A bizalmatlansághoz való jog

Mi volt, ami egész eddig életemben hiányzott? A bizalom. Alig kaptam teljes bizalmat a környezetemtől. Most, hogy ezen gondolkodom, összefüggést találok ennek az érzésnek az ősi másával: az állati bizalmatlansággal.

A bizalmatlansághoz való jogunk megegyezik az állatok bizalmatlanságával. Jó volna azt hinni, hogy az emberek között bizalom van. Ez nem mindig, nem teljesen és nem mindenkitől várható el. A család volna az az elsődleges bázis, ami a bizalom alapját nyújthatná. Szüleimtől ezt – ha nem teljesen és megkérdőjelezhetetlenül, de – megkaptam. Ebből az következhetne, hogy megtanultam bízni az emberekben. Mikor a bizalmatlanság jogáról beszélek, azt a bizalmat hiányolom, amit a Rendszer oldaláról várnék el. Emellett, egyre inkább olyan világ következik, mikor a bizalommal nagyon óvatosan kell bánnunk. A bolygón élő emberek száma és aktivitása közelít a kritikushoz, és ez mindössze az én életemben következett be. Ha akarom, örülhetek is annak, hogy ilyen rendkívüli korban éltem, de a korábbi korok emberei is mind azt hihették, hogy ők minden idők legszerencsésebbjei, már abban a tekintetben, biztosan, hogy rendkívüli korban élhettek. Innen nézve, talán az előző korokban élők sok téren szerencsésebbek voltak, ha a korszakuk adta lehetőségeiket vesszük. Ennek ellentmond a mai emberek többsége, mikor azt vallja, hogy a jelenkor minden idők közül a legtöbb lehetőséget nyújtja az ember számára.

Azt azonban bizonyosan tudjuk, hogy a korábbi időkben – annak ellenére, hogy az emberek jóval kevesebbet tudhattak saját testükről, lelki mozgatóikról, a világ teljességéről – mégis – megint csak innen nézve – lényegesen több lehetőségük volt a legközvetlenebb bizalomra. Ez alatt a családok organikus életét, a természet egészséges működését, ennek az emberi lélekre való pozitív hatását, a szakrális rendbe vetett bizalmukat, hitüket tekintve, jóval több tér és lehetőség nyílt egy érdeklődő lélek számára. Mondhatnánk, (ezzel sokan vitatkoznak majd), hogy ez alapozta meg azt, ami ma szinte kiveszett: a reményt. Lehet, hogy ez a reménység, keveredett a tudatlanság naivitásával, sok dologban úgy hittek, úgy reménykedtek, amin egy mai „felvilágosult”, megcsömörlött ember csak mosolyogna, ha nem harsányan hahotázna.. Ezt már egyenesen cinizmusnak kéne neveznünk.

Azt hiszem, hogy a sokat emlegetett „tudatlanság vágya” innen ered. A mai ember „túl sokat tud” a világról, a többi emberről, olykor nem a valódit, hanem az előítéletest. Ez fokozza az amúgy is mindenhonnan felénk áramló bizalmatlanságot. „Ha a másik ember előítéletes lesz velem, én bizalmatlansággal és viszont előítélettel reagálok.” Ha nagyon komolyan akarjuk venni a témát, akkor vélhetjük azt is, hogy a Rendszer (a politika, hivatal, jogrend) bizalmatlanságának ez az alapja. Vajon nem a Rendszer felől indult ki minden időkben a bizalmatlanság? Ennek nézzünk utána!

Nem kell sokat tépelődnünk, hisz azt látjuk, hogy az állam, a politikai szövet, erősen ügyel arra, hogy ne sokat áruljon el magáról. Azt gondolnánk, hogy „ők” is csak emberek, mint mi. Mielőtt bekerülnének a döntéshozók köreibe, valahol, valamilyen szerepkörben, szakmában ismert, vagy valakik által ismert személyként éltek, és vagy a szerencséjük, vagy akaratuk, kitartásuk (naiv elképzelés…) révén jutottak ilyen pozícióba. (Az már egy sokkal izgalmasabb kérdés, hogy ebből a pozícióból merre vezet az út??) Ha a bizalom oldaláról vizsgáljuk mindezt, azt látjuk, hogy a politika szereplői egész karrierjüket arra építik, hogy minél több ember bizalmát nyerjék el. Eközben – ez szemmel látható – azok iránt, akiktől ezt várják, vajmi kevés bizalmuk van. Ténykedésük nagy részében, azon fáradoznak, minél magasabb minél átláthatatlanabb és áttörhetetlenebb falat építsenek maguk körül. Ezen falak méretei és képletes „vastagságuk”, teherbírásuk az, ami pozíciójuk erejét is mutatja. Én, szintén a velem született naivitásomban, olyannak képzelem el a „jó politikust”, aki semmiben sem különbözik tőlem, legfeljebb nálam több felelősséget vállal, értem, és a többi emberért. Ezt azután természetes módon tisztelni is tudom. A falakat, a „pozíció méretét és magasságát”, viszont nem lehet tisztelni, legfeljebb félni lehet tőle. A félelemkeltés is lehet egy politikus ars poétikája, mint ezt már tapasztaltuk. Talán a pásztor és a nyája közötti „együttműködés” alapulhat az ostor hosszának, a bojt csípősségének méretein. Vannak, akik így képzelik a politikusi szerepkört. Ha lehetek egy kissé idealista, én úgy gondolom, hogy politikus, törvényalkotó az lehet és legyen, aki inkább szolgálatnak, mintsem előrejutási lehetőségnek választja ezt. Nem munkának, amiért majdnem a legmagasabb fizetség jár, vagy vállalkozásnak, mely várhatóan nagy hasznot hajt, hanem inkább áldozatnak, amit az átlagnál nagyobb felelősségtudat, a megszerzett tudás, jártasság, az emberek, az ország-világ ismerete alapján vállal. Ez szintén tiszteletet ébreszt az emberekben, és úgy is tudjuk tisztelni ezért, mint korábbi szomszédunkat, barátunkat, akár testvérünket. Miért van az, ha valaki „oda” bekerül, egyszeriben más embernek hiszi magát? Meg is válaszolom: mert a Rendszer ezt várja el tőle. Az a rendszer, amit csak azért kell a megkülönböztető nagybetűvel illetni, mert önmagát nálunknál többnek, értékesebbnek, fontosabbnak tartja. Ez azután a benne így-úgy ténykedőkre is „automatikusan” igaz kell, hogy legyen. Holott az egymással hadakozó közszereplők sokat tesznek azért, hogy a másik iránt megrendüljön a bizalom. Ezt ők demokráciának nevezik. Valamiféle téves meggondolásból, mások lejáratása révén akarnak babérokat szerezni. Ez a közérzet áthatja a jogot, a törvénykezést, a hivatali viszonyokat, és ez tápja a bizonytalanságnak és a mindenki-mindenki iránti bizalmatlanságnak.

Azt tapasztalom, és az a meggyőződésem, hogy a Rendszer (mindegyik, mondjuk a „nyugati világrend” néven illethető) legfőbb célja, hogy bizalmunk önmagunk iránt legyen a legkisebb. Ő irányítja egész életünket. Ha magunkban bízhatnánk, soha nem fordulnánk a Rendszerhez. Ha elég volna gyermekünk saját nevelése, mert eleve minden lehetőségünk biztosítva lenne ahhoz a tudáshoz, ami az ember, a természet megismeréséhez szükséges, egyáltalán nem volna értelme annak, hogy gyermekeinket idegenek kezére adjuk. Ismerve és megfelelő kritikával illetve, a Rendszer egyedül saját érdekében tanítja gyermekeinket. Ha azt akarjuk, hogy csemeténk saját személye, lelki alkata, képességei szerint a legtöbb tudáshoz jusson, nekünk kell kezünkbe venni a nevelését, mint Németh László is tette. (Ha már irodalom, akkor Madách… Nem is folytatom, tudják a kapcsolatot.) Erre mondják, hogy ő megtehette, és igazuk lehet. Én meg inkább azt mondom, hogy egyszer el kell kezdeni mindenkinek megszereznie azt a tudást, ami gyermekeinek az élet és a világ további megismeréséhez alapvetően szükséges. Erre meg azt mondják: sokat várok az emberektől. Nos, lehet, hogy ez a kor rossz, hogy reménytelen, hogy bizalomhiányos, és bizalmatlan egyben, de ma már van lehetőség arra, hogy minden szülő az alapvető tudást megszerezze. Ha ezt elképzelik, máris szembe találják magukat a Rendszerrel. Ezek a nehézségek, melyek mesterségesek, bizalmatlanságon alapulnak, részben önmagunk iránt is, sokakat elriasztanak attól, hogy próbálkozzanak bármilyen nevelési elvvel. Egyszerűbb inkább feladni a legelemibb bizalmatlanságukat, és „beadni” gyermeküket a Rendszerbe. Jelenleg, talán ez eleve törvény által kényszerített kötelességük is. A Rendszer nem engedheti meg magának, hogy a jövő emberei iránta bizalmatlanságot mutassanak, kvázi: egyszerűen leváltsák a Rendszert, ha nem felel meg nekik. Ehelyett hosszas, kitartó munkával úgy nevelik az ifjúságot, hogy mindenben lojális legyen a Rendszer iránt. Ez azonban azt feltételezi, hogy a szülő iránt nem lehet lojális… Ez minden idők Rendszereinek alapelve és paradoxonja! Ha valaki azon gondolkodik, mi az oka annak, hogy a világ olyan, amilyen, itt máris talál magának egy jó okot. Mindig elcsodálkozom azon, hogy ez a kor egyre inkább olyan ifjú, vagy férfi/női korú embereket nevel, akik számunkra, idegenként hatnak. Van ebben némi genetika, de inkább van az, ami sugárzik ebből a nemzedékből: az a mélységes megvetés, ami a korábbi nemzedékek iránt megnyilvánul. Tisztelet a ritka, és értékes kivételnek! Persze, ennek is meg van a természetes oka, és éppen abban a hiányos, és nem „emberközpontú” nevelésben: a jelenlegi tudással kapcsolatban túlzó minőségi értékítélet nyilvánul meg. Ha egyszerűen fogalmazok: hatalmas arcuk van, a digitális világban szerzett jártasságuk, és az általuk kultúrának vélt szórakozási szokásaik alapján. Lehet, hogy én is elfogultan fogalmazok, és talán sértő is némely, önmagával elégedett fiatallal szemben, de vállalom. A társadalmi közérzet, és az általános emberi-természeti kultúra állapota siralmas, pedig az átadott, bebiflázott ismeretek nagyságrendekkel magasabb szintűek, mint a 100 évvel ezelőttiek. Mégis a bizalom, a lelki állapot, a hit és remény mélységes mély szintje nincs arányban ezzel a hihetetlen sok információval. Ennek is van oka, éppenséggel annak a hiánya, ami régen helyettesítette a tudást.. A következő ok pedig lehet az, amit józan észnek, vagy szakszóval intelligenciának szokás nevezni. Az intelligencia az, ami az ismereteket sokféle módon képes összekapcsolni. Az intelligencia kifejlesztéséhez szükséges ismeretek, valahogyan hiányoznak a mindenkori tananyagokból. A korábbi korok emberei sokkal kevesebb ismeretet vélhetően jobban voltak képesek átlátni és egymással használható rendszerekbe foglalni. Talán éppen az információk eme átláthatatlansága, tömege is oka annak, hogy az intelligencia elfárad, mielőtt inspirációt kaphatna. Rengeteg időt vesz igénybe az információk megszerzése, arra már nem jut idő és tér a tudatban, hogy ezeket fáradságos módon egymással összekapcsolja és új, értelmes rendszereket hozzon belőle létre. Egyszerűbb a dolgok egyetlen vetületét megismerni, mert már ott a következő dolog, ami követelően be akar jutni a tudatunkba. Ez aggasztóan ostoba használata az értékes, hihetetlen lehetőségekkel „megáldott” emberi tudatnak! Itt van az az akadály, ami a kreativitás útjában áll!

Most már azt is megérthetjük, hogy miért zúdította rá a Rendszer ezt a rengeteg (sokszor ellenőrizhetetlen) információt minden egyes emberre: hogy ne legyen időnk saját lelkünk, elménk megismerésére, fejlesztésére. Elnézem a különféle zseniket, és kicsit sajnálom is őket. Saját villódzó elméjüket, fergeteges technikájukat nem képesen csodálni (hiszen ezt mások megteszik helyettük), nem képesek megállni kicsit, hogy körülnézzenek, észrevegyenek másokat, ráeszméljenek a világ még ma is élvezhető teljességére, mert nekik a képességeik az egzisztenciájuk, erejük, minden vagyonuk. Képzeljünk el egy olyan világot, melyben mindenki egyaránt zseniális valamiben vagy sok dologban. Ebben az egyik ember mennyire képes rendkívülinek tartani a másikat? Mennyit ér a piacon akkor a zsenialitás? Csak egy olyan világban lehet megélni abból, ha valaki gyorsabban futja a 100 métert, vagy három sebességgel gyorsabban játssza a virtuóz zeneszámokat, ahol vannak mások, akik ennek a felére sem képesek. És akkor mi van? – kérdezik, és kérdezem én is… Mi az, ami a bizalomban való zsenialitást díjazza? Ha egy kriminális, vagy legalább is „divatos”, ám igen alacsony fokú témát, a bérgyilkos egzisztenciáját szemléljük, miféle bizalmat tud ő kiharcolni önmaga iránt? Azt hiszem, hogy ez a bizarr példa jó arra, hogy a világ sajnálatos és elviselhetetlen állapotát lemérjük rajta. Minél többen leszünk a bolygón, annál fontosabbak lesznek a bérgyilkosok – mint ahogyan a mindennapjaink tapasztalatai mutatják…

Ez a kor talán egyetlen és véletlenül létrehozott erénye éppen a most uralkodó generáció hatalmas önbizalma, valamelyest pótolja a hiányzó reményt. Miközben az idősebb korosztálynak sem egzisztenciálisan, sem időtávra, sem aktivitásra (!?), sem pedig társadalmi hatást tekintve szinte semmi reménye nem lehet, ez a mai korosztály úgy vezeti a nemzeteket, népeket a szakadékba, hogy szentül meg van győződve arról, ez így helyes, csak ez az út létezik…

Mi az előnye a bizalmatlanságnak?

Ez az előny akkor nyilvánulhat meg életmentő módon, hogyha rendkívüli helyzetben magunkhoz elég bizalmunk van. Ez persze fordítva is elsülhet – helyzete válogatja. Sokan – lehet, hogy igazuk van –, erre tartogatják összes tudásukat, hogy majd egyszer, könnyen kikeverednek egy számukra veszélyes helyzetből. A túlélő tudás erre való. Milyen túlélési praktikákat kéne begyakorolni ahhoz, hogy egy bizalmatlanságon alapuló világrendszerben keletkező veszélyes helyzetet túléljünk? Gyakran nézem a különféle természetben előforduló veszélyes helyzetre vonatkozó recepteket. Sokat tanulok belőlük, ám nem azt, amire gondolnak, hogy tüzet tudjak csiholni, csapdákat tudja állítani, hanem mások – főleg a városi életben elkényelmesedett, önzésben, túlzott önbizalomban leledző „alanyok”– viselkedésén. Ehhez kapcsolódik egy valóban korszakalkotó pszichológus kutatási területe: a mikro arckifejezések, gesztusok, az arcon, testen megjelenő apró változások, melyek egyes helyzetekben a Föld minden lakóján egyaránt, és ugyanúgy feltűnnek, Ezek elsajátítása gyakran életmentő segítség, mikor a civilizált vademberek… tanult ismereteiket félredobva állatként viselkednek. Azok a helyzetek, melyek egyre gyakrabban jöhetnek létre, szintén az ismert okok miatt, szükségét igénylik az efféle tudásnak. Azonban ez a világ és ez a Rendszer – miközben a konfliktusokat is mesterségesen hozza létre – az emberi gesztusok, mimika, testbeszéd dolgában igen kevés jártasságot enged meg, mivel gyakran ezt a különféle sablonhelyzetek, egyáltalán nem mesterséges helyzetek, hanem a divatnak megfelelő, legjobban eladható helyzetekben való viselkedés egyáltalán nem igaz és szabályos módjait sulykolják. Ezzel együtt, az emberek egyre inkább magányosak, befelé fordulók, a többi emberre rá se néznek, így meg sem tanulhatják a különféle arckifejezések jelentését. Azt gondolom, hogy ennek a tudásnak, melynek már a legkisebb kortól kezdődően több teret kell adni, a következő nemzedékek nagyobb hasznát veszik, mint egy számítógép programozásának ismereteit. Persze, ez a példa is abban a pillanatban devalválódik, ahogy leírom, mert a digitalizálók lobbija régóta fáradozik azon, hogy az ember közvetlenül irányítsa a digitális eszközt, mindenféle programozói tudás nélkül. Ez a téma akkor sem évül el soha, mert az ember szellemi-lelki tompulása felszínre hozza állati lényünket, az pedig már kendőzetlenül, felülírhatatlanul és összetéveszthetetlenül közölni fogja azzal, aki a közelében van: menekülj, ha kedves az életed!

Akkor fogjuk megérteni, mekkora értéke van a bizalmatlansághoz való jognak!

Addig is, szeretném megérni azt a közérzetet, azt a politikai-szellemi légkört, melyben inkább a bizalom hatalma árad szét az emberek között, az őszinteségnek, önzetlenségnek, ősbizalomnak hatására!