Fejlődés-pszichózis

Hogy tudnánk a legjobban leírni azt, ami a világ törvényszerű pusztulását okozza? Mit nem lát egyetlen „gazdasági elemző” sem? Vagy ha látja, milyen tudattal rendelkezik, amiből képtelen kilépni?

A legegyszerűbb példa erre az, amit a mai élvonalbeli nyugati gazdaságmodell vezéralakjai sulykolnak: a korlátlan növekedés idea.

A legnyilvánvalóbbat a legnehezebb megértetni akkor, ha a közszellem nélkülözi az értelmet. Azt az alapot, amelyben eleve ez a téveszmerendszer meg sem valósulhatna.

Képzeljünk el egy olyan élőlényt, ami csak folyamatosan növekszik, soha nem éri el a felnőttkort. Csupán egy bármilyen faj egyede rövid idő alatt a teljes lakható világot elpusztítaná. Ezért a földi lét alapvető törvénye, hogy semmi sem növekedhet korlátlanul és nem élhet korlátlan hosszú ideig.

Ha ezen a logikán végigmegyünk, egy igen fontos, mondhatni drámai következtetésre jutunk: A földi ember gyermekkorban éli le az életét. Még jobban kifejezve: a földi ember egész életében gyermek marad. Ezzel együtt az első mondat is igaz, mert csak gyermekként él igazán, a többi időt gyermeki lélekkel, gyermeki ésszel, a gyermekség ártatlanságtudatában, de a gyermekség elvesztésének szenvedéstudatában éli tovább, csak közben fontos pozíciókat foglal el és fontos döntéseket hoz úgy, hogy sem a felelősségével nincs teljesen tisztában, sem pedig az értékítélete, erkölcsi alapállása nem épült fel. Sajnos ezt látom majdnem mindenki arcán, legyen tíz éves, vagy nyolcvan. Sőt a gyermeki lélek, mint pozitív, megőrzendő érték van kiemelve.

Ha továbbvisszük a természeti példát, látjuk, hogy a fejlődés kezdetben biológiai-fizikai, vagyis méretben, működésben nagy változásokat tartalmazó, nagy energiát kisugárzó és pazarló (lásd a jelenkort) jelenség, azonban ezt követi egy megállapodott, még erőt mutató, de egyre több tapasztalattal rendelkező felnőttkor, majd előbb lassan, később egyre gyorsuló ütemben csökkenő potencia, és szerencsés esetben gyarapodó szellemi-tapasztalati tudás, majd az elkerülhetetlen vég.

Ha korunk történéseit behelyettesítjük ebbe a „virtuális” élettörténetbe, akkor több ponton ellentmondásokba ütközünk. A legtöbbet hangoztatott cél, a fejlődés végtelen fokozása, a teljesítmény és a produktum nagyságának örökös növelése, akár a kamatos kamat – hogy az egyik „vírust” a fejlődésbetegségből beazonosítsuk – magát a célt semmisíti meg, ahogyan a nyitott szemmel, széles látókörrel, tiszta ésszel rendelkező kevesek folytonosan hangoztatják – nem sok eredménnyel..

Mindez egy okra vezethető vissza: a civilizációs Rendszer önmagát kiáltja ki felnőttnek, de rajta kívül mindenkit gyermeki szinten, tulajdonképpen tényleges hatóerő nélkül, tudat és önálló cselekvési lehetőség nélkül tart. Ez a képlet pedig kristálytisztán a tudathasadás képlete.

Egy gyakorlati példával szemléltetem, mit jelent az oktalan, tehát káros „fejlődés” egy jelentéktelennek tűnő (a téma felőli tudatlansággal „megáldott” közszellemben „jelentőségtelenített”) tevékenység, mint a „vízügyi fenntartó munka”:

Hogyan lehet fejlődni egy ilyen feladattal megbízott állami intézménynek? Hozzátéve, hogy ez minden rendszeren átívelő „állam az államban” intézmény. Az „árvízveszély” olyan vész-szó, hogy arra mindenki szalutál. Itt csak röviden lehet jellemezni ezt, így: „hivatalos természetpusztítás”. A világon mindenütt a természetnek van alárendelve, nálunk a természet van alárendelve ennek a „hivatalnak”. Kezdetben még érvényes volt a „klasszikus”, ésszerű, természetelvű, tudatos, takarékos „patakgondozás”, amiben ártéri mezőgazdaság-gyümölcstermesztés, erdőgazdálkodás volt a meghatározó. De „fejlődés” gépek nélkül…? Tehát jöttek a gépek, azonban drágák és költségesek voltak, ezért maradt leginkább az emberi „erőforrás”… Viszont a természet adta, a természettel harmóniában levő „vízügyi szakma” számára a fűzvesszőt (nyúlgátak, partvédelem), és a rendkívül sokoldalú értékes égerfát, ami szinte végleges védelmet nyújt a vizek partjai számára, a mai napig országszerte olyan térségekben (Gerence, Gaja, Cuha Zala, Gyöngyös, Pinka, Répce stb.), ahol a vízügy sokkal racionálisabb munkát végez, pedig ezek a folyóvizek is Magyarországon találhatók. A mi esetünkben a Veszprémi Séd, ami az „állatorvosi ló” szerepét tölti be, mivel az én életemben ezt a vízfolyást követtem figyelemmel. Kezdetben (sőt a patak felsőbb, eredet-közeli szakaszain a mai napig szolgálja ezt a „hivatalt” az égerfa) ugyanez volt az alapállás. Ritkán és csak a  malmok, vízerőművek miatt végeztek kotrási munkákat, a patak medrének „szabályzását” a fűz és égerfa „látta el”. Ezek közül néhány matuzsálem azután a „fejlődés” áldozatává vált. Sajnos saját szemem előtt zajlottak ezek a „rekonstrukciós munkálatok”, ahogyan eufemisztikusan a „cég” ezt kommunikálja a „társadalom” (értsd: tudatától megfosztott oktalan fogyasztó) felé. Csak az én időmben, kezdetben szinte nem lehetett vízügyi embert látni, a természet a korábbi (1980-as évekbeli) „nagy nekifutás”- kori „patakszabályozások” sebeit már hellyel-közzel begyógyította. A „nyugatias modernitás” (lásd: eladósítás, privatizáció, gazdasági átrendeződés) egyik „jótékony” hatása néhány szennyező ipari üzem, valamint, némi „begyűrűző” természet megóvás révén a városi vágóhíd „áldásainak” a természetre gyakorolt hatása megszűnt, a víz többé-kevésbé megtisztult, A Vízügy még „nem reagált a megváltozott körülményekre”, vagyis, csak a „legszükségesebb” tevékenységeket végezte, de már javában folyt a patakot szegélyező égeresek likvidálása is. Megjelenésem a „birtokán” megzavarta, e jeles intézményt, de még nem mozdult jelentősen. Folyamatos próbálkozásom az együttműködésre eredménytelen a mai napig – bár törvények kötelezik, hogy értesítsen komolyabb beavatkozások előtt, ezt egyetlen esetben sem tette meg (!) – ezzel is tudatva, hogy „ő az úr a pályán”. Ezt több esetben szóban is megerősítették. Ebben a kis országban rájuk szinte egyetlen törvény sem vonatkozik, (a saját „rendtartásukon” kívül) mert az „árvízvédelem” varázsszava mindent visz. Ugyanakkor, fondorlatos trükkökkel elérik, hogy legyen elég árvíz, ami sajátos helyzetüket örökre „bebetonozza”. Nem véletlen ez a kifejezés, hiszen kedvenc anyaguk és technológiájuk a beton… Én 11 éve (!) küzdök azért, hogy a „klasszikus” égerfát és a Natura 2000 védelem alatt álló fűzfát védjem, hiszen ezek a fák azok, amelyek egyenesen a Vízügynek dolgoznak. Meg is hálálja: írtja őket, ahol éri. A „közmunkaprogram”, ami kimondva „púp a hátán” a Vízügynek, mégis ez volt az a „változás”, ami felgyorsította a „fejlődést”. A kellően el nem igazított, a téma felől teljesen járatlan munkások mindent kiirtanak, ami zöld,

és ami a vízfolyás környékén nő. Az indok: megakad rajta az uszadék, ami árvizet okoz. Az én szótáramban a Vízügy feladatai között elsősorban az uszadék eltávolítása címszó található. Különös tekintettel a „cég” által „partvédelmi” céllal kb. 30 éve elhelyezett temérdek teherautó-abroncsra…. Azzal együtt, hogy messze „nem környezetbarát” anyagról lévén szó, a természet „normális” működése folytán ezek a „tárgyak” a teljes patakhosszban megtalálhatóak!

Nem kínozom a Kedves Olvasót azzal, hogy különféle szakkifejezésekkel, fogalmakkal kelljen bíbelődnie, de a „fenntartó munkák” címszó alatt a „Hivatal” bármit megtehet. Kotorhat (élőhely-megsemmisítés) A partot védő növényzetet rendszeresen pusztíthatja. Hiába a természet igényeire való folyamatos „interpelláció”, semmi eredmény. Évekig megelégedtek a folyás irányában bal parti „tevékenységgel”. Ezért az „öko-terrorista” módon magról nevelt és kihelyezett égercsemetéket a túlpartra ültettem, bízva abban, hogy a gépek és a „népek” azt békén hagyják. A mindenkire „kötelező” fejlődés „eredményeként”, most már a túloldalt is rendszeresen likvidálják, ami tovább melegíti a patak vizét, mivel a „globális felmelegedés” (többek között a vízügyi „munka” következtében is) minden évben erősebb napsugárzással bombázza a vízfelszínt. Ökológiai-fizikai tény, hogy a víz öntisztulásához oxigén kell, ami az egyre melegebb vízben egyre kevesebb lesz! A víz árnyékolás nélkül gyorsabban párolog, a élővilág összetétele rosszabb minőségű, vagyis a „biodiverzitás” alacsonyabb szintű. Ehhez járul még a Vízügy szinte elmebeteg trapézszelvény-elvűsége, és az egyenes nyomvonal kijelölése. Mindez „önmagától” rendbe jön, ha az ártéri erdő, a természetes kanyargás törvényeinek engedelmeskedünk.. Ma már úgy látom, hogy a „fejlődés” olyan szakaszába lépett, ami után a természet nagyon nehezen tudja magát helyrehozni. Ehhez szintén hatalmas költségekkel vissza kell állítani az eredeti állapotokat! Érdekes módon a Vízügy végezhetne olyan tevékenységet is, amellyel áldást hozna a természetre, a hazára (!), ami egy és ugyanaz. Ehhez néhány bebetonozódott reflexet kell (nem kellene /!/) kiiktatnia.

Ez a példa látszólag – mint fent – nem érdemel különösebb figyelmet, mégis jól reprezentálja, hogy mit jelent a „fejlődés” kis hazánk hivatali gyakorlatában. A gazdaságban a „fejlődést” a GDP három betűje jelenti. Nincs abban semmi korlát: a természet veszíti a legtöbbet, sivárrá és rideggé válik a környező világunk, ami egyenesen hozza magával a nemzeti tudatosság süllyedését.

Szóban hiába „mantrázzuk”, hogy mennyire őrizzük nemzeti identitásunkat, ha nemzetünk „élőhelyét” elszegényítjük. Vajon, mi adhat több nyugalmat, szépséget egy tisztán csörgedező, fákkal szegélyezett, kanyargó folyócskánál? Csak amúgy egyszerűen: az élet és lélek forrásánál?

Ha már a tisztaság, szépség nem igény egy országban, mit várhatunk el egymástól egyéb téren?

Büszkén jelenthetem, hogy akad még néhány szép pillanat az életben, mikor az erőfeszítéseimet „honorálják”. Alig egy hete egy fiatal apuka szöszi kislányát a babakocsit derékszögben egy árnyas-bokros (a „hivatalok” szerint „rendezetlen”) részen a patak felé fordítva, halk szóval nevelgette. Odaléptem hozzájuk, a felém forduló tündéri babát és apukáját megszólítva, együtt örültünk az alkalomnak, hogy találkoztunk. Elmondta, hogy azért szeret itt lenni, mert „errefelé” – kezével bal felé, a számos fát, díszbokrot és a vízre hajló ágakat „viselő”; nyugalmat, madárzajos életet sugárzó kis Édent mutatva –, mert ez olyan gyönyörű”…

Számomra a dicséret azt erősíti meg, hogy csak egyféle fejlődés létezik, amit idézőjelek nélkül bátran le lehet írni – a lélek-szellem természet általi felemelkedése! Ez a minőség és „termék” nem számít bele a mindenható GDP-be, de hatása messze túlmutat a „jóléti” vagy haszonelv torz gyakorlatán: ez képes visszaadni azt az érzést, amit az itt élő/ide vándorló ősök átélhettek, mikor lábuk ezt a földet először érintette…

Tehát elmondhatjuk, hogy fejlődés, a mai, gazdasági értelemben, egyenlő a pusztítással, szellemi leépüléssel. A „jólét” olyan fikció, amiben csak a kényelem, az anyagi gazdagság, és a helyváltoztatás korlátlan szabadsága számít. Nincs egységes fejlődés fogalom. Míg a tudomány (gazdasági érdekeknek alávetett, erkölcsi szempontokat nélkülöző technika orientált szellem és gyakorlat) „teszi a dolgát”, ami a korszellem által igényelt (a primitív, magasabb tudatosságot nélkülöző tevékenységeket támogató) eszközök tömeggyártásához szükséges folyamatok megtervezése és új eszközök kifejlesztése, a kellően „előkészített” fogyasztó számára. A „meglepetés” előre bekódolva. Addig a számszerű „fejlődés” szükségszerű velejárója a minőségi „időzített bomba”, a tervezett meghibásodás, hogy idő közben az „új eszközök” eladásához megfelelő „kereslet” biztosítva legyen. Ez a tudás aljas célra használva. Ezt maguk az eszközök jól reprezentálják, mikor tönkremennek (egy rövidebb időn belül).

A fejlődés mindenhatósága „maga alá gyűri” az aggályoskodókat.

Fontos a fejlődéspártiaknak, hogy töretlen legyen a hit abban, hogy mindent alá kell rendelni a fejlődésnek. Talán nem tűnik annyira újnak ez a „narratíva”, ha a „szocialista fejlődés” eszméjét is átélt idősebb generációt meghallgatjuk. Ott sem számított a természet. Vagyis, az élet alárendeltté vált a fejlődéssel szemben. Hasonlóan a mostani fejlődés-demagógiától, akkor is valamilyen távoli, ködös célt tűztek ki, amiben a legmeghatározóbb az volt, hogy a szónokoknak se legyen közelítő fogalmuk arról, hova is tartunk. Ez ma sincs másként. Azt is kimondhatjuk, hogy az a filozófiai tétel, miszerint „nem a cél  a fontos”, hanem az út…, mára megtestesült valósággá vált. Az út és az úton céltalanul robogó járművek fontosabbak, mint az a cél, ahova tartanak, már ha odaérnek egyáltalán…

Ennek szellemében kicsiny országunkat keresztül-kasul egyre gyorsabb haladást megengedő autóutak és autópályák szelik át. Ha elég sok az autópálya, elmondhatjuk, hogy az országban jólét van. Ha a természetben még élő állatokat erről megkérdeznék, nekik biztosan más lenne a véleményük. Amíg nem voltak autópályák, az élet semmivel sem volt rosszabb, hanem inkább volt élet, mint fejlődés.

Folyton Hamvas Bélát kell megidéznem, aki életét, tudását a szellem „változásainak” megismerésére fordította. Számomra írásai a züllés természetének hű krónikái. Életében még nem játszott akkora szerepet a technikai fejlődés, talán a televízió megjelenése lehetett az, ami gondolkodóba ejthette, ha egyáltalán figyelemre méltatta. Könyveit kézzel írta, és a „fejlett szocializmusban” talicskát tolt, raktárban dolgozott. Csak élete alkonyán nem dolgozott „Palkonyán”…

Azt viszont érzékelte, hogy a korábban pezsgőnek mondható irodalmi-szellemi élet helyett rejtőzködő, megalázó, mellőzött életet kellett élnie. Pedig, azt a kort is a ‘”fejlődésbe vetett, töretlen hit” hatotta át. Ebből a szempontból nincs semmi változás. A legidősebb emberek is hisznek a fejlődésben, de maguk nem tudják meghatározni a lényegét. Ezen a téren nincs különbség akadémikus és kisnyugdíjas között… A legszomorúbb ebben a folyamatban, hogy az idősebb, még eszmélésre képes nemzedékekkel az eszmélés az elmékből és a remény is el fog tűnni a szívekből.

A fiatalabb generáció hallani sem akar olyan világról, ahol nem a technika az úr. Ezért a világ engedelmesen követi igényeiket (mármint, amelyeket betápláltak zavaros tudatukba). Egyre kevesebb a helyreállító, egyre több az előállító. Ezek közül még több a robot, vagyis az ember számára csak egy út kínálkozik: FOGYASZTANI! A természetben több a szemét, mint az állat, miközben mindenütt kószáló, kukában turkáló állatot látni. Ez ugyan jelenleg még túlzás, mivel egyes helyeken, egyre elszigeteltebben látszólag virágzik az élet, vagyis a sok eső (2018 nyara, Magyarország, Európa egyes térségei) révén a szemetet jótékonyan elfedi a burjánzó vegetáció. (Viszont a fejlődés motorja a fűkasza motorja, a fűkasza motorja… Ja.)

Robot generáció

A többször leírt futurisztikus elképzelés, miszerint a „jövő” a robotoké, már jelen. Abban a korábbi jóslatban a robotok egyet jelentettek a jóléttel. A jólétről ma sincs hiteles fogalmunk, de akkoriban úgy véltük, valami, ami nyugation van… Ma már erről is tudjuk, illúzió volt. A mai valóság sokkal drámaibb. Mégis dúl az ifjúság körében a pénz-orientált karriertervezés. (Remélem elég „trendin” fogalmaztam!) A robotok általi hatalomátvétel még ugyan várat magára de nem sokat. A jólét viszont egyre távolabb kerül, holott a deklarációk szintjén már a küszöbön toporog (mint rég). A gyártósorok robotok általi működtetése kevés emberi beavatkozást igényel, holott a „fejlődés” „munkaerő-igénye” mégis nagy. Azt hiszem ugyanabban a csapdában van a rendszer (az összes),, mint a számítógépek megjelenésekor, és azóta is, hogy hiába vannak robotok, a „normális” élethez emberi jelenlét szükséges. (továbbra is papíron és adathordozón tárolják az információkat. Vagyis nem lett egyszerűbb, olcsóbb az élet.) Ugyanakkor mind több az olyan ember, aki nem tud vagy nem akar dolgozni… A civilizáció önmaga irracionális voltát egyre jobban kimutatja, mivel semmi tényleges megoldása nincs az ember, a környezet és a jövő általa „legyártott” problémáira. A felszínen minden csillog, a médiumok címlapján gazdag, sikeres emberek, mindenki boldog, gömbölyű, tehát jólétben fürdőzik, vagyis minden ok.

Mármint minden ok el van rejtve… Csak a „hajléktalanok” társadalma fejlődik ténylegesen…

Rajtuk le lehet mérni egy közösség egészségi állapotát. Mindenki a testi egészséget tartja mérvadónak, miközben arról tényleges fogalmai nincsenek. A hajléktalanok egészsége, vagyis annak hiánya szembetűnő, azonban a közösség egészsége mégsem elsősorban a testi egészség függvénye. A hajléktalanokra legjobban jellemző azonban a szellemi egészség szemmel láthatóan igen alacsony foka. Nos, ez még drámaibb következtetéseket sejtet, hogy elég homályosan fogalmazzak – az elvárások szerint.

Végül kimondhatjuk: a fejlődés egyetlen látható „eredménye” a züllés.