Az anyag története

A Folyamatok Tudata segítségével könnyen meghatározható, mi az anyag. Az anyag Hamvasnál: „…összetört, és lehullott természet szemete, s a világban való jelenléte abszolút lényegtelen.” Amiért az anyaggal kell foglalkoznunk, hogy a szellemet teljesen elfoglalta, holott tulajdonképpen szellemből leképződött maradék.

Nem lehetett tudni, mi lesz abból, mikor az ember rátalált egy tárgyra, ami szikladarab vagy szarvas csont lehetett, de mást látott benne. Használni kezdte, és lelket adott hozzá.

Azonban az anyag csak lélektöredék és a legjobban a történetéből jellemezhető. Akkor jöttem erre rá, mikor a rezgések érzékelésének rejtett tanaival megismerkedtem. Talán nagyobb vonzást találtam benne, mint akkor képes voltam felfogni, de megvolt bennem az érzékenyég ahhoz, hogy valamit megsejtsek abból, ami a világot mozgatja.

Akkor leltem rá egy látszólag mágikus érzésre: ha megfelelő tudatállapotban bal tenyérrel megérintünk egy tárgyat, vagy élő anyagot, vagy eredetileg élő anyagból készült dolgot, csukott szemmel furcsa belső hangokat érzékelünk. Nem mondom, hogy hallunk, mert ez az érzés nagyon különleges és mélyről jövő. Aki ezt a képességet még nem tapasztalta, talán valamilyen elmezavarra gyanakszik, ha említjük neki. Azonban egy kis kíváncsisággal tehetünk egy kalandos utazást az anyag történetében.

A bizonyság, hogy nem képzelődés, vagy téveszme rabjai vagyunk, hogy minden egyes tárgy vagy dolog más és más hangérzés-sorozatot mutat. Vagyis, mintegy gyorsítva lepereg bennünk a tárgy általunk még felfogható időben lezajlott története. Példaként egy faragott bútordarab is megteszi. A fa lényegéből adódóan pattogást (csíra kitörése a maghéjból) suhogást (a fa hajladozása a szélben), szerszámok, gépek hangját és akár a bútor emberek általi szállításának hangjait is érzékelhetjük, csak rendkívüli tömörítéssel, igen rövid ideig. Ennek hiteles átélését mindenki a saját „vevőkészülékének” minősége és érzékenysége alapján tapasztalhatja meg. Már az első lépésben, ami az „esemény” iránti érdeklődés mozzanata, eldől, hogy ki-ki mennyire lesz alkalmas ennek az élménynek a befogadására. De nem is szaporítom tovább a szót: én magam ezt akárhányszor meg tudom ismételni úgy, hogy mindannyiszor egy bizonyos tárgy, mindig ugyanazt az érzéssort produkálja. Azért azt nem szeretném, hogy bárkit a „gyakorlás” nehézsége miatt pszichiátriai kezelésnek kelljen alávetni, de elég legyen az, hogy ilyen érzékelésre lehetőség van.

Ha mindez puszta fikció, akkor is jól leírható általa, mit jelent az anyag történetének vizsgálata. Persze, a modern fizika, vagy anyagvizsgálat, ennél sokkal pontosabb és számokkal is jellemezhető eredményt kell, hogy felmutasson, mivel a Rendszer számokkal és „egzakt” adatokkal dolgozik. Az efféle „mérés” semmilyen lényeges információval nem bír, ha valaki meg akarja tudni, hogy a híd szerkezete még mennyi ideig bírja el a saját súlyát+az üzemi terhelést, és a szél vagy a víz általi terheléseket. Azonban az anyagvizsgálat nem kevésbé misztikus technikákkal dolgozik. Elég, ha az ultrahangra, vagy az ionizáló sugárzások segítségével történő anyagvizsgálatra gondolunk. Ezen túl számos olyan vizsgálati mód van, mely bonyolultságával, egyszerű szavakkal leírhatatlan.

Ha ezektől a – véleményem szerint – túlságosan durva, és hamis képet adó technikai eszközöktől eltekintünk, és saját testünket-elménket, érzékeinket használjuk arra, hogy bepillantást nyerjünk az Univerzum lüktető létébe, olyan hihetetlen és semmi máshoz nem hasonlító szellemi élményekben lehet részünk, melyekhez semmilyen virtuális eszköz révén nem juthatunk hozzá. Sőt: amit manapság szinte vallásos áhítattal szabad csak említeni, a virtuális jövő vízió, melyben már semmi sem lesz valódi, legfőképpen maga az ember, gyökeresen kiirtja mindenkiből azon képességek utolsó morzsáit is, melyekről most szó esik.

De egy villanásnyira tegyünk egy gondolati utazást a Mindenség távoli zugaiba, és képzeljük el, hogy egy meteor, vagy éppenséggel egy bugylibicska mi volt „fiatal korában?”

Abban a térben, ami látszatra egyetlen molekula anyagot sem tartalmazott, ott volt valami, ami később anyaggá lett. Ez az energia volt, és ez előzte meg az anyagot. Mondom ezt, mint egy abszolút tájékozatlan, fizikához teljesen laikus gondolkodó ember. Ha ez az energia ott és mindenütt jelen van – talán neveznénk Istennek? – de ez az energia akár lehet szellem, vagy tudat is, hiszen a tudat is abból a „semmiből” keletkezett, mint maga az Univerzum. Ha arra gondolunk, hogy az energia, a szellem, vagy a tudat, egyszer még anyag is lehet, amit megtapinthatunk, eszközt készíthetünk belőle, vagy akár ételként el is fogyaszthatjuk, akkor könnyű megérteni, hogy képtelenség a teljes Univerzumot az anyagra leegyszerűsíteni.

Amint az anyag révén előnyökre tettünk szert, kezdtük az anyagot személyiséggel felruházni, holott az anyag csak egy széthullott világ hírnöke, egy nyom, egy adat, egy jelenés, de nem maga a Mindenség. A közvetlen mindennapokban azonban az anyag már másfajta átalakuláson is átment. Az imént leírt változásokon túl az anyag ismét szubsztanciává akarna válni, ahogyan az emberiség abszolutizálja, mint életének elválaszthatatlan részét, illetve olyan tényezőt, mely már említése által is tényleges hatást kelt.

Hogy egyáltalán erről szót kell ejtenünk, az a közelmúlt és az a felgyorsult szellemi süllyedés miatt szükséges, és ez a züllés közvetlen kapcsolatba hozható az anyaghoz fűződő szellemi-érzelmi viszonyunkkal. Az én nemzedékem, a háborút közvetlenül követő nemzedék, készen kapta az anyagisten tanait, ami annyira a vérünkké vált, hogy igen nehéz ebből a vonzáskörből kiszabadulni. Az tette mégis lehetővé, hogy bizonyos kritikai tekintetet vessünk az anyagra, hogy az utóbbi negyedszázadban, miközben szembe találtuk magunkat a „nyugati” szellő megrázó élményével, hozzá jutottunk olyan gondolatokhoz is, mint az idézett Hamvas kötetben (Láthatatlan történet) leírtak. Ezek jól lehet, megzavarták azt a képet, amit az anyag szellemi minőségéről, mint létünk legmeghatározóbb eleméről tanítottak nekünk, de mégsem tudták teljesen kitörölni azt a vágyat, ami az anyaghoz kötött minket. Az anyag egyben valamilyen jelképpé nemesült, ami a gazdagságot, a korlátlan hatalmat, erőt jelentette.

Ha ezek után megemlítem azt a magyartalan és alpárinak is nevezhető fogalmat, az „anyagiakat”, ami tudvalévőleg leginkább pénzt jelent és minden olyat, amit pénzen vehetünk, és azt a társadalmi presztízst, ami ezekkel jár, eléggé beigazolódik az iménti gondolatmenetben az anyag, mint fő alkotó uralma a tudat és a szellem felett.

De a züllés már sokkal mélyebb, szinte mérhetetlen szinteket ért el. Az anyag a legifjabb generáció számára egészen mást jelent..

Ez pedig a kezdethez való visszatérés torz formája, ami tulajdonképpen a jelenlegi beteg emberi világ kórtünete. A hamis révület a valódi mámor helyett. Ez a révület halálos mélységekbe húzza le a tudatát vesztett embert, és ez éppen a jövő ígéretét a fiatal generációt sújtja, vagyis ezzel a maradék emberségünket is elveszítjük. Az anyag eme sátáni megdicsőülése jól reprezentálja a kor dekadens voltát. Egyes tanítók szerint nem kell aggódnunk emiatt, hiszen mindez csak a megújulást vezeti be, mikor a szenny újból tisztává válik, a Föld elveszíti a bajt okozó, lesüllyedt lényt. Azonban nem csak romlott lelkek vannak e földön, hanem számos kincs is hever az emberben kihasználatlanul. Ezek az anyagmániás emberek elvesztegetik értékeiket, és tudatukat megfosztják attól a különlegességtől, ami minket az állatoktól elválaszt. Éppenséggel nem kéne külsőre állatként megjelenni, tombolva, gyilkolva, pusztítva, önmagunkat sem kímélve,, hanem az anyag méltó helyét megkeresve a Rend helyre áll. Az anyag, mint emlékhordozó, mint jó érzések tárháza a maga szerepében ismeret és haszon bázisa, de nem szabad a tudatunkat átengedni hatalmának. Az anyagokkal való tiszteletlen és avatatlan bánásmód, az anyagok természetellenes keverése, energiává átalakítása számos veszély rejt magában, és az egyik általános tanulsága ennek a tevékenységnek a kiszámíthatatlanság. A sok kiszámíthatatlan anyagmaradvány kiszabadul a gyárak, laboratóriumok biztonságosnak hitt tartályaiból, és megmutatja romlott szellemiségét, halálhozó, borzalmas hatását. Itt jön elő az ami az efféle anyagok közös jellemzője: ebben a formában semmilyen élet nem marad fenn mellette. Az már csak idő kérdése, hogy ez a rengeteg szemétanyag, mikor és hol indít el láncreakciót, és az összes hamis formái hogyan kacsolódnak egybe egy gigászi kölcsönhatásban. Ugyanilyen kockázatos az anyagot sugárzássá átalakítva, annak tulajdonságait kutatni, megváltoztatni, ütköztetni, mert az Univerzumban jól elkülönülnek az anyagformák a létformáktól. Ez sem lehet véletlen, mert az élet sokkal finomabb és bonyolultabb rezgések között képes burjánzani, mint az anyag által befolyásolt életidegen közegben. Amikor „élő anyagról” beszélünk, elfelejtjük, hogy az anyag csak élő lehet, ám az általunk életnek nevezett folyamatok csak bizonyos sebességhatárok között képesek befutni szabályos életútjukat. A sebesség csak bizonyos szűk határok között alkalmas a finom életfolyamatok fenntartására. Ezért nem kell csodálkozni, ha az egyre vadabb sebességgel száguldó anyagok között látszólag életben levő ember vagy állat, egyik pillanatról a másikra megsemmisül. Ez is az anyag uralma az élet fölött. Miért van az, hogy a fémek, elektromos rezgéseket sugárzó dolgok eltompítják az érzékeket, elhangolják a tudatot, és végül a gépek rabszolgáivá válunk? Mikor jelez a túlélésért felelős idegrendszerünk: állj, ne tovább!? Miért érezzük úgy, még a korlátozottan élő természetben is, hogy hirtelen könnyebbek vagyunk, szinte szárnyalunk? Miért döbbenünk meg – jó esetben –, ha a természetben halálos mérgeket látunk felhalmozva, vagy szétszórva? Pedig ezek az anyagok állítólag nélkülözhetetlenek számunkra. Tudnánk nélkülük élni? Bizton merem állítani: igen. Ha elkezdjük hallgatni az élet történetét, saját belső hangjaink is kitisztulnak. A megértést akadályozó szennyes, disszonáns, függőséget fenntartó, a természetben szabadon nem létező anyagok és rezgések, sugárzások, a Földön az élettel harmonizáló, és valóságban harmonikus életanyagok és folyamatok teljes megsemmisítésével fenyegetnek. Egyszerű hasonlattal: az élet zene, a káros vegyi, nukleáris, fémes, taszító anyagok disszonáns, az életet megszüntető interferenciákat okozó kaotikus zajok.