Ámokfutó mély analízis

Nem győzők reagálni, a gondolatok meg csak ömlenek a fejemből – mást úgysem tehetek.

Egyszeriben kaptam egy jó témát, de egy sötét, szennyes gödörből bukkant fel…

Az egyik cikk… – mily cinizmus – az esemény hátterének és legújabb részleteinek ismertetése után jöttek a büszke mellveregetések, lesajnálások: „ez állta a sarat…„ez és ez lassú és gyenge volt… Na persze: fogalmuk sem lehet, hogy miről is beszélek. De ezt én sem hagyom annyiban.

Felfogtam, és azonnal el kell mondanom, hogy milyen kapcsolata van a Rendszernek a különféle szörnyű cselekményeket elkövető szegény félrevezetett, önkéntes halálraítéltekkel, vagy, akik azért saját bőrüket mégiscsak menteni akarják, de mások élete nem játszik… náluk.

Ahogyan néztem a Spektrum csatornán egy, az információs forradalom történetéről szóló tudományos filmet, és az elmémben összekapcsoltam ezekkel a borzalmakkal, rájöttem, hogy mindez valamiféle barbár áldozatbemutatás. Akinek/aminek bemutatják, az a Rendszer, vagyis az a civilizációs szövevény, amiben csak egy részlet a Háttérhatalom, persze fontos tényező, de ennek leghálásabb haszonélvezője a Média. Ez is egy entitás, mint a Háttérhatalom, és az egész civilizációs szemétgörgeteg. De a filmre utalva, a felsorolt fizikusok és feltalálózsenik egyöntetű célpontja, ami az információt jelenti: a meglepetés. Azt még értem, hogy az emberi agy úgy lett programozva… (Folyamattudat), hogy csak azt jegyzi meg, amiben valami szokatlant talál, vagy amihez szoros érzelmi szálak fűzik, meg érdekek, ami a legerősebb motiváló. De ezen végigfuttatva a gondolatot, a film züllése, akár az erkölcsé vagy a jogrendé úgy mérhető le, hogy azelőtt bizonyos helyzeteket, emberi gyengeségeket, erőszakot, annak legdurvább formáit nem lehetett ábrázolni, csak utalni rá. Számomra továbbra is ez az egyetlen lehetséges közvetítés. Ezért azután a régebben készült filmek hangulata, művészete (!) valódi remekművek nyomán mély benyomást, nagy érzéseket, múlhatatlan nyomokat hagyott ránk, és azóta többször is nézhetők. Jellemző, hogy a „mai” nemzedék fanyalog, vagy oda se néz, ha véres tetemeket szállítanak egy terrorcselekmény helyszínéről, neki már a „teljes élmény” kell. Hogy ott is legyen, és borzonghasson. Hiába mutatják a filmeken, hogy a rendőr egy véres holttest láttán félre fordul és elhányja magát, ez legfeljebb egy vihogás szintjén reagálható le.

Elképzelem, bár számomra még a gondolat is hátborzongató, hogy valaki arra készül, hogy egy korábban megtörtént szörnyűséget ő maga is kipróbáljon. Ez csak úgy lehetséges, ha erre felkészítik. Nem feltétlenül élő személyek, hanem az eseményekből készült hírek, képek, elemzések, életrajzok – mint ebben az utóbbi esetben is. Szinte önkívületi állapotba kerülhetnek az ilyen torz lélekkel szenvedő emberek – megint elgondolkodtató, hogy szinte csak fiatalok… Az információk továbbítására feltalált elméletek, rendszerek, eszközök mind azt szolgálják, hogy minél közelebb hozzák a „felhasználóhoz” a valóságot. És hozzáteszem: azonnal, és mindenkihez! Itt is tehetünk egy kis cezúrát: a felhasználó tulajdonképpen passzív szemlélője az eseményeknek, és ezek hatására többször visszaidézi, önmagát az események szereplői közé képzeli, majd egyre inkább belelovalja magát abba az elképzelésbe, hogy mindezt ő is képes megtenni. Ez a pillanat az, mikor egy teljesen eltorzult, őrült gondolat átveszi az irányítást a tudat felett, és valamilyen beteges élvezetként rémlik fel az elképzelt cselekmény. Nem vitás, hogy ez némiképp egy szexuális aktus előjátékaként is felfogható, amint egy ember hatalmát kiterjeszti egy vagy több ismert vagy ismeretlen személyre, nem feltétlen ellentétes neműekre.  Az állatvilágban nem ritka a szexuális esemény halálos kimenetele, akár mindkét, vagy több résztvevő esetén is. Szintén a média a ludas abban, hogy a különféle aberrációk részletes leírása és bemutatása olyan homályos jellemek kezébe jutva, akik ezekre gerjednek…

Nos, nem részletezem: a kezdeti megdöbbenés, amit lassanként a vágy vált fel, és az a folyamat, ami végül a cselekményhez vezet, egy lehetséges áldozati rítus, a média oltárán.

Ha idecsatolják azokat a kivégzéseket, melyek célja a megfélemlítés és a hatalom fitogtatása, és ez nem új keletű találmány, mert az elődök fantáziája kimeríthetetlen volt a kínzásban és a véres leszámolások formáiban, melyek széles nyilvánosság előtt zajlottak, akkor megértik, hogy mindezek célja a hatalommámor élményén túl a látvány emléke az emberekben, és a hír elterjesztése.

Amikor a civilizációs technikai szétszóródás…, vagyis az ötletek ezerféle megvalósítása, az emberekkel való elfogadtatásuk, vagyis a fogyasztó beetetése a profit érdekében, úgy felfuttatta ezen eszközök gyártását és fejlesztését, hogy mindezek megfelelő események híján, nem tudtak volna akkora sikert és olyan erős függőséget okozni, amit okoztak. De itt is meg kell jegyezni, hogy ennek a vesszőfutásnak soha sem lesz vége. Még azt is megérhetjük, hogy valaki nyilvánosan eszi meg a kiszemelt áldozatát, mint ahogyan ezt már milliószor bemutatták a vadállatok esetében. Ma már unottan elkapcsolnak az emberek, ha egy gepárd üldözi, majd leteríti és szétmarcangolja a kis gazellát. Régebben még talán voltak, akik a gazellának drukkoltak. Ma már a konkrét gyilkolás se megy különlegességszámba. Minden este azért kapcsolják be az emberek a TV-t, számítógépet, vagy pláne a Tabletet, vagy „okos telefont” (talán ki se kapcsolják…), hogy milyen újabb „terrorcselekmény”, tömeges baleset, természeti katasztrófa, és még ezeknél is elképesztőbb szörnyűségek látványát „élvezhessék”. A jóérzésű emberek ezért vonultak ki ebből a mocskos játékból, ami a néző bevonásával zajlik megállás nélkül. Megkérdem: „Vajon mennyi esély volna arra, hogy valakik ilyen terveket szövögessenek, ha ezt senki sem látná, és senki sem beszélne róla? Itt  azokat a beteg vadállatokat is említem, akik titokban hajtanak végre vandál támadásokat, de ők sem élhetnek meg a média nélkül, mert lehet ugyan, hogy gyávák, rettegnek a lebukástól, de a végtelen öldöklés, csak önmagáért… Az már nem buli… Kell a reakció, amit lehet követni, a visszhang, ami borzongással tölti el a bűnöst… Legalább is ez általában az egyik motívum.

Fontos kihangsúlyozni, hogy az információ nem holt momentum, hanem befolyásoló, kényszerítő, megmozgató erő. Az idézett film is megemlíti az energia és információ kapcsolatát. Ha a megjelenített információ hatást gyakorol a külvilágra, akkor a titkosan kezelt információ áttételesen okoz változást. Egyrészt az esemény, gondolat, tézis közvetlen részeseire, de annak kinyilvánítása, hogy egy dolog nem kerülhet nyilvánosságra, szinte sokkal nagyobb mozgást okoz, mintha simán közölnék. Az utalás valamire, ami fontos, de nem lehet elárulni, sokkal tovább tartja fenn az érdeklődést, mint a nyers közlés. Sok esetben az ilyen információ, a megjelenés pillanatában érdektelenné válik. Ezért szükséges (…) újabb és újabb feszültség, még nagyobb sokk, ájulás, hányinger… De meddig, és minek?

Ezt az utóbbi kérdést soha nem teszi fel a Média, mert számára a HÍR minden. Egy hír megmenthet egy újságot; egy bestseller egy könyvkiadót…

Ebből az is kitetszik, hogy manapság, miért nem olvas senki szépirodalmat (azért a „senki” lehet, hogy sokkal nagyobb tömeget takar, ha ez így megy tovább…), de a függőségek esetében a függőség tárgyától való elszakadás szinte lehetetlen. A Médiumoknak éppen az a céljuk, hogy ezt a beteges lelkiállapotot fenntartsák és táplálják.

Én azok közé tartozom, akiket úgy ért ez a médiaforradalom, hogy az egyik nap még a klasszikus sorozatok, világhírű írók remekei, este rádiójáték, hírek; a másik nap „Kékes” televízió, kicsiny képernyő, tetőantenna, merevre nézett hangyák, recsegő, elhaló hang..  Azután már nem volt megállás. Ma – ha ezt akkor el tudtuk volna képzelni …- ma már „uncsi” a szuper HD, meg a falatbeborító képernyő, lassan a kutya se fogja nézni. De a gond az, hogy nem alakult ki a kultúra magasabb szintjének rendszeres élvezete iránti igény sem.

Annak idején, még lehetett órákat beszélgetni egy filmről, egy jó regényről, egy megindítóan gyönyörű költeményről; egyedül a Duna parton, önfeledten, órák alatt ki lehetett olvasni egy könyvet, ami napokig bennünk élt. Hatására jobbak lettünk, gazdagodtunk – nem anyagiakban… Ezt tették a tartalmas előadások, zseniális tanárok órái, egy jó koncert. Szinte lebegtünk, míg a léptünktől visszhangzó éji utcán hazafelé andalogtunk… Jó. Ez még talán, néha…, de, ahogyan az a cikk…, az esemény tálalása után azonnal, szenvtelenül a tájékoztatás sikeressége, vagy „ügyetlensége”; a szerverek, vagy csatornák kis befogadóképessége fölötti kárörvendő megjegyzések… azt juttatják eszembe, mikor a bemondó az egyik tragikus hírt együtt érző arccal olvasva, majd lélegzetet sem véve, széles mosollyal egy vidám eseményről tudósít… Tehát, a néző, olvasó, felhasználó se vacakoljon sokat egy akármilyen hírrel, hanem rögtön ugorjon át a másikra, és az ezredikre…

Higgyék el nekem, hogy az akkori szellemi élmények, felfedezések, rendkívüli katarzisok milliószor nagyobb lelki visszhangot keltettek a korabeli emberekben, mint ma egy tömeges katasztrófa. A Média egyik legfontosabb célja, hogy beszéljenek a hírekről. Mindig is ez volt a legfontosabb. Hogy valamit elröpít a médium, ami szájról-szájra járva megmozgatja a közvéleményt. Megjelenik az aktuális kabarékban, véleményeket generál pro és kontra, vagyis az emberek közösen foglalkoznak valamivel. Ma ugyanaz az itt meg nem nevezett közösségi oldalon is csak egy kis szakasz, egy kép, egy videó – lehetőleg 1 perc alatti időtartammal…

Ez fogja a Média halálát jelenteni: saját gátlástalanságába, mohóságába, közönségességébe, erőszakosságába, rideg távoltartásába, profizmusába, és korlátlanságának hamis tudatába fog belefulladni…

Azok a nyomorult lelkek pedig, akik önmagukat véres húsdarabként erre a mocskos, érzéketlen placcra odadobva, másokat ugyanolyan szenvtelenül és gondolkodás nélkül elpusztítva feláldozzák magukat, hogy hírek lehessenek… Valami olyat tegyenek egyszer az életben…, amire odafigyelnek, ami félelmet kelt bennünk, ami tiszteletet, szánalmat ébreszt… Azt hiszik?  Ostobaság, holnapra a kutya se fog rájuk emlékezni.