Bőségszaru

Szomorúan tapasztalom, hogy a világszemlélet alig jutott előrébb a természetről gondoskodás dolgában. A jelenlegi helyzet – szerintem – úgy fest, mintha a természeten az ember élősködne, nem pedig kölcsönös függésben volna. Pedig ezt az állapotot radikálisan meg kell változtatni, ha a földi létet hosszú távon szeretnénk fenntartani.

  Ma már, szinte kizárólag az emberiségen múlik, mi lesz a Földbolygó sorsa. Talán túl vagyunk azon a határon, mikor a természet képes volt megvédeni magát ellenünk. A pusztulás elkerülhető, de csak az ember aktív, és áldozatot vállaló tevékenysége révén.

Évek óta, minden lehető alkalmat megragadva agitálok a természet érdekében. Cselekedeteim, úgyszólván, ekörül koncentrálódnak. Mint civil ugyanakkor alávetettségben is vagyok, mert függök az általam használt járművek révén attól a kényszertől, hogy a természet élővilágának védelme érdekében szennyező gépjárművet vagyok kénytelen használni. Ez a tény sokat ront a szándékom szerinti végeredményen. A társadalmi környezet passzív, vagy negatív hatásaival szemben jelenleg nem tudok más módot, mellyel elérhetem a kívánt célt. Ehhez a közeli és távoli személyi tényezők… hozzájárulása elengedhetetlen.

Vagyis, másoknak is fel kell ismerniük ezeket az evidenciákat.

Ki kell mondanom, hogy – különösen a közelgő választások (2014) tükrében – nem látok olyan csoportokat, melyek előrébb helyeznék a természet érdekeit az emberek, vagy jobban fogalmazva a civilizált, kényelmes, városi konzumemberek érdekeinél. Ez pedig azt a súlyos ítéletet mondatja ki velem, hogy a világ vezetői szándékosan és nemtörődöm módon pusztítják a földi élővilágot, élőhelyeket tesznek tönkre, rövidtávú haszon érdekében. A jelenlegi magas technikai arzenált egyre hatékonyabbá téve, mind az emberi életet, mind a természet még megmaradt életeit, életre alkalmas területeit is élvezeti cikként,  haszonszerzésre, vagy szórakozásból, puszta mohóságból, gátlástalanul kihasználva, létüket feláldozva és az életben maradtakat kíméletlenül sanyargatva bánnak a legértékesebbel, legvédtelenebbel.

Ezért nem alkalmasak többé arra a szerepre, amit azokra erőltetnek, akik/amik, nem akarnak mást, csak békében élni.

Érthető azonban, hogy azok, akik a földet birodalomnak, és hadszíntérnek használják; akik felépítettek egy olyan világrendszert, amiben bármit megtehetnek másokkal; felépítettek egy olyan hazug kommunikációs rendszert is, melynek segítségével minden, hatalmukat megkérdőjelező gondolatot eltipornak, vagy – ami ennél sokkal hatékonyabb – figyelmen kívül hagynak. Ezt ugyebár színtiszta cinizmusnak hívjuk. Ők azonban szóhasználatukban a „szabad fejlődés” kifejezéssel illetik. Alig látok olyan változásokat, melyek nem a romlás felé vinnék a világot. És ez nem pesszimizmus, hanem a szomorú valóság. Ezzel kell szembenéznie minden olyan embernek, aki felelősséget érez saját faja és a faját fenntartó élővilággal szemben.

Sátáni az az előkép, ami egy felhőkarcolókkal sűrűn teletűzdelt, szürke, növényzetnélküli jövőt vetít elénk. Ezt nem szabad engedni!

Mi tehetünk, hogy mégis a békés és burjánzó természet vegye át a tomboló őrület, és barbár hatalmi önkény helyét? Mondhatnánk, hogy a természet majd úrrá lesz az ostoba hatalmi tébolyon, de azt látnunk kell, hogy a természet ehhez már túl gyenge. Az emberiség olyan rendszereket hozott létre, hogy még a teljesen kihalt Földön is képes valamilyen mesterséges formában fennmaradni. Ez a tendencia csak akkor fordulhat meg, ha a hatalmon levők végre megunják azt, hogy bármit megtehetnek bármivel és bárkivel, és már nem lesz többé érdekes a még több pénz, még több hatalom hajszolása. Végre akad közöttük valaki, aki úgy ébred egy reggel, hogy feleszmél arra, hogy hatalmát mennyivel szebb és áldásosabb volna minden és mindenki üdvére használni. Persze, tudom, hogy ez jelenleg még ábránd, de lássuk be, hogy itt, Európa közepén, gondoltuk-e 25 évvel ezelőtt, hogy még a mi életünkben összeomlik egy birodalom, ami örökösnek kiáltotta ki magát? Éppen az a hatalmak természete, hogy uralmukat végtelen időre tervezik, de nem számolnak saját mohóságuk önpusztító voltával.

 Valamint nem számítanak arra, hogy egyszer csak az általuk vaknak, és ostobának tartott emberek, akiket kényük-kedvük szerint kihasználtak, ráébrednek saját képességeik erejére. A tudás megszerzését nem az irányított módon követik, hanem megértik az összefüggéseit annak az ördögi rendszernek, ami még azokat is csak báboknak használja, akik ma önmagukat a világ urainak képzelik. Ez a démon közöttünk él és szívja a vérünket, egyaránt elszívja a természet éltető energiáit, és ezzel az a bőségszaru, ami a természetben – látszólag – pazarló módon, kimeríthetetlenül ontja az életet és az élet feltételeit, egyszer csak kiürül, és az élet ezen a planétán végérvényesen eltűnik. Ezen a láthatatlan gonosz erőn csak egy módon lehetünk úrrá. Ez a mód nem lehet azonos azzal, amit mindeddig nekünk sulykolt, amit ő is használ ellenünk: a kíméletlen erőszakkal. Csak az elme, a felvilágosult, tiszta elme képes ezt a démont elűzni. A felismerések, melyek a természet intelligenciájának alapjain állnak, és a felismeréseket követő tettek tudják visszafordítani ezeket a pusztító folyamatokat. Azonban a logika egyedül képtelen erre az óriási feladatra. Kell hozzá valami, amit szívnek, léleknek szokás nevezni. Látjuk, hogy ez az, ami csak szóban, hazug módon jelenik meg a Rendszerben. Több formában is manipulálják ezeket a csak emberre jellemző személyiségalkotókat. Ennek megléte nélkül elveszítjük emberi mivoltunkat. Az eredeti alak csak nevelés útján maradhat fenn. Ez a nevelés kizárólag az egészséges család keretein belül valósulhat meg. A Rendszer által működtetett intézmények a Rendszer szellemét tanítják, és kétes hatásuk jól kiolvasható az eredményből. Azok, akik a Rendszeren belül próbálják feltárni az ifjú lelkekben a jót, és az értelmet, alul maradnak a hivatalosnak kikiáltott, érzelem és értelem nélküli „rendtartás” erejével szemben. A „hatékonyság” igen alacsony, vagyis a teljes oktatási-nevelési rendszerből alig kerül ki néhány olyan hiteles ember, aki képes fenntartani a kezdettől fogva óhajtott őszinte és igaz szellemet. Ami hiányzik ebből a rendszerből, az a természet és az ember egyenrangúságának hangsúlyozása. A mérleg teljesen átbillent a technika, matematika, hatalmi tematika oldalára, és minden minősítés ezen keresztül zajlik. Azok, akik nem felelnek meg a Rendszer igényeinek, jelentéktelenné és „elhagyhatóvá” válnak. Annál is inkább így lesz ez, minél népesebbé válik a bolygó. Az élet a matematikai logika szerinti nagy számokban elvész, és elértéktelenedik, hiszen az egyént bármikor pótolni lehet hatékonyabb, engedelmesebb, olcsóbb alannyal. Hiába készülnek ebben a témában tömegesen különféle alkotások, ez a kép lassanként legalizálódik, mint egyetlen jövőkép. Ez végleg lehetetlenné teszi, hogy bárki inkább az értelmes, szelíd és békés úton törje a fejét, a pénzszerzésen, a hatalom felé való törtetésen kívül.

Mit tegyen egy ilyen kis ország polgára, ha jobb világot szeretne maga körül látni?

Várhat arra, hogy valahonnan előkerül valaki, aki szintén úgy gondolkodik, ahogyan ő. Persze – mondják erre – itt vannak a pártok, mindenki talál köztük kedvére valót. Hm. Mint fentebb mondtam, nem látok ilyet kis hazánkban, és nem látok ilyet széles e világban. Ha „zöld” egy párt, még ugyanúgy politizálni akar és hatalomra tör. A politika játékszabályai a Rendszer játékszabályai, vagyis nem tesz olyat a politika, ami ártana a Rendszernek. De a Rendszer nem az íróasztalokban, a páncélszekrényekben és a pecsétekben van. Nem is a vallatószobákban és villamosszékekben vagy a börtönökben. A Rendszer – Hölgyeim és Uraim(!) – Önökben és bennem van. Ha meg akarjuk változtatni a rendszert, bármilyen rendszert, előbb nekünk kell változnunk!

Először is, fel kell kelnünk a kényelmes, kipárnázott karosszékünkből, ki kell lépnünk a légkondicionált irodánkból, bármilyen is az időjárás. Ha tenni kell valamit a természetért, akkor nem kereshetünk kifogásokat, és nem küldhetünk másokat magunk helyett. Nem adakozhatunk ahelyett, hogy mi magunk, saját finom kezeinkkel meg ne fognánk a faültető ásót, és ne telepítenénk facsemetéket. Gyümölcsfákat, mint eleink, és égereket a vizek partjára, mint szintén ők. És ezzel még nem oldottunk meg mindent. Mikor azon tűnődünk, miféle nagy épületeket, ipartelepeket építsünk, melyek termékei újabb terheket rónak az amúgy is agyon szennyezett környezetre, gondoljuk meg, ne fordítsuk-e ezt a pénzösszeget és emberi energiát inkább arra, hogy a meglévő környezeti állapotokon javítsunk. Higgyék el nekem, hogy jelenleg ennél nincs jobb befektetés. És azt se hiszem, hogyha valaki összes befolyását arra szeretné fordítani, hogy ezt a kis országot mintafölddé tegye, ami Éden egyik gyönyörű ékszere lehetne, ehhez ne találna lelkes segítőket. Olyanokat is, akik erejükkel és szívükkel hozzájárulnának e nemes cél megvalósulásához. Ehhez azonban bátorság, becsületesség, hit és hitel kell, de kérem, ne helyettesítsék be ezen fogalmakat azokkal, amelyek züllött alakjukban használatosak!

Végezetül: lehet-e politika és politikusok nélkül sugárzóan eleven életet segíteni a betonon? Nem. De a betont ki lehet váltani termékeny földdel, azt különféle magokkal be lehet szórni, ezután békén kell hagyni. Az élet számára szabad hely előcsalja a legkisebbtől a legnagyobbig létező összes teremtményt, és ők fogják benépesíteni azt az Édent, ami korábban kietlen és sivár pusztaság volt. A magokat akár a szélre is bízhatjuk, ahol még elérhető közelségben gazdag növényvilág található. Ezután csak idő kell és türelem, ami nem akarja siettetni az időt. A beavatkozás helyett odaadó figyelem, tanulás elegendő, hogy máshol is követhessék a példát.

Csak egy példát említek, ami rövid életem során beteljesült csoda volt.

Jelenlegi lakóhelyem közepén egy kis forráspatak csörgedezik. Mikor idejöttünk, a forrásra ivóvízfoglaló kutak voltak telepítve, és a völgy, melyben a források eredtek, pár csenevész bokrot éltetett. Ez alatt a 30 év alatt, amióta figyelem az itteni élővilágot, a patak bővizű és átlátszó csermelyként ömlött a nála többszörösen nagyobb befogadó patakba. A vize ugyan nem lett sokkal több, de a völgyben egyre feljebb kúszott, ahogyan az egyre sűrűbb növényzet árnyéka és az általa kialakított víztartó talajréteg a csapadék hatására növelte a felszín alatti vizek mennyiségét. Akármilyen nagy felhőszakadás is volt ezalatt, a kis patak nem áradt meg lényegesen és vize alig vált zavarossá. A növényzet eredményesen látta el a tisztító és védő funkcióját. Balogh János akadémikus, aki néhány éve hunyt el, rámutatott a mohaerdők szerepének döntő jelentőségére, melyek a Föld létének mással nem helyettesíthető bázisai. Kicsiben ezek az életterek bármelyik völgyben kialakulhatnak, ha a feltételek kedvezőek. Azokban a völgyekben, ahol valaha források voltak, a dús növényzet hatására, előbb-utóbb felélednek a múltbéli bővizű erek, és hamarosan éltető vízzel látják el a környezetet. Az időjárás szélsőségeit ezek a mikro rendszerek jól kiegyenlítik és folyamatosan gazdagodik az élőviláguk. Csak arra kell ügyelnünk, hogy a környező területen ne használjunk vegyszereket, szennyvizünket ne engedjük kerítésünkön kívülre, vagy inkább nevezzük használt víznek, hiszen akkor vagyunk megfelelő partnerei a természet lényeinek, ha nem használunk olyan anyagokat, melyek ártanak nekik. Végső soron önmagunknak és utódainknak teszünk jót. Az a törekvés, hogy elhagyjuk a füstös és zajos városokat, és békés vidéki otthonra cseréljük a beton, és műanyag kaszárnyákat, melyeket méregdrágán építünk, költségesen tartunk fenn, nem jelent önmagában nagy tettet, mellyel a bolygón segítünk. Ez csak akkor válik mindannyiunk hasznára és örömére, ha egyúttal semmi ártalmat nem okozunk, és életformánkat is a természethez igazítjuk.Ennek lehetőségei külön fejezetet érdemelnek az Új Gondolkodás megvalósításának nagy könyvében.