Írta: Kövi Gábor   

 Nincsmás sziget lakói

Valahol a hatalmas világóceán kellős közepén van a Nincsmás sziget. Helyesebben mondva: annyi ilyen sziget létezik, ahány vércsoport, sőt ahány ember. Mondhatnánk, hogy minden ember egy ilyen kis szigeten él(hetne)…

Gondolkodásunk nem ismer olyan kényszert, ami szokásainkból ki tudna szakítani bennünket. Erre azt mondják, hogy ez így van jól. Az ember legalább az otthonában érezze szabadnak magát, mikor úgy is annyi korlátba ütközik, hogy jószerivel, már álmában sem tud szabadulni tőlük. Az otthonom a bőrömön, a kemény kobakcsontomon belül lüktető világ, ahol teljesen magam vagyok. Vagy mégsem? Lassan már betolakodnak és be is tolakodtak a különféle pótlások, fogtömések, inplantátumok. Már belülről is zavarnak, korlátoznak. Vigyáznom kell rájuk. Nehogy kimozduljanak, kipukkadjanak(!)… Szinte összenőttem drótokkal, hallgatókkal, lencsékkel, monitorokkal, miniadókkal, minikompjúterekkel, minierősítőkkel. Agyamba elektródákat vezetnek, hogy még jobb legyek.

Mégis kell magamat korlátoznom, mert nem fogadhatok mindent magamba. Nem nyálazhatok meg mindent, mint a csecsemők, hogy azután le is nyeljem, hogy végképp az enyém legyen.

Amint a civilizált világóceánon luxusjachtomon éppen szürcsölgetem a jégbehűtött italomat, egyszer csak iszonyú (meg)rázkód(tat)ással egybekötve, ami lehet szökőár, hurrikán (hugikám), vagy víz alatti földrengés, kicsúszik a fedélzet a lábam alól… Egy szó, mint száz: fuldokolva partra vetődöm.

A meséből kilépve ez a ,,hajótörés” bármilyen formában bekövetkezhet: elhagyott a fiúm, mert karcsúbbat talált nálam; bejutottam a változókorba és miómák nőttek a hasamban; fiatalon elkezd hullani a hajam, álmatlanság gyötör; rák rémiszt; AIDS nyuvaszt, EBOLA rettent, kergekór kerget; nem emészt az emésztőm; rücskös a testem, mint a kajmáné; büdös vagyok, mint a borz; butulok, mint a tulok (Nem csoda, hisz mindig fejjel megyek egy másnak.); rángatódzom, mint a vedlő kígyó és még sorolhatnám. Ott vagyok csapzottan, magányosan, kiábrándultan és reményvesztetten. Mindaz, amit élveztem, és amit birtokoltam: fiatalság, egészség, barátok, üzletfelek, mind odavan. És még a hajóm is… Életem hajója zátonyra futott és elsüllyedt. Ezután már csak részvétteli pillantásokkal és kufárokkal találkozom, akik még utoljára utaznak a pénzemre, hogy a szemfedőmet is lehúzzák rólam még életemben.

A part sivár és kietlen. Nem röfögnek disznók, nem mekegnek kecskék a közelben. Nem bőg a tehén a dombtetőn. Még Milka sem. Tyúkok kotkodálása sem hallatszik. A madarak csiripelnek ugyan, de ők csak énekükkel vigasztalnak de tojásaikat sem hagyják elcsenni, hisz csőrük éles és magukat végképp nem hagyják megfogni és lelőni, hisz nincs is mivel. Nyílról, méregről pedig ne is álmodozzunk! Csoda, hogy a vízből ki tudtunk kecmeregni, hisz a parti vizekben hemzsegnek a cápák és a halak nagyon mérgesek, mert attól félnek, hogy meg akarjuk őket enni. A rákokat pedig most inkább hagyjuk…

Még egy szóval: beljebb kell mennünk, és fel kell derítenünk a sziget belsejét, ha nem akarunk kiszáradni, mint azok a szegény békák, akiket az úthenger eltalált és a napon préselt emlékekké válnak… Felületes rátekintésre a látvány nem is rossz: Gyümölcsfák hajladoznak a lágy szellőben, ágaik roskadoznak az érett gyümölcsöktől; illatos zöld leveles eleven zöldségek kínálják magukat; a puha, fekete földben édes, zamatos gyökerek meredeznek; diófélék bólogatnak görnyedezve súlyos terhük alatt; több más olajos mag is felkínálja magát, amit kizárólag a mi vércsoportunk megkívánhat; hüvelyesek kúsznak az ágakon fölfelé; mindenfelé nedvező édes rügyek, hajtások, bódító virágszirmok. A tisztásokon tönkölybúza hullámzó tavacskái. Rögtön szembeötlik, hogy ezen a szigeten nincs kókuszpálma, pedig valamirevaló sziget kókuszpálma nélkül nem is sziget, csak egy sárpacni.  Mindenütt fűszeres illatár csiklandozza a szagló receptorainkat. Bors (őrmester) jelenleg nem tartózkodik a szigeten. Csípős megjegyzéseire sem a vesénknek, sem a (rossz) májunknak, még inkább szegény megereszkedett, zűrös beleinknek sincs semmi szükségük. A kávé és kakaó is valahogyan hiányzik, bár szentjánoskenyér-fa azért van. Ez is egy kis könnyebbség. Ivókat és szeszfőzdéket közel s távol nem látni. A dohányültetvények úgyszólván tabunak számítottak mindig a szigeteken és (rák)halál járt értük meg a többi agy-gyagyítóért sem járt köszönet… Talán nem is fognak hiányozni ennyi gyümölcs mellett. A sós (és klóros) vizeket nem ihatjuk meg, viszont édes(Pí)vizű források mindenütt bugyognak a lábunk alatt. Teáinkat a nap melengeti éppúgy, mint napsütötte cipónkat. A tengerből csak a vízszéli és a forrásvíz-közeli algákat tudjuk elérni.

Ahogyan lesöpörjük csupasz testünkről a civilizált óceán emlékét, lassan beljebb óvakodunk, hogy megbékélve sorsunkkal elfoglaljuk a minket (eddig is) megillető szigetet. Végül is nem olyan rossz a helyzetünk, hiszen a hajónk ugyan összetört és elsüllyedt a múltba aranyainkkal, csecsebecséinkkel, téveszméinkkel, nagyravágyásunk­kal, agresszivitásunkkal, felelőtlenségünkkel, tudatlanságunkkal együtt, de kaptunk egy saját szigetet. Ez sem semmi! A mai világban szigettulajdonosnak lenni.