Terapeuta

Nem tudják elképzelni, hogy a magamfajta mennyi témát talál magának. A mondat minden egyes szava olyan világot nyit meg, ami szinte az összes ember számára ismeretlen, értelmetlen és leginkább haszontalan. Ugyanakkor a „fantasy” egy olyan szó, amit a helyesírás-ellenőrzőt készítők ismerősnek, fontosnak, sőt kifizetőnek találtak ahhoz, hogy elfogadják és ne húzzák alá pirossal. Engem viszont kiver a víz, ha ilyet látok.

Hogy mennyire nem erről lesz szó, azt még kevésbé tudnák kitalálni…

Ahhoz, hogy ezeket a témákat jelen világunkból meríthessem, mert ezt teszem, egy olyan nézőpontból kell szemlélődnöm, ami igen sok embert nem érdekel. Ám, ha egy aranyrudat látnának az út közepén, hatalmas tumultus és vérpatak követné, ahogyan rávetnék magukat. Nemde?

Ez a gondolatmenet az abszurd világában lehet csak elfogadható. Másként fogalmazva: az abszurd stílus kifacsart formái filmtémaként tömegeket vonzanak, miközben a valóban abszurd tény az, hogy egyáltalán érdekelnek valakit, olyan „művek”, amelyek magukat abszurdnak hazudják. Ennek oka egyszerűen az, hogy a világ abszurd, és csak annak az éles szeműnek nyílik meg abszurditása, aki már egy másik, egyszerű, értelmes, szellemes, a maga egyszerűségében hasznos világban él.

Ő a terapeuta.

Azt meg végképp nem ajánlanám, hogy bárki a meggazdagodás biztos tudatában ezzel a témával dörömböljön a nagy filmgyárak kapuján. Erről az emberről azt kell tudni, de nem érdemes…, hogy láthatatlan, ismeretlen, olvashatatlan, és szegény, mint a templom egere. De! Nem olyan szegény, mint egyes templomoké… Talán már kapiskálják, mitől téma ez, és mitől abszurd a világ.

Ámde, ez a tünet sem foglalja magában a témánkat, mert a tüneteket – holott sok ilyennel foglalkozom – már sokan próbálták „kezelni”, nevezetesen olyan terapeuták is, akik ezért komoly fizetést kapnak. Ami aztán az abszurd netovábbja, hogy a fizetést azoktól kapják, akik az abszurd világot folyamatosan ellátják ilyen tünetekkel. Az efféle fizetett terapeuták, különféle „állás”-nak nevezett „munkahelyeken” vannak (nem mondom, hogy dolgoznak), és ne gondolják, hogy fehér köpenyben járnak és éterszag lengi őket körül.

Sőt! Ők a láthatatlanok, kifejezetten úgy „kezelnek”, hogy tisztában vannak érdemtelenségükkel bármilyen fizetségre. Sok ilyen „terapeuta”, vagy inkább gyógyító volt/van, akiket az utókor valamilyen névvel illet, de a maguk idejében egészen más „hivatal” volt osztályrészük. Foglyok, kétkezi munkások, faluszéli remeték, koldusok, vagy csak egyszerűen számkivetett csavargók voltak.

Mondok egy nevet, ami csak az én írásaimban tűnik fel gyakran és remekműveit, melyekkel gyógyított, sőt ma is gyógyíthat, ha valaki kézbe veszi, tudja meg, hogy két talicskafuvar között jegyezte le, talán tintaceruzával, az ő neve: Hamvas Béla.

Rá szinte az összes jellemző illett. Ugyanúgy, talicskával tolták ki alóla a világot, ahogyan Szabó Lajos hetente – Hamvas szerint – talicskával tolta haza a könyveket a könyvtárból. Talán éppen abból, amelyben Hamvas igazgató volt – abban a világban.

Sokszor feltettem magamnak a kérdést: mit írna ma Hamvas erről a világról?

Vélhetően semmit. Miért? Talán azért, mert visszakapta volna jól fizető könyvtár igazgatói állását, könyveinek jogdíjából akár még luxusautóra, luxusvillára is jutna, és már jobban lefoglalta volna a kutatás ősi könyvek töredező lapjain, mint annak idején, mikor naphosszat a talicskát tolta, vagy a raktárban pakolt – kiírt, beírt… Vagy ennél rosszabb is történhetne: bársonyszéket, vagy kényelmes bőrfotelt kapna egy magas hivatalban, olyanná válna, mint akiket ő még az „aparatcsikokat” ostorozva kiírt magából…

Ennél fogva rendes fizetése volna, borozgatna a szőlőhegyén csinos kis (vagy szép nagy) házának verandáján, ami a Dunakanyarra, vagy a Balaton legszebb tájaira néz. Meghízna, szebbnél szebb lányok nyüzsögnének a gallérja körül, szagolnák pipája vagy szivarja (!) füstjét és innák szavait azokról az időkről, mikor még tolta a talicskát, és rakosgatta a dolgokat a polcokra… De legfőképp: a jó sora elvitte volna a sírba, még előbb, mint mikor mellőzték és betiltották.

Viszont neki is szüksége volna olyan terapeutákra, akiket be sem engedne a világába, de számos fizetett „gyógyító” versengene azért, hogy a „mestert” kezelhesse.

Nos, ettől olyan abszurd ez a világ.

Megkérdezhetik, mit gyógyítana tehát ma egy ilyen terapeuta?

Volt szerencsém ismerhetni párat azokból az időkből, mikor úgy tetszett, eljött a remény kora. Végre valóban jó fog történni velünk, értünk és általunk. Na, ennek lőttek..Nem csak képletesen, hanem jól hallhatóan is. Most ugyan a „hajnalok csendesek”, mint abban a bizonyos „ruszki” filmben, de gyakran hallani hasonló csatazajt, mint ott, akkor, amit a film megpróbált elmondani a maga eszközeivel. Ha nem az ablakokat, ajtókat döngető hullámok által közvetítve, (mert sajnos e téren sem változott semmi, legfeljebb a töltetek ereje hatványozódott) akkor a különféle „digitális adathordozók- és közlők” révén, amiről – talán szerencsére – Hamvasnak még fogalma sem lehetett. Bár – halála idején már létezett a televízió nevű ördögi szerkezet.

Szóval, „akkoriban”, amiről sokan, fiatalabbak nem tudják, hogy semmiféle „rendszerváltás” nem volt, de ebbe sem fogunk belemenni…, tehát akkor még érdemes volt hinni a különféle lélekgyógyítóknak és életmód-tanácsadóknak. Akkor hittünk/hittem is – bizonyos fenntartásokkal.

Ha most nagyon részletesen akarnám a témát kifejteni, ahogyan ma már nem lehet, ami éppen a „dolog” bonyolultságát mutatja, akkor a fenntartásokról is beszélhetnénk. Ezt félretéve,

mit gyógyíthatna ma egy terapeuta?

Nevezetesen azt is, amit akkor, vagyis a megzavart tudatot/lelket, a tönkretett testet, de sokkal fontosabban a megelőzést. Nem fogom ezt sem kitárgyalni, mert ez a szó ma már semmit sem jelent. Ezen túl, nem is illendő ezt említeni, mert valami olyanra utal, ami ebben a világszellemben szitokszó, hiszen ez minden világok legtökéletesebbje, ahol csak némi válság van, kicsi háborúkkal, fura betegségekkel, megmagyarázhatatlan rossz érzésekkel, és általános közönnyel. Látszatcselekvésekkel, látszattervekkel, látszatérzésekkel, látszateredményekkel, általánosságban a látszat totális uralmával. Mivel a látszat uralkodik, és az csillog, nem devalválható, sőt még inflálni sem lehet, mert infláció sincs… Az árak valamilyen más dimenzióban emelkednek, ahol mások élnek, nem mi, nem ott ahol a terapeuták tengetik nyamvadt életüket. Mármint azt, amit mindenki más nyamvadtnak gondol.

De egy hozzám hasonló garabonciás, útszéli földhöz-hazához ragadt szellemi kalandor az egyetlen életét éli és tobzódik a rengeteg témában, teljes érdektelenség közepette. Ebben az életben elsőrangú fontosságú, akárcsak Hamvaséban, az értelem nyelvének megalkotása. A fogalmak eredeti értelmének visszaszerzése; a „gyógyítandók” megvilágítása ebben a szellemi homályban.

Ha Hamvas most is élne, és nem „emelnék ki” (ez könnyen lehet, hisz valószínűleg most is tiltott volna, de inkább mellőzött vagy csak egyszerűen alkoholista), akkor neki sem lehetne más témája elsősorban, mint akkor. Ami azt is megmutatja, hogy az eredeti betegség, a szellem nyavalyája még mindig, sőt még jobban rombolja a tudatot. Ami állítólag a civilizációs léttel együtt gyors ütemben fejlődik… Mi sem bizonyítja jobban, minthogy mindenki félredobja az ehhez hasonló témákat, mert senki sem veszi meg őket.

Tehát: nem beszélünk arról, ami nem hoz anyagi hasznot; nem beszélünk arról, amiről senki sem beszél; nem beszélünk a természetről, csakis pártszólamokkal, nem beszélünk az erkölcsről, csakis vallási dogmákkal, nem beszélünk a szabadságról, csakis drogos aggyal, és „szexuális szolgáltatók érdek-képviseletében”…, nem beszélünk politikáról (mert nincs, sosem volt…, meg egészen más, amit hiszünk és el akarnak velünk hitetni róla); nem beszélünk a tényleges egészségről, az egészséges ételekről, az egészséges lélek szükségleteiről, az ország tényleges helyzetéről, az emberek tényleges szükségleteiről, az egészséges családról (mert nincsenek), az egészséges Földről, egészséges Univerzumról, egészséges szellemről, egészséges történelemről, egészséges irodalomról, költészetről, drámáról, zenéről, nőről-férfiról gyerekekről, anyákról-apákról az Atyáról pátosz nélkül, szóval nem beszélünk, mert nincs kinek. Mert a „gyógyítók” már üzletemberek, a terapeuták láthatatlanok és elérhetetlenek (jó okkal), a gyógyítandók nem kérnek a gyógyításból, de meghalnak érte – a szó szoros értelmében is…