Ember és természet egészsége

A dolog úgy kezdődött…, hogy  olyan helyen születtem, ahol a háború utáni viszonylagos szabadság, fellélegzés, egybekerült a természet szétdúlt egységével, egyúttal egy kis falu külterületén folyó tisztavizű patak csobogott az ágyam alatt, de a turbina hangja is elkísért álmaimban. Ez a kettősség kiegészült számos könyvvel, melyek körülvettek, jelesül a Szent Biblia, és a padláson egy csomó régi útikönyv, metszett ábrákkal, melyek utazókat, vadászokat, kalandorokat ábrázoltak. A kisgyermek ösztönös érdeklődési vágyának pont ez a környezet kellett.

Adódik a párhuzam: Hamvas Béla, aki szintén a Biblia és ennek kapcsán a könyvek által vezetve fedezte fel a világot. Én eljutottam a természetből a kerten át könyvekhez, az íráshoz, és a zenéhez, ő eljutott a kerthez, a bor filozófiájához (…) és az életből kiábrándultan, csalódottan távozott az életből. Ezt nyugodtan kimondhatjuk. Miközben ő maga volt a Magyar Hüperion.

Hogy én hova jutok, még nem tudom, de nem vágyom sehova, ami civilizált, ellentétben a Nagy Géniusszal és a Parnasszussal, mely őt végül befogadta, mégsem kapja meg azt az elismerést az emberektől, mely megilleti.

Minden hódolatom tudásának és művészetének, mellyel a lélek és a szellem történetét szembeállította a „fejlődésnek” hazudott zülléssel. Ami számomra támpontul szolgált, hogy megértsem magamat, a természetet és a világot. Ebben a sorrendben.

Míg Hamvas a természetet megvetően csak „tenyészetnek” nevezte, és nem becsülte sokra, addig magam a természetből jőve eljutottam a szellem közelébe, úgy, hogy felismertem a két tényező közti szoros összefüggést. Ahogyan az ember szelleme rohamos süllyedésben van, úgy omlik össze a természet harmóniája, és lesz valamiféle „parkosított betondzsungel”. Ez a beteges természet-degradáció, mely ma jellemzi a városi embert. Hamvas városiként a kertben fejezte be kutatásait az életről, létről, emberről, szellemről; én természetből indulva visszajutottam a természetbe és megértettem a szellem és természet viszonyát. Hiszen a szellem a természet minden molekulájában ott van, csak látni kell.

Mindez úgy tört fel belőlem, mint a vulkán, mikor ma reggel egy filmélményemet osztottam meg kedvesemmel, aki nem mellesleg a feleségem… Farkasokról, erdőkről, hegyekről és vizekről, az emberi technika diadaláról, és az emberi szellem természetvágyásáról szóló film felszínre hozta azt az érzést, ami, végül a természet és egészség szoros kapcsolatára rávilágított.

Ez pedig arra a szomorú tényre is rámutat, hogy országunkban az általam óhajtott egység végső összeomlás előtt van. Talán már hiába próbáljuk ezt a rendet visszaállítani, mert végleg elveszett?! Magamra vettem azt a felelősséget, hogy gyermekkorom természeti környezetét megfigyeljem, megóvjam, legalább is azt a részt, ami a legközelebb áll hozzám: a patak, és erdő szoros egységét. Ebből a patak egyre inkább leminősül csatornává, az erdőről pedig jobb nem beszélni, mert egyre távolabb kerül a pataktól, hogy végleg eltűnjön a semmibe. A természet mégis próbál fennmaradni, hiszen, végül… az ember is őriz némi természetet, még ha egész életében a számítógép előtt poshad is…

Ez pedig az emberi test, amíg mentes a technika csodáitól. Vajon lehetséges-e megtalálni a természethez vezető utat, ebben a lepusztult szellemben, természetben, testben?

Az egészség, ami a városi ember szemében a jogging, aerobik, kerékpár, és kutya. Ha ezek együtt vannak, az már kész harmónia.

Ebből, ami valóban természet, az az emberi test, az erdőben való erőkifejtés, és a kutya, ami valaha farkas volt. Az a távolság, ami a kutyát a farkastól elválasztja, körülbelül megfelel annak, ami a joggingot a természetben folytatott kemény munkától, természetépítéstől, megóvástól, a harmónia megteremtésétől elválasztja. Amíg a kutya – legalább is a természetben is megélő fajta – bármikor képes újra farkas lenni, addig az embernek szellemi, ön- és természet-felfedező utat kell bejárnia ahhoz, hogy az egészséget, a harmóniát önmagában is meglelje. Ehhez azonban a természetnek is egésznek, egészségesnek kell lennie!

Amit ma természetnek mondanak, az a merő mesterkéltség. A patakok egyenes árkok, az erdőkben a fák katonás rendben állnak, amíg hagyják őket. Ami mégsem hagyja, az a megvadult természet, mely próbálja magáról lerázni az őt eláruló embert, és a legyengült, mesterséges természetet. Ami megmarad, az megérdemli az életet. Mintha ez a beteg óriás, utolsó erőfeszítésével tomboló pokollá akarná változtatni a világot, melyben csak a valóban természetre érdemes állatvilág, és erős természet marad fenn, sem az aberrált ember, sem a földet – vizet – levegőt – erdőt elpusztító technika. De az ember már létrehozta a várost, ami ugyan sérülékeny, mert nem természetes gondolatok, hanem a túltermelés (ami a természetben ismeretlen fogalom), a technika (ami a természetben kiegészítő, és játék, és a túlélést szolgálja), és a fölös értékek (lásd: kényelem, szórakozás, öncélú gonoszság) technikai védelme hozta létre.  Ezért a város és a technika, mint démonok a Rendszer segítségével az embert rabszolgaként a végsőkig kihasználva a teljes pusztulást szolgálják. Ami valaha a természet és a szellem egysége volt, az ma eltorzult formában a város és a Rendszer. Mind az édeni természet, mind pedig a jobbra érdemes ember ezeknek a démonoknak van kiszolgáltatva, és mindketten próbálnak ebből az ördögi körből kimenekülni. Ez ma a szennyezett vizekben élő pisztráng, ami talán egyszer még úgy volt ismert, hogy csak a kristálytiszta hegyi vizekben élt. Ma már a lazaccal együtt vagy ketrecekben, medencékben, vagy a szennyvízzel, kemikáliákkal feldúsult vegetáló folyókban, patakokban senyved. Az a ló, amelyik valaha megmutatta az embernek, milyen forrásból ihat, nyugodt szívvel iszik a szennyezett patakból a szarvassal egyetemben, mert már életükben soha nem ittak tiszta forrásból (Bartók Béla – Balázs Béla). A farkas, a pisztráng és a lazac szimbolizálja azt a természetszellemet, ami számomra egészen kis korban megmutatta az utat. Végigjárva azt, amit a civilizáció kínál, abból tanulva, ma már csak a természet tud nekem segíteni abban, hogy legyen értelme az életemnek. Erre mutatott rá a természet az emberi egészség újrafelfedezésében is. Amikor látok egy angol filmet, ami mellesleg valamiféle nosztalgikus természet felé fordulás, de azért megmaradva a meghitt főzőcskék, borocskák (lásd: Hamvas) világában, de az egyik szereplő odaveti: „…Itt a pisztrángos patak mellett…” – elszorul a szívem, mert a mi „pisztrángos patakjaink” jól láthatóak közelről-távolról, hiszen már alig van mellettük növényzet, amit a Szent Vízügy meghagyott volna, és medrük évszázada nem az eredeti helyén van, amit beszántottak, házat húztak rá stb. Ellentétben az idézett filmmel, ahol csak beszélnek a patakról, de azt dús vegetáció takarja a szemtelenül kutakodó tekintetek elől. Ha én egy fát próbálok megmenteni és ehhez egy fiatal mérnök támogatását megnyerem, akkor reménykedem; mikor meglátom, hogy másutt egész hosszban a patak szélében évtizedek óta növő és a partot is megtartó fűzfatörzsek gyökerestől áldozatul esnek a markoló kanál és a láncfűrész támadásának, elborzadok, mert fel nem foghatom, miért ennyire ostoba az ember? Tudom a választ, de már itt nem fogom elmondani.

Ha beteg az ember, akkor ettől beteg. Az egészség továbbra is az immár haldokló természetben rejlik, csak meg kell dolgozni ezért a tudásért. Ahogyan Oláh Andor Doktor, csupa nagybetűvel, is eljutott valahova, sajnos neki sem volt elég ideje, hogy a valódi válaszokat felfedhesse, úgy Lajos Atya, vagy Ferencsik István is közelített, de az úton tovább kell menni! Ez az út, melyen Bicsérdi Béla, vagy Edmund Bordeaux Székely járt, ahol Hippokratész járt, ahol a farkasok is járnak, ha még vannak…, az a természet útja. Ez az út ismert, és nem azért járnak rajta kevesen, mert nem elérhető, hanem azért, mert a városias gondolkodás eluralkodott a józan ész fölött. És azért is, mert túlélés alatt még mindig a vadászat-halászat (lásd még: legújabb magyar halászati-vadászati kormányzat) értendő. A növények ugyanúgy a zárt (Profitra és túltermelésre beállt) mezőgazdasági ipar termékei, mint az ostoba gondolkodás és az egészségügy. Ok és okozat. A vadászatból lett az állattenyésztés, a növénygyűjtésből a nagyüzemi növénytermesztés. A természetből-erdőből kert és hetente nyírt udvar, szőlő és bor, (Hamvas) kiirtott patakpart, halszaporító üzem, telepített pisztráng, amelyet egy hét alatt visszafognak. A tápot még ki sem eregette magából, de már a tepsiben van, és a „sporthorgász” lelkesen majszolja, mint a tiszta természet egészségének manifesztációját. Az a babonás gondolkodás, hogy az állat vagy Uram bocsá!: az ellenségünk teste-agya közvetíti hozzánk annak erejét, ügyességét, itt is jól tetten érhető. Csak hol van az a pisztráng? És hol van az a valóság, ami ezt beigazolja? Az a gondolkodás, ami ezt a circulus viciosus-t képes volna megtörni, és ebből kiszabadulna, gyengécske és már azt is bedarálta a profitszellem. Ezért aztán van wellness, táplálék kiegészítő ipar, életmód-oktatás ipar, vannak jól megélő természetguruk, de továbbra is van és egyre több a betegség. Mert a gondolkodásban van a megoldás kulcsa, ami még mindig leragadt saját téveszméi csapdájában. Erre azután van a pszichológia, a „lélekgyógyászat”, ami mindenről szól csak a lélekről nem; ennek veszélyesebb formája a pszichiátria, mely úgy közelít az emberi lélekhez, elméhez, hogy fogalma sincs róla. De mindig van egy mentség innen is: India, ahol a bölcsek tömegesen hozzák helyre a kiszáradt, üres tudatokat, lelkeket, és van Tibet, ahol szintén ezernyi bölcsesség hever, szinte az utcán… Lehet meditálni, merengeni, és csodálni a kultúra több ezer éves fennmaradt emlékeit, és lehet fizetni azért, ami már ott sincsen. Ezzel bezárul a kör: ha ezek nem segítenek, nincs hova menni, hova bújni. A mobiltelefon és a GPS megtalál.

Egy mód azért van: a valódi tudás a természet segítségével. Megismerni az ember tényleges helyét a világban. A kivételes, hihetetlen lehetőségekkel bíró emberi elme sem haszontalanul fejlődött ilyen szintre. Ez talán esélyt adhat mind az ember mind a természet számára. Ha én, aki önmagát reálisan felmérve megállapítom, hogy egyáltalán nem vagyok semmiben sem különleges, csak talán szerencsém volt oda születni, ahova születtem, és talán a gyengécske testem, és az erős tudatom megmutatta merre tartsak, mert ebben a természetismeret segített, tehát én az átlagos ember, felfogtam, hogy mi is az egészség kulcsa, akkor képtelen vagyok megérteni: a nálam ezerszer okosabb, bölcsebb, állítólag a vezetésre érdemes emberek, tisztelt irányítóink, vajon miért teszik azt, amit tesznek?

Mert az egészség – kérem tisztelettel – semmi más, mint szerény élet, növényismeret, minél kevesebb pusztítás környezetben, ételben; türelem, kitartás, szorgalom, a tanulás örökös vállalása, és a testünk fokozatos megismerése-megértése. Emellett a többi ember segítése, a tudás átadása, tisztelet, hála, becsület. Persze, aminek a világ a legjobban híján van az a türelem, mivel a sietség – ami egyébként a betegségek tüneteit is okozza – a profithajszolás, és vak menekülés elmebaja senkit sem enged. A takarékosság, ami a profit ellentéte. A tányéron ne maradjon semmi! De ehhez nem mindegy mi volt a tányéron. Én még olyan filmet nem láttam, kivéve, ami a régi nyomorúságos idők éhezéséről szólt volna, ahol az emberek a szó szoros értelmében kinyalták volna a tányért, de olyat viszont minden filmen láthatok, hogy mindenkinél illik hagyni a tányérban, a pohárban valamit. Talán azért, hogy a konyhamalac, ami a tévedések elkerülésére, korántsem a döngölt agyag „padlójú” konyhában szuszogó kismalac, hanem az a szörny, ami arra hivatott, hogy a mindenféle maradékot konglomerátummá aprítsa, és „természetesen” nem megeméssze, ami esetleg jó kis komposztot eredményezhetne, hanem egyenesen a városi csatornahálózatba engedje. Csak azért, mert az asszonyok gyakran a mosogatóba kaparják a tányérok-edények alján levő „dolgokat”. Ez pedig az „ennivalót” minősíti, nem a háziasszonyt.

Ha már tányér és edény…, akkor rémítésképpen elmondom, hogy az én tányérom egy hatalmas tálalótál, ami tányérnak néz ki, talán az is volna szegényéknél, mert három purdé is körülülhetné. Ám én valami olyat eszem belőle, amit ők kizárt, hogy ennének: zöldségsalátát, hozzá algát, kicsinyke kenyérnek kinéző valamiféle gabonaszármazékot. Abban a tányérban, ha kevés, ha sok, soha nem marad egy morzsa sem. Ez nemcsak takarékosság, hanem ez már az egészség. Ami abban a tányérban van, az mind értékes, és a testemet fenntartja-építi. Miért dobnám ki? Egyébként se a mosogatóban végezné, hanem a komposztnak való zöldségmaradékba jutna. A takarékosság és az értékszemlélet – mint mondtam – ellentétes a profithajhászással, mert itt a több és a szükséges egyaránt hasznosul. A profitnak semmi haszna sincs, holott önmagát az egyedüli haszon fokmérőjének tartja. Az egészséghez sem elsősorban (!) pénz kell, hanem értelem, ami a legfőbb érték. Ha az egészség (testi-szellemi-lelki-természeti) megvan, a profit szükségtelen. Ha tehát fő a profit, az egészség szóhoz sem jut. Ha továbbra is a profit számít, nem a természet, ami az egészség is egyben, elveszítjük minden értékünket. És legfőképpen: tudatunkat.

És Hamvas meg a bor legyen inkább alma és tormával letisztított vörös must!