A káosz hatalma

Két világ létezik, bár az egyik csak hazudja ezt magáról. A „teremtett világ” – az ember szemlélete szerinti – az, ami az ember nélkül is létezik, létezett és létezni fog – jelen ismereteink szerint – örökké. És létezik, bár ebben a másiknak csak kis szerepe van, az emberi világ, a földi civilizáció. Az ember szerint a kozmoszban is rend uralkodik, ahogyan elképzeljük, de az „igazi” rend az amit az ember alkotott.

Ha ezt a vélekedést történeti szinten vizsgáljuk, azt látjuk, hogy sok olyan része van a világegyetemnek, ami kezdetben a káoszt jelentette az ember számára, majd fokozatosan egyre rendezettebbé vált, mikor az asztrofizika egyre többet tárt fel belőle. De továbbra is, az átlagember mindazt, ami nem emberi, kaotikusnak nevezi és így is tartja. A káosz pedig egyet jelent a félelmetessel, az ismeretlennel, főleg a kiszámíthatatlannal. Ennél elidőzve a „számítás” már egy lényeges elem az emberi rend szempontjából. Ami kiszámíthatatlan, az kaotikus.

Az emberi rend állandó támadásnak van kitéve a káosz felől. Tehát, ha valami nem az „elképzelt” sorrendben következik be, ha nem a megszokott módon történik, az veszélyt rejt magában és azt ki kell iktatni az életünkből. Elég, ha a mindennapjainkra gondolunk, az emberi kiszámíthatatlanság eme tragikus módjára, hogy összeszoruljon a szívünk: Hátha éppen egyik szerettünk jár arrafelé, ahol ez a „tragikus kiszámíthatatlan” történik. Ezért ennek a jelenségnek nagy hangsúlyt biztosítanak, hírek, filmek, hivatalok és más egységek folyton azt adják vissza, milyen rossz is nekünk a kiszámíthatatlanság. Ha viszont megpróbálunk reálisan vagy értelmesen gondolkozni, ami nem ugyanaz, akkor rájövünk, hogy lassan már csak az fog érdekelni minket, ami kiszámíthatatlan, meglepő. Ez lesz az érdekes. Ennek a megállapításnak viszont kellemetlen következményei is vannak, mikor emberek azért kerülnek veszélybe, vagyis szándékosan keresik az alkalmakat, hogy ilyen kiszámíthatatlan helyzeteket éljenek át. Talán azért, mert a civilizáció túlságosan is kiszámított? Hogy ne így legyen, sokat dolgoznak rajta…

Ha szigorúak akarunk lenni, akkor a civilizációnak az a „halála”, ha teljesen kiszámított. Legalább is a civilizációban élő embernek.

Miben különbözik a „kozmikus rend”, a civilizációtól?

Voltaképpen – és ezt gyakran hangoztatják a tudósok – az ember világa egy olyan rendszer, amiben minden ki van dolgozva és teljesen zárt. A valóságban zárt rendszerek nem léteznek, csak az ember hazudja azt magának, hogy az övé ilyen. Tehát, azt is mondhatjuk, hogy egyetlen zárt rendszer létezik, ez a civilizáció. Az ember, mint minden lény, a hozzá hasonlót keresi, ezért, amióta a technika reményt ad ennek, mi is próbáljuk megtalálni a hozzánk hasonlókat. Eddig még csak azt tudjuk biztosan, hogy mi vagyunk, bár már ezt is cáfolni látszanak bizonyos fantasztikus elképzelések. Hogy mégsem így van, arra gyakran figyelmeztetnek a fájdalmaink, vagy a feleségünk…

Egy dolog van, ami mindkét rendet leírja, vagy legalább is megpróbálja, a Folyamattudat. Szerénytelenségem és merészségem talált rá erre a „fából vaskarikára”. Viszont egyszerűen leírható vele bármi. Talán ez sem terjed ki mindenre, de annyira általános, hogy erre mégis van esély.

A képlete: IMPULZUS – ISMÉTLÉS – VÁLTOZÁS; VÁLTOZÁS AZ ISMÉTLÉSBEN – ISMÉTLÉS A VÁLTOZÁSBAN.

Nehéz vitatkozni vele, de még nehezebb felfogni, hogy ez miért nem érvényes az emberre?

Pedig így van. Az ember rendszeréből, hiányzik a változás.  A változatosság/változás gyönyörködtet – mondjuk, de valójában reszketünk minden változástól. Ha kielemezzük a civilizációs alrendszereket, akkor azt látjuk, hogy mindenütt az egyformaságra, periodikusságra, követhetőségre helyezzük a hangsúlyt. Küzdünk a „mássággal”, és okkal… De az egyformaság untat, megőrjít. Már réges-régen képesek lennénk, olyan világot alkotni, amiben a „kaotikus kiszámíthatóság”, vagyis a természetesség érvényesül. Eközben egyre unalmasabb, egyre szögletesebb világot hozunk létre. Ám lépjünk ki az utcára egy forgalmas nagyvárosban, hogy meglássuk, a bőrünkön tapasztaljuk, mennyire kaotikusak a modern városok. Másként, de szintén kaotikusak a poros vidéki városok, mondjuk Namíbiában, vagy Laoszban, hogy csak egy laikus otthonülő véleményét mondjam. A globalizmus, amit szidunk, de mi magunk hoztuk össze az állandó utazási mániánkkal, nyughatatlanságunkkal, felületes „érdeklődésünkkel, kíváncsiságunkkal”.

(Ha gondolnak a folyamattudatra, és olvasnak, rájöhetnek az írás titkára: egymásba fűzött, folyondárgondolatok sora, egy alaptézis körül. Ez a téma előttem is rejtve van, és szinte saját magát formálja, míg ki nem teljesedik.)

A nyughatatlanságunk, kíváncsiságunk, talán éppen abból a rendezetlenségből (természet) ered, ami azért küzd, hogy megnyilvánulhasson bennünk, miközben mi ennek megpróbálunk ellenállni.

Mikor a már-már köznapinak tűnő emberi tragédiákat látjuk, és unottan továbbkapcsolunk valamelyik szórakoztató elektronikai eszközön, csak azt szemlélhetjük, hogy a rendezettség elleni támadások valamiért egyre hevesebbek. Ha utánagondolnánk, elég rossz véleményünk lenne magunkról. Ezt viszont kizárja az a szembejövő „rend”, ami folyton azt szajkózza, hogy „Megoldjuk, megvédjük, rendet teszünk..” stb.

Mi is lenne az a lépés, mely egy „másfajta rend”, a jelenleg káoszként, veszélyesként elkönyvelt természet felé vinne minket? Hát, elsősorban, ha megkeresnénk a jelenlegi helyzet valóságos okait.

A civilizáció tarthatatlansága, belső rendetlensége, párosulva az erőltetett külső látszatrenddel, egyre távolabbra helyezi a szembenézést kultúráink, rendszereink nemcsak hibáival, hanem alkalmatlanságával is. A folyamattudat azonban, amely folyton figyelmeztet minket arra, hogy helytelen úton járunk, voltaképpen helyben járunk, az állandó sikertelenségek valóságos okait tárja elénk. Ezt szemellenzősen titkoljuk, hazugságnak bélyegezzük, sőt büntetjük, ha másként nem tudjuk „kezelni”. Ezzel pedig csak azt bizonyítjuk, hogy nem vagyunk értelmesek, jobban mondva a rendszerünk nem értelmes. A rendszerünk részben elismeri, hogy „vannak még hibák”, de szemérmesen elhallgatja, hogy a hibák már összeomlással fenyegetnek bennünket. Ezt megint egy huszárvágással megsemmisítjük, amikor kijelentjük: válság van! Mintha ez a bűvös szó minden kétségünket eloszlatná, és nyugodtan hátradőlve felsóhajthatunk: „Így van ez!” De, hogy mi van, és hogyan, azzal már nem törődünk. Ezt az irodalomban – művészetben – társadalomban stb. abszurdnak szoktuk nevezni. Még büszkék is vagyunk rá, hogy a világunk abszurd. Mi más is lenne az, amit az emberek a világhálón közzé tesznek magunkról, másokról? Sőt, ha nem eléggé abszurd, meg se nézzük. Az abszurd már szinte pozitív jelzőként használatos, mert rejtve tartalmazza a káosz fogalmát.

Rendszerünket, világunkat a káosz támadásai késztetik az alkalmazkodásra, vagyis, hogy a folyamattudat érvényességét az emberiségre is alkalmazni kell. A változás, mint létérdekünk, nem várathat már magára!

Mikor idáig eljutunk, egy lényeges érzésünk van: Valaki változtasson már ezen!  És ezt még komolyan is gondoljuk. Mikor a változtatás fájdalmat, bizonytalanságot eredményez, ami természetes, azaz kaotikus, felkiáltunk: RENDET AKARUNK! A világ, amit magunk, magunknak hoztunk létre, és eleve a pusztulást ígéri, egyre jobban a káosz felé halad azzal, hogy foggal-körömmel ugyanúgy akar csinálni mindent, ahogyan előző nap, vagy egy éve volt. Mikor ez lehetetlen, egyből szidjuk a kormányt, a mellettünk levő embert, csak magunkat hagyjuk ki.

A komoly tudósok egy elméletet is kidolgoztak annak bizonyítására, hogy ismerik a problémát és komolyan foglalkoznak is vele: az entrópia elméletet. Ennek továbbfejlesztett változata a negentrópia. Egyes elgondolások szerint az ember, aki a káoszt le akarja/tudja győzni. Ezt a szándékot elnevezte az ember „fejlődésnek”. Egyszersmind a legnagyobb csalás, ami a vég eljöttét a legjobban sietteti. Valahogyan le kellett írni, hogy a „dolgok” egyenesen rohannak a pusztulásba. Ez azonban nem más, mint egy folyamat bizonyos szakaszának állóképe. Folyamatában szemlélve, ha egy impulzus ismétléseket és változásokat eredményez, egyszer csak más folyamatokba olvad, vagy átadja a helyét, pályáját, energiáját másoknak. Ezt a drámai igazságot egyedül az ember képtelen megérteni és elfogadni.

Ezért az emberi világ csak állóképekkel ún.: „pillanatokkal” áltatja magát, amelyekbe kapaszkodva, oktalanul és ártalmasan megakasztva a folyamatok szüntelen haladását, a személyes tragédiákat is holmi eufemisztikus álruhákba öltözteti.

Az ember úgynevezett „érzéseket” jelöl ki, melyek szinte kötelezően hamisak és megjátszottak, és ráadásul ezeket folyton ismételgeti is. Túl nagy jelentőséget tulajdonítva az elnevezésnek, tekintet nélkül a valódi érzés valódi tartalmára és valódi jelentésére. Ha végre az emberek közötti kapcsolat nem efféle klisék mentén zajlana, sőt a körülöttünk levő világ felfogásában is mellőznénk ezeket, elkezdődhetne annak az áhított változásnak az elképzelése, amiről jelenleg úgy beszélünk, hogy fogalmunk sincs róla…

Azonban, ha ezt a döntő lépést megtenné az emberiség, akkor már nem lehetne külön beszélni az emberekről és a kozmoszról, természetről, Földről, rendről és káoszról, hanem egyszerűen csak tanulnánk a világot, az életet, és valamikor talán meg is értenénk.