Hazugság kulcsa

Hajnali fél ötkor, sürgető érzés nem hagy pihenni. Kényelmes, magam-készítette ágyamban nem bírok tovább megmaradni. Már este is küzdöttem a gondolattal, rettegve, hogy elfelejtem a témát: meg akarom írni; nagyon fontos, el akarom mondani mindenkinek. Ezen múlik a Világ sorsa.. Ha olvassák, megértik, mit írt Hamvas ki magából, és miért volt neki is ez a furcsa érzése. Miért vagyunk mi mások, mint az elődök, akik békésen tettek-vettek, nem volt rövid a nap; mindenre jutott idő elég.. Pedig több is van, mint amit el tudtam volna képzelni gyermekkoromban. Ülök egy lámpával megvilágított asztalnál, egy gép előtt, ami szerkesztve, megfelelő betűtípussal, fonttal teszi elém a könyvet. Álmomban sem tudtam volna tökéletesebbet varázsolni magamnak.

Ezt az érzést, ezeket a gondolatokat csak metaforákkal lehet leírni. A metaforák ősi tartományok, ahova jó érzéssel húzódunk vissza. Ezek azok, amik szintén metaforákkal írhatók le, és mindez egy ódon kastély.. Ezer szobával, kiismerhetetlenül, ahol egyedül bezárva élünk. Mindenünk megvan, semmit sem kívánhatunk még, de egyetlen szoba ajtaja, súlyos vasalt ajtó, gyönyörű faragott cirádákkal a tetején, és a felső helyén középen aranybetűkkel a cím, amit most nem írok le újra. De az ajtó kulcsa elrejtve van. Talán nem is kéne megkeresni – gondoljuk. Biztosan jó oka volt a kastély építőjének, hogy ezt a vélhetően szintén súlyos, kovácsoltvas kulcsot eldugta, mert ő már maga elől is el akarta rejteni, amit a szoba sötét zugaiban hagyott..

Ha újabb hasonlatokat akarok idefűzni, említhetném az ókori drámákat, vagy a misztikus történeteket, melyek a „felvilág” és az alvilág hosszú lépcsőjéről, regéltek, ami lefelé vezet; a hídról, ami átível a jelen valóság és a sötét, rettegett Hadész világa között.. Idézhetném Madáchot, Az ember tragédiáját, vagy a Kékszakállú herceg várát, vagy Hamvas egész munkásságát. Neki kézzel kellett aranyveretes mondatait körmölni. A kastély lehetne a hagyomány, ami visszaadja az embernek önmagát.. Vagy… a csütörtöki beszélgetés, amiről most olvasva – akit illet – tudja kik, miről beszélgetnek, és mit keresnek a történelem, és a jelenkor hírei között. Ugyanaz a kulcs, a titok, amit én most mégis megtaláltam, bár ne tettem volna…

Egy régebbi Hamvas fórumon valaki azt írta: „Hamvast olvasva az ember legszívesebben felkötné magát..” Hát igen, bár nem biztatnék senkit arra, hogy menjen el a szatócshoz és vegyen két rőf kötelet, mert a szatócs rég porlad, a fejfáján a nevet sem olvashatni, a rőf pedig előttem is ismeretlen mértékegység… Bizonyosan nem is használták a kötél hosszának megjelölésére…

Tehát a kulcs… Nem felejtettem el, csak nehezen adom közre. Félve, hogy hátha öngyilkossági hullámot indítok el…

Ehhez a tegnapi napot kell felemlítenem, mikor nagyobbik fiamnál voltam. El sem merem mondani miért… Nem is teszem. A lényeg, hogy ő, mint zenész körülvette magát digitális eszközökkel, amik látszatra hangszerek. Az egyik billentyűzeten egy papírdoboz, benne súlyos dolgok… Megfogtam és feljebb tettem, egy olyan részre, ami már elbírhatta, de tulajdonképpen az elv, ami a kastélyt és a szobát elválasztja, az volt, ami számomra disszonánsnak vélte magát a szituációt. Fiam azt mondta: „Ezek arra készültek, hogy üssék-vágják őket..” Akkor ez mellbe vágott, és annak a vitánknak a folytatása volt, amit még ennek a háznak építése közben megéltünk.. De ehhez tudni kell, hogy a fiam a 70-es évek elején született.. Az említett három javakorabeli beszélő ember pontosan ezt a kort jelölte meg, amikor valami végzetesen megváltozott.. Erről egy VHS (!) felvétel is szólt, (a videomagnó, már csak az időt mutatja, de a kazetták rajtuk az előadásaim felvételével ott sorakoznak és porosodnak, meg persze porladnak..) amiben azt említette a kutató, miért más ez a nemzedék, különbözve az előbbiektől. Ez a nemzedék, akik már a digitális világ előszobájában születtek. Olyan kütyük között, amik nekünk nem jelentettek semmit, nekik viszont ezek voltak az élet, amit könnyen meg lehet tanulni. Ez a nemzedék nagyságrendekkel kisebb érzékenységgel rendelkezik, magasabb az ingerküszöbük.

Hát igen, Ezt tapasztaljuk: dörömbölő „zene”, a végsőkig kizsarolt test, minden „jóban” való teljes megmártózás: „ te ezt úgysem értheted…” Erre is csak azt mondhatom: igen..

Tehát, miután megtaláltam a kulcsot, megmutatom a szobát is, lesz, ami lesz..

Beleláttam a mai nemzedék tudatába. Nem a fejébe, de közismert, hogy a tudat nem elsősorban a fejben székel.. A tudat a körülöttünk levő alkotott és teremtett világból és belőlünk nőtt össze.

Elmondom, ami talán közelebb viszi az olvasót is a kulcshoz, illetve a problémához, ami a világ sorsát is meghatározza – nem viccelek, vagy túlzok.

Az ember vágyik valamire… már ez se egyszerű, mert mire vágyott egy ember, mondjuk 100 évvel ezelőtt? Hát pl. békére.. Ma is sokan vágynak rá, két dörrenés között, súlyos csomaggal a hátukon, hajlott testtel, bujkálva. De mire vágytam mondjuk én gyermekkoromban? Hogy megismerjem a titokzatos világot magam körül. Rengeteg dolog volt abban az óriási házban, amiről fiam második könyvét is írta, és amiről én is rendszeresen álmodom.. Az a hatalmas épület, méteres falakkal, ténylegesen zárt üres szobákkal, düledező hombárral, rengeteg értékes faszerkezettel, csupa rejtély, és gyantaillat… Aztán apánk temérdek tárgyával, ami részben a háborúból visszamaradt eszközökből, és régi családi emléktárgyakból tevődött össze. És persze ott voltak az éjjel-nappal zúgó, dübörgő gépek, a hatalmas lendkerékkel, ami a turbina és a generátor közös tengelyén foglalt helyet. Minden olajszagú, égett forrasztó-gyantaszagú, és félelmetes volt. A könyvtár, áporodott szagát még most is érzem, tele régi és újabb könyvekkel, főleg szovjet klasszikus és politikai tárgyú kiadványokkal. A lapok sarkai feketék és elvékonyodottak voltak a rengeteg kéz általi lapozástól. Nem hittem, hogy valaha mindent meg tudok ismerni belőlük, de napjaim nagy része ezek között telt. Barkácsolással, olvasással, a hatalmas ház homokos aljzatú padlásán való kutatással. Ott voltak csak igazán fontos kincsek. Akkor még nem tudtam, hogy létezik az a kulcs, amit most hetven és fél éves koromban találtam meg…

Ezen írás két egymástól elkülönülő egységből áll. Az egyik rész a hagyomány, a másik rész az idegen és pusztító jelen. Ez a korosztály és az utánuk jövők, semmit sem tudnak a hagyományról, és nekik nem is lesz olyan. Amit ők tudnak elmesélni, ugyanaz, amit én itt elmesélek, mert ők kicsiny korukban még azok között a tárgyak között tébláboltak, sokkal kevesebb tudással azokról a tárgyakról, mint, amit már megismertem róluk.. A rettenetes és elfogadhatatlan tény, hogy még mindig azokat a titkokat akarom megfejteni, amelyek akkor foglalkoztattak, ahogyan fiaim is azt keresik, ami az én gyermekkorom végén őket megérintette…

Ha elhiszik, elmesélem, hogy a házunktól háromszáz méterre levő régi murvabányában lerakott ruszki hulladékok között guberáltunk tolómérőt, egyéb szerszámokat remélve és meglelve, boldogan, mikor a törmelék alól kibányásztuk őket, talán megértik, mitől volt olyan más az a világ. De most jobban megsejthetik, hogy a kidobott szemét, és a leharcolt hangszer között mi a kapocs: a fogyasztói szemlélet.

Azok a katonák, akiknek már nem kellett a szerszám, mert hazamentek a sztálini Szovjetunióba, akik talán – miután azt mondták nekik – az ellenség megszállása közben szégyenletesen jól érezték magukat… Szóval, abban a gyermekkorban, ha valaki azt mondta volna, hogy te, Gábor 30 vagy 50, vagy 60 év múlva egy képernyő előtt ülve hajnalban könyvekben megcsodált nyomtatott betűkkel fogsz cikket írni, biztosan megrémültem volna. Megrémültem volna attól a gazdagságtól, ami ma csupán klisé, egy technikai háttér, amiben az ember el tudja mondani gondolatait. Az akkori eszemmel azt hihettem, hogy híres író leszek, akit rajongva olvasnak az emberek. Holott, ma bárki megteheti ugyanezt: leírhatja a gondolatait, megérzéseit látomásait… De…, senki sem fogja elolvasni.. Nem ettől kell az embernek elszomorodnia, hanem attól amit tegnap megtaláltam: a kulcs által megnyitott sötét szobától..

Eljutottunk a máig, a sötét szoba kulcsa már a kezünkben. A zár hangos csikorgással enged: a hagyományból bejutunk a jelenbe:

A szoba telis-tele olyan tárgyakkal, amik már a kutyának sem kellenek, de valamikor hónapokat, éveket gürcöltek az emberek, hogy megszerezzék őket. Mindegyik működik, használható állapotban, magányosan sorakoznak egymás mellett, sőt a türelmetlenség miatt, ami egyre nagyobb és nagyobb az emberekben, összehányva, egymás hegyén-hátán.. Mit lehet tenni velük? Kipróbálásuk is évekbe telne. Kidobni kár, és méreg a természetnek, őrizgetni költség és hely. Az ember (a magamfajta) sajnálja, ragaszkodik hozzájuk, de, amitől nem tud(unk) megválni, az a múlt valósága és a jelen irracionalitása közötti válaszfalon át nem hallható, nem látható. Az érzés, ami csak bennünk él:

Mi ez a hazugság, ami annyit ér? Mi az, amit fejlődésnek hiszünk és egyik napról a másikra életünk részének tekintett tárgyakkal ezt teszi? Környezetünk tele van olyan eszközökkel, amelyek a maguk idejében nagy értéknek számítottak. kincsnek. Legalábbis, a mi nagyon szűkös életünkben. Az állandó hátrányunkban, kis örömeinkben, ahogyan valamit értéknek véltünk, és élveztük. A kis videófelvevő… Mit adott volna édesapám ezért, (háború előtti kézzel hajtott keskenyfilmes vetítőjét kis motorral „felturbózta”. Azon néztük a híradófilmeket: a bajuszost, aki előtt tömegek verték a flasztert csizmás lábukkal… A film néha meggyulladt, amitől kitört minket a frász..) aki az elektronika megszállottjaként állandóan forrasztott, javította a rádiókat, majd a tévéket, úgy, mintha azok nem is pár éve kerültek volna forgalomba, hanem kamaszon azt tanították volna a technikumban, amibe pár évig járt, aztán megelégelte, mert jobban érdekelte, mit tud saját kezével elkészíteni, ami az akkori csodás technika révén belátható és felfedezhető volt… Hát ő is elszomorodna, ha ezt látná…

Szóval… az ember összekuporgatott, vagy kölcsönbe kapott pénzecskéjével bemegy egy üzletbe, megvesz egy eszközt, ami nélkülözhetetlen akkor… Rá fél évre máris olyan lesz kapható, ennek feléért, ami nagyságrendekkel „többet tud”. Csak megint a kérdés: miben tud többet? Mennyivel jobb ez a világ, a rengeteg felvett kép és hanganyag, ami olyan fontosnak tűnt, hogy most bele sem pillantunk, mert éppen a következő IPod, vagy táblagép megvételéhez gyűjtünk… Persze, mire jelen sorokat olvassák, már ezek is elavultak lesznek. Nos a „kulcs” már ott is előbukkant a sok „fontos” tárgy alól, amikor fiam felhívott, hogy kell-e nekem egy ilyen roppant okos telefon, videórögzítő, internetböngésző, és minden, amit megint nem fogok tudni teljesen megfejteni…, mert ők már nem használják… Itt vagyok és írok, mert nem tudok mit kezdeni a szobában látható tárgyak által sugallt kellemetlen érzéssel: mi a kányának van erre szükség??

A fiaim, akik „már” ebben a világban nőttek fel, folyton rám hagyományozzák teljesen jó állapotban levő ruhadarabjaikat (jó érzés gyermekeim illatát a testemen viselni…), cipőiket, és – mint látható – egyes tárgyaikat.. Ami örömteli és elkeserítő is egyben, ők is rájöttek, valami végzetesen el van rontva ebben a világban. A három jó barát a tévében.. ugyanezzel a problémával küzd és soha sem fognak dűlőre jutni, mert ők sem ismerik a kulcsot és a szobát. Mondhatnánk a bibliai helyzettel: a tudás fáján fityegő érett almát tilos leszakítani.. Amiben az ambivalencia éppen az, ami itt, a valóságban tartaná az embert: az alma… Nem az az alma, amibe az ember beleharapott és a képét egy eszközre másolta… Eddig sohasem érdekelt, vajon miért van az alma félbehagyva. Most már tudom. Abba az almába bele se kellett volna harapni. Most már a fene eszi meg azt az almát. Ezért is van úgy, ahogyan ténylegesen egy mai gyermek nem képes egy almát rendesen megenni. Mert van helyette IPod  meg táblagép, ami sokkal fontosabb az almánál… Ezt is elmondja az a gépfedélen pofátlankodó megkezdett alma.

A kulcs maga az a leküzdhetetlen keserű érzés: árulás. Árulás önmagunk vágyai iránt, árulás a tárgy, eszköz feltalálója, tervezője, elkészítője iránt, a Föld iránt, ami nekünk az eszközhöz való anyagokat adta, a tudás iránt, aminek megszerzése évszázadokat vett igénybe. Árulást érzünk, ha ránézünk a már nem használt, de használható tárgyra, vagy éppen azért vásárolunk újat, mert egy kis hibát találtunk rajta, és ahelyett, hogy megjavítanánk, vásárolunk, a Mammont szolgáljuk vele. Csalók vagyunk és ez mardos bennünket egyre. Feleslegesen kínlódtunk, hogy megszerezzük, elérjük, és szinte azonnal értékét veszíti.. Épp a munka is felesleges és káros volt, mert az is ugyanazt az Istent hizlalta akkorára, hogy lassan mindent felfal..

Nem az a kellemes érzés, ami az elődöket áthatotta, amikor örökölt tárgyaikra pillantottak. Megsimogatták anyjuk kézzel szőtt-varrott kikeményített, jó szagú ágyneműjét, vagy férfiként felemelték apjuk által készített szerszámaikat. Ez a világ már nem gyárt tartós holmikat, viszont hihetetlen sebességgel éli fel önmagát és a világot. A „nagy bölcs”, a mindentudó, aki géppel szól hozzánk, 100 évet ígért a Földnek, ezért gyorsan, lázasan kell kutatni élhető bolygók, terek után, hogy azokat is tönkretegyük, összepiszkítsuk, majd eldobjuk. Ez az ember. A Homo Technicus. Mit teszünk minden nap? Csak gombokat nyomkodunk és karokat húzkodunk. Kerekeket forgatunk, és dugókat helyezünk megfelelő lyukakba. Ezzé váltunk.

Ő is, aki nekünk megmondja, menyire nem vagyunk még fejlettek, talán jobban tette volna, ha megette volna azt az almát. Úgy, ahogy kell, amiért kell: az egészségért, a békéért, a tudásért, ami éppen az almától féltette az emberiséget… Tiszta őrület… Itt vagyunk az út végén. kezünkben a tudás, és inkább eldugjuk „gyümölcseit”, és még a szoba kulcsát is elrejtjük.. Önmagunk előtt.. Talán azt sem kellene tudnunk, hogy meddig lesz Földünk, ahogyan a szakrális világban sem tudhatták, mikor jön a „kis jégkorszak”, mégis túlélték.

A szép, archaikus szóval leírt szakrális világ, a teremtett és még megszentelt világ, ami már sajnos Hamvasnál is korrumpált, ezt már ő sem fogja megérteni, ahogyan én sem ezt és az ezután következő korosztályokat. Egészen addig, amíg az almát meg nem esszük rendesen, és a felesleges és gonosz masináinkat el nem zárjuk végleg abba a szobába, aminek a kulcsát inkább egy jó kis kovácsműhelyben szerszámmá kovácsoljuk, amit jó szívvel, minden nap a kezünkbe vehetünk. A nyele erős somfa ág, már fénylik a kezünktől, ahogyan felvesszük, használjuk és a helyére kerül. Ahogyan kimegyek a patakpartra, hosszasan nézem a vízben fürgén ficánkoló halacskákat, figyelve mennyit nőttek a múltkorihoz képest, elnézve a télből magát kiharcolni akaró növényzetet, a didergő bokrokon ugrándozó ökörszemet, a nyálkás égből lassan kifénylő napot. Miért van az, hogy ezek, vagy az esti paradicsom, repceolajjal, pirospaprikával, egy szeletke enyhén pirított bio tönkölykenyérrel mindennap ugyanolyan jó, soha meg nem unom, vagy, a gyermekeim, unokáim, feleségem szemébe nézve ugyanezt az ismerős, jóleső érzést kapom, hogy most is könny szivárog a szemem sarkából, de egy fénylő digitális masina láttán soha nem fogna el ez a meghatottság…

Az emberiség hihetetlen tudása, teljesítménye semmi ahhoz képest, amit a valóság, a természet, a szeretet, a család boldogsága adhat nekünk. Ez az, amiért élnünk kell, és semmi esetre se fordulhat meg a fejünkben, hogy ezt a fejlődés nevű szörnyeteget szolgáljuk. Használhatjuk, ha kell, de minél egyszerűbbet, inkább saját kezünk által létrehozottakat. A napi alkotáshoz feltétlenül szükségeseket. Hiszen mit sem ér az a cél, amit ilyen áron érünk el: a természet erőinek, kincseinek végletes kirablása által.

Ezért gyűjtögeti az én generációm a használható tárgyakat, hogy valóban hosszú ideig szolgáljanak minket, és csak olyan „kiválóságok” kellenek, amik nem szakítanak el a legfontosabbaktól, amit pár sorral feljebb is írtam.. A lelkünk teljességétől ne hagyjuk magunkat megfosztani!