Az Ember maga

Az Ember maga 

Miközben gondolatban készültem erre a súlyos témára, felötlött bennem egy mai beszélgetés.

Egy emberrel beszéltem a piacon. Milyen közönséges! – mondhatják.

Azonban, akik ismerik a múlt nagy filozófusainak közkézen forgó történeteit, tudják, az ókor nagy bölcselője, Szókratész is a piacon töltötte idejének nagy részét azzal, hogy emberekkel beszélgetett, és véleményüket kérte számos dologban.

Már akkor is sértette a korabeli hatalmasságokat, akik szerették volna (valljuk be: ez az igyekezetük mostanra már sikerrel járt..), hogy az embereknek ne legyen saját véleményük.

Ma, ha valakit bármely kérdésben sikerül szóra bírni, olyan megszokott válaszokat kapunk, amelyeket én elég türelmetlenül hallgatok, mert mindig tudom a folytatást. Alig-alig találok valakit, aki eredeti és elgondolkodtató elképzelésekkel áll elő.

A maga sorozat utóbb talált egyik alapja éppen az, hogy vajon sok ismétlődő és átlagos vélekedés nem abból ered-e, hogy az ember végképp elmagányosodott? A címben megjelenő maga is erre utal. Ezt a magányt igyekszik mindenki úgy feloldani, hogy csatlakozik a tömeghez. Fél egyedül, ha már a lelkünk mélyén mindannyian magunk vagyunk.

Fél saját maga lenni. Vagyis: gondolkodni, egyenlő a magánnyal?

Miután eddig jutottak, felteszek egy szokatlan kérdést:

Mikor azt írom: „Egy emberrel beszéltem a piacon.” Vajon, hányan gondoltak arra, hogy egy férfival beszéltem, és hányan arra, hogy nővel?

Ha jól belegondolnak, ember említésekor szinte mindenki férfit lát közben. Pedig ez esetben éppen egy ifjú hölggyel beszéltem. Sajnos, most sem csalódtam pozitívan, mert ő is csak a betanult válaszokat adta. De nem volt a beszélgetés haszontalan, mert volt egy pontja, amikor megjelent az ember. És ez az ember bizony nagyon magányos volt. Ez indított arra, hogy megírjam ezt a tételt. Nem titkolt célom pedig ezekkel a beszélgetésekkel – azon túl, hogy mindenki egyénisége páratlanul érdekes számomra, már, ha meg is jelenik akkor -, hogy kizökkentsem beszélgető partnereimet azokból az uniformizált hangulatokból, melyek egyáltalán nem rájuk jellemző, valós érzéseket jeleznek. A hamvasi „éberség” kicsalogatása az emberekből, nyújtja a legnagyszerűbb élményt, amit átélhetek. Tudom, hogy néha kényelmetlen lehet ez a „provokáció”, de meggyőződésem, hogy értékes lehetőséget villanthat meg abban a kivételes pillanatban mindkettőnk számára.

Azonban van egy még izgalmasabb vetülete a szónak: EMBER. Mert a magány még szorongatóbb, ha arra gondolunk, hogy egyedül vagyunk a bolygó más élőlényeitől elkülönülve, de nagyon úgy néz ki, hogy a világegyetemben is magunk vagyunk.

Félünk is így beszélni fajunkról, mármint félünk tárgyilagosan, mikroszkopikus részletességgel csakis az emberről, önmagában beszélni. Igaz, hogy számtalan írás, és művészi alkotás írja le az embert, de valahogyan elkerülik annak pontos meghatározását, hogy milyennek is kellene lennie ennek a magányos lénynek, aki vagyunk.

 Nagy bátorság kell, ahhoz, hogy ebben a sorsdöntő kérdésben reális és kíméletlen választ merjünk adni.

Először nézzük meg, hogy milyen ismert, vagy sablonos válaszokat hallunk:

–          Az ember csodálatos, rendkívüli, a teremtés csúcsa, sőt: csúcsragadozója (Desmond Morris)

–          Az ember kiemelkedett az állatvilágból

–          Az ember képességei korlátlanok; csak  vágyai szabnak határt

–          Az ember – a teremtő elme birtokosa

–          Az ember tudatos lény

–          Az ember kiválasztott

–          Az ember tökéletes/tökéletlen

–          Az ember gyarló

–          Az ember meghódította a Földet

–          Az ember jogos birtoka minden élő és élettelen ezen a bolygón

–          Az ember mindent elérhet, amit csak akar

–          Az ember Isten földi mása

–          Az ember….

Szóval, minden az ember körül forog. Mintha már valaki a múltban rájött volna, hogy nemcsak minden, de az ember is forgandó, és elavulhatnak a róla alkotott mítoszok.

 Ez a rejtett félelem él mindenkiben. Félünk, hátha egyik ránk aggatott jellemző se igaz.

Csak olyanok vagyunk, mint bármely élőlény: kegyetlen, önző, hataloméhes, kisszerű, unalmas, kiismerhető.

Így, hát bizonytalanul imbolygunk magányosan kongó lelkünk kétségei közt. Egyet tehetünk, és azt meg is tesszük: Jobban hisszük azt, hogy képtelenek vagyunk igazi emberek lenni, mintsem elképzelni magunkat olyannak, amilyen akkor lehettünk volna…

Mikor?

Ha nem mondták volna meg kezdettől fogva, hogy milyenek vagyunk. A helyett, aki szerettük volna, hogy legyünk. Nem olyan akartunk volna lenni, mint más. Az, aki jobb, szebb, sikeresebb, gazdagabb, erősebb, férfiasabb/nőiesebb stb. nálunk.Végül is olyanok leszünk, amilyenekké formálnak minket. Nem is fáradozunk azon, hogy kiderítsük: Kik is vagyunk, ki is, mi is az Ember maga?

Pedig, ha figyelmesen egymásra nézünk, nem olyan fürkész tekintettel: „Mit is akarhat ez tőlem, hogyan akar nekem ártani, mint akar tőlem kicsalni?”, hanem olyan érdeklődő figyelemmel,: „Mit árul el ez a másik lény magamról, vagy arról az ismeretlen-eddig fel nem fedezett fajról, amit képzeletben embernek hívnak?” ami megváltoztathat minket. Közelebb hoz önmagunkhoz, ahhoz a titokzatos valakihez, akik talán kimondva is EMBER-ként tisztelhetünk.

Mivel szinte semmit sem tudunk erről a teremtményről (magunk teremtette, Isteni ideáról), egész életünk azzal telik, hogy megpróbáljuk kideríteni, kik vagyunk. De még fontosabb számunkra, hogy miből lettünk azzá, akik most vagyunk, és mivé lehetünk ezután?

Mivel magunk teremtése és mivoltunk kialakulása is kész rejtély, ezért a körülöttünk levő zűrzavar nőttön nő. Hogy valamennyire áttekinthessük életünk, rendszereket, sablonokat hozunk létre, melyekben látszólagos rend, vagy inkább kényszeresen törvényes rend uralkod(na)ik.

Mi is vajon az eredete eme bajoknak?

Az ősidőkben, mikor fennmaradási ösztönünk és a környezeti hatások relatíve gyors változást hoztak addigi viselkedésünkben, és túlélő képességünk fokozatos minőségi változása-jobbulása a többi élőlénynél előnyösebb tulajdonságokat, „majdnem tudatosságot”, bizonyos kezdetleges tervezőképességet eredményezett, megjelent a mai „emberi” tudat csírája. Ebben a kivételes pillanatban, amely lehet, hogy csak egyetlen „kiválasztott” egyednél valósult meg, majd az utánzás révén, és az evolúciós kiválasztódás hatására fokozatosan valódi tudatossággá vált, megszületett az a kettősség, mely mindmáig zavarodottságunk kiindulópontjaként és okozójaként megjelölhető.

Ez pedig, az állati énünk, és emberi EGO-nk szembenállása, dialektikája.  Állandó konfliktusban, vitában és harcban állunk kezdeti, majomszerű tudatunkkal, ami egyúttal szerves egységben áll még ma is a többi állati lény egységes tudatával, valamint a még nem teljesen kialakult vagy állandóan alakuló emberi tudattal. Ennek meghatározása még nehezebb, mint az állati tudaté. Az állati tudatról ugyanis többet tudunk, bár csupán az állatok viselkedésének megfigyelése ad némi támpontot. Az emberi viselkedés megfigyelése nem elegendő, mivel, mint említettem nekünk kettős, un „hasadt, szkizoid” tudatunk van, az említett fejlődéstörténeti okok miatt, tehát a megfigyelés nem tár fel mindent a bensőnkben dúló háborúról. Csupán találgatásokba tudunk bocsátkozni. A nagy „lélektanászok” elvei még jobban befolyásolnak minket a megítélésben, mivel őket a korukbéli szellemi közélet és saját személyes körülményeik határozták meg. Ez ma már idejétmúlt, de jószerivel nincs használható emberi személyiségtudomány.

Miközben az elménkben folyik az ádáz küzdelem állati mivoltunk és egyre gépiesebbé váló, a természettől teljesen leválni vágyó mesterséges tudatunk között, ennek a még meg sem született tudománynak igen kevés esélye van arra, hogy végre meghatározza az EMBER-t.

Azonban nem tehetünk le arról, hogy újra meg újra megkíséreljük.

Miközben önmagunkkal sem vagyunk tisztában, és a teremtett természetről vajmi keveset tudunk, dölyfösségünk, elbizakodottságunk olyan tettekre sarkall bennünket, melyek végül vesztünket és az egész bolygó pusztulását okozhatják. Amint ma már jól kirajzolódik, az utolsó 100 évben rendkívüli módon felgyorsult ez a folyamat. Minden tekintetben sorsdöntő pillanatát éljük fajunk és a Föld bolygó történetének. Még van némi esélyünk arra, hogy legyen időnk önmagunkat is végre elhelyezni az élőlények rendszerében, de új vegetációt és valamelyes visszaépülést tegyünk lehetővé minden más élőlény és a bolygó „háttérélete”, vagyis az „élettelen” világ számára is. Értem ez alatt a földön okozott sebek begyógyítását is.

Mindehhez ezt a két feladatot egyszerre, egymással párhuzamosan kell végrehajtanunk.

Milyen akadályokkal kell szembenéznünk?

Még nem beszéltem arról a láthatatlan, de mindenütt jelenlevő, és ezer alakban megjelenő démonról, mely egész életünket meghatározza, gyakran akadályozza lelkünk-elménk magasabb régiókba való emelkedését, és végső soron az imént vázolt pozitív folytatást. Ez a démon nem más, mint a civilizációs rendszer. Az a bonyolult de nem racionális és nem áttekinthető szövevény, mely kimondva értünk, de a valóságban önmagáért van. Kezdetben előnyt biztosított számunkra a többi élőlény között, de mára jól látható, hogy általa nem vagyunk képesek problémáink végleges és maradéktalan megoldására. Mint elszabadult és irányíthatatlan szörny, mindenapjainkra rátelepszik, nélküle lélegezni, gondolkodni sem tudunk. Valamilyen ostoba, gonosz ok miatt a jó szándékot megtorolja, a pusztítást jutalmazza. Jól látható, hogy a tőlünk teljesen elidegenedő, és a természetet semmibe vevő rendszeruralmat saját fennmaradásunk érdekében meg kell szüntetnünk!

Azért tudott létezni és növekedni a mai napig, mert az állati tudatunkból meríti tartalékait, miközben ajándékait ehhez a technikatudat segítségével biztosítja. Olyan játékszereket és bódítókat használ fel erre, mint a pénz, a különféle élvezetek, és a kényelem. Istenként kell imádnunk őt és édesgyermekét-kegyencét a technikát. Bárkivel beszélek, szinte mindenki ezt mondja: „Majd kitalálnak úgy is valamit, és megoldódnak a problémák.” Vagyis mindenki abban bízik, hogy megint egy gép, egy csodálatos új szervezet, intézmény, hivatal orvosolni fogja bajaikat. E közben a bajok csak sokasodnak. Az ígéretek pedig egyre csak áramolnak felénk, de ezekből semmi sem valósul meg.

A következő fejlődési fokozat elérését akadályozó szellem voltaképpen arra törekszik, hogy ne alakulhasson ki az ideális ember.

Azt próbálja velünk elhitetni, hogy ilyen pedig nincs. Mivel ennek meghatározása a legnehezebb feladatok közé tartozik, különféle szellemi-életmódbeli-korabeli-geopolitikai-hatalmi rendszerek, un. vallások, különféle jellemzőkkel ruházzák fel ezt a még meg sem született lényt. Jól látható, hogy néhány elszigetelt példától eltekintve, tömegesen képtelen megjelenni közöttünk az emelkedett szellemű, barátságos, kedves, szeretnivaló, bölcs, igazságos, szép, örökifjú, egészséges, erős, szerény, őszinte Ember.

A jellemzők felsorolásából nem véletlenül maradt ki a gazdag jelző. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenképpen szegénynek kell lennie, hanem azt, hogy az olyan fogalmak, mint „gazdagság, szegénység” csupán a rendszeren belül használt klisék, melyek a fentebb vázolt zűrzavart hivatottak fenntartani.

E helyett inkább értelmesebb fogalmakat kell alkotnunk, vagy erre alkalmaznunk. Ilyeneket, mint szerves, egészségesen, kiegyensúlyozottan élő, nyugodt, büszke, de alkalmazkodó, együttérző-segítőkész, életvidám. A javak csakis a rendszer eszközei arra, hogy az emberek közötti kapcsolatokat lehetetlenné tegyék. Az elmagányosuló, kialakulatlan képződmény, akik ma vagyunk, magányát azért nem tudja feloldani, mert ezen akadályok elszigetelik a többi magányos, fagyott lelkű, közönyös, és kiábrándult, reménytelen fajtársától.A zavarokat csak fokozza, hogy a vallások kitalálták az emberek közötti megosztottságra a jóság-gonoszság poláris fogalmait. Ezzel útjára indították azt az előítéletes megkülönböztetést, mely bőrszínre, lakóhelyre, kultúrára stb. szűkíti le ezeket az ellentétes fogalmakat. Egyesek eleve jónak születnek, és jók maradnak, bármi is történjen; míg mások bármit is tesznek ez ellen a besorolásuk ellen, születésüktől fogva rosszaknak kell őket tekinteni.

 Szemmel látható, hogy ez ma már nem megfelelő az emberek közötti különbségek meghatározására. Ezért megfelelőbb használnunk a „más, mint mi, de ő is ember” kifejezést.

Ezzel nem elválasztjuk, hanem összekapcsoljuk az eltérő történelmű és életmódú embereket.

A következő lépésben nem egységesítve, hanem a kívánatos jellemzőket kiemelve-megtartva, sőt a másik, más pozitív jellemzőkkel rendelkező kultúra elé példaként állítva, egyre nemesebb emberi szellemet tudunk így kialakítani. A mindig is létező közérzetet tudjuk ilyenformán a mindent irányító öntudattá formálni.

Tehát nem egy rendszert kell alkalmaznunk azért, hogy a bennünk levő állat el ne szabaduljon, mint láncot, mely megvadít, és állandó szabadulásra kényszerítve megőrjít minket, hanem felébreszteni a bennünk szunnyadó igaz embert. Nem csak efféle nehézségekkel kell szembenéznünk akkor, ha végre meg akarjuk teremteni az igaz embert.

Ugye, milyen furán hangzik, hogy ezerévekkel, vagy tudj’ Isten miféle terminológia szerinti időkkel ezelőtt „megteremtett” embert végül most kell megteremtenünk?! Nekünk magunknak, magányosan. Nem a parlamentben, vagy a templomban, vagy a droglebujban, hanem otthon, bárhol és bármilyen testhelyzetben, tudatállapotban. Ülve a villamoson, szerelmünk karjaiban, Balaton átúszása közben, az erdőben barangolva, repülőn, vagy éppen lakásunk legkisebb helyiségében…vagy talán éjszaka, álmunk közben.

Nem véletlen, hogy ez utóbbi megjelent a felsorolásban. Ugyanis egyik látomásom szerint az emberi tudat és az istentudat egy időben, álmunk közben született meg. Akkor láthattuk magunkat és a nálunk hatalmasabb, de általunk csodált lényt, akihez hasonulnunk kell. Egy időben egy helyen bármilyen szituációban. Akkor szólt hozzánk, akkor adott parancsokat arra, hogy felébredésünk után mihez kezdjünk.  Vagyis a képzelet annyiszor idézett teremtő ereje révén. 

A többit már tudják.

 Mégse lehet itt vége. Mi is hiányzik még, hogy nekivághassunk ennek az emberpróbáló, emberhez méltó feladatnak?

Hát ugyebár, mikor teremtünk valamit, az elején kell kezdenünk.

Tehát mondjuk, megszületik az ember.Mit is tesz legelőször a kisded?

Eszik az eszemadta.  Rögtön rá talál anyja emlőjére és nekiáll táplálkozni, mint minden más lény a földön.

Tehát meg kell vizsgálnunk mit is kellene ennie a majdani Embernek, hogy más lehessen, mint mi?

Nos, ez a mi felelősségünk, és élnünk is kell vele! De nem elég egy újszülöttnek „emberi” ételeket adni, hanem nekünk magunknak; minden embernek egyformán meg kell határozni, hogy mi is a legtermészetesebb, legegészségesebb, legtisztább, legközvetlenebb ételválasztékunk. E nélkül neki se álljunk a teremtés felelősségteljes hivatásának!

A különféle szokások és kultúrák és égtájak szerinti élelmek ma már szinte minden ember által ismertek, még, ha nem is jut mindenki hozzájuk teljes szükséglete szerint.

Ahhoz, hogy a rendszer és kiszolgálói uralmát megtörjük, a világ minden emberének lehetőséget kell biztosítani, hogy megismerje, megtermelje, élvezze ezeket a valóban létfontosságú javakat. Ezek – érdekes módon – olyan valóságos jók, melyek nem veszítenek értékükből, mégis rövid életűek, és a testünkbe kerülve újabb életet hoznak létre, valamint tőlünk eltávozva a természetet újra ellátják a körforgás fenntartásához szükséges anyagokkal.

Ha a rendszert akarjuk működtetni, akkor megint zsákutcába kerülünk, hiszen minden ponton denaturálja, tönkreteszi ezt az imént leírt szükséges és elengedhetetlen folyamatot. Ezáltal az emberiséget romlásba, züllésbe, a természetet pedig pusztulásba taszítva.

Az öntudat, mely képes úrrá lenni a bennünk élő állaton, de a nyakunkon ülő rendszerdémonon is, létrehozza azokat a kapcsolódási pontokat, melyeken keresztül lehetővé válik a megújulás. Ehhez más nem is kell, mint gondoskodás, szeretet, türelem, odaadás, önfegyelem, és az élet, mint szülőanyánk tisztelete.

 A Föld, bölcsőnk, tisztán és erősen tartva bennünket is, akként fog majd szolgálni, ahogyan mi is szolgáljuk őt.

Ámen!

–