A mindenség/itt!

Egy, a magyar nyelvet épp most tanuló német, vagy angol, mint tudjuk, a kettős mássalhangzókat röviden ejti. Nem is lehet őt megróni azért, ha a fenti mondat inkább szolid káromkodásnak hangzik. Én ugyan nagy figyelmet fordítok gyönyörű nyelvünk helyes írására, nem különben, mint a kiejtésre. Joggal várhatnánk el ugyanezt, a nyelvet foglalkozásuk eszközéül használóktól. Hogy nem így van, lépten-nyomon tapasztalhatjuk. De, mint máskor, most sem csak erről lesz igazán szó…

A mindenség sok jelentéssel bír, sokféle összefüggésben: Ha azonban így írjuk: Mindenség itt?

– Hogyan lehet itt a Mindenség?

Néha feltámad bennem az indulat, és ilyenkor írnom kell. Kiírom magamból, de nem pusztán öncélú szómenéssel, hanem azzal a frusztrációval, ahogyan szembekerülök az adott témával, de senki sem érti, mi vele a bajom. Magam számára is bővebben meg kell fogalmaznom a „túlnyomás” okát, addig nem tudom túltenni rajta magamat. Egyszer őrült gondolatom támadt: írni kéne a szitkozódásról. Annak szerepéről az ember életében. Nyilván valamilyen fontossággal bír, ha mindenki, legalább is, ha senki sem hallja, elkeríti, ahogyan a népnyelv utal rá. De ezt csak érintőlegesen tárgyaljuk, inkább azzal kellene foglalkoznunk, hogy mikor feltámad az indulat, mi játszódik le bennünk? Kiben, hogyan és miért torlódnak össze az érzések, és törnek ki ezen a vitatott módon?

Először is, a káromkodás, ahogyan nevezzük, miért annyira megvetendő? Talán azért, mert egy bizonyos tárgykört gyakran érint. Ezt egy vallásos ember sértésnek veszi, és ebben a tekintetben, nem ismer tréfát. Ez számára igen rosszízű, mivel egy követendő példaként kiválasztott személy közismert nevét gyakran említik mások, főleg, akik nem tisztelik az efféle érzéseket. Valóban nagyon visszatetsző és rosszul hangzó ez a név, különféle szókapcsolatokban. (Az írás különös aktualitását talán nem kell kihangsúlyoznom. Arra tekintettel, hogy 3 éve készült.) Ezt kiejteni különben is tabu, kivéve fohászok erre kijelölt helyén. Azt hiszem, nem kell jobban körülírnom. De, felteszem, még a vallásos emberek is káromkodnak néha, vagy legalább is szitkozódnak, csak másképpen adják elő. Általában azonban annyira mély a hitük, hogy az indulat még csírájában hal el, mielőtt kirobbanna. Persze, attól még az arcról le lehet olvasni. Én annyira figyelem az emberek reakcióit, hogy még az érzelmek kitörése előtt próbálom megelőzni valahogyan. Nehéz különbséget tenni az egyes emberek ízlésbeli alapállásai között. Sokat árul el az emberről, miként vélekedik a szitkozódásról, vagy milyen formában használja. De ne ragadjunk le csupán ennél! Néha sokkal rombolóbb, ha az indulatok durva sértések formájában törnek ki, főleg akkor, ha egy bizonyos személy ellen irányulnak. Az én esetemben kialakult egyfajta „öncsillapító” szóhasználat, vagy viselkedés-kontrolláló dramaturgia. Mindenkinél, az adott szituációra, személyes érzékenységre, helyszínre, akár még a napszakra is alkalmazható, roppant kreatív formák képezhetők úgy, hogy a helyzet fonákságát, a célt, amit el akarunk vele érni, sőt a továbblépés lehetőségét is leképezze. Ez így talán érthetetlen, de szemléltetném is:

Apám pl. így vezette le a feltörő indulatait (már, amikor lehetett): „Azt a leborult szivarvégit!” Azt hiszem, ez nem sért senkit sem, és eléggé vicces is.

Megnéznék bárkit, aki meggyőződésesen káromkodás-ellenes, vajon hogyan reagál arra, ha munka közben ráüt a kalapáccsal valamelyik ujjára? Most inkább tekintsünk el azoktól, akik hipertóniában szenvednek, és a hirtelen indulatkitörések életveszélyesek számukra. De talán ők is jól járnak, ha inkább kimondják, mintha az indulatok agytolulást okoznak…

Ha hiszik, ha nem, még mindig nem akarok a szitkozódással foglalkozni…Csak, ha rágondolok arra a sok esztelenségre, amivel találkozom, nehéz megállni, hogy szótlanul elmenjek mellette. Azt nem lehet rám mondani, hogy közönyös, vagy érzelemmentes volnék, bár az érzelmeimet sokan nem tudják kiolvasni az arckifejezésemből. Velem született arckifejezésem nehezen megfejthető, de talán az írásaimban elég bizonyíték van arra, hogy nem vagyok híján az érzelmeknek. Lehet, hogy ilyen esetekben végigfut bennem egy gondolatsor, az okok és a kivezető módozatok kereséséről. Ez a felszíni indulatjeleket kioltja. Azt szokták mondani, hogy számoljunk 10-ig, vérmérséklettől függően, akárhányig is…, és azután elpárolog a mérgünk. De, aki hasonlóan érzékeny mások gesztusaira, ugyanúgy képes az én kevés mimikai reakciómat is megfelelően értelmezni. Bár, nálam az erős önkontroll miatt, másokkal szemben igen korlátozott az indulat kifejeződése, inkább szoktam a magam felelősségét elemezni, ha van rá elég idő. Néha tényleg nehéz velem lépést tartani, mert ilyen esetben a szokástól eltérő szavakat, kifejezéseket használok, és csak azok tudják, hogy ez mit is jelent, akik már régóta ismernek. Azon ritka alkalmak egyikén, mikor olyan filmet találok a fényes dobozban, ami végre szól is valamiről, felvillanyozódom, hiszen ezek szerint már eljutott a világ ugyanarra az izgalmas momentumra, mely engem már régóta foglalkoztat. Két film is volt, amit akár többször is meg tudtam nézni, és mindkettő sorozat is egyben. Nem véletlen, hogy igen népszerű sorozatok voltak. Kár, hogy a filmipar szokványos kliséi kissé tompították a lelkesedésemet. Az egyik, a Mentalista címmel volt látható. Az sem véletlen hogy a hazai közönség érdeklődött utána, hiszen jól elő volt készítve egy korábbi népszerű show műsorral. De a lényeg: a színész, szerepe szerint is hasonló módon reagált azokra a helyzetekre, emberi viselkedési sémákra, mint én szoktam. Az sem lehet véletlen, hogy az én esetemben is, szinte szokványos a reakcióm hatása az emberekre. Ezt csak azért mondom el, mert számomra is meglepő volt az egybeesés. Sajnálatos, hogy mindezt bűnügyi történetekbe ágyazva közölték, holott sokkal izgalmasabb is lehetett volna másfajta háttérrel ugyanez. Általában az én filmnézésem sokkal inkább a részletek, emberi gesztusok elemzéséből áll, mint a történet egyszerű követéséből. Ez a réteg annyira nem is érdekel. Velem tényleg borzasztó lehet együtt nézni bármit, mert bosszantja az embereket, hogy nekem az a fontos, ki milyen arckifejezést mutat és ez vajon mit jelenhet, ahhoz képest, amit kimond, vagyis egyszerűen fogalmazva, hazudik.

Ehhez kapcsolódik a másik sorozat is, amit akár gimnazisták kötelező filmnéző programjába is be lehetne foglalni: Hazudj, ha tudsz,(Lie to me/hazudj nekem!) magyar címmel. Ez egy eredeti tudományos felfedezés után készült, mikor egy pszichológus rájött, hogy a Föld minden lakója ugyanúgy fejezi ki az érzelmeit, bárhol, bármilyen kultúra, vagy rassz tagja legyen is. Ezek az érzelmek jól olvashatóan utalnak a valódi gondolatokra, indulatokra, és ezek segíthetnek másokat abban, hogy a helyzeteket megfelelően kezeljék, vagyis tárgyalások, kihallgatások alkalmával mindig az igazság, vagy inkább a valóság kiderüljön. Mióta az eszemet tudom nagyon zavar, hogy az emberek sohasem pontosan azt mondják ki, amire gondolnak. Az meg természetszerűleg őket zavarja, hogy engem zavar.. Ezért most már hozzávetőlegesen meg tudom állapítani, ki mit gondol a helyett, amit mond…Az is elfogadhatatlan számomra, hogy egész kultúrák épültek a hazugság köré. Hogy megengedett a  hazugság, őszintétlenség. De már gyakran kifejtettem, hogy erre a Rendszernek van szüksége a működéséhez. Egy csapásra összeomlana minden, ha a titkok már mindenki számára ismertek volnának. Ugye még belegondolni is lehetetlen? Épp ez a baj. Én elég jól el tudok képzelni egy ilyen világot.

Ez a jelenség is általános gond az ember éretlen gondolkodása, viselkedése, kommunikációja, törekvései dolgában. Az is előfordul sajnos, hogy jobban építek az emberek jóindulatára, mint a bennük rejlő gonoszra, így gyakran hosszú köröket futok olyan emberekkel, akik mások számára már elítélendők, vagy megvetendők. Azonban meggyőződésem, hogy senki sem gonosz a szíve mélyén. Ha szertefoszlana a hazugság köde, sokkal több lehetőség volna arra, hogy ezt az ősi mítoszt is végre elvesse az emberiség.

Mindez valóban elég volna arra, hogy ne is káromkodjunk, és főleg egymásra ne szórjunk szitkokat. De ne tekintsenek megszállottnak, vagy háborodottnak azért, mert mindenért a Rendszert hibáztatom. Majd, ha végre rászánom magam eme fő problémának a részletes elemzésére, akkor erre is ki tudok talán térni.

Ha az ember így közelít másokhoz, vagy így próbál kapcsolatot létesíteni másokkal, gyakran ellenszenvessé válhat, de talán eljön az idő, mikor ez már kötelező lesz az emberek viszonyában.

Biztosan azt is megértik, hogy nem csak az embernél fontos, milyen érzelmek, gondolatok játszódnak le egy találkozás alkalmával, de legalább ennyire létkérdés, ha egy vadállattal, vagy akár egy vad háziállattal találjuk szemben magunkat. Azt hiszem, hogy közös a probléma, mert az indulatok, véleményem szerint, állati énünk megnyilvánulásai, ezért különösen fontos ismernünk az állatok emberrel szembeni viselkedését. Ezek kezdetleges, tiszta formáit mutatják annak, ami az embernél már különféle rárakódott módosító-zavaró részletekkel van bonyolítva. Nem beszélve arról, hogy mindenki saját története szerint, sőt eltérő hagyományai, kultúrája szerint is más módon „játszik el” bizonyos helyzeteket. Nem véletlenül használtam a játék szót, hiszen azt az egyes ember, kialakult szokásai mentén, jellembéli módozatokból eredően, mintegy drámát, a maga stílusa és érzelemfoka alapján játssza végig.

Az indulatok megjelenése, okának mélysége és személyessége különféle levezető, kioltó technikákat hozhat létre. Ezek egyik eleme lehet akár a káromkodás is. Azt hiszem, a legfontosabb ebben a kérdéskörben az, hogy nem beszélhetünk róla.  Ez önmagában is utal a beteges, és gyermekes közgondolkodásra. Gyakran lepődik meg az ember, ha egy köztiszteletben álló személy, a korábban színlelt magatartása, pozíciója ellenére olyat tesz, amit a legkevésbé sem várunk tőle. Ahogyan a világhelyzet egyre inkább eltolódik az indulatok szabad kiélése és ez által az állatiasság, és gátlástalanság felé, úgy jutunk el a fásultságba, ami a züllés mélyülő szintjét jelzi. Már fel sem tűnik, ha egy államférfi érveinek jobb kihangsúlyozásaképpen a másikat ököllel arcul üti. Erre aztán építenek a különféle züllésgerjesztő médiaszemetek, melyek előre felépített jelenetekben a nyílt színen összeugrasztják a „valóságos helyzetek, valóságos szereplőit”. Ezeknek korántsem az a céljuk, hogy egy helyzetet bemutassanak, elemezzenek, vagy megoldjanak, hanem az, hogy a nyers erőszak minél hihetőbben, mintegy: „élethelyzetszerűen” sokkolja a nézőt. Egyes „dokumentumműsorok” is ezt a célt szolgálják. Ezzel mindenki számára sugallva közlik, hogy „ez természetes, és elfogadható”. Vagy: „ilyenek vagyunk.” Én inkább azt mondanám:

ilyenek lettünk. Az indulatok látványa olyan ősi agyterületeket ingerel, melyek az állati énünkből maradtak vissza, ezért a másokon látott érzelmek hasonló reakciókat váltanak ki nálunk is. Ezért ilyen „műveket” látva az indulatok szinte korlát nélkül törnek a felszínre, és a tudatos felügyelet alól kikerülve olyan eseményekhez vezethetnek, amelyek utólag érthetetlennek és elfogadhatatlannak tűnnek. Lassan növekszik az emberekben a düh, és a kritikus feszültség robbanással fenyeget.

Mikor jön el a káromkodásmentes viselkedés, szóhasználat, de főleg a káromkodás, és ennél súlyosabb trágárság nélküli emberi megnyilvánulások ideje? Mikor tűnik el az ismert „életszagú” irodalmi, vagy más „művészeti” alkotások dialógusaiból az efféle parlagiasság?

Mondhatják, hogy: „Ne legyek már annyira álszent!” Talán igazuk is van. Töredelmesen bevallom, még most sem párolgott el a dühöm, bár nem szép tőlem.. Attól még, hogy elemezve próbálok valamilyen „gondolkodási kultúrát” felépíteni ezekkel az írásokkal, én is „eleresztem magam”. Talán akkor lesz kevesebb indulat, ha megértjük az okait; talán a megértés közelebb visz a káromkodások közéletből és az emberi kapcsolatokból való kiszorulásához is. Mindig zavart a rossz modor, és a hamisság, bár az ember hajlamos a környezet viselkedésének észrevehetetlen átvételére, és a más közegben riasztóan obszcén „kötőszavak” egy ilyen környezetben az összetartozást, és a közös véleményt tükrözik. De azzal, hogy igénytelenül elfogadunk egy alacsonyabb szintű modort, amitől korábban idegenkedtünk, lelkileg, szellemileg lesüllyedhetünk, akár szándékunk ellenére is. Érthető, ha valaki körülményeinek tőle független rosszabbra fordulása miatt elveszti a türelmét, és veszít korábbi tartásából. Ez azonban nem lehet mentség arra, hogy az emberségét is elveszítse.

Nos, lehet, hogy ez a káromkodás kicsit hosszúra sikerült, és nem is hasonlítható mások rövid és velős szitkaira, amit a mai eszement világra szórnak, de mint mondtam, szokatlan módon reagálok minden túlságosan is megszokott, de elfogadhatatlan jelenségre. Fúj!