Tudás paradoxon

Mi tette a mai embereket érdektelenné? Mitől váltak az emberek szakbarbárrá, vagy mi okozza a tömeges tudatlanságot? Mi jelent tudatlanságot egyáltalán? Vagy mi a tudás, amire az egyénnek volna szüksége, és mi az a tudás, amire a közösségnek, és mi az, ami a Földbolygó számára az ember részéről kötelező tudás? Egyáltalán, mi a tudás története, és motivációja?És még egy sor kérdés, ami foglalkoztat a tudással, mint fogalommal kapcsolatban…

Alapvető az a megközelítés, hogy az embernek a története során más és más tudásra volt szüksége, de ahogyan a társadalmi cselekvés változott, és a természettel való küzdelem helyét lassanként a zsúfolt emberi közösségekkel kapcsolatos tevékenységek és azokhoz tartozó ismeretek megszerzése vette át, olyan pályára került az emberi szellem „fejlődése” – szerintem – változása, mely már emberségünket veszélyezteti, nem beszélve a rajtunk kívül élni vágyó más lényekről.

Ilyenkor szokták azt mondani, hogy az ember már nem is fontos, ha ennyire nem törődik a rajta kívül élőkkel. De most ez az állítás nem tárgya témánknak.

Több írásomban kitértem egy sajátosságra, ami a jelenkor emberénél már nem tünet, hanem maga a betegség. Erre egy kifejezés kínálkozik: a nem tudás vágya. Gyakran szembe találkozom ezzel a jelenséggel, amit egy mondattal fejeznek ki az emberek: „Ez engem nem érdekel.”  Ekkor megkérdezem, ha módom van rá, hogy „Tessék mondani, amit most tud, azt mi módon tanulta meg? Kényszer vagy puszta kíváncsiság vitte rá, hogy elsajátítsa?”

A mai civilizáció csak egy komoly kényszert ismer, ez a pénz megszerzésének kényszere. Ezért járnak iskolába, akarnak egy bizonyos pályára kerülni, hogy azután sok pénzt keressenek. Ez még néha sikerül is, de mire a sok ismeretet pénzre váltják, eltűnik a tárgy iránti érdeklődés, és élethosszig tartó kényszerré válik – az esetek túlnyomó többségében. Ezzel együtt jár annak a szakmának, vagy foglalkozásnak a kötelező utálata, ami aztán az egész lényéből sugárzik annak, aki tevékenysége révén másokkal kapcsolatba kerül. Csak a pénz vagy az életkor, családi kényszerek tartják az illetőt azon a pályán. Ez így abszolút beteges. Miért ne lehetne úgy élni, hogy az ember élete végéig érdeklődő, nyitott, kíváncsi, kezdeményező, minden újjal szemben befogadó legyen? Mi akadályozza meg az embert abban, hogy saját képességei felől érdeklődjön, bármi is van előtte, amit még nem ismer?

Nos, egy sor olyan sztereotípia övezi a tudás sokirányú megszerzéséhez vezető göröngyös utat, ami a kényelmesebb, vagy bátortalanabb embert lassanként, befelé forduló, kiégett lelki topronggyá teszi. Tipikus elterelő mondat az alábbi: „Ne aprózd szét magad! Foglalkozz csak egy dologgal!” A világ jelenlegi állapotára mi sem jellemzőbb jobban, minthogy gyorsan változó. Senki sem tudja megmondani, hogy holnap milyen pálya lesz kelendő a munkaerőpiacon. Már önmagában ez a mesterkélt kifejezés is jól reprezentálja a korunk deformált gondolkozását. Igen sok bajt hozott ránk a „piac” mindenhatóságába vetett ostoba hit. Elsőben a gondolkodás egyoldalúságát, bizonyos kényszerű alávetettséget, valamint azok számára, akik mások életével akarnak kereskedni, egy olyan demagóg szólamot, és az ahhoz tartozó számos ködösítő és értelmetlen kinyilatkoztatást, amivel végképp elvehetik az emberek zömének kedvét mindenfajta önmegvalósítástól. Hiszen, helyettünk majd a piac eldönti, mi is legyen. De azok, akik a piacon csak a gazdagodás korlátlan szabadságát értik, kényelmesen hátradőlve élvezhetik, hogy tömegek formális nyomorban éljenek, sőt még megadóan tűrjék is sanyarú sorsukat. Azután gyakori szóhasználat a kreativitást elutasító, sőt ellenségesnek bélyegző emberek szájából, hogy „Te sose fejezel be semmit!” Már önmagában ez az ítélkezés is hamis, és azt tükrözi, hogy az illetőnek az élettel kapcsolatban igen hiányos elképzelései vannak, vagy inkább olyan előképekkel rendelkezik, melyekben mindenféle „kész”termék fejezi ki azt a szintet, ahova mindenkinek el kell jutni, ha valamit csinál. De én erre csak azt tudom mondani, hogy az ember élete egyszer elkezdődött, és abban a különféle tevékenységek egymásra rakódó rendszere, állandó munkával látja el az illetőt, amiben törvényszerű, hogy mindent folyamatosan kell változtatni, javítani, és valamilyen készültségi fokra hozni. Egy tipikus példa az az ember, aki elkezdett egy várat építeni, és maga sem gondolta volna, hogy életében elkészül vele. Önmagában egy ilyen munka nem is készülhet el, ha az a telek ahova épül, elég nagy. Egy ember élete nem elég hozzá. De azt is megemlíthetjük, hogy a piramisok építése sem volt hétvégi szórakozás… Viszont gondolhatjuk azt is, hogy nem csak építéssel lehet kifejteni a kíváncsiságunkat, vagy kreativitásunkat, hanem ezernyi más dologgal, melyek egyike se árt senkinek, ellenben az illetőt egyre sokoldalúbbá és szellemi téren, sőt lelkileg is egyre gazdagabbá teheti. Kinek volna ez az ideális személyiség útjában? Egyedül a Rendszernek. Nem is lehet véletlen, hogy minden áron arra kényszeríti az embereket, hogy olyasmit csináljanak, amit előbb-utóbb meggyűlölnek. Innem már egyenes út vezet a drogokhoz, vagy a bármi nemű élvhajhászsághoz. Azonban téved az, aki azt gondolja, hogy a sokoldalúság, különösképpen a tudás iránti múlhatatlan vágy nem okoz az illetőnek élvezetet. Azonban lényeges, hogy az ilyenfajta élvezet egészségessé, és vidámmá, vagy éppenséggel derűsen komollyá teheti az embert. Nem feltétlenül rokkan bele az ismeretek hajszolásába az, aki erre adja a fejét. Egy kicsiny előny is származhat mindebből: talán eljut a világ (az emberi) oda, hogy az ilyen emberek „anyagilag” is jól járnak. Ismert szlogen, hogy „Ritka az olyan ember, aki a szórakozásáért fizetést kap.” De mi van akkor, ha a mindent jól értő, felvilágosult, másokon segítő ember lesz, aki végül a jelenlegi válságos állapotból kimozdítja a világot? De azt azért ne feledjük, hogy a világot most irányító erők (Bogár László szavaival) igencsak jól profitálnak a minél mélyebb és minél hosszantartóbb válságokból. Egyedül az ember járhat jól, ha jobban átlátja a szövevényes manipulációkat, és bármilyen helyzetben jól feltalálja magát. De miért is ne volna erre is egy dehonesztáló ellenvetés: „Az ilyen ember mindent jobban akar tudni mindenkinél. Ő a túl okos, öntelt, minden kákán csomót találó ellenszenves alak. Kibírhatatlan, képtelenség együtt élni vele.” És még más efféle sematikus mondatok. Csak akkor van baj, ha tényleg szükség volna rá, de az illető elfordul, hiszen nem neki van szüksége segítségre, ő már feltalálja magát minden helyzetben. Borzasztó idegesítő lehet mindez annak, aki az életét egy valamire tette fel, és olyan helyzetbe kerül, mikor képtelen még felfogni is, hogy mi van. Szakértő pedig sehol, és pénz se elég arra, hogy a világ másik feléből azt az egyetlen embert odautaztassuk, aki megoldja helyettünk a magunk által összehozott problémát. Akár kivetíthetnénk ezt a szituációt az ország jelenlegi állapotára, és a haza iránti elkötelezettség tevőleges, nem pedig szólamként alkalmazott kliséjére. Minden országnak és a Földnek is csupa olyan emberre van szüksége, aki kiigazodik mindazon a zűrzavaros állapoton, amely abból adódott, hogy az emberek csak a pénz megszerzésével és szórakozással törődnek. Ami a „saját dolgukon” kívül esik, azzal még gondolatban sem foglalkoznak. Ha meglátnak az utcán egy eldobott szemétkupacot, rögtön egy utcaseprőért kiáltanak. Ugyanez a természetben hagyott vagy szétdobált ronda és ártalmas dolgokkal kapcsolatban sokkal tragikusabb formában jelenik meg.

De ejtsünk szót most arról, hogy mi okozza az embereknél a tudás elutasítását?

A többször szóba hozott „hatalmas tudományos-technikai fejlődés” hangoztatása, és a mindennapi gyakorlat, melyben csupa olyan tárgy kerül elénk, melyek elkészítése, sőt felépítése, pláne használata, sőt még a célja is teljességgel megfoghatatlan egy átlagember számára, minden embert ostoba ügyefogyottá tesz. Miért akarna bárki  kíváncsi lenni arra, hogy milyen saját teste belül, hogyan reagál a mesterséges ételekre, mit változtat a sok műanyag, és vegyszer az élővilágon, vagy mit okoz az állandó és mindenhol végzett fűnyírás, ami csak a látszólag legjelentéktelenebb, legártatlanabb, sőt „legzöldebb” emberi tevékenység, és szép rendet teremt az emberi környezetben? Képtelenek vagyunk csak gondolatban is követni mindazt az átláthatatlan folyamatot, mely a jelenlegi káoszt okozta, miért lenne arra időnk és erőnk, hogy önmagunkat elszigeteljük ezektől az ismeretlen, és gyakran ártalmasnak kikiáltott eszközöktől, hatásoktól?

Elvesztünk és csak önmagunkat okolhatjuk azért, hogy ide jutottunk.

Mi történne, ha vállalnánk, hogy végre rendet teremtünk a tudatunkban, és elhatárolnánk magunktól azokat az ismereteket, melyek az egészséges, értelmes, élhető élettől elvonnak minket? Ki kell mondani, hogy mindaz a tudás, amit ma annak tekint az emberek nagy része nemcsak felesleges, hanem egyenesen elmebajt okoz az emberiségnek. Az erőszakorkán, ami egyre erősebb és lassanként megállíthatatlanul söpör végig a bolygón, jórészt ennek a képtelen helyzetnek tudható be. A végletesen lefojtott és kirabolt emberi kreativitás, minden jót elképzelő és a megvalósítást levezénylő emberi elme, csak agresszivitásban képes valamennyire feloldani a felgyülemlett feszültséget. Azonban az erőszak még lejjebb süllyeszti a szellemet, mely máris az alagsorban kúszik, az igazi embereszményhez képest. Egyáltalán nem riad meg az emberek többsége attól, hogy világszerte módszeresen mészárolják egymást az emberek, pusztítják az élővilágot, és taszítják egymást formálisan rabszolgaságba. A Rendszernek sikerült elérnie, hogy mindenki, aki nem részese, vagy kárvallottja egy ilyen szörnyű eseménynek, csupán egyszerű hírként kezelje azt a tényt, hogy gyakorlatilag világháború zajlik. Jól ki lett találva ez a módi, hogy úgy lehet fegyverkezni és fegyvereket, mint fogyóeszközt gyártani, hogy látszólag nincs egész Földre kiterjedő háború, de mégis élő embereken lehet kipróbálni a gyilkos eszközöket. Lehet „jogos” háborút indítani, és ezzel a ferdítéssel, minden háborút jogosként lehet feltüntetni. Erről sem kell tudni, amíg nem mi vagyunk az aktuális célpont. Sok fontos, halaszthatatlan és életbevágó feladatot hátrébb lehet sorolni, ami nem a kényelemet és a gazdagodást szolgálná, csak azért, mert állandó háborús veszély van. Senki sem gondol arra, hogy gyakorlatilag a természet megszüntetése zajlik azon hazugság és manipulatív állítás kapcsán, hogy „túl sokan vagyunk a bolygónkon”. Bár matematikai értelemben valóban sokan vagyunk, ám semmit sem tesz már egyetlen nemzet sem az ellen, hogy kevesebben legyünk, illetve azok se tesznek semmit, akik valóban egyre kevesebben vannak. Amit tesznek az a coitus és ez még jól is esik nekik – az esetek jó részében… De nem ez számít, hanem mindaz a ferdítés és hamisítás, ami a témával kapcsolatos. Ha saját hazánkat nézzük, mi egyre kevesebben vagyunk, mégis egyre nagyobb területeket rabolunk el a természetből a „fejlődés” és a „jólét” hamis szólamainak ürügyén. Egyáltalán nem azzal foglalkozunk, ami fontos volna, hogy arra az életre tanítsunk, ami nemcsak minket, hanem bárkit fenntarthat és a belátható jövőig békében, egészségben és gazdag élővilággal körülvéve éltet. Minden kimondott hazugsággal egyre közelebb hozzuk saját fajunk pusztulását és a Föld élettelen, mérgező sivataggá tételét. Erről és az ehhez vezető tettekről se akarunk tudni, ugyanúgy, ahogyan saját mindennapjaink önpusztító voltáról sem. Ha bele is nézünk a tükörbe, csak azt figyeljük, hogy eléggé konformak vagyunk-e, nem lógunk-e ki a sorból, mert akkor hátrébb löknek minket… Semmi olyannal nem foglalkozunk, ami nem hoz pénzt. Mi sem jön megint jobban a Rendszernek, hiszen bármit tehetnek velünk, és a földdel, vízzel, levegővel, amit csak akarnak.  Egy önálló és magát ismerő, másokon segíteni képes embernek ez a Rendszer nem örül, ezért egyedül nekünk érdekünk, hogy mindenhez jól értsünk, és mindenki mást is erre tanítsunk. Szinte semmit se találhatunk a jelenlegi mesterséges világban, ami ne ártana, miközben esetleg használ, de a mindentudás az egyetlen, ami egyedül csak a káoszt fenntartani akaró ember- és bolygóellenes civilizációs gépezetnek árt, azt teheti képtelenné arra, hogy bárkit felhasználjon saját, önző céljaira.

Melyek azok a „tantárgyak”, amelyekre mindenkinek égető szüksége van?

Talán ellentmondó lesz, amit most állítok, de az egyszerű és mindent helyreállító tudáshoz is – egy ideig – szükség lesz bizonyos technikai ismeretekre. De valahol meg kell vonni a határt! Ha az amishokhoz viszonyítjuk a szükséges ismeretek választékát, akkor ne azért ne térjünk vissza a középkori életformához, mert az túl maradi, vagy bigottan vallásos, és fejlődésellenes, hanem azért, mert a mai tudásunk jóval több békés eszközt ad ahhoz, hogy ugyanezt magasabb szinten művelhessük. Nem el- és megvetve ezt az életformát és vallást, azt kell, hogy mondjam, hogy sok téren még jobban árt az emberiség szellemi felemelkedésének, mint a közhelyszerű „konzum idióta” (Bogár László szavai) lét.

Eleve a gondolkodás, mint önfejlesztő tevékenység lényegesen magasabb szintre juttatja az embert, mint a vallásos korlátok, bár ezek a korlátok bizonyos áhított védelmet is jelentenek. Ezt a védelmet azonban a kiterjedt tudás és intelligencia lényesen felülmúlja. Egyedül a valós tudás az, mely megállíthatja a Föld és az emberiség pusztulásához vezető folyamatokat.

Eleve tévútra vezet annak állítása, hogy a halászó-vadászó életmód egyedül képes volna a bajok orvoslására. Egyszerűen ez a jelenlegi természet így is alig képes fennmaradni valamilyen szegényes állapotban, az ember rabló tevékenysége miatt. Ha még ehhez rászabadítjuk a civilizációs vadembereket a még meglévő néhány állatfajra, valóban félhetünk az éhhaláltól! A természet egyensúlyát csak a biodiverzitás, vagyis faj- és fajtagazdagság tartja fenn. Ahogyan látszólag az állat és növényvilág egymás ellen küzd, mégis egymást életben is tartja. A hegyoldalban egymást elnyomó növények segítenek megőrizni a talaj nedvességtartalmát, ameddig csak lehetséges. A hajnali pára gyökérhez vezetése a levelek-szárak révén még akkor is életben tartja a növényeket, mikor hosszú ideig nincs csapadék, ha nincsen szabad földfelület, ami a vizet kivonná a talajból. Többek között ezért is káros mindenhol gépi kaszával füvet nyírni! Meg kell hagyni a természet számára olyan területeket, ahol szabadon elvethetik a növények magjaikat, ellenkező esetben csak azok a fajok maradnak meg, melyek képesek gyökérről terjedni, ezáltal a helyhez kötött, lassan növő fajok kihalnak. Ugyanez a jelenség az állatvilágban megfigyelhető, ahogyan kisebb-nagyobb ingadozással, minden faj fennmarad, és csak a klíma gyökeres változása bontja meg az egyensúlyt. Ami ezzel kapcsolatban fontos, hogy a változást az ember alig tudja követni, ha csak a fajok viselkedése, egészségi állapota, és szaporodása, egyedszáma nem tudósít a bajokról. Az emberi tevékenység bármilyen jellegű is, olyan folyamatokat indíthat meg, melyek akár évtizedek alatt sem figyelhetők meg, és abban a tévhitben élhetünk, hogy nem ártunk a természetnek. Ezért a legjobb mód az emberi jelenlét lehető legalacsonyabb foka. Ez még nem jelenti azt, hogy a városi lét a megoldás, mint korábban mondtam, hanem azt, hogy az emberi jelenlétnek az állatvilág számára láthatatlannak kell lenni! Ez nehezen, de megvalósítható. Mégpedig annak a tudásnak a segítségével, mely az embert megtaníthatja a természetben való méltó jelenlétre. Az sem mentség, hogy az állatok egy idő után megszokják az embert, hiszen a látszólagos „békés” állatok a civilizációs életmódot saját hasznukra fordíthatják, ami logikus és jogos, csak azok a maradványok, melyekből élnek az állatok, nemcsak az évmilliók alatt kialakult harmonikus viselkedésüket változtatják meg, hanem ugyanolyan veszélyesek egészségükre, mint az emberre nézve. Tehát akár genetikai változásokat is okozhatnak, aminek beláthatatlan következményei is lehetnek.

Azt le kell szögeznünk, hogy a jelenlegi állapotot a technikai civilizáció hozta létre, ezért a folyamat megfordításában is bizonyos technológiákat kell alkalmaznunk! Azonban alig látni olyan nagy ívű vállalkozásokat, melyek teljesen ártalmatlan anyagokkal, hatékonyan tudnák megtisztítani a bolygót, és az embert. Viszont még a természet rengeteg olyan tudást tartogat, melyek révén a technológiák módosításával, természetes anyagok és folyamatok alkalmazásával szinte teljesen megvalósítható a rehabilitáció. Azonban elsőként ennek a ténynek minden hatalmi erő általi kinyilvánítása jelent valódi haladást ebbe az irányba. Az a bátortalan és néha félbe maradt kísérletezés, mely nem hozott igazi áttörést ezen a téren, nem elég az összes káros folyamat megfordításához. Az is téves és ellentmondó állítás, hogy a legfontosabb tényező az energia fenntartható biztosítása. Mindenféle számítógép és elektromosság nélkül is létezhet élet és akár civilizáció is, már ha képesek vagyunk önvizsgálatot tartani, mi az, ami elengedhetetlen, és mi az, amit minden különösebb baj nélkül elhagyhatunk. Az energia téma elhanyagolt és elhallgatott része az energiával való sáfárkodás. Most nem az energiával rendelkezők ügyes árképzésére gondolok elsősorban… Az a rengeteg felesleges technikai eszköz, melyek az energiát felemésztik, nyugodtan kiváltható tudással. Ezek helyett megfelelő ismeretek birtokában ugyanolyan, ha nem tartalmasabb életet életünk a jelenlegi rohanó, beteges és mérgezett létünknél. Itt is meg kell jegyeznem, hogy nem a korábban folytatott – akkoriban ugyanolyan teherként jelentkező életforma a megfelelő választás! Manapság az állattenyésztő, erdőgazdálkodó, részben gabonatermesztő, csekély mértékben növénytermesztő gazdálkodási mód, a jelenlegi kémiai és technikai eszközök által még sokkal jobban árt mindennek és mindenkinek, mint a jól szervezett városi lét, némi önfenntartással. Legalább akkor a vidék kisebb része terhelt az emberi tevékenységek által. Persze ezt még eddig senki sem tudta érdemlegesen bebizonyítani. Azonban létezik számos olyan életforma, melyek békések, egyúttal az embert is „boldoggá” teszik. Nem abból a szempontból, ahogyan egyes vallások ígérik… Az ezekhez vezető tudás gyökerei az eddigi természet ismereteink révén elérhető, azzal a kitétellel, hogy sokkal nagyobb súlyt kell fektetni a természet megfigyelésére, részben az elhanyagolt „terepmunka” révén. Manapság túl sokat görnyednek tudósaink a laboratóriumokban, bonyolult gépek és műszerek között, valamiféle „természetes” mintákat tanulmányozva, azonban a természeti folyamatok változásainak megfigyelését csak modellezik, számítógépekkel, ahelyett, hogy észrevennék az apró változások fenyegető jelzéseit, melyek azonnali beavatkozást igényelnek. A régi természeti ember minden napját az élő természetben töltötte, és az ottléthez szükséges tudás birtokában volt, melyet őseitől vett át. Manapság azonban egy családon belül se lehetséges elérni, hogy mindenki megértse, hogy a tiszta lét az egyedüli választás. Saját lakóhelyünket nem fedhetjük be műanyagokkal, mérgeket okádó festékekkel, nem élhetünk rengeteg elektromos eszközzel, melyek folyamatosan terhelik idegrendszerünket, még akkor sem, ha mindenki azt teszi körülöttünk, és látszatra egészségesen élnek. Egyedül csak az szab határt a lakóhely kialakításában, hogy milyen színű festék kapható, és a burkolóanyagoknak milyen a mintázata… Az egészség, mint legfontosabb tényező az emberi létben nem, hogy háttérbe szorult, hanem olyan álfogalmak körébe utalták, melyek elég hatékonyan leveszik a felelősséget mindenki válláról önnön létezése felől.

Az egyik lényeges terv, ami a tudás átadásának lehetetlenné tételéhez vezetett, az együttműködés csírájának, a családnak a módszeres szétzüllesztése. Az iskola és az utcára csapott gyerekbanda együtt teljesen hiteltelenné tette a szülők még megmaradt tudásának is az átadását. Ma már tehetetlenül nézhetjük, hogy utódaink miként süllyednek le az átlagos fogyasztó és drogos szintjére.

A Rendszer nagy gondot fordít arra, hogy az áltudás olyan verzióit juttassa el minden emberhez, melyek mindenkit megtartanak eddigi életvitele mellett, és felmentenek a drasztikus életmódváltás kötelessége alól. A legáltalánosabb kijelentés ezzel kapcsolatban, hogy „Az egyik ezt mondja, a másik meg amazt. Én inkább azt csinálom, amit szeretek.”

Eljutottunk témánk kulcsfontosságú tételéhez: az ember azért mond le mindarról a tudásról, mely a legjobb egészségben és lelki valamint elmeállapotban éltetheti az emberi életkor legvégső határáig, mert annyi felesleges ügy és tevékenység iránt kell felelősnek lennie, hogy saját magára, családja természetes tudással való ellátására, annak gyakorlására már nem képes felelősséget vállalni. Azt mondja az átlagember:”Ne haragudj, én ezzel már nem tudok foglalkozni!” Ezt mindig kellő önérzettel, és megvetéssel kell tenni, hiszen ezt várja el tőlünk az a jóságos Rendszer, mely minket elvon saját életünk közvetlen átélésétől.

Érdekes, és tényleges tudás az, hogy viszont  az az ember, aki ennek ellenére van elég bátor, hogy megtanulja az igazi élethez szükséges ismereteket, hiába bizonyítja saját életével annak hitelességét, és hiába van elegendő, sőt még annál is több energiája mások megsegítésére, ez a tény elsikkad, és nevetséges erőlködésnek tűnik mindazok szemében, akik képtelenek saját életük valóságossá tételére, mert számukra csak egyetlen úr létezik: a pénz.

Lehetséges-e a tiszta, békés lét pénz nélkül?

Persze. Bár nem könnyű és nem egyszerű. Erre azt szoktam mondani, hogy az igazán nagy dolgok sohasem egyszerűek és nem könnyűek. Ám, amíg vannak igen nehéz és komplikált, valamint felesleges és ártalmas foglalkozások és az azokhoz szükséges tudások, csak éppen sok pénzt hoznak, érdekes módon az ahhoz szükséges fáradság, fájdalom és áldozat mégsem tűnik értelmetlennek. Vajon miért?

Ugyanakkor megint vannak más dolgok, melyek könnyűek, igen kevés fáradsággal elérhetőek, igencsak ártalmasak, sőt gyilkosak, de ugyancsak sok pénzt hoznak, viszont ilyenképpen vannak olyas dolgok is, melyek fáradságosak, feleslegesek, ártalmasak, sőt gyilkosak, pláne öngyilkosak, és még pénzt sem hoznak… Ezeket vajon miért tesszük? Bár ne higgyék, hogy a pénzzel bármit meg lehet indokolni!

Mi más lenne ez a kor, mint a hülyeség kora, ahogyan egy népszerű film ezt bizonyítja. Én magam nem tudtam végignézni, mivel számos olyan állítást is tartalmazott, melyek számomra már túlhaladottak, de maga a tény, hogy a hülyeség, vagyis a valós tudás iránti érdektelenség, és a hamis tudás gyakorlása és terjesztése, már önmagában is tömegpusztító fegyverként hat az emberiségre, fontos és meggondolandó ismeret.

Számos „tudomány” foglalkozik (és élnek „jól” egyes képviselői) azokkal az emberi dolgokkal, melyekről mindenkinek magának kéne fontos ismeretekkel rendelkeznie, azonban ezek mindegyike elrabolja azt a jogot tőlünk, hogy önmagunk tanulmányozásának, és ismerőjének tudósai lehessünk. Kimond és állít olyan dolgokat, melyek nem csak, hogy nem igazak, de még tudatosan jellempusztítók is, és ezzel visszafordíthatatlanul kitiltják az egyént saját sorsának megértéséből. Mindent elintéz és megold Rendszer, neked semmivel nem kell törődnöd, csak robotolj, szórakozz, tedd, amit mondunk! Ez a legjobban bevésett tudás, amit egészen kicsiny kortól sulykolnak mindenkinek. Ebből kell kitörnünk, amíg lehet, és elkezdenünk valóban fontos dolgokkal foglalkozni, melyekre sorsunk és elménk minket feljogosít, és kötelez!

Elsősorban el kell kezdeni gondolkodni, mert agyunk és egész lényünk bizonytalanság és zavarosság helyett inspirációkra, olyan tettekre vágyik, melyek egyszerre jók és hasznosak, nemcsak nekünk, hanem mindennek és mindenkinek. Ez a tudás létezik; azok, akik a forrásait ismerik, még köztünk vannak. Az intelligencia nem velünk született képesség, azt kemény, kitartó tanulással, sok kísérletezéssel, néha szenvedéssel, lemondással, kudarccal lehet elérni. Mindenképpen sok ismeret szükséges hozzá, hogy agyunk önfejlesztő mechanizmusa beindulhasson. Higgyék el, ha megfelelő „táplálékot” adunk neki, a legtöbbet tudunk kihozni belőle. A sok tudás elménkben egymással kommunikálva, akár saját beavatkozásunk nélkül is eljuttathat minket a megértés olyannyira áhított céljához. De ez a cél annál távolabbra kerül, minél többet tudunk, ám sokkal közelebb jutunk hozzá, ha nem hagyatkozunk a kész ismeretekre, hanem minden egyes tudásmorzsáért mi magunk küzdünk meg. Egy utolsó szentencia talán megadja a kellő lendítőerőt az életünk felfedezéséhez: mindent lehet jól és még jobban csinálni!