Voltaképpen nyugodtak lehetünk. A világ forrong, a pénzhatalom tombol, terror, horror és zombik. De van egy biztos pont: kis hazánk. Itt a dolgok a megszokott kerékvágásban.
Mit nekünk Mohács, Aranybulla, Trianon! A kis szigetország Pötyin keresztül üzent nekünk: velünk van. Már most kijelentem: semmilyen támadást nem tűrünk! Cuba si Yenkee too!
Vagy ilyesmi… A gúny árnyéka is távol álljon tőlem, hisz nekünk is van egy kis Havannaink. Buksi a család és minden idegen barátja. Ha egy ember megjelenik, legyen az barát vagy ellenség, egyaránt lelkesen, pitizve fogadja. Igazán szeretetre neveltük, harapni csak a „rágcsi” nevű műkaját harapja, és ronggyá szaggatott kutyapajtását, „akit” naponta többször is magáévá tesz.
De félre a tréfával kérem: hazánk szilárdan áll Európa határvidékein, ide egyetlen gonosz se teheti be a lábát, de ha már itt van, az persze más… Átengedni is lehet mindenkit, csak mi maradjunk ki az egészből. A kormány a helyén van, a százalékok és a teljesítés is a megszokott stílusban hangzik el a hírekben. Ahogyan az utóbbi 70 évben mindig. A Hungarikumok és igaz barátok vesznek körül minket, ezért bizakodva tekintünk a jövőbe. Igaz, hogy a Duna elterelve, az ország zsugorodik, a nép hízik, az egészség romlik, de ez is csak azt mutatja, hogy élünk. Nem adjuk fel, még néhol magyar beszédet is hallani a sok angol szöveg mögött, a hegyek felől ágyúdörgés és alacsonyan szálló repülőgépek süvítése, de béke van, és nyugalom. Az ablakok, meg az alapok néha meginognak a dörejek hangjától, de ez is csak a biztonságot jelenti nekünk, hiszen elég nagy az ország, hogy a fél Dunántúlt gyakorlótérnek használja minden új barátunk. A polgárok lelkesek, mert polgárnak lenni jó. Igaz ugyan, hogy a jó polgárok nem kapnak semmit a folytonos zaklatásért cserébe, mert a barátok fizetnek rendesen, mi meg szagolhatjuk a puskaport.
Ma megint egy új nap. Az ünnep előtt: húst nem enni, mert az vétek, de utána tízszer annyi, az már hagyomány. Az pedig szent. Az ágyból felkelve a jól ismert derékfájás köszönt, az üzemanyagárak emelkednek, vagyis már minden rendben. Remény deríti fel az orcákat, minket már semmi baj sem érhet, hiszen a rendőrség a helyén, az ellenség a kapuknál – mint mindig –, a közmunkások a tűzvonalban. Már nem a vadak élőhelyét rombolják, hanem a dolgukat végzik, mármint védenek minket. Azt hiszem, ennél többet már nem tehetünk. Don kanyar, Isonzó, Corvin köz… mindent túlélünk. Kis sajkánk állja a habokat! És Pötyi is biztonságban.
