Szakítás

„A téma az utcán hever.” Tény, hogy soha nem szenvedtem témahiányban, de a mindennapok annyi témát adnak, hogy legalább 50 elkezdett, de még időhiány miatt végig nem írt írásom van. Ki tudja, lesz-e alkalmam, időm, idegzetem, agyam… ezeket is befejezni, mikor ilyen könnyű a dolgom, de egyáltalán nem örülök ennek. A feleségemmel gyakran beszélgetünk arról, mi mindent élünk át az utóbbi években, és mindig arra lyukadunk ki, hogy mennyire abszurd világban élünk. Egyik sokkból még fel sem ocsúdtunk és máris újabbak követik. Mások talán ezt unottan szemlélik, de nekünk megszokhatatlan.

A tegnapi egyik gondolatom ezzel kapcsolatban, hogy talán senki sem gondolta volna 40 évvel ezelőtt, mennyire másként látja azt az ujjongó lelkesedést, ami az akkori reményeket táplálta, utólag ostoba, naiv lépésnek. Nem azért mondom, hogy az eszemet fitogtassam, de én már akkor is „titkosan” a csatlakozás ellen szavaztam. Így utólag az ember elgondolja, mit is jelent a demokrácia – mármint az a valami, amit annak neveznek, de nem az – amikor ténylegesen húsba vágó kérdés kerül elé. Nos, az akkori remények, hogy mennyivel lesz jobb, és ezt nemcsak a szegény országok, mint mi is, hanem a bőven jólétinek nevezett nyugati országok lakói is így gondolták, de a szegények még jobban, szóval az akkori elvárások nem, hogy nem valósultak meg, hanem igencsak nagyot koppantak a gazdagodás hiánya miatt – hogy finoman fogalmazzak. Tehát, mindenki rosszul járt – kivéve persze a pénzvilágot. Ebből azután világossá válik, hogy kik szervezték nekünk ezt a csúnya színjátékot. Hogy ez még nem az utolsó jelenet, abban is biztosak lehetünk. Sorra derül fény a titkos paktumokra, melyek közül a leg elképesztőbb forgatókönyvekben a mi országunk is beleolvad egy „1984” stílusú rémállamba, ahol a legkevesebb az lesz, hogy el kell felejtenünk azt is, mi volt az országunk, nyelvünk… Hát azt én már nem szeretném megérni! De, ahogyan a közelmúltat végiglapozom, semmi sem kizárt…

Tehát: volt a nagy összeborulás, legalább is a vezetők körében, hogy legyen egy Európai Unió. Lett. De ahelyett, hogy az egyes országok saját önrendelkezésük megtartásával, jogaik elismerésével, értékeik tiszteletével vettek volna részt ebben – megajánlva a közös fizetőeszköz bevezetését, ahol is mindenki rögtön az osztrák életszínvonalban ringatta magát – szóval e helyett se euró, se nívó, de voltak tiltások, iparkasztrálás, változó, bizonytalan jogrend, biztonsági hézagok, hogy finoman fogalmazzak. És még egy sor olyan változás, amiről egyáltalán nem lehetett elmondani, hogy jót hozott. Nos, akkor és azóta is azt gondolom: akkor meg mire jó ez nekünk? Ha még valakinek kétségei lennének, kimondom: csak azoknak volt és lesz jó, akik ezt nekünk, ellenünk, a kárunkra, kizsákmányolásunkra megszervezték. Nem akarom sem név szerint, sem szakma, vagy pozíció szerint felsorolni őket, mert továbbra se akarom ezért az egész pocsék múltért és sötétebb jövőért az egyes embert hibáztatni. Ez a sors egyedül a Rendszer számlájára írandó. A Rendszer alatt pedig azt a démont kell érteni, ami ebből a félresiklott civilizációs folyamattudatból, hazugságok és megrögzöttségek, drogos, tudathasadásos, önpusztító, és züllött eszméletvesztések egyvelegéből gyúrt bűzös gombócként nyilvánul meg. A körülöttünk levő gonosz kézzel tapintható jelenléte.

Nem tudom, miért, de egészen kicsiny gyermekkorom óta ez a vélemény alakult ki bennem erről a világról. Nem hiszem, hogy ésszel felfogható, miért nem az értelem irányítja a tudatokat az őrület helyett? Itt már számtalanszor felvázoltam, milyen csodálatos ez a bolygó. Még mindig az, mert a természet a mocsokból is mindig újjáéled. Az ember nap, mint nap megpróbál gátat szabni az élet áradásának, és az a következő nap is feláll, megrázza magát, és virágzik. Bármerre nézünk, az ember minden tettével az élet ellen támad, míg az élet új, meg új alakban áll ellen.

Ezen látszólagos kitérő után, ami inkább kilátástalan vergődés részemről, mit is tehetnénk mi azon kevesek, akik megőriztük elménk józanságát?

Egyetlen lehetőségünk az, ami eddig is volt: Nem megőrülni, és nem együtt kullogni az önmegtagadó, elme- és lélekhagyott sokasággal. Vagyis GONDOLKODNI!

Eddig is erre bíztattam mindenkit, és ezután is ezt fogom tenni.

Mit tehetünk ebben a helyzetben? Várakozás és hezitálás nélkül elszakadni, kiválni, menekülni, amíg nem késő!! Csak a vak nem látja, hogy lassan körbezárnak minket, és nem sok kell ahhoz, hogy megkötözve, bénán vagy körbevéve sötét erőkkel egy biztos vég felé tereljenek bennünket.

Egyes vezetők is ki merik mondani, amit… Nos, azért ezen is el kell gondolkodni: miért is olyan nagy bűn beszélni arról, hogy nem jó az, amibe belekényszerítettek minket? Mintha egyenesen Istenkáromlás volna kimondani, hogy folyamatosan megcsalnak, kirabolnak és nyomorba taszítanak azok, akik azt harsogják: ez a lehető legjobb világ! Csak ezt és mást nem! Ez az önkéntes hallgatás az, ami a legjobban megrémiszt engem. Mikor az emberek saját szájukra önként tesznek lakatot. Mikor körbenéznek, nem hallgatja-e őket valaki, ha ki merik mondani legféltettebb gondolataikat. Miért félünk? Miért félnek?

Ami viszont húsba vágó: az emberek a hivatalokon keresztül érzékelik a Rendszert. A hivatalok pedig egyre kevésbé veszik figyelembe az emberek panaszait, bajait. Egyes „képviselők” nem képviselnek senkit magukon kívül, ami egyértelmű, hogy az ő anyagi gyarapodásuk képviselete. Az is elborzaszt, hogy ezt mindenki tudomásul veszi. Sőt büszke, mintha ez jelentené az áldott Államot. Ami mindenki számára biztosítja a jólétet, ha eléggé szorgalmas (törtető), eléggé kitartó (mindenkin átgázoló). Olyan ez, mint mikor a szegény burmai ember a nehezen megszenvedett munkája ellenértékét aranyfüst lemezre váltva a Buddha szoborra simogatná, és ezzel áldaná azt a lehetőséget, amelyet a gazdagok biztosítottak számára – hogy élhet. Tehát, mi a polgárok, még azért lelkesednénk, hogy egyáltalán szenvedhetünk, míg mások meggazdagodnak rajtunk. Ugyanis a pénz, a gazdagság valahol energia, ami nem keletkezik, nem vész el csak átalakul, mondta Newton mester. Ő is angol volt. Ha tehát látható ez a gazdagság, az valahonnan elvett javakból származik. Ezek jó része a természetből lett elrabolva, amit mi az egészségünk romlásával tapasztalhatunk meg, a szennyezett vizeinkkel, a mérgező levegőnkkel, minden egyes kivágott élő fával; fejünk felett már nem is titkolva húzódó sávokkal, melyekből azután szürke fátyol lesz, és „felhők”, melyek nem adnak esőt. A minden irányból, láthatatlanul jelen levő elektromos hullámokkal, melyek körülvesznek, rombolnak, megőrjítenek minket. Hol vannak ilyenkor a természetvédők?? Tehát hatalmas rész a természettől elragadott erő, érték, ami közös és oszthatatlan, mégis egyes hatalmak felelőtlenül pusztítják. A másik nagy rész, éppenséggel a tőlünk elvett, vagy tényszerűen: nekünk nem juttatott haszon, amit mi magunk, és a hozzánk hasonlók hoztak létre. A tudás, a haszonnal bíró javak, melyek a mi munkánkat dicsérik. De nem részesülünk belőle. És ez nem demagógia, kommunista propaganda, testvéreim.