Pusztító liberalizmus

Manapság szokás azt hinni, hogy kétfajta nézőpont létezik. Az egyik a kényszerek rendje, a másik a felhőtlen szabadság. Az ember elkötelezi magát egyik vagy másik mellett, és megnyugszik abban, hogy jó úton jár. A két hitrendszer ellentétesnek gondolja magát a másikkal, és azt mondja, hogy az a rossz. Mi van, ha mindketten tévednek?

Nem a kályhánál kezdjük, hanem annál sokkal távolabbi pontból. Amikor még az ember ki volt szolgáltatva az elemeknek. Ez volt az az idő, mikor még egy hit volt: a túlélés.

A kezdet kezdete az ember eszmélése önmagára. Hogy ez milyen elemi erőként ragadta meg az emberi lényt, ma már elképzelni is lehetetlen. Mégis meg kell próbálnunk. Ez volt az a pillanat, amit „felemelkedésként” szeretünk jellemezni. Ekkor ébredt rá, hogy valami más, mint az őt körülvevő világ. Elkezdte kiaknázni a feltáruló lehetőségeket.

Szabad volt akkor az ember? – korántsem. Legfeljebb elkezdett ébredezni, tudatosulni. A korábbi életérzés a rettegés volt, mint minden más lény esetében. A felismerés, hogy képes a rettegésen túli világot megismerni, mámoros érzés lehetett számára. Ne higgyük, hogy ez az átalakulás egy csapásra történt. Közben évezredek peregtek le, korszakok épültek egymásra. A mai kor embere természetesnek veszi, hogy autó áll a garázsban, hogy központi fűtés, vagy klímaberendezés nyújtja a legkedvezőbb létkörülményeket. Ezt a helyzetet nem lehet összehasonlítani a tudatát épp csak hogy felfedező emberi, vagy félig emberi lény által átélt viszonyokkal. Nem voltak törvények. Annak, hogy korlátai lennének saját akaratának és azt ő maga a többi emberrel közösen alakítja ki, semmilyen elhatározott kerete nem volt. Nem lehetett. Volt tehát az erősebb joga a biztosabb vacokhoz; a szaporodásra érett nőstények száma döntött a ranglétra szintjéről. A természet, ami akkoriban alig engedett teret ennek a fura lénynek, akik valaha voltunk, nem hordozta az ölében az embert. Kész csoda, hogy egyáltalán fennmaradt. Mi, tudatos, „modern” emberek talán megvetjük ősünket, a primitív , kovát pattintgató szőrös, makogó lényt. Képzeletünk a számítógépes játékok szintjén, nem játszik azzal a gondolattal, milyen is lehetett embernek lenni a vulkánok, földrengések kiszámíthatatlan világában. Minden lény reá pályázott. Rejtőzködni, életben maradni csakis úgy lehetett, ha ő is ezt tette, tehát az ölés mesterévé kellett válnia. Mi lehetett, ami ráébresztette arra, hogy ne az összes élőt ölje meg, hanem elégedjen meg azzal, ami saját életét fenntartja a holnapig?

Ez volt talán a legfontosabb időszak, mert arra is ráébredt a korai ember, hogy van holnap, és akkor is kell enni valamit. Mi az oka annak, hogy ez a minket valóban emberré tevő felismerés, a belátás kezd kiveszni az emberiség tudatából? – A kényelem. Saját rendszerünkben való hamis biztonság.

Minden jövővel foglalkozó képzelgés kaotikus világot vizionál. Abban a nem is olyan távoli világban az egyetlen lehetőség a technológia alapján fennmaradni. Győzni, másokat kihasználni, legalábbis az Univerzum erőit felszabadítani. Egyetlen cél van csak: uralkodni.

Hogyan lehetséges, hogy a Föld kezdete óta vannak lények, amik gyűjtögetnek és a megszerzett javakat raktározzák, hogy biztosítsák maguknak és fajuknak a fennmaradást, és vannak olyan lények, melyek arra szakosodtak, hogy ezt az élelmet, vagy a legfontosabbat, az életet elvegyék másoktól? Ez a normális – mondják.

Elmondhatjuk tehát, hogy mi mások vagyunk, mint a Föld többi lakója, és nekünk nem szükséges már gondolni a holnapra; rakosgatni, körültekinteni, élő környezetet fenntartani? Elegendő bekapcsolni, vagy már az sem kell, csak gondolni arra, mit szeretnénk, és varázsütésre, a gondolatnál sebesebben valósággá lesz. Mindig erre vágytunk: csodákat tenni. Van még tovább is, vagy itt van már a Kánaán? Sokan biztosak ebben: nincs korlátja akaratunknak. Miénk az egész feltárható Univerzum.. Vagy jön a Csillagok háborúja? Az Armageddon? A szó jelentését fürkészve rábukkanunk két fogalomra: jó és rossz.

A jó vajon melyik a két attitűd közül? A gyűjtögető, vagy a rabló, uralkodó? Az erő a jó, vagy a szelíd, dolgos vigyázó (h)angya(l)?

Akarunk békességet, vagy lételemünk a harc. A triádok. A harmadik út. Bűnből élni.

Ez a „megoldás” a túlnépesedésre? Törvények nélkül, állandó veszélyben, másokat veszélyeztetve? Izgalom, túlélés. Nincs idő nemzésre. Az „igazi” élet? Borzongani, az életet semmibe venni, mint az az évmilliók távolából nekünk üzenő, a legmagasabb hegyről körültekintő, dárdát rázó ős?

De sétáljunk le arról a képzeletbeli hegyről a mai valóságra. Vajon azok, akik magukat a szabadság védelmezőinek vallják, mennyiben különböznek a törzsi alapon szerveződő uralmi rendszerektől?

Ez a két út van csak? Hiszen mindkét elvrendszer csak abból tud fennmaradni, hogy a másik létezik. Ezt a két elvet: szabadság, döntésünk felelősségének másra hárítása, vagy erős összetartás, mások kirekesztése, vasfegyelem… össze kéne egyeztetni? Megkíséreljük elképzelni, hogy egyik sem az, aminek mondja magát? Hogy mindkettő csak játssza a maga játékát, mert elképzelése sincs arról, mit lehetne másként? Vajon létezhet valaki, aki tudja ezt?

Nos, az a felismerés segít ebben, ha rájövünk, manapság mindenki liberális. Egymás között. Miért van az, hogy kisgyermek korunkban minden, ami körülöttünk van olyan óriási, és mire felnövünk megértjük azt, hogy minden sokkal kisebb; a többi ember sem jobb nálunk? Ez volna a bölcsesség kora? Vajon tanítható a bölcsesség egy gyermeknek? Persze. Menjen a gyerek bölcsésznek. Nahát, ez jelenti a bölcsesség legjavát! Elhinni, hogy az iskola tesz bölccsé. A Rendszer fenntartása fontosabb az egyén fenntartásánál? De van fontosabb, ami szóba sem jön egy bölcsésznél… – csodálkoznék, ha igen: a körülöttünk még élő, vagy alig élő természet? Vagy inkább „ál természet”? „Látványtermészet”? Virtuális természet? Leütök egy hangot a félévszázados pianínón, és leütök egyet a legfejlettebb technika által varázsolt billentyűzeten.. Ugyanaz a rezgésszám. Garantált, digitalizált, kalibrált – degenerált.

Mit ér hát az a világ, ami csak ennyit tud felmutatni? Még van, aki tudja a különbséget. Felismeri mi a való, és mi a hamis. A valóság, sem nem tiszta, sem nem szennyes. A valóságos világokban mindennek helye van. Használója, fenntartója, őrzője. Törvényei. A valóságos világban lehet élni, de csak felelősen. Nincs uralkodó és szolga. Csak az élet, amit szolgálunk. Mindannyian.