Humán entrópia

 

Humán entrópia

Válságok sújtják az emberiséget. Az ember nem érti, a természet miért ostorozza, miért romlanak a körülmények vészes gyorsasággal. Azt meg végképp nem érti, hogy neki ebben mi a szerepe. A tudomány mindent megtesz, hogy a végére járjon ennek az ördögi összeesküvésnek. A helyzet pedig ettől még rosszabb lesz. Mi lehet a baj?

A cím sejteti a lényeget, de azért megkísérlem kifejteni azok számára is, akik ezt a fogalmat nem tudták még kiterjeszteni az emberre.

Van tehát az entrópia, ami a szétesés, az energia kisugárzás jelensége. Ezt az emberi jellemre vetítve megkapjuk a züllést. Mivel ez a jelenség az Univerzumra általánosan jellemző, megnyugodhatunk: a züllés természetes.

Azt még nem tudják, hogy mit lehet tenni ellene, de mindenesetre a civilizáció a maga eszközeivel úgy próbál ennek a törvényszerűségnek ellenállni, hogy szakadatlanul fejlődik.

A fejlődés alatt valami anyagit kell érteni, folyamatos növelést, termékben, pénzben, hatalomban, technikai színvonalban. Ezzel – úgymond – az ember a maga számára megoldotta az entrópia problémát..

Vagy mégsem?

A világ nem egyoldalú. Ha mi fejlődünk, hatalmasabbak leszünk, legalább is kiterjedésben, számban, technikai arzenálban, akkor mit tehet a világ, vagyis a Föld egyéb élőlénye? Mit tehet a természet anyagi része, vagyis, amit annak vélünk? A víz a levegő, a föld, a talaj, a sziklák, hegyek? A mi fejlődésünk ezek teljes kizsigereléséhez vezet. Tehát, miközben mi (látszólag) késleltetjük az entrópiát, a rajtunk kívül létezőknél fokozottabba tesszük. (Ez is oka az utóbbi 200 év rohamos környezetromlásának, és éghajlatváltozásának.) Kérdés, hogy tudatában van-e az összes ember, aki ezért a fejlődésért dolgozik? Kérdés, hogy van-e joga az embernek mindehhez?

A kérdések igen naivak, azt hiszem, ezt nem kell bizonygatnom. Nem látjuk, hogy ebből az egyoldalú kizsákmányolásból merre vezet az út.

Kényelemben élni kellemes – egy darabig. Egy idő után már a kényelem adott foka sem elégít ki, még több kényelmet akarunk. Mikor ezt is elérjük, és már a kényelem nem boldogít, akkor hatalmat akarunk, és a hatalom mindennél jobban boldoggá, részeggé tesz mindenkit. Meddig lehet ezt fokozni?

Néhányan, akik beleszületnek a gazdagságba, hatalomba, talán fel se fogják azt, hogy ehhez a bőséghez és korlátlansághoz energia, anyag, tér, pusztítás árán jutottak. Számukra ez a természetes. Így van most Európa gazdag országainak lakossága. Legalább is azok, akik a többség felett állnak. Ez kielégítő, vagy talán hízelgő számukra, hiszen mások dolgoznak nekik, helyettük az ő kellemes, szabad, korlátlan akaratérvényesítésük, hatalmuk érdekében. Mivel ez az építmény, a civilizáció így lett felépítve, vagyis ezt az egyenlőtlenséget erővel tartják fenn, akik magukat privilegizált, kivételes embereknek, családoknak tartják, és az alattuk levőkkel el tudják hitetni, hogy ez az életforma mindenki előtt nyitva áll, ezért a többség összeszorított fogakkal gürcöl, hogy feljebb jusson a ranglétrán. Erre persze igen kicsi az esély, mint a szerencsejátékoknál. Tehát nem a jóság, nem az emberi erények: szorgalom, kitartás, önfegyelem, megbízhatóság, felelősségtudat és a többi, ma már használhatatlan és felesleges emberi jellemvonás irányába törekednek, hanem lemásolják a felettük dőzsölők viselkedését, módszereit. Ezek nem titkosak, sőt bosszantó módon mindenki előtt nyilvánosan zajló történések által közismertek. A törvények felettiség, az erkölcstelenség, a kíméletlenség, igazságtalanság, gonoszság, csalás, hazugság, megfélemlítés, gátlástalanság, mohóság, tisztességtelenség, bűn, fertő. Mintha egy büntető angyal mondaná ezt, nem én.. Csakhogy ezek a negatív jellemvonások ma a mindenki által emberinek nevezhető vonások.

Ma Európa veszélyben van. Az emberiesség premisszái a keresztény vallás alapjaiban vannak lefektetve. Miközben a hatalmasok, gazdagok által felelőtlenül ránk szabadították a „migránsok” millióit, mindenki saját szemével láthatja a más szemléletűek emberiességhez való viszonyát. Erre az ember azt gondolná, hogy beindul a többségben egy ellentétes törekvés. Mikor magunk tapasztaljuk meg, hogy egyre erősebben nyilvánul meg a szeretet, kíméletesség, könyörületesség, kegyelem, gondoskodás elleni offenzíva, talán megpróbálunk egyre jobbá lenni. És valóban: a messziről jött, fáradt, szemmel láthatóan szenvedő tömegeket öleléssel, virágokkal, étellel fogadják, és nem várják el, hogy ők, miután ide kerültek, ugyanezzel a jóval viszonozzák a gondoskodást. Ez a látszat. Ami ezután következik, az a nyers valóság. Mi lehet a baj? Nem vagyunk talán még elég jók?

Nos, a felületen minden csupa méz és vaj… Az ölelés és a virág a profit remélt növekedésének jól fizetett befektetése. Csakúgy, mint a milliók csalogatása, ideszállítása. Tehát, ha lefejtjük a felső réteget, előtűnik a pénzéhség és hatalomvágy. Ez elfedi a sötét jövőtől való félelmet. Amit azonban az alsóbb európai rétegek, a gazdagokat gazdagító átlagpolgárok mindebből érzékelnek, az már nem rózsaszínű tejszínhab. A korábbi évszázadok, és a jelenkor gonosz manipulációinak a mai nemzedékek isszák meg a levét (némi képzavarral..).

A jólét-illúziója, és az ezzel párhuzamos gazdasági, nyersanyagbéli kizsákmányolás Afrika és Ázsia szegényebb országaiból Európa, és Amerika felé hajtja a magasabb életszínvonal ígéretével idecsalogatott tömegeket. Lassanként az erőszak mennyisége eléri a kritikus határt. Az erők és javak Európába és a „fejlett országokba” való szivattyúzásának kétes eredményeként most dörömbölnek Európa és más földrészek képzeletbeli kapuin a barbár hordák. A negatív megnevezés nem túlzó, ha tudjuk, hogy a tömeg és az egyén nem azonos jellemben és lélekben. Az egyén lehet jó, lehet értelmes, okos, szelíd, de a tömeg lelketlen, romboló, és kíméletlen. Tömegben, az ember semmiben sem különbözik egy megvadult bölénycsordától.

Maga Hamvas Béla világított rá erre könyveiben. Az ember is csak olyan, mint bármely más élőlény. Ha tömegben van, nem gondolkodik, csak rombol, őrült és félelmetes.

Ebből a nézőpontból azt hinnénk, nekünk is alkalmazkodni kell a helyzet adta kihíváshoz. Hiába a keresztény elvek, ha védekeznünk kell, nem lehetünk elnézők, kíméletesek, megértők. Mégis, mi lesz akkor azzal a szellemmel, amit szüleink ránk hagytak?

Az a folyamat, a közelmúlt, nagyjából a ’70-es évektől, a „gazdaságkor” újabb „fejlettségi” szintjén megjelenő „új paradigma” hatására Európa keleti felének lakossága már megelégelte a szovjet birodalom, szintén galád egyesség révén ránk erőltetett megszállását. A nyugati fél jóléti csillogása elvakította a pénzsóvár elit saját népe elnyomását túl kevésnek tartó klikkjét, ezért újra változtatni kellett a gazdasági és etnikai szerkezeten. Ehhez a tervhez a bankok stratégiai megerősítése révén tudtak megfelelő muníciót teremteni. A kölcsönök, melyek a jólét látszatát nyújtották a kiskertek, és maszekolás által felemelkedő millióknak, hamarosan visszafelé elsülő fegyverré váltak. Erre a választ már jó előre beprogramozták: megszorítások.

Ezek a történések semmi jót nem ígértek az emberi jellem alakulásához.

Érdekes elgondolni, hogy milyen összefüggése van a viszonylagos jólét, biztonság érzésének az emberi jellemmel, erkölccsel. Egy bizonyos szintig, egy átlagos családi igénynek megfelelően, a nevelés, a hagyományok és a vallás képes a jó irányba vonzani az embert. Most a jó és a rossz közti keresztény megfogalmazást vesszük alapnak. Ugyanakkor a szegénység bizonyos fokán élők is tudnak jók lenni, ha még nem hatalmasodott el közöttük az önzés, és van megfelelő lelki-szellemi szabályrendszerük, ami évszázadok óta életben tartotta őket. Ezeket a „szakrális” elveket éppen a jóléti állam nevű demagóg szólam zúzta szét, és a fentebb vázolt „eredményt” adta.

Amikor a keresztényi elvek betartását kérjük számon Európán, vegyük számításba, hogy a nyugatot mindig a gyakorlatiasság, a pénzimádat, ezzel együtt a takarékosság, vagy inkább a garasoskodás jellemezte. Amint Franciaország népessége folyamatosan a korábbi gyarmatairól származókból tevődött össze, nem tűnt szokatlannak, hogy más országokban is megjelentek a jó pénzen vett sötétbőrű sportolók, sőt a vegyes házasságok révén nálunk is akadnak furcsának tetsző, színmagyar nyelven megszólaló honfitársak. Ők – szerencsés esetben – teljesen magyarrá válva, vagy magyarnak születve élnek köztünk. A kultúra nálunk és itt keleten erősen keresztény gyökerű, ami az emberiességet tekinti mércének a kapcsolatokban, az élet lehetőségeinek kihasználásában. Az eredeti szelleme szerint mértékletességet, szerénységet, tiszteletet és számos más pozitívnak tekintett elvet tanít gyermekeinek. Mégis, ha körülnézünk, fiataljaink inkább a felhígult, nem is annyira keresztény szemléletet vallják, amiben a karrierhez vezető útnál nem ajánlatos a szerénységre és a mások előreengedésére alapozni. A vallás, vagy a katolikus hit fiatalságra ható ereje a háború után a szovjet behatás miatt gyengült. A „rendszerváltás” után az elveszett hívek csak kis százaléka tért vissza az egyház kebelébe, és talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a magukat keresztényeknek valló családok gyermekei sem mindenben élnek keresztényi életet… Erre nyugodtan mondhatjuk, hogy a humán entrópia kétes „eredménye”, tehát nem tehetünk róla. Vagy mégis?

A manapság széltében-hosszában emlegetett „liberalizmus”, nemcsak a jóléti ideával került át erre a térfélre. A fiatalokat oktató felnőttek is teljesen meg vannak zavarodva az állandó trendváltások miatt. Ezért az iskolákban sem mernek következetesek, fegyelmezők, és megkövetelők lenni, mert felépült az az ellenpólus, ami az „emberi jogok” álcája mögül, tulajdonképpen a fegyelmezett, erős jellemű nemzedék felépülését lassítja, vagy formálisan lehetetlenné teszi. A jelenlegi szlogen a „fejlődés fokozása”. Minden hír legfontosabb részében a százalékpontok emelkedése kap hangsúlyt. Milyen érdekes: a korábbi rendszerben is kiemelt helyet képviseltek a rendre kihangsúlyozott százalékok. Mi, egyszerű halandók nem mentünk semmire a százalékokkal, és kevés ember van, aki ezt ma is komolyan venné. Kivéve a politikusokat, akik így próbálják tevékenységüket hasznosnak láttatni. A lényeg azonban egészen másban van: az emberi jellem egyre kevésbé kifizetődő fejlesztésében. Ha maradnak az üres szólamok, a megzavarodott nevelői elvek, és a kemény valóság csak pénzben mérhető, akkor a jó és rossz közötti határ már nem is annyira meghatározó. Ha egy kicsit feljebb (azaz lejjebb) csúszik az erkölcs, de lélekben keresztények maradunk, nem is olyan nagy baj. A jó élet, az általános vélekedés szerinti megfelelő anyagi, külsőségekkel megtámogatott „szint”, ér annyit, mint a szegény, de becsületes, szerény, nem hivalkodó, takarékos „jótét lélek”. Vagy nem?

Hát nem. A becsületért nem adnak semmit az üzletekben, az üzemanyagtöltő állomásokon, vagy az ingatlanpiacon.

Hogyan fér meg a gazdasági verseny ideája az erkölcsiséggel?

Tanulságos leckét kaptunk G. Soros, amerikai mágnástól. Az általa deklarált elveket nem akarom tovább reklámozni, már mindenki ismeri. Eddig is tudtuk, láttuk mi történik. Ha fejlődni akarunk, akkor ezzel akarva – nem akarva, másokat hozunk rosszabb helyzetbe. Ez nem egyezik a keresztény elvekkel, vagy ezt a verseny idejére felfüggesztjük?

Viszont vannak a szabályok… A szabálykövetés már erkölcsösség?

Annyira szétszóródott az eredetileg egyszerűen követhető alap, ezért a szabályok a szétaprózódó egységekre külön érvényesek. A részszabályokban való eligazodáshoz külön használati utasítás szükséges, és az útmutatókat a szakértőknél találhatjuk. Ez átvitt értelemben és szoros értelemben is igaz. Az emberiség képtelen ennyit disztingválni, hiszen ehhez is külön szakértőket kéne rendelni. A végeredmény a pszichológushoz juttatja azokat, akiket ez a nehézség aggaszt. Akiket már nem, azok számot vetettek a lelkükre ható entrópiával…

Közülük kerülnek ki azok, akik gyorsabban haladnak másoknál, mivel őket nem nyomja a lelkiismeret nevű divatjamúlt erény. Ha jól körülnézünk, ők azok, akik a mindennapjainkat meghatározzák. Nem elég hát jónak lenni, ha valaki nem elég erőszakos, nem elég konok és kíméletlen, hamar hátralökik a tülekedők.

Érdemes így is jónak, becsületesnek lenni?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.