, hogy sok olyan nagyszájú furakodott előtérbe, akiktől sok jót nem remélhettünk, kissé elbizonytalanodtam. Mikor megjelentek az olcsó és soha nem látott kéziszerszámok a nagy hodályokban, talán több lehetőségünk lett arra, hogy magunk is építhessünk a ház körül szükséges dolgokat, megjavíthassuk, ami eltört stb. Ez még nem tette jobbá a helyzetünket, legfeljebb újfajta tevékenységeket kellett megtanulnunk, ami számomra nem volt olyan különleges, mert otthon is mindent magunknak kellett megszerelni, kidobott rozsdás vasdarabokból. Azután már a közelmúlt, amely látványosan az inflálódó anyagi (és erkölcsi) viszonyokban volt lemérhető. Viszonyítási alap az 1.50 Ft/l-es benzin, – amit a dongó bicikli-segédmotorba töltöttünk, és nyaranta lementünk Almádiba –, hihetetlen árrobbanást élt meg, ezzel a motorizáció – amin külön is lemérhető a külsőségekben megmutatkozó változás, vagy inkább züllés – minden család sorsát meghatározta. „Neked, van Trabantod?” – ez volt a státuszjelző téma. Mi sem bizonyítja jobban, hogy az emberek egyre távolabbra kerültek a valóságtól, hogy hány használt jármű fordult meg a kezünkön. Ami kezdetben segítség volt, hogy sok mindent magunk meg tudtunk szerelni, mert még nekünk is olcsó és könnyen cserélhető volt az alkatrész, azután jött a nyugat, és már csak az autószerelők zsebébe vándoroltak a fillérek… Ez ma már a csillagászati alkatrészárakban jelenik meg. Tehát, hol is vannak a kormányok?
Mindez színtiszta demagógia, mert nem az autó fenntartási költségei jelzik az életminőséget, hanem az emberek közérzete, amit az utcán szembejövők arcáról lehet a leghitelesebben leolvasni. A Romániai események újabb megrendülést keltettek, de csak az amúgy is várható szétesést vetítették előre. Azért a számunkra engedélyezett valóság is igen csak mellbevágó volt. A levitézlett vezér pitiánersége, és személyes tragédiája. A színfalak mögött pedig ugyanaz volt a műsor, és innen nem látunk mást azóta sem. Persze, azon kívül, amiről mára kiderült, nem is volt igazi változás.
A pártrobbanás után csak kapkodtuk a fejünket, ki mit is akar, és kit kell szeretni. Az olcsó szomszédolásnak befellegzett, és sok kuporgatás után, vagy potyautasként lehet csak külföldre kirándulni. Az időközben egzisztenciálisan bekövetkezett változások szintén csak annyit jelentettek, hogy a vidéki életet a városi panel váltotta fel, az összes negatívummal együtt. Még ma is nyögjük a különféle kölcsönök utóhatásait. Egy mondatban ki lehet fejezni, hogy milyen életünk volt ebben a 60 egynéhány évben: soha nem volt megtakarításunk és a bizonytalanságba kell beletörődnünk. Ezek után vajon kit érdekelhet, ki is kormányoz?
Azonban, mikor a kormányok egy laza mozdulattal odavetették az országot, vagy ami megmaradt belőle, (mármint az emberben lecsengő ország-érzésből) egy hataloméhes farkas hordának, abban a szent pillanatban elveszett az a kicsike is. Azóta keressük, mi, akik tudjuk, hogy mi az. Azon nyomban megjelentek az Európában mindenütt gomba módra szaporodó lapos tetejű hodályok, melyekben mindenütt ugyanazt lehetett vásárolni. Ez határozza meg napjainkban is a családok többségének fogyasztását, vágyait, és lehetőségeit. Egyúttal eltűntek az olcsó, tartós hazai holmik, de lehetett kapni csillogóbbakat idegen nyelvű felirattal, 1-2 éves élettartammal, ám 10-szeres áron. Ha lett volna kormányunk, akkor mindez meg sem történhetett volna.
Elgondolom, vajon mi lehetet az oka annak, hogy mikor a tényleges teher lehullott az országról, ahelyett, hogy azok, akiknek volt elég információja a helyzetről, a nép elé tárták volna, azonnal nemzeti közbeszélgetést hirdettek volna, amiben meg lehetett volna egyezni az ország jövőjéről, és a legfontosabb teendők rangsorolásáról. A népet nagykorúnak tekintve, nem félve a lázadástól és a pániktól, igaz hevülettel vállunkra vettük volna az összes bajt; a megfelelő és felelős vezetőinket tisztelhettük volna, biztosíthattuk volna őket – hitelességük esetén – a teljes támogatásunkról. Sajnos ez nem történt meg. A vezető elit megint a könnyebb utat választotta: semmiért nem vállalt felelősséget, csak a saját maga által kimarkolt javakat tartotta meg, és kente el a hozzá tartozó körülményeket. Az országot (többszörösen) magára hagyta, és a jól szervezett, gazdag banditák egyből nekiestek. Nekünk akkor sem volt semmi fogalmunk arról, mi, hogyan zajlik; ki mit tesz, és ez mivel fog járni. Akik látták, hogy szabad a gazda, nem voltak rest kihasználni a nép tudatlanságát, naivságát, nyugatimádatát. Ez a terv is jól elő volt készítve, mint az utána következő teljes bekebelezés is. Az összes kormány egy dologban magas szintet mutatott: a hazugságok megfogalmazásában, és a felelősség elkerülésében. Ez az egység hozta magával, hogy a tolvajok folytathatták a lopást. Így levonva a következtetést: azért micsoda erő és gazdagság rejlik ebben a népben, és ebben a magára maradt hazában; milyen kevés is elég ahhoz, hogy minden tekintetben felemelkedjünk, ha a folyamatos rablás ellenére, még mindig zömmel (!) magyarul beszélünk… néha kimondhatjuk, amit gondolunk, nem mindenki hal éhen és lakik földbe vájt gödörben (már, aki nem öko.. – nem ökör!), szóval maradt valami a szegény embernek is, aki nem itta el azt a keveset, amit ők odalöktek, gürcölt, kuporgatott, nem hagyta el a hazáját, és még a rák sem vitt el mindenkit.
De álljunk itt meg egy szóra!: csak úgy lehetett valamelyest fennmaradni sokaknak, hogy látva az arcátlan gazdagodást, párhuzamosan az ország és a nép elszegényedésével, néha a gyengébbje bizony törvényt sérteni sem volt rest, hogy kiegyenlítse az anomáliákat. Ez volt a legnagyobb gazság, amit el lehetett követnie az elitnek: hallgatólagos közösség a becstelenségben. Mondják, hogy korrupció van. Kérem tisztelettel: ez nem az, mert ha az volna, akkor mellette volna a tisztesség is, amihez viszonyítva lehetne korrupcióról beszélni. Miközben az adókat az égbe vetve a kommunikáció a kisvállalkozások szólamát zengi, ha valaki csak annyit tud teljesíteni, hogy ne haljon éhen, a tényleges nyereségnélküliségben is kell adóznia. Vagyis: neki kell fizetni az államot (kormányt) hogy dolgozhasson ingyen. Ez teljes képtelenség. Így azután, természetes, hogy kihaltak a hasznos kis boltocskák, javítóiparosok, mert nem, hogy meggazdagodni, de a rezsit fizetni is lehetetlen. Ez is tervszerűen zajló folyamat volt. A gazdasági szakemberek szerint az jó nekünk, ha magas az infláció. Ha a „nekünk” alatt magukat értik, akkor igazuk van. Jelenleg állítólag defláció van, vagyis az árak csökkennek. Hogy én miért nem veszem ezt észre? Nekem nőnek az árak. Akkor most melyik ország melyik embereinek csökkennek? Melyik kormány csökkenti? Ha engem kérdeznek, akkor az „árnyékkormány” nem valami máshol másutt alkalmazott trükk a hatalom megosztására, hanem az áralkotók azok a kereskedők és gazdag(odó) vállalkozók, akik felfogták, hogy annyit kérhetnek, amennyit akarnak. De akkor ki és mire alapozza ezt az abszurd statisztikát? Tehát, akkor ki is kormányoz és kit?
Ha most megkérdezzük, ki kormányozza az országot, akkor a válasz egyszerű és korrekt: a gazdagok, akik szinte kivétel nélkül zavaros úton jutottak el a gazdagsághoz. Ez a vélemény szinte egyhangú helyeslést vált ki az átlagemberből. A gazdagokról azt sem kell tudni, hogy személyek, vagy társaságok, bankok, bankárok, multik, idegenek, vagy saját véreink. Egy az érdekük: Minél magasabbra emelni a profitot, minél kevesebb költséggel. Az ostor végén pattog a civil, aki mindezt legálisnak, és igazságosnak hiszi, és lehajtott fejjel gürcöl, hogy a gyerekét külföldre küldhesse tanulni, mert esetleg ottmaradhat, és legalább neki lehet jövője. Vagyis tevőlegesen hozzájárul ahhoz, hogy az ország szép lassan idegenné váljon mindenkinek. Akik ragaszkodnak hozzá, azoknak mindenképpen, vagy akik könnyen lecserélik egy más nyelvű, kultúrájú, őt magát másodrangúnak tekintő országra, hatalomra, csupán a jobb megélhetésért. Ez a helyzet vajon kinek a felelőssége? És akkor még nem beszéltünk a jelen mindennapi katasztrófájáról.
Ha itt akarjuk megérteni a helyzetünket, talán a szemünk előtt válik felnőtté az ország, vagy elmerül a történelem süllyesztőjében. A fentebb említett körülmény kényszer, melyben ez a kérdés már nem kerülhető meg: ki és hogyan kormányozza az országunkat?
A térséget ért, emberi testekkel végrehajtott megsemmisítő erejű támadás mindenképpen felébreszti a zsigeri életben maradási ösztönt még azokban is, akiknek Kárpát – medencéről, múltról (mert sok ilyen van!) halvány fogalma sincs. A környező országokról is csak az adózási kiskapuk jutnak eszébe, meg hogy hova érdemes olcsó cuccokért menni. De ha látjuk, hogy van egy kis rés, amin a közös gondolatok lassan beszivárognak és megértjük, hogy van mit kezdenünk egymással, megélve a múltat és tapasztalatot szerezve a piszkos előzményekből, még lehet értelmes jövőnk. Ez a közös sors egy a közös kirekesztettséggel, az innen-onnan támadt „jóakaró baráttal”, akik országainkat csak kis költségű, nagy profitot hozó piacnak, fogyasztói tömegnek tekintik. Ezeket alfélen billentve, van esély egy régóta várt felemelkedésre.
A kormány a mi kezünkben van!