Tenni vagy nem tenni
Azt hiszem, hiba minálunk érteni. Mert, amit az ember megért, felborítja mindazt, amiben hisz. Nálam a megértés az első, és számtalanszor átéltem korábbi vélekedésem összeomlását. Most nem erről akarok beszélni, hanem arról, milyen is ez a magyar nép. Miért vagyunk mindig ugyanabban a gödörben.
Mert tudni akarunk, és a tudás – mint a paradicsomi kígyó – elkezdi mérgét fecskendezni a tudatunkba, és ezt nehezebb elviselni, mint a tudatlanságot. A magyar nyelv, ami a gondolkodást ilyen magas szintre képes kifejleszteni. Mégpedig bármilyen átlagember számára, mégsem hozza ebben a tehetségesek által lakott kis országban el a rég vágyott Kánaánt. Mikor megtudjuk, amit tudni akarunk, nincs hozzá tehetségünk, hogy ebből jólétet varázsoljunk. Igen. Nem tévedés: a jólét, varázslás. Mi pedig csak a gondolkodásban jeleskedünk, és ezért mindent jobban megértünk, mint mindenki más, de varázslás és gondolkodás egyszerre sehol sem megy. A jólét csak a paradicsomban volt lehetséges, ebben a komisz világban mindenért meg kell szenvedni. Úgy látszik, ez a nép arra született, hogy értsen, szenvedjen, és hogy mások kihasználják ezt a képességet, hogy a maguk számára jólétet varázsoljanak. A legszörnyűbb felismerés mégis csak az, hogy azok, akik köztünk a felismerést kimondják, megállnak ezen a ponton és nem tesznek semmit. Azonban a legnagyobb baj az, hogy a kimondók mások szemében a tevők szerepében vannak, ezért a többség megnyugszik, mert kényelmes és gyáva, így hiszi, hogy neki nem kell tenni semmit, hiszen a tudók teszik a dolgukat. Viszont a tudók a varázslók kezében vannak, akik a tudóknak is juttatnak egy kis népszerűséget, egy kis jólétet abból, amit az értő többségtől elvesznek. Én mindig csak az értők közé szerettem volna tartozni, és ez már így is lesz. Bár többször megkíséreltem a tudókkal kapcsolatba kerülni, akik viszont egyáltalán nem akartak velem szóba állni. Ez nem zavart különösebben, mert maga a tény, hogy elszigetelték magukat attól, hogy megtudják: más is érti, amit ők tudnak, önmagában is fokozta a megértést, és ez némi megnyugvást adott. Viszont az ország egyre lejjebb csúszik, a tettek óriási halma már hegyeket alkot, melyeket senki sem tesz meg, mert a tudókra várunk, akik jól érzik magukat azzal, hogy tudnak, és a varázslók által biztos megélhetés, extra kiváltságok birtokában vannak. Szép. Ezt másként is lehet nevezni. Mikor ezek az emberek a tükörbe néznek, eltűnődhetnek azon, mit is gondol az a temérdek értő róluk.
Én nem mondom ki, mert Önökre bízom az ítélkezést. De semmi esetre se gondoljanak a lámpavasra! Mert a másik ostobaság, amibe mindig beleesünk, pedig ezt a varázslók sugallatára tesszük, hogy elfojtott dühünket egyes megalkuvó tudókra szórjuk. Ezzel csak még jobban elszigeteljük magunkat. Ezt is meg kéne értenünk.
Hogy a rébuszokból kicsit konkrétabb nyelven szóljak, többször írtam a magyarországi viszonyokról, a megélhetésről, de mostanában főleg a természet elhanyagoltságáról, és az emberek felelőtlenségéről. Ezeket a szavaimat kérem, vegyék komolyan, mint, ahogyan a fentebb leírtakat is! Tudom, hogy hiába koptatom a billentyűzetet, mert már az emberek nem olvasnak, nem értenek, és nem akarnak tudni. Mégis a remény egy olyan hal, ami nem.
Ez itt már nem kérdés.
