Itt a piros, hol a piros?

Az a meglátásom, hogy a (mai) demokráciák és a kommunizmus között nincs alapvető különbség. Mindkettő idealista. A felsorolásban az elsőnél a „mindenkinek érdeme szerint”elv nem működik, a másikban a „mindenkinek szükséglete szerint” elv mond csődöt.

Ha tovább boncolgatjuk az „érdeme szerint” fogalmát, és a „szükséglete szerint” fogalmát, megint zavaros válaszokat kapunk. De – mint mindig – most sem erről lesz szó…

Az ember „abban” a rendszerben nem szavazhatott, de a hazug látszat szerint mindenki egyetértett a vezér azon állításával, hogy „Most még nem értük el a legmagasabb életszínvonalat, de a jövőben mindenképp elérjük.” A mai demokráciában a (párt) vezér azon állításával kell egyetértenünk, hogy „ha újra megszavaznak, a jövőben jobb lesz.” A korábbi párt nem volt párt, csak annak hazudta magát, a jelenlegi számos párt pedig abban nem igazán párt, hogy tagjainak kötelező egyetérteni a vezér(kar) határozataival. Egyik esetben sem volt a „nem”szavazó és a szavazó polgárnak beleszólása abba, ha a dolgok mégsem úgy mentek, ahogyan az ígéretek elhangzottak. A „dolgok” pedig mindig akadályokkal találták szemben magukat. És a nehézségek mindig előre nem láthatók voltak. Voltaképpen a felhajtás jellege változott csak, és közben a természeti környezet rohamosan romlott, az emberek erkölcse zuhant, a közérzet lapos kúszásban közlekedett a sötét kátyúk között.

Most ugyanúgy nem tudjuk, ki kicsoda, de szavaznunk kell, vagy legalább is „szabad”, és azután szívhatjuk a fogunkat, ha megint más lesz a sorsunk, mint elképzeltük. De mit is siránkozom én ezen? Kinek dolga, hogy nekünk jó legyen? Egyedül nekünk. De azért az ember szeret egy kicsit ábrándozni, és ezzel élnek vissza azok, akik magukat vezetőknek képzelik. A baj csak az, hogy hiába a képzelt vezetői státuszok, ha a vezetettek sem valódiak. A vezetés, bármennyire is laikus és hanyag, vagy szándékosan csaló, a vezetettek sem állnak a csúcson. Miután megtörtént a választás, elkezdenek reménykedni, a 4 év derekán elkezdenek gondolkodni, hogy talán mégse „ezeket” kellett volna megválasztani, aztán már megint lehet készülődni az újabb illuzionistákra. De ugyanúgy belemegyünk a játékba és tervszerűen esünk megint csapdába. Az egész olyan, mint a vásári itt a piros, hol a piros becsapósdi, és mivel az emberi mohóság és naivitás határtalan, hiába nem tudjuk, kiket választunk, megint asszisztálunk azoknak, akik már többször csőbe húztak minket.

Egy dolgot azonban mindig elfelejtünk:

A világ nemcsak gazdasági, hanem általános emberi válságban van. Ezért eleve lehetetlen a következő kurzusnak jobb helyzetet teremteni. Viszont lehetséges hazugságokkal elodázni az összeomlást, és egy csomó adósságot felhalmozni, majd olyan döntéseket hozni, ami később mindenképpen rosszabb állapotokat fog okozni. De a jelenlegi „demokrácia” szabályai szerint nem lehet olyan beszéddel győzni, hogy: „Emberek! Mindenképpen rosszabb lesz, törődjetek bele! Én is csak magamat akarom megszedni (lásd a múlt és /néhol/ a jelen arany bidéit), és ebbe is törődjetek bele!”

 A válság pedig legfőképpen attól van, hogy az emberek bénultan várják, hogy valaki más segítsen rajtuk. Ezek a műtársadalmak csak erre képesek. Az emberekkel őszintén beszélni káoszhoz vezet. – gondolják, ezért aztán mellőzik az őszinteséget.

Ugyanakkor, kedvtelenül és rossz gyomorral, azért mindenki teszi a dolgát, csakhogy ebben annak nincs szerepe, hogy mennyire rossz vagy mennyire jó a helyzet. Ez némiképp paradox állítás, de a válság legmélyebb gyökere mégiscsak az a világszerte tapasztalható csömör, ami a civilizáció teljes elfajult rendszere iránt megnyilvánul. A különféle hangulatjavító technikák sem tudják elnyomni ezt a hányingert, és ezért nagy dérrel-dúrral fel kell rázni az embereket, amire az indulatok felcsapnak, csont és üveg törik, aztán ami marad az a még mélyebb csömör. A törés-zúzás pedig nem old meg semmit. Ehelyett mindenki egyes egyedül kell, hogy gondolkodjon azon, mi is volna a legjobb? A kis takarékossági trükkök eltanulása a régiektől vagy a vidéki öregemberektől, a természet még meglévő kincseinek nem ipari, és üzleti célú, visszaforgatható felhasználása, egyúttal a harmonikus természet jogaiba való visszahelyezésével, és az egészség természetes útjának kidolgozása, szemben a jelenlegi ipari futószalag rendszerű egészségüggyel. De nem ám a hatalmas gazdasági csinnadratták azok, amik kihozzák a világot a válságból! A válságot a józanész, és emberközpontú gondolkodás, a népek egymás iránti tisztelete, az anyagias szemlélet elvetése, a természet örök érvényűségének elfogadása és értékeinek megőrzése oldaná meg. Leegyszerűsítve, a földi Éden szolgálata és nem annak kirablása. Ahogyan Hermész Triszmegisztosz Hamvas Béla szavain keresztül meghagyta: „Aki a természetnek nem gazdája, az kirablója.” Köteles minden politikus felvállalni ezt az ügyet, pártállástól függetlenül. A korábbi zavaros ideológiák és azok torzszülött oktatási rendszerei a természetelvű gondolkodást kiirtották a lélekből. De szerencsére ez a munkájuk sem volt hatékonyabb, mint a többi, és egyre több emberből tör fel a vágy, hogy élő és tiszta környezetet segítsen újra meghonosodni. Ezek volnának azok a célok, melyekkel mindenki egyet tudna érteni. Ez az olyannyira áhított „közös nevező”. Ami ezen túl van, és ami a gazdasági érdekek ütközése, ahhoz viszont valóban érett és elhivatott személyiségek kellenek, akik viszont a közeli múlt negatív hatásainak következményeként nem léteznek. Sajnos az ilyen formátumú emberek nem úgy bújnak ki a földből, mint eső után a gombák…

Ez teszi azt, hogy a szellemi helyreállítás sokszor jóval tovább tart, mint a gazdasági, ezért kéne nagyobb súlyt fektetni a szellemi épülésre. A világ egyre zavarosabb fejeket és elavult kliséket akar ráerőltetni az egyre felvilágosultabb „kisemberekre”. Az átlagembert könnyű „megvezetni”, mint, ahogyan az eddigiek megmutatták. Különösen akkor, ha a „titkosszolgálati munka” címszó alatt végzett bűnös tevékenységek minden egyes kormány után maradt szemét eltüntetésével olyan látszatvalóságot hoznak létre, mely a civil számára semmilyen támpontot nem nyújt döntésének meghozatalához. A média által „megszerkesztett” celebként pózoló különböző (rejtélyes) múlttal rendelkező politikusok közötti eligazodás annál nehezebb, mivel ők maguk sem tudják, hogy mit akarnak, mikor a „hatalmak” bábjaiként, a külső, még publikus felületen a látszatot kell fenntartaniuk. Az „eredmény” pedig a fentebb említett teljes közéleti letargia. A sodródás, egy jól kiszámított drámai végkifejlet felé.